2010. szeptember 30., csütörtök

少林功夫

Vagyis Shaolin Gongfu. Ma volt az első edzésem, egy csoporttársam már évek óta különféle harcművészetekben utazik, tájékoztattam, hogy engem is érdekelne a dolog, így ma bemutatott mostani mesterének, Hu-nak. Hu egészen konkrétan a Henan tartománybéli Shaolin-kolostorban nevelkedett, vagyis a shaolin gongfu szülőhelyén. Mióta elhagyta a kolostort, meghízott, meg eltunyult mondja végletekig szerényen, de igazából nem tartana neki sokáig pusztán mentális képességeivel kivonni bárkit is a szamszárából, avagy egy suhintással szilánkosra törni egy rozmár gerincét; de pont, hogy az ahimszá miatt nem bántana senkit. Csak illusztráció gyanánt mutatott egy-két kombót, afféle haláltigris-lecsapósólyom dupla-szaltót, alig bírtam szemmel követni mozdulatait, nagyon nagy penge. A világ nagy részét bejárta még ifjúkorában a gongfu bemutatók útján.

Iszonyat jó volt az edzés. Kivált, hogy egészen különleges aurát kapott a campus, holnap van október 1-je, a legnagyobb nemzeti ünnep Kínában, már érezhető a felhajtás, minek egyik mellékvágányaként a campus épületei, ősöreg fái irizáló fényekben tündökölnek a megvilágítás végett; hihetetlen volt ilyen körülmények közt gongfu-t tanulni.

Ergo holnap reggel kelés, újfent irány edzeni, igaz, most a shifu nélkül, de muszáj gyakorolnom. Tegnap voltam taiji-n, ami szintén érdekes volt, de az gyökeresen más jellegű, mint a gongfu, s utóbbi nagyon megfogott.

2010. szeptember 28., kedd

Tang Dynasty - The Sun

A 唐朝 Tang Dinasztia Kína egyik első rock bandája, mára a nagy öregek között tartják őket számon. A névadásról csak annyit, hogy a Tang-dinasztia korát tartják a kínaiak Kína aranykorának, talán nem véletlenül 1991-es Dream of Return to Tang Dynasty albumukkal futottak be igazán. Szerintem azért világszerte is egy viszonylag ismert formációról van szó, legalábbis ha rockról van szó a világ ezen szegletén, első helyen szerepelnek. Majd érkezik egy terjedelmesebb bejegyzés is róluk.

2010. szeptember 27., hétfő

Hazatért a halász

Zhan Qixiong, a fujiani halász a mai nap tért haza, akit az elmúlt hetekben őrizetbe vettek a japán hatóságok. A casus belli-t a , vagyis a Diaoyu, avagy japánul Senkaku-szigetek képezték, amik már több alkalommal is számos territoriális összekülönbözés neuralgikus pontjául szolgáltak. Igényt tart rá Japán, a Kínai Népköztársaság, valamint a Kínai Köztársaság, azaz Taiwan, (mi utóbbi de iure a Kínai Népköztársagé, ez esetben ergo azt is mondhatnánk, hogy nincs miről beszélni...)

Arról volt szó a Xinhua szerint, hogy még szeptember 7-én japán járőrhajók a Diaoyu-szigeteknél, KÍNAI FELSÉGTERÜLETEN - és ez már mindent elmond - lefoglaltak egy kínai halászhajót, és annak 15 fős legénységét őrizetbe vették, ami mély ellenérzést váltott ki az érző szívű kínai kormányból, és az egyszerű emberekből is...

A Xinhua-n nyomon lehet követni az államközi disputát, a lényeg az, hogy Kína elég érthetően kitette az irányjelzőt, és továbbra is bocsánatkérésre biztatja a felkelő Nap országát. Lévén, mert megteheti. Megteheti? Legalábbis erősen úgy fest.

书法 - kalligráfia

Délutáni fakultatív program keretében hétfőként kalligráfiánk van, ami egy nagyon érdekes dolog. A kalligráfia egy intuitív művészet, melyhez 文房四宝 "a tanulás négy kincse" szükségeltetik, vagyis ecset, tus, tusdörzsölő kő, valamint a papír.

Az ecset egy bambuszcsőbe közvetlenül vagy csontgyűrűvel rögzített szőrpamacs.

A legfontosabb színanyag a fekete tus.

Hagyományosan ez a tus önmagában, szilárd formában nem lenne felhasználható. Ezért használtak egy másik eszközt, "a tanulás négy kincsének" sorában a negyediket, a tusdörzsölő követ. (Ez egy kerámia vagy kőlap, amelyen mélyedés található.) De manapság már persze bármelyik papírboltban lehet dobozos tust venni, így tusdörzsölőköre nemigen van szükség.

A kínai papír a hagyomány szerint Cai Lun okossága, mint ahogy arról már korábban beszámoltunk a kínai könyvnyomtatás kapcsán.

Nálunk általánosan "rizspapír" néven emlegetik a Távol-Keleti papírokat. (Azt mondjuk nem árt tudni, hogy bár elvétve és kis mennyiségben valóban jelen van a rizsszalma, mint alapanyag a papírkészítésben, azonban korántsem számottevő. A jobb minőségű papírokat részben bambuszrostból, részben egyes fák háncsrostjaiból nyerik.)

Módfelett érdekes volt az óra, viszont kurvára nem sikerült a táblán lévő vonásokkal megegyezőket produkálnom, illetve nekem tetszett, de a tanár szerint szerint randák lettek.

2010. szeptember 25., szombat

Ora et labora

Dolgoztunk ma, mint egy állat. Mármint hogy munkanap volt, de a legelső órán nyugodtan ránk húzhatták volna a hullazsákot, vagy körberajzolhattak volna minket, superman-alváspozícióban próbáltuk megmenteni az egész világot.

Aztán délután elmentünk fodrászhoz. Egy pink felsős buzikalóz vett kezelésébe, most azt nem mondhattam neki, hogy úgy vágd le, mint a Hetyei Ildi, ezért csak annyit mondtam, hogy picivel rövidebbre. De amikor megragadta az ollót, már láttam, hogy valami groteszk alkotóvágytól reszketnek ujjai. Úgy alakította a fejem, mintha agyagból volna, rövid, gyors mozdulatok, itt egy metszés, ott egy vágás, szögmérő, nyissz, szögmérő, nyissz. Végeredmény gyanánt a "Buziróka" fantázianevű 2010-es hajmanöken verseny fődíjára is pályázhatnék, de jó így is.

Két nap után meglett Minfan, a szobatársam, el is énekeltettem vele a Celine Dion My heart will go on-t, ez egyik kedvenc száma. A Hotel California-n kívül, amiről fingja nincs, miről szól, de a refrént minduntalan végigvonyítja. Valaki végtelenül elkalibrálta zenei ízlését, álmából felkelve Britney Spearst szavalni mondjuk nem kis dolog.

A miénknél eklektikusabb kolesszoba a világon nincsen, ezernyi kivégzett sörtetem, permanens rókaszag, és Celine Dion triásza olyan szinten megdöbbentő összhatást eredményez, hogy Alíz még Csodaország után is felkötné magát nálunk.

2010. szeptember 23., csütörtök

紫金山 - Bíborhegy

Tegnap összefutottam két ukrán csajjal, s elhatároztuk, hogy ma elmegyünk megnézni a 紫金山 (Zijinshan-t), melyet Aranybíborhegynek, vagy csak simán Bíborhegynek is lehetne akár fordítani. Délelőtt indultunk, egy kedves kínai pártól megtudakoltuk, hogyan kéne eljutni oda, mi több el is kísértek minket egy jó darabon, s meghagyták, hol kell leszállnunk. Ahogy odaértünk a hegy lábához, megtaláltuk a kis ösvényt, mely felfele vezetett. Elindultunk hát rajta.

Már vagy harminc perce mentünk felfele, döglött jakok és serpacsontvázak között, de még mindig nem volt vége. Egy újabb harminc perc után már csak 978234234324. darab lépcsőfok volt hátra, aztán végül felértünk a hegyre, amit átkereszteltem K3-ra. A kilátás Nanjingra elképesztő volt. Most láthattuk csak teljes egészében, mily irgalmatlanul nagy ez a város. Amikor felértem, akkorát néztem, mint Simba az Oroszlánkirály 1-ben. A távoli horizonton a 长江 (Jangce) tekergőzött, óriási felhőcsinálógépek (gyárkémények) eresztették az égbe füstkígyójukat, mintegy fojtogatva az urbanisztikai góliátot.
Egy jó darabig elidőztünk a különböző kilátóknál, majd a hegyen lévő parkba vettük az irányt, melynek látványosságaihoz bámulatos ösvényeken át vezetett utunk. Ilyen volt a 100 tonnás Maitréja Buddha-szobor, (Maitréja az eljövendő korok Buddhája, jelen világkorszak ötödik Buddhájaként fog manifesztálódni, és megforgatja majd a Dharma kerekét valamennyi lény javára.) Liu Ji barlangjára, az elhagyott teaházra, a Fekete Sárkány medencéjére és sok egyéb látványosságra az őspark végtelenül megnyugtató atmoszférája telepedett rá, rendkívül különleges imázst adva ezzel nekik.

Mivel a parkon keresztül lejöttünk a hegy tetejéről, ismételten malenkij robotolni kellett, hogy visszamásszunk a tetejére a sífelvonónak látszó tárgyakhoz. A felvonón nem feljebb, hanem lejjebb, egészen a hegy lábáig suhantunk le, és közben olyan panorámát vehettünk szemügyre, amitől igencsak elakadt lélegzetünk.

A hegy lábánál a megingathatatlannak tűnő Ming-kori (1367-1644) városfal emelkedett a magasba, egy követ
kező túra alkalmával mindenképp meg kell néznünk, sokkal jobb állapotban van, mint a Nagyfal Pekingben: ennek tégláit még nem hordták el disznóól építésre, valamint a turisták sem rongálják annyira, mint az északi védművet. Egyébiránt éppen a Ming-dinasztia hatalomra kerülésével lett fővárossá Nanjing, csak aztán a harmadik Ming császár, 永樂 (Yongle) 1421-ben a megelőző Yuan-dinasztia székhelyébe tette át a fővárost, melyet 北京 (Beijingnek), azaz "Északi fővárosnak" kereszteltek el. Innentől kezdve Nanjing csupán mint rituális fővárosként funkcionált.

Taxit fogtunk, s visszazúztunk a Ninghailu-ra, hol egyetemünk fekszik, s betértünk egy kis sikátorban lévő nyugati mintákat felvonultató kocsmás-étterembe, hol bizony remek pizzát gyártanak.

2010. szeptember 22., szerda

宿醉

Tegnap késő este az álomba taszító fáradság súlyos láncait próbáltam éppen elreszelni egy rozsdás ráspollyal, mikor csöngettek az ajtón. Kimegyek, három vietnami kiscsaj áll az ajtóban, ahogy kinyitottam a bejáratot, a huzattól becsapódott az ablak, meg szerintem villámlott is egyet, de olyan szinten megrettentek, mint a farkast megpillantó őzikék. Tény, hogy már borotválkoznom kéne, de szívélyes mosolyom valamelyest eloszlatta félelmeiket, s megkérdeztem őket, miben segíthetek. Mondták, hogy menjek le, mert fel kell hozni a sört. A sört? A sört. Így kezdődött.

Felhoztuk a sört, felráztuk az egész emeletünket. Mindenki szépen levette a cipőcskéjét, papucskáját, óvatosan lépkednek befele poszt-apokaliptikus kuplerájunkba, de aztán rájöttek, hogy nálunk más rendszer van, mint egy normális kolesz-szobában, par exemple Mel Gibson volt itt tegnap, hogy itt szeretné forgatni a Mad Max 4-et, aminek semmi akadálya, hisz ilyen szürrealista rémálmot még Dali sem tudna festeni.

Nem telt meg túlságosan szobánk, alig voltunk tízen, viszont betáraztunk rendesen a különféle földi javakból. Rágcsálnivalónak vietnami-koreai cimboráink ilyen összeaprított sült baromfi-nyakat hoztak, és nem, nem kell szörnyűségre gondolni: iszonyatosan csípős, de még pont az a vállalhatóan-iszonyatosan csípős csontos-húsdarabok, sör mellé eszményi párosítás.

Egyébiránt a boltban vettem ananászos-sört, de kb. olyan volt, mint a citromos Gösser, semmi értelme. Apropó ananász! A kedvenc rántotthúsos kajázdámban ananászos hamburgert próbáltam ki akaratomon kívül, nem túlzottan nyerő kombináció.

Az ázsiaiak valóban nem nagy ivók, olyan kettő fele már azt se tudták, melyik létsíkon rekedtek meg, de nekem is jó kedvem volt ám, na nem a sörtől, hanem mert általában jó kedvem van.

Reggel aztán volt szerencsém kezet rázni a Keleti Poklok Szent Császárával, adott nekünk egy felmosórongyot, meg egy seprűt, de most már olyan szintű tisztaság van, hogy Coccolino maci nálunk legelteti szivárványsörényű ezüstpónijait.

És még így is maradt annyi sörünk, amivel áttudunk telelni.

Megtudhattam továbbá, hogy kínai nevem - 窦琦 (Duoqi) - koreaiul egy rajzfilmkacsa nevével azonos kiejtésű.

2010. szeptember 21., kedd

中秋节 - Őszközép ünnep - Chang'e története vol. 2

Chang'e és Houyi történetének egy másik változata szerint Chang'e egy gyönyörű, fiatal lányként szolgált a Jáde Császár égi palotájában, ahol persze halhatatlanok és másegyéb családi jó barátok tartózkodtak. Gondtalanul éldegélt, míg egy nap aztán sikerült összetörnie egy nagy becsben tartott porcelánvázát. A Jáde Császár azonmód adott neki a halandók világába szóló menetjegyet, viszont értékes földi szolgálatával akár össze is kaparhatta a porcelánváza ellenértékét, mely lehetőséget nyújtott neki a visszatérésre.

Chang'e egy gazdag földművelő család sarjaként inkarnálódott, és 18 éves korára felkeltette egy másik falu vadászának, Houyinak figyelmét. Igen hamar összebarátkoztak. Aztán hirtelen lett megint tíz Nap, globális felmelegedés, Houyinak meg sikerült kilencet levadásznia, az egy Nap meg önmagában nem jelentett fenyegetést az emberiségre. Houyi lett a legnagyobb hérosz szerte e világon, és kinek a keze lett volna az öve, ha nem Chang'e-jé.
Csakhogy Houyival meg eléggé elszaladt a ló, dölyfös, mohó, önző alakká lett, kit megrészegített saját sikere. Az örök élet titkát kezdte úton-útfélen fürkészni, illetve vette rá alattvalóit, hogy készítsék azt el neki. Már kész volt az örök élet elixírjének béta verziója, amit Chang'e - szándékosan, vagy sem - de le is tesztelt. Houyi éktelen haragjában rárontott kedvesére, aki kiugrott a palotaablakon, és megpróbált repülni, de az előző történethez hasonlóan ehelyett megváltozott a halmazállapota, és a Holdra illant. Houyi hiába lődözött ki rá egy halom nyilat, egy sem találta.

E verzió szerint Chang'e-nek szintén van egy nyúlpajtása, viszont itt nem tud életelixírt gyártani. A nyúlon túl lakozik még itt egy rejtélyes favágó, aki állandóan ki akarja vágni az itteni kínai fahéjfákat, de nem járhat sikerrel, mert midőn belevágja fejszéjét a fák törzsébe, azok azonnal regenerálják magukat; vagyis működése céltalan. A fahéjfa a halandóság szimbolikájával bír Kínában: noha az egyes ágakat a halál választja le, de a rügyekben mégis új élet fakad.

Ezt követően Houyi király elköteleződött a Nap mellett, palotát emelt az égitest tiszteletére, Chang'e természetszerűleg a Hold szolgálatába lépett, illetőleg azt szimbolizálja. Ketten együtt pediglen a yin-yangot reprezentálják.

Chang'e-nek igen nagy kultusza volt, van, alakja a 西记 Xiyouji-től (Nyugati Utazásól) kezdve kétezres évekbeli kínai TV-drámákban egyaránt feltűnt. Még Mao is említette egyik versében, avagy éppen a 2007-ben útnak indított Holdat tanulmányozó kínai űrprogram is nem túl meglepően Chang'e nevét viseli.

Chang'e alakja pedig pontosan a korabeli szinodikus hónapokban való gondolkodás miatt kapott ily fontos szerepet az Őszközép Ünnepén. Ilyenkor az egész család összegyűlik, a fiatalok manapság a bulikat részesítik előnyben. Mivel telihold van, igen világos éj, mondhatni romantikába ringat, mi több, Kína egyik leginkább romantikus napjának, pontosabban éjjelének számít.

Az Őszközép Ünnep a Holdújéven kívül az egyik legfontosabb ünnepnek számít Kínában, valamint a világnak ezen szegletén.

中秋节 - Őszközép ünnep - Chang'e története vol. 1.

Holnaptól szünetünk lesz, miként most van Kínában az Őszközép ünnepe, vagyis pont, hogy holnap, a 中秋节 (Zhong Qiu Jie), melynek - akárcsak a legtöbb, ma is élő hagyományos kínai ünnepnek - alapját valamely ősi rítusban, szertartásban kell keresni, ezekben pediglen igen fontos szerepet játszott a mitológia, valamint a kozmogónia. Az ünnepek közt találni olyat is melyek valamilyen történelmi eseményhez vagy személyhez fűződnek. Az ünnepek jelentős részét a vallási ünnepek alkotják, melyek közt a legjelentősebbek a buddhizmushoz illetve a taoizmushoz fűződnek. A hagyományos ünnepek mindegyike a holdnaptárhoz kötődik, időpontját eszerint adják meg. Az Őszközép Ünnepe a 8. holdhónap 15. napjára esik, ilyenkor szokás éjszakai kirándulás során a teliholdban gyönyörködni, (mely egyébiránt a tisztaság és a teljesség szimbolikájával bír a kínaiak szemében) és a hold tiszteletére hold alakú süteményt 月饼 (yuebing) készíteni és enni. Órán is ettünk belőle, igen finom, persze rengeteg változata, illetve tölteléke ismert.

Az Őszközép ünnephez kapcsolódik 嫦娥 (Cháng'é) - egyfajta kínai holdistennő, kinek személye számos mitológiai történetben felbukkan. A vele kapcsolatos történetek visszatérő elemei között van a kultúrhérosz 后羿 (Huoyi) az íjász, egy galád császár, életelixírek, és persze a hold. (Egyes nézetek szerint alakját hindu Chandrától kölcsönözte.)

Az egyik - jelen bejegyzésben tárgyalt - történet szerint Chang'e férje volt
Houyi, és teljesen kommersz életet éltek az Égben. (Megjegyezném, hogy a kínai Eget nem szerencsés a Mennyországgal párhuzamba vonni, vagy annak fordítani.) Épp lefetyelték isteni csintaójukat, mikor a Jáde Császár tíz fia tíz Nappá változott, ezáltal valósággal felperzselődött a föld, avagy az Égalatti, ahogy tetszik. Szegény Jáde Császár hiába próbálta meggyőzni rakoncátlan fiait, hogy ne pusztítsák már el a világot, dafke nem hallgattak rá. Ezért meginterjúvolta Houyit, hogy ő mit tenne, ha teszem azt tíz fia tíz Nappá változna, ő meg nem sokat teketóriázott, és legendás íjával kilenc Napot le is szedett, egyet meghagyott, azóta van egy darab Napunk. A Jáde Császár viszont nem ebben a formában képzelte el fiai jobb útra térítését, s mivel csak egy egy maradt életben belőlük, módfelett megorrolt Houyira, és kedvesével, Chang'e-vel együtt a halandók világába deportálta őket.

Chang'e, konstatálva új állapotot, a nyomorult földi halandóságot igencsak elszontyolodott,
Houyinak tennie kellett valamit: veszélyes utazásra indult, hogy megkeresse a halhatatlanság forrását. Útközben belebotlott a Nyugati Föld Anya-királynéjába, aki egy vény nélkül kapható halhatatlanság-kapszulát tanácsolt neki, de mellékhatások elkerülése végett meghagyta Houyinak, hogy egy embernek egyszer fél adag is elég a halhatatlanság elnyeréséhez. Houyi nagy boldogan hazament, egy kis szelencébe rakta a kapszulát, megugatta Chang'e-nek, hogy ne nyissa ki a szelencét, míg haza nem jön, most viszont van egy kis dolga. Chang'e legalább annyira nem bírt magával, mint Pandora, és kisvártatva kinyitotta a dobozkát. Lám-lám, egy algopyrinnek látszó tárgy volt benne, ami nem volt valami érdekes, csakhogy Houyi vissza is jött, és hogy elkerülje férje dühét, bekapta a szedukszent. Az egy egész adag mellékhatása pedig az volt, hogy Chang'e egészen konkrétan elkezdett szublimálni, az ég felé szállni. Houyi már nyúlt nyújt is tegezébe, hogy valahogy megakadályozza felesége eltűnését, de hát semmiképp sem tudott rálőni, Chang'e pedig a Holdon landolt közben. Innentől fogva Chang'e-t a magány fojtogatta szeretett férje nélkül a Holdon, bár állítólag élt ott egy jádenyúl, aki másodállásban életelixírek kotyvasztásával fusizott. (A koreai és japán mitológiában is vannak utalások arra, hogy a Holdon nyulak vannak, noha a tudomány jelenlegi állása ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudja.)

A történet variánsa a következő bejegyzésben kap helyet.

2010. szeptember 19., vasárnap

啊呀 vol. 2. - Nincs megállás

Tegnap délutánra megtaláltam a másnaposság kaotikus birodalmából kivezető utat, szöszmötöltem, pepecseltem, tanulgattam. Estefelé Miya áthívott minket kajálni, aztán ott eléggé el is ütöttük az időt, s eszünkbe ötlött, hogy némi sör, némi csipsz igencsak el kellene, a beszerzést követően visszajöttünk a koleszba, és Minfan buzikalóz nótáit voltunk kénytelenek hallgatni, mígnem megelégeltem, és váltottunk. Ezt követően gondoltunk egyet, hogy menjünk el vacsorázni, ütköztünk Miya koreai szobatársával, és további koreai csajokkal, így nem meglepően koreai kajázdába tértünk be, és arra jöttem rá, hogy imádom a koreai kaját. Az asztalok közepén van egy ilyen főzőüst, vagy nem tudom mi, arra pakolják rá a húst, zöldségeket, és előttünk főzik meg. Mindeközben további fogásokat hoznak. Olyan szinten belaktam, hogy úgy ültem helyemen, mint a bádogember, mozdulni nem bírtam. Pedig muszáj volt, mert nem ez volt a végállomás. Először is taxiba pattantunk, és a Castle felé vettük az irányt. Nem is tudom, melyik otthoni helyhez tudnám hasonlítani, talán a Morgóhoz áll legközelebb, de nem a kettőhöz, hanem az egyhez, vagyis ilyen eufóriában túlburjánzott tánczos-zenés kocsmológiai hadszíntér. Valamilyen B-kategóriás horrorfilmet megzenésítő ausztrál banda lépett fel, és azt képzelték magukról, hogy ők a Crazy Town. Aztán kockajátékot játszottunk, a körönkénti veszteseknek inniuk kellet. Ebből adódóan kisvártatva elértük azt a stációt, hogy szintet ugorjunk egy radikálisabb klubba, nem volt mese, irány az 1912 negyed, s irány az Aisen - a hely, ahol tegnap is voltunk. Aisenben újfent összehozott minket a sors az afrikai sráccal, következtetésképp további italneműkkel, ergo ismételten egy nerángass buli nimbusza ragyogta be a hétvége csúcsát. KFC-be hanbao, vagyis hambi, majd taxi, s Nanjing Shifan Daxue.
Ma dolgozzuk le a jövő heti szünet napját, illetve már aki dolgozza, mert én valahogy nem keltem fel fél nyolckor.

Fenébe, rendet kéne már rakni, mert az egy dolog, hogy Minfannal uralkodunk a káosz felett, az asztalon lévő gyümölcsök már elkomposztálták magukat, és olyan rókaszag van a szobánkban, hogy vadászok kopogtattak nemrégiben ajtónkon.

2010. szeptember 18., szombat

啊呀!

Nos, Minfannal megvettük a borzasztó kínai páleszt, némi sört, és még egy üveg gint, hogy a buli semmiképp se a mi szűkmarkúságunkon fenekeljen meg. Talán ha nem vittünk volna semmit, akkor is ugyanezt a végeredményt kaptuk volna, miként Lizy és Pema szobája be volt tárazva számos náció nemzeti szörnyűségével. Először is újra megismerkedtem csoporttársaimmal, ami sok esetben kissé kínos szituációt szült: végül is csak úgy tíz embert interjúvoltam meg, hogy helló, honnan vagy, mi van veled, és valamennyi azt válaszolta, hogy bazdmeg ott ülök előtted, egy csoportban vagyunk… De ez nem azért van, mert nem lehet megkülönböztetni az ázsiaiakat, hanem mert mindig ugyanazokkal az arcokkal lógok. (Ez volt gimiben is, negyedikben már nagyjából tudtam, hogy kik vannak az osztályunkban.) Ergo az ismételt megismerés avagy újra felfedezés keretében a koreai csajok valami koreai piával kínáltak: kitöltenek egy egészen minimálisat, kvázi egy cseppet a poharamba – kissé lesajnálóan ránézek, kiscsillag, először is én kókai vagyok, ha tudnád min mentem keresztül, nem szúrnád ki a szemem ennyivel. Nyel egyet a csaj, óvakodva csorgatja az alvilági nedűt poharamba, kicsit rásegítek, így lett belőle hozzávetőlegesen egy deci: kiittam, mint az állat. Úgy néztek rám, mintha legalábbis a Szent Grált hörpintettem volna le: s kétségtelen, valamennyi lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy Edvard Munch: Sikoly című képe ne üljön ki arcomra, de gúzsba kötöttem arcizmaimat, és a tumultuózus ingerek hadát egyetlen széles mosolyba konvertáltam, ami olyan szintű tapsvihart váltott ki, mintha a nemeai oroszlán tetemét dobtam volna le vállamról. Meghökkentően szar íze volt. Ezt követően továbbálltam a következő megmérettetések felé. Lelkesen gyártottuk a gin-koktélokat, szegény Minfannak, meg a többi ázsiainak igazából már egy kupicától folyt a nyála, mindenki panaszkodott, hogy rettenetesek ezek az európai italok, én meg folyton folyvást csak fejem csóváltam: Nagyfaterom papramorgó obamája vagy szilvóriuma után élve ásnátok el magatokat. Aztán ilyen számolós-tapsolós játékot játszottunk, hogy aki rosszul tapsol, vagy számol, az iszik. Nem is értettem a játék lényegét, így amikor rám került a sor, hogy mondjak valamit, vagy tapsoljak, automatikusan fenékig kiittam a kezem ügyébe tévedt pohárka tartalmát. Viszonylag sokan összejöttünk, hiszen az egész második emeletnek szólt a meghívás a barátokon kívül, és olyan éjfél felé mintegy húszan az 1912 szórakoztató negyede felé vettük az irányt. Összesen kétszer fizettem az este során, az oda-taxit, meg a vissza-taxit, ami vagy 600 forintomba került, módfelett mérges voltam. Odaértünket követően van itt egy afrikai forma a koleszban, és ő intézte a piánkat, meg minden más egyebet, adott egy külföldieknek szóló VIP kártyát, ami 50%-os kedvezményt foglal magába bárminemű itókára vonatkozólag. Az 1912 negyed kolosszális, sorba vannak egymás mellett a legkülönbözőbb klubok, diszkók, partiarénák. Nem sokat teketóriáztunk, bele is vettettük magunkat az egyikbe. Már a belépést követően más atmoszféra fogadott, mint amit otthon tapasztaltam, minden globalizációs egysíkúság ellenére is valami unikális, füstködös távol-keleti szellem tartotta markában a klubot, bár lehet, hogy csak a füstgép volt. A hely dizájnját illetően igencsak a Csendesre emlékeztet, noha jóval nagyobb annál, de hasonlóan agyament attribútumokkal bír. Üvöltött a Lady Gaga, vele együtt mi is, s multikulturális kompániánk eléggé odatette magát. Az afrikai srác furtonfurt szállította a csintaót, meg minden más egyebet, amit lehetett. Összetalálkoztunk pár olasz csajjal, jaj Istenem tényleg, ma is menni kéne velük valahova, de egyelőre enyhén apokaliptikus állapotok rabja vagyok. Aztán rendesen sakáltanyás mutatványok következtek, szokás volt mondani, hogy külföldön mindig hülyébb az ember, mint itthon. Még a kínai buzikalóz MC-vel is összespanoltunk, ránk testálta Mad Max-es bőrkesztyűjét, amivel igen vicces képek készültek. A többi momentum már afféle "emlékhalom a harc fián". Olyan három fele induló üzemmódba váltottunk, már kicsit megviselődtünk, még benéztünk a KFC-be, ahol végre normális sült krumplit is sikerült zsákmányolnunk, majd taxit fogtunk, és suhantunk a kellemes éjszakában, vissza az egyetemre.

2010. szeptember 17., péntek

Péntek

Végre Péntek. Lement az első teljes tanítási hét. A kötelező átfogó nyelvórákon, valamint a magnóhallgatásos-beszélgetős órákon kívül nyomatunk üzleti kínait (mely utóbbi nyiháós szintű), írásgyakorlatot, országismeretet (mely utóbbi után pedig végképp nem tudom, hova szeretnék legjobban utazni Kínán belül), és újságolvasást. Némelyik tanár kiejtése totálisan délies, sziszegő-cincogó formában artikulálnak, ami persze nem baj. Az utcán is ekképp beszélnek, mármint hasonló hanghordozással, de nincs mit csodálkozni, ha az ember a Déli Fővárosban van. (Nanjingtól számolva már délen vagyunk, e város jelenti a határövezetet.) A héten összegyűlt vagy 200 új szó, majd felnyitom a koponyám, és megpróbálom beleszórni őket.

Ma úgy fest, lesz egy kis buli a belga csajok rezidenciáján, ergo megyünk is Minfannal beszerezni valami borzasztó kínai pálinkát.

2010. szeptember 15., szerda

A vak kínai hegedűs


Az utcán engedte szabadon a vak 二胡 (erhu-s) mester multifunkciós stúdiójával szomorkás melódiáit, melyet egy járókelő díjazott.

Szittyó szerda

Ma csak délelőtt volt órám, Minfan javaslatára lecsekkoltuk a kínaiak menzáját, merthogy ami itt lokalizálódik a kolesz előtt, az jobbára nekünk, liuxuesheng-eknek, azaz külföldi diákoknak van kitalálva. Egyébiránt az is vállalható, még az átlag kínai kajázdáknál is olcsóbb árfekvésű, de nálam az a baj, hogy ha megtapasztalok egy minimum árat, akkor onnantól kezdve csakis ahhoz viszonyítok, és csak nagyon nehezen vagyok hajlandó drágábbat venni annál. Tehát: egy gombóc fagyi 10-15 éve 40 forint volt, én többet nem adok érte. Míg le nem megy az ára, nem veszek. Mióta Matthias Rexért megjártam a Concord Dawn-ot 2005-ben, én drum'n'bass buliért többet nem fizetek. (Csak kivételes esetben.) Mióta 3 yuanért veszem a sört, én többért nem vagyok hajlandó sört venni. És mikor Vasárnap egy felhőkarcoló 45. emeletének exkluzív éttermében 30 yuant kértek egy Csintaóért, azt hittem leugrok a liftaknába. Visszatérve a menzára, kb. 6 yuanért (180 huf) válogatok össze magamnak, mit helyesnek vélek, és ami ennél többet kóstál, már idegesít.

Na de elmentünk a kínaiaknak lévő kínai menzára, válogatok ott mindenfélét össze, az üvegen keresztül nem is látszott rossznak, amire ráböktem, biztos valami pörköltféle gondoltam naivan, aztán mikor megkaptam a kis tálkában, ilyen levedlett és összecsomózott kígyóbőrnek látszott, azért megkóstoltam, de ilyen íze lehet a levedlett és összecsomózott kígyóbőrnek. Egy kínai, mikor látta fanyalgó tekintetem csak röhögött, hogy tényleg sikerült jó szart választanom. De nincs baj, mert Juliék mutattak itt nem messze egy rántott húsban utazó kifőzdét, ami valóban finom, ergo meg vagyok mentve. Bár a múltkori koreai kajáldába volt egy fogás, ami az abált szalonnát idézte föl bennem, ha csak egy másodpercre is, de visszaröpített szittyahonba.

Ma elmentünk a kórházba az orvosi papírokért, és mentünk volna tovább a rendőrségre, hogy a vízumot elintézzük: ugyanis hiába csináltattam itthon egy évre szólót, a repülőtéren áthúzták, és csak 30 napig érvényes. Mivelhogy azonban nem volt nálunk a koleszban tartózkodásunkat igazoló papiros, nem is mentünk el, a Nanshan hotelban ki kell kérni.

Napról napra rengeteg az új szó, tanulnom kéne.

2010. szeptember 14., kedd

A harmadik hét

Kicsit mérséklődött a hőmérséklet, mi egyúttal semmitmondó szürkeségbe taszította az égboltot, így már alig van 25 fok, rendesen fázok... Azért napi 50-szer így sem árt egy zuhany, de mértékekkel elviselhetőbb, mint az elmúlt két hétben. Igazából ez az első olyan hét, hogy elvileg valamennyi órám meg lesz tartva, reggel nyolctól délig, majd fél kettőtől négyig űzzük az ipart fakultatív órák keretében, melyek nem minden esetben hasznosak, kissé kezdetleges szintjükből kifolyólag. Bírnék egy lépcsővel erősebb csoportot is, de olyan gyatra a szókészletem, hogy így is rengeteget tanulok. A csoportban hemzsegnek a japánok és a koreaiak, mely utóbbiakat a kínaiak utálják, legalábbis a kőművesek, kikkel nemrégiben diskuráltam, szerintük ugyanis idejönnek, letelepednek, elveszik munkájukat. Összesen négy europoid van a kompániában velem együtt, Miya, a svájci csaj, egy svéd forma, meg egy hamburgeren felnőtt amerikai. A tanárok viszont elég profik, ergo meg vagyok elégedve.

Visszatérve a kajára, az elmúlt napokban jött rá a gyomrom, hogy már nem bundás kenyereket küldök le neki kivizsgálásra, és ezt igen nehezen vette tudomásul. A kínai kulináris kombinatorika három fő alakban manifesztálódik: 1., rizs zöldség hús 2., hús, zöldség, rizs. 3., zöldség, rizs, hús. Ehhez társulnak különböző szószok, levesek, de mivel sajnos nyelvem ízlelőbimbói a rántotthúsra szakosodtak, kvázi egyre megy az összes. Mondjuk lehet azért, mert mindig marhahúsos megoldást rendelek. A kínai kifőzdéken kívül voltam xinjiangi (uygur), hongkongi, és koreai kajázdákban, talán utóbbiak nyerték el leginkább tetszésem. Ma először ettem olyat, amit egy szinten tudnék hozni a rántott hús, krumpli, és dinsztelt káposzta triászával.

Ki kell ma másznom az éjszakai piacra, mert már három hete vagyok itt lassan, de még mindig nincs se huzatom, se takaróm, csak egy mosolygó kutyás párnám, és már igencsak jó lenne, ha nem ezen a szar, kivénhedt matracon aludnék, amit még valamikor az ópiumháborúk idején gyártottak úgy másfél évszázada. De miután közel tíz órát vártam Semerreretyón Moszkvában, és kilenc és fél óráig utaztam gránitkemény üléseken úgy, hogy egy kisgyerek hiénakutya hangokat imitált, majd kitört a gurulós bőröndöm kereke Shanghaiban, és órákig vonszoltam magam után ;semmi, de semmi egyébre nem vágytam, mint egy deszkákból készült fekvőalkalmatosságra, ahol alkalomadtán kinyújtózhatok. Tele vagyok szúnyogcsípésekkel, jó lenne, ha nem maláriásokkal.

És igen, újra, és újra megszólalt a szobatársam mobilja, de te még életedben nem hallottál ekkora heterofób kínai buzikalóz nótát. Hiába ordibálok neki, hogy vegye fel, nincs bent a szobában. Holnap veszek egy nundzsakut és széttöröm azt a telefont a picsába.

Egyébiránt az eleddig készített képek egy része elérhető a következő címen: http://picasaweb.google.com/110996174897565834281/Nanjing?authkey=Gv1sRgCLi2qrDduPGY_gE#

Visszatérés

Vissza bizony. Ez a blog. hu nagyon nem fekszik nekem, s miként úgy fest, találtam használható megoldást, hogy a blogspot régi jó köpenyegét ölthessem magamra vissza, vissza is öltöttem. A tomazskinaban.blog.hu-t inaktívvá nyilvánítom, a tomázs traktátumjai pedig újfent begyújtja rakétáit!

Ha örül Horger Antal úr

Hogy Tomázs nem nyelvtant tanul, sekély e kéj. Ez jó szar volt. Mindazáltal valóban a minap jöttem világra 23 évvel ezelőtt, s ez az első nap, hogy nem otthon ünneplek tortának látszó tárgyakkal. Reggel Miya már mindenféle gyümölcsöt, süteményt hozott, Minfan meg sört, máris fel lettem köszöntve, s tökre jól esett, hogy tudták a napját, annak ellenére, hogy nem is tájékoztattam őket erről.

Aztán ráerőltettük magunkat egy reggeli futásra a pályán, most meg azon gondolkodom, hol hagytam el a tüdőmet.

Ezt követően elvittek egy hongkongi kajázdába, ahol sikerült újfent egy ultra adag rizses megoldást választani magamnak: néha rendesem úgy érzem, miattam kapálják a rizsföldeket, annyit zabálok belőle.

Na megyek egész népemet nem középiskolás fokon tanítani. Avagy inkább aludni egyet.

A kínai kőművesek

Jó emberek. Délután megéheztem, leugrottam hát az utcára enni valamit, benéztem a szokásos kajázdába. A sarokban ült egy kínai kőmíves kompánia, Qinshi Huangdi terrakottahadseregével vetekedő nagyszámú sörhadsereggel. Leülök kis székecskémre, szívószálból iszom a kólácskámat, mikor az egyik felém fordul, s kérdi: tudsz kínaiul? Tudok valamicskét - bólintottam, majd meginvitáltak magukhoz, s rögvest rendeltek nekem is egy sört. Észak kínai munkások voltak, éppen a Nanshida-t, vagyis az egyetemünket toldozzák-foltozzák, messze földről jöttek ide. Azon röhögtek, hogy jobban értem őket, mint az itteni pincérek, ami persze túlzás volt, de nagyjából tudtam követni szava járásukat. Megdicsértek, hogy nem vagyok olyan, mint a többi elbaszott laowai, tudok beszélni, érdekel a kultúrájuk, és kuaizi-vel, azaz evőpálcikával eszem, ami szerintük mégiscsak nagy cucc egy magamfajtától. Az egyik szerint a fejem formája olyan, mint a mongoloké, és bizonnyal feltételezte ellenvetésem dacára is, hogy közös múltunk van a velük. Ez talán onnan eredeztethető, hogy a Magyarország kínaiul (ejtsd: szíongjálí), és ennek első tagját, a xiong-ot, (minek jelentése vad, heves)szokták párhuzamba állítani a 奴 (szíongnu) - kkal, egy ősi nomád népcsoporttal, melyet ázsiai hunoknak szoktak titulálni. Ezt követően megkínáltak istentelen pálinkájukból, és minden tiltakozásom ellenére kifizették a kajámat. Elszívtak még pár cigit, aztán továbbindultak, én meg visszajöttem a koleszba.

Csintaóba invesztáltunk

Mivel megjött az ösztöndíj, nagykirályokká lettünk, a koronázási ceremónia pediglen egy láda Csintaóban nyilvánult meg, amit a szomszéd szobák népességével egyetemben elpusztítottunk. Egy idő után a kínainak egy fejlettebb változatát kezdtük beszélni, bizonyos természeti népek nonverbális kommunikációs sémáinak, törzsi jellegű gesztikulációinak alkalmazásával; valamint különféle hangutánzós szavak nagyszámú használatával a világ összes dolgát meg tudtuk beszélni. Országaink különbözősége gyakorlatilag kimeríthetetlen tárházát adja a megvitatandó dolgoknak, és nagyon érdekes dolgokat tanulhatunk egymástól a sör útján.

Tegnap kipróbáltam egy Harbin sört (Harbin Mandzsúriában van - illetve annak volt történelmi fővárosa - fent északon), ami picivel erősebb alkoholfokában, mint a Csintaó, de így is csak 3,6-os, ám ettől függetlenül az íze mondhatni remek: kissé lágy, selymes, egy jégcsaphoz hasonlóan könnyen csúszik, az utóíze meg afféle tündérmesés harmóniát von magával, ergo igencsak ajánlani tudom.

Megjött a zsuska

Meg bizony, éspedig annyi - igaz, valami egyszeri letelepedési támogatással egyetemben - amiből 1066 üveg Csintaót vehetek magamnak. Lesz itt buli a Castleban. Meg máshol is. Mellesleg pont időben jött az ösztöndíj, mivelhogy az elmúlt napokban ha éhes voltam, inkább lefeküdtem aludni, és álmomban megebédeltem, de mostantól nincs többé ilyesmi. Noha vennem kéne egy szótárgépet, ami úgy 4-500 üveg Csintaótól fosztana meg, de hát van nekem kéziszótáram. Rendesen kisütött a Nap.

Tájfunban filmekért

Elfogytak a filmjeink, menni kellett hát újabbakat venni. Égi rekviem, terrorisztikus tájfun közeleg, mi sem tűnt természetesebbnek, mint elnézni az éjszakai piacra. Fogtunk egy esernyőt Julival, majd az esőfüggöny elől a hotelba húzódó kínaiak legnagyobb megdöbbenésére. Biztos mondták, hogy már megint a hülye amerikaiak. (Még a múltkor volt, hogy napszemüvegben, jégkrémmel jártuk az utcákat, echte elbaszott amerikai turisták benyomását keltve.) Az eső persze elmosta az egészet, még a papucsot is lemosta lábamról példának okáért egy kereszteződés közepén, ahol a kínai kocsik már startra készen vetődtek bele a közlekedési káoszba. Azért így is sikerült jó pár filmcsodával gazdagodnunk. Ma osztottak be csoportokba, három van összesen, az első éves kezdő, a második a haladó, a harmadik pedig a prók válogatottja, és ezek az évfolyamok további szintekre tagolódnak. A második évfolyamban négy szintű csoport van, a másodikba kerültem, Juli a negyedikbe, mi utóbbi a legjobb. De én is elégedett vagyok egyelőre saját szintemmel, az elmúlt évben eléggé elhanyagoltam a nyelvet, most pedig más dolgom sincs, csak ezzel foglalkozni, majd lesz ez még jobb is. Kivált, hogy év közben is van lehetőség akár csoportváltásra, de majd kiderül, hogy milyen lesz. Reggel nyolctól kezdődik a rock’n’ roll, délig kvázi folyamatosan, valamint három délután van fakultatív írásgyakorlat asszem’, amire szintén járni fogok.Maga a csoport eléggé multi-kultinak tűnt, amerikaitól japánig, indiaiig valamennyi náció képviseltetve lesz, egy-két arcot már most ismerek belőle, akik jófejnek tűntek, nem lesz itt para.

Közel egy hete Kínában

Holdfényes éjjel, bagzó macskák szerenádja ablakom alatt, min,deközben a London Elektricity likvidjei gurguláznak fülemben. Hiába, mégiscsak hoznom kellett 300 giga drum’n’basst magammal, hátha rendszerellenes, vagy ilyesmi érted, és ha egy évig 180 bpm nélkül kellene élnem, az már valóságos aszkézis lenne, arra pedig nem vállalkozhattam. Napok óta nincs net, ami gátolja a kapcsolattartást, de ma azt mondták, hogy menjünk vissza holnap, és akkor újra átbeszéljük a dolgokat. Az otthoni riadalomkeltéssel ellentétben nem fognak börtönbe zárni múltkori fészbúkos státuszjelentésemért. De azért az ismétlés, és egyáltalán a maradéktalan megértés végett még egy ízben hangsúlyoznám, nem fognak börtönbe zárni. Nem.

Az ágyam mögött leltem egy rejtélyes kábelt, mely felvezet a világhálóra remélhetőleg, onnantól kezdve a kommunikációval sem lesz probléma. Múlt héten otthoni idő szerint most 17:52-kor még otthon rohangáltam elbúcsúzni nagyszüleimtől, barátoktól, melynek megrengető ténye mintegy Indiana Jones korbácsához hasonlatosan kapaszkodott alkaromba, s rángatott visszafelé.

Most pediglen egy hete vagyok itt, és szeretem Kínát, szeretem Nanjingot. Szeretem az itteni életformám, ezt tudnám igazándiból aranyéletnek nevezni, mert tulajdonképpen semmi mást nem csinálok, csak ismerkedem a kultúrával, amivel valamilyen formában foglalkozni szeretnék. Ismerkedem az itteni emberekkel, akik mind gondolkodásmódban, hozzáállásban gyökeresen más attitűdöket képviselnek, mint odahaza tapasztalható. Kissé elenyészett a honvágyam, ami kizárólag országunk körülményeire érvényes.

Ma elvittek a kórházba, az otthon végigvajúdott orvosi vizsgálatokat ellenőrizték le, s mivelhogy esetünkben mindent rendben találtak, 380 yuan helyett mindösszesen 60-nal lettünk könnyebbek, ami örvendetes. Megírtuk ma a szintfelmérő vizsgát, ami korántsem volt para, mindezzel egyetemben azért szokásomhoz híven elbasztam. De e csoportbeosztást nem kell véglegesnek tekintenünk, ha időközben feltunkoljuk magunkat, lehetőség van ugrásra is, ami szintén jól hangzik. Már lassan végére érünk a dvd-pakknak, amit még a tájfunban vettünk az éjszakai piacon, a legkirályabb a Star Strek volt, aminek sztorijáról gőzünk sem volt, s ezen a kínai felirat sem segített sokat, de nagyon szép képek, meg egyáltalán felvételek voltak benne, meg kifejezetten akció dús volt, ergo viszi a pálmát. De most már be kell invesztálni egy újabb csomagba. Holnap lesz a tankönyvvásár, amit remélhetőleg nekünk nem kell vásárolni, lévén teljesen finanszírozott formátumban jöttünk ide. Ahhoz képest viszonylag bájos összeget leakasztottak rólunk idáig, mondjuk ebbe beleértendő a kolesz-kaució, miegymás is, de míg a vonatjegyem ki nem perkálják, nem alszom nyugodtan.

Egyébiránt azt tudjátok, hogy a Keletiben kiérve, a metró felé gyalogolva - illetőleg annak lejáratával szemben - az állomás melletti étteremre az van írva, hogy Nanjing étterem? Eddig is tudtam, viszont csak most jutott eszembe, hogy Nanjingban vagyok…

Apropó kaja! Nos, a kínai kulináris megoldások velejárói a zöldségek, amik szerintem nem erre a bolygóra valók, a hús meg ehhez képest visszafogottan szerepel, ami elviekben egészséges, de szeretnék már egy rántott húst enni. Mondjuk ma csirkeszárnyakat ettem az itteni mekiben, amik de iure panírozottak voltak, vagy legalábbis azt imitálták, hovatovább a rántott hús egy távoli leszármazottjának tekintettem rájuk, ami ha csak egy tiszavirág életéig is, de felidézte az itthoni ízeket. Ahhoz képest viszont, hogy itthon nem túlságosan rajongtam a kínai kajáért, itt nyilván teljesen elégedett vagyok vele, vagyis éhen dögleni bizonnyal nem fogok. S mivel 3 yuan (90 huf) az üveges Qingdao, ezért szomjan sem halok. Éspedig hogy csak 2,5%-os a Qingdao, még berúgni sem fogok.

Ha nincs net, még nem jelenti azt, hogy megdöglöttem

Nem hát. Pusztán az elmúlt napokban láthatóan nem tudtam netezni, aminek egyszerű oka van: a könyvtár portása már a múlt hét valamennyi napján üldözött, mert nem volt saját könyvtár-kártyám. Első alkalommal megugatta, hogy takarodjak a könyvtárba saját kártyáért, ne mindig a könyvtáros csajokét kunyeráljam el, én helyeseltem, holnap elmegyek, főnök. Másnap se mentem el, csak netezni, újfent ugatott, hogy a kártya, a kártya. Rendicsek, főnök, holnap lesz kártya, és ez így ment Péntek estéig, mikor is megfejtettem a fészbúk-rébuszt, és rövid időre fel tudtam menni, hogy leszedjen a falamra kirakott Rihannás-Eminemes undormányt; de aztán csak nem szedtem le a silány ízlésű, mainstreambe olvadt köznép vasakaratából kifolyólag, de nem is ez a lényeg. Csakhogy elment a netem valamiért, nem működött az előzőleg gondosan lementett felhasználónév és jelszó. Szóltam a könyvtáros csajnak, hogy figyelj, add már ide légy szíves a sajátodat, becsszó nem nézek rajta pornót, mert tudom, hogy azért börtönbe zárnak téged. Sőt, még fészbúkozni sem fogok. (Bár utóbbit nem mondtam neki, csak úgy néztem rá, hogy ezt olvashassa ki szemeimből.) Akadékoskodott, hát ő nem akarja, izé, vágta a pofákat, odahívta a spanját, ott sugdolóztak előttem: te add neki oda, nem, te add neki, én nem adom, add te… Lányok, a kurva életbe, csak a leveleimet akarom megnézi… Okézs, mindjárt szólnak valakinek. Na kinek szóltak? Persze, hogy a portásnak, aki mint valami texasi ranger jött felém hatalmas haraggal, hogy teeeee! Elmondtam neki a szitut – ami igaz is volt, hogy –shifu, tényleg voltam a bangongshi-ben, de megmondtak, hogy csak jövő héten lesz itt a forma, akinél a kártyát lehet majd igényelni. Aztán elengedett végül, de inkább nem másztam vissza, mert ha még egyszer összetalálkoztunk volna, abban nem lett volna köszönet.

Szombat. Délelőtt döglés, nem tudom, mi van itt, de valami éjszaka is szívja az akkumulátoromat, minden reggel úgy ébredek, mint akit magáévá tett Retekszisz, a szélesszájú orrszarvú. És nap közben is meglehetősen fáradt vagyok, ez a permanens hőség kikészít, pedig itt még közel sincs olyan meleg, mint igazán délen. Bárcsak olyan 14-15 fok lenne, mint itthon… Hoztam jó sok zakót, hosszú ujjú inget, nadrágot is, biztos lesz összesen 5 nap, mikor felvehetem őket. Pólót, rövidgatyát csak módjával pakoltam be, pedig abból kellene a legtöbb. Majd veszek, ha jön az ösztöndíj. Ami jövő szerda elvileg, addig viszont szart se. Van még egy kis pénzem, abból tuti kihúzom addig, és nem is arról van szó, hogy drága lenne Kína, csak egy picivel kéne több, hogy valóságos bonvivánként működhessek. Mondjuk az elején rengeteg pénzt kúrtam el akaratomon kívül magával az idejövetellel, azóta kvázi semmi haszontalant nem újítottam, de ilyent, mint borotvát, borotvahabot, etc. mégiscsak vennem kellett.

Ma először vállalkoztunk arra, hogy messzebbre elmerészkedünk a városon belülre, illetőleg először a másik nanjingi egyetemet, a Nándá-t szerettük volna lecsekkolni, ami elviekben egészen közel fekszik a miénkhez. A taxiból idefele jövet valóban láttam ugyan, de valahogy csak sikerült elbasznom a direkciót, és a lényeg az volt, hogy egy idő után a Xinjiekou-ban, vagyis a város központi részében találtuk magunkat. Itt összeütköztünk két brazil formával, akik itt dolgoznak Nanjingban, pont Rubensnek hívták az egyiket, mint az én – most már csak néhai - Csapás utcai szomszéd cimborámat, ki kiutamat megelőzőleg zúzott vissza Brazilhonba. Egy kicsit diskuráltunk velük, ők is a Castle-t ajánlották szórakozási vágyaink sólyomszárnyainak kibontakoztatása végett, nemsokára muszáj lesz ám megvizsgálnunk. Gondoltunk egy nagyot Julival, és a metró felé vettük az irányt, hogy elzúzzunk a Konfuciusz templomba. Lementünk a metróba, vettünk jegyet, ami ilyen zsetonformájú megoldás, és talán okosabb a rendszer, hogy csak ezzel a zsetonnal enged be, enged ki; minthogy nálunk állomásonként 5-6 magasan kvalifikált, árgusszemű, kiégett Kerberosz vár lecsapni jegy nélküli utasokra, ám a múlt hónapi, tavalyi, avagy buszbérlet tapasztalataim szerint tökéletesen kielégíti őket. Mihelyst elértünk a megfelelő állomásra, és feljöttünk az utcára, Nanjingnak ismét egy kissé más oldalával találtuk szembe magunkat. A betondzsungel lombkoronaszintjén ugyanúgy megvannak a felhőkarcolók, viszont az avarszintbéli élet már sokkal hitelesebben tükrözte a kínai valóságot, számtalan utcai árus, riksás, kifőzdék, miegymás, ordenáré szagok jobbról-balról fentről-lentről, és mégis egyértelműen lehet érezni azt a folyamatos lüktetést, pulzálását, mi ezt a várost jellemzi.

És aztán odaértünk a Konfuciusz templomhoz (Fuzimiao), nos az a hely valami hihetetlen. Tudom, mindenre azt írom, hogy hihetetlen, de e kategória fogálmát egyszerűen minden nap felülírja valami. Idáig is azt írtam, hogy annyira kínai ez a városrész, hol lakom, de ez, ez volt a legkeményebb idáig. Csak szuperlatívuszokban vagyok képes szólni az építészeti jellegzetességekről, a szűk kis sikátorszerű utcákról, melyek végigkígyóztak az egész negyeden keresztül, hol végigjöttünk, és igazából csak itt döbbentünk rá, milyen irdatlan nagy ez a város. A folyó szabdalta rész valami elképesztő volt, két oldalt teaházak, kalitkában énekesmadarakkal, a folyamon pediglen komótosan csúsznak le a különböző hajók, csónakok. Mindezt egy hídról bámultuk. Ezen az egy megállón órákig járkáltunk, igaz, sok mindent meg is néztünk közben, de akkor is óriási méretű volt. És csupán az 1-es metróvonal második megállójáig jöttünk a központtól, amin legalább 15 állomás van. És ezen kívül még több metróvonal is van. Ebben a negyedben rajtunk kívül egy laowai, vagyis külföldi sem volt, így számos csodálkozó szempárral találtuk szembe magunkat, bennünk mondjuk semmilyen közös nincs az ázsiaiakkal, így érthető is. És Nanjing még igen frekventált helynek számít külföldiek szempontjából, de azok leginkább az egyetemek, illetve a toronyházak, szállodás vonzáskörzetében tanyáznak.

Kókaiként kicsit tartottam a városszörny urbanisztikus agyaraitól, de ez egy olyan hely, ahol akár több évet is el tudnék tölteni. Alig vagyok itt egy hete, de már szeretem, még akkor is, ha kvázi még most sem láttam belőle semmit. Pedig egészen az estébe nyúlóan csak baktattunk, nagy segítségünkre volt a telefon gps-e, hála Istennek működik a térkép, mit még otthon oktrojáltam rá. Mondjuk azt sejtettem, hogy hat millió ember nem egy riksában fog lakni, de hogy ilyen kolosszális legyen, arra korántsem gondoltam. Ebből adódóan szinte kimeríthetetlen lehetőségekben. Az emberek segítőkészek, többségük igen tisztán beszél, szóval még ezzel sincs semminő probléma. Találtam egy fodrászatot is a közelben, ergo ebből a szempontból is megszűnt a para. Fura, hogy talán a meleg miatt, de egész nap mondhatni nem vagyok éhes. Enni eszek, de evés előtt és evés után is ugyanazt a furcsa „hallomásbeli köztes létet” érzem. Másegyebet illetően iszonyatosan lefáradtunk az egész napos mászkálásban, aztán még ráadásul segítettem Minfanéknak mosógépeket pakolni ide-oda az épületek közt. De iszonyat jó nap volt.

Harmadik nap

Ma kicsit szétnéztünk a városban Julival, elcsatangoltunk erre-arra, benéztünk egy áruházba, ahol pár szükséges cuccot még újítottunk, úgymint a Ferihegyen elkobzott borotvát, borotvahabot, már csak arcszeszt felejtettem el. Az árak bizonyos nyugati márkákat illetően lényegében megegyezőek, mint itthon, más tekintetben viszont jóval kedvezőbbek, mint nálunk. Példának okáért egy 50 db-os TDK DVD csomag 3 yuan (=100 HUF), mikor otthon a piacon vettem 2500-ért 25 darabot. Érdekes momentum, hogy az iszonyat cenzúra ellenére minden második utcai árusnál 10 yuanért lehet kapni olyan DVD csomagokat, melyen 10 film van, köztük az Avatar, a Vasember, etc., eredeti lemezen...

Reggel újfent rőt lármára keltem, visszajött a vietnámi szobatársam, Minfan, de amint megláttam nála a karton Qingdao-t, egyből mosoly vágott barázdát magának orcámon, s helyeslően bólintottam. Egyébiránt nagy forma, egész sokat tud a környékről, mármint Magyarország környékéről, mert faterja tett egyszer egy európai körutat, és kb. minden országot bejárt, kivéve szittyföldet. Csehszlovákiától kezdve Bulgárián át Ausztriáig mindent vágott. Persze Budapestet is vágta, mi több, az Osztrák-Magyar Monarchiát is, dióhéjban elmeséltem neki Trianont, csak úgy miheztartás végett. Hézagosan én is ismerem Vietnám történetét, a Csampa-királyságot, a Khmer-Birodalmat, a francia gyarmatosítást követő Kokinkínát, Tonkint, meg volt még egy tartomány akkoriban, Ho Shi Mint, etc., de ezeket kínai neveivel még nem találkoztam, így csak a vietnami háborúról beszélgettünk. Ecsetelte a gyönyörű magyar nőket, amivel maximálisan egyet is értettem. Nagy parájuk, hogy náluk nincsenek szőkék, bizony barátom, az csakugyan szomorú. Egyébként a kínaiak azt nem bírják felfogni, mint ahogy Minfan sem, hogy van magyar nyelv, és hogy milyen az. Megtanítottam őket a szervuszra, és végtelenül nehéznek tartják. De a sziát is. A vietnámi is nyelvet tanulni van itt, csak már egy éve itt van, mellesleg még négy évig fog, a kínaija még nincs a toppon, de azért gond nélkül tudok vele diskurálni.

Jövő héttől remélhetőleg lesz internet-kártyám, amivel a saját szobámból is tudok majd netezni, nem tudom, hétvégén van-e könyvtár, már fészbúk stigmák jelentek meg az alkaromon, égek a vágytól, hogy megnézhessen a notifikációmat, bár tartok tőle, hogy az még nem most lesz.

Jövő héten derül ki szintén egy vizsga kapcsán, milyen csoportba kerülök, amitől kicsit parázok, mert nem vagyok a toppon egyelőre, az elmúlt évben gyakorlatilag alig foglalkoztam valamit, de majd rápörgök, ezért is jöttem, hogy rápörögjek.

Qingdao sör

A Qingdao (ejtsd:csintaó) sör: kiváló. Még németek alapították a sörgyárt a 20. század elején a boxerlázadást követően kezükbe került Shandong-félszigeten, hogy európai ajkúaknak gyártsanak sörcsit. Aztán a japánoké lett a gyár, majd végül a kínaiak privatizálták.

Az ízén ez mitsem változtatott, valóban jó sörről van szó.

Helló, Nanjing!

Megérkeztem tehát Nanjingba. Ahogy kiléptem a vasútállomásról, egyből körül vett a város aurája, s ahogy végignéztem rácsodálkozva minden apró mozzanatra a taxi ablakából, elégedetten konstatáltam, hogy bizony, ez Kína! Jogosan merül fel mondjuk a kérdés, hogy mi mégis mi legyen, Litvánia?

De nem ebben az értelemben gondoltam, hanem hogy valami ilyesminek képzeltem, ilyennek láttam képeken-filmekben, ergo nem hazudtolta meg magát semmilyen tekintetben. Minden olyan, mint a képeken, valódi nagyváros, több száz emeletes toronyházakkal, ugyanakkor igen sok zöld városrésszel is egyszersmind. Odaértem az egyetemre, egy nagy plakát üdvözli az újonnan jött diákokat, a készséges portás be is vezetett abba az épületbe, ahol a regisztrációs teendőket végeztük. Persze még mindig vonszolva döglött bőröndömet, kikészülve a klímától léptem be, ahol egyetemista csajszik várták a magamfajtákat, majd gardíroztak a délután folyamán. Nagyon rendes és segítőkész volt a Jessica művésznévre hallgató csaj és kompániája. Miután a regisztrációval megvoltunk, elkísértek a koleszba. A campuson végigsétálva úgy kapkodtam a szemem a pálmafákról a tradicionális kínai épületektől a szökőkutakig, kőfaragások, hogy a végén összeütköztek kiugró szemgolyóbisaim. Valami hihetetlen környezet, valóságos fa-matuzsálemek által körült ölelt hamisítatlan kínai építészeti megnyilvánulások, számtalan park, (a mai napon pedig egy káprázatos tavat is felfedeztünk), mindez istentelen kabóca-koncerttel kiegészítve; több, mint két napnyi utazással, s 9000 kilométerrel hátam mögött ez több inger volt egyszerre, mint amennyit biztonsággal fel tudtam volna dolgozni.

Először a Nanshan hotelba mentünk be, ami egy igen színvonalas apartmanszerűség, a szerencsésebbeket ide osztják be, amikor töltöttük ki az adatokat, és néztem körbe, csak úgy vertem a nyálam, milyen helyre kerültem, aztán mikor végeztem, s megkaptam kulcsom, szomorúan vettem tudomásul, hogy akkor menjünk, és nézzük meg a valódi helyet, hol lakni fogok. Így toltam fel kint kimúlt gurulni már régóta nem guruló bőröndöm még jó pár lépcsőfokon, hogy a Nanshan hotel mögött megpillantsam az International Students Dormitory, és vegyem birtokomba lakosztályom, ami egyébiránt teljesen korrekt. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nekem egy 5 csillagos lakosztályban négy fal négy csillagot jelent, egy ágy pedig már az ötödiket, nagy elvárásaim sosem voltak, de ez ettől függetlenül is azt kell mondjam baráti. Van egy kis előtér, mellette mosdó, majd egy társalgórész TV-vel, és végül a kellően nagy hálószoba két szobával, szekrénnyel, íróasztalokkal. Ami külön érdekes, hogy a hálószobából nyílik egy kifejezetten szárítóhelység, a kimosott ruhák számára, folyamatos fűtés van benne, és vállfák, valamint ablakok, amikből kilátás nyílik a városra. Alattunk standard kínai házak vannak, bennünk a standard kínai élet attribútumaival. A lényeg a kolesszal kapcsolatban, hogy itt lehet majd bulizni is, a Nanshan hotelba szerintem kínai harangba zárna a recepciós részegen.

Elvileg van egy vietnámi szobatársam, érdekes körülmények között találkoztam vele: tegnap estére már igencsak lefáradtam a megannyi megpróbáltatástól, és le is dőltem este. Olyan éjjel egy fele csattog-villámlik valami, egy homályos alak közeledik a szobába, reflexből ragadtam magamhoz szótáram és kínaiul kiabálva keltem ki ágyamból, hogy mégis ki a tököm vagy te, hogy csak így berontasz ide, rendesen ráhoztam a frászt szerencsétlenre, aztán felvilágosított, hogy a szobatársam lenne. Vagy úgy mondom, akkor kezet ráztam vele, és nem győztem elnézést kérni tőle, rárontottam, mint Retekszisz. Kocsmázni volt a forma, ezért egyből megbocsátottam neki. Visszaadta a szótáramat is. Ha minden rendben mondom, akkor visszadőlök Csipkerózsika-álmomba, és vissza is dőltem. Reggelre nyomát se láttam az arcnak, ki se pakolt a poggyászából.

Reggel kilencre visszamentem a regisztrációs-épületbe, mert szóltak még tegnap, hogy adnak majd kínai sim-kártyát. Aztán végül is délután egy órára sikerült is kézhez kapnunk, na mindegy. Amikor kérdezték, hogy van-e már szobatársam, említettem a vietnámit, volt ám meglepetés, lévén nem jelentkezett még be a tag. Picsa tudja, mit csinál az itt egyáltalán. Sokkal érdekesebb viszont, hogy itt találkoztam össze Julival, nagy szerencsénkre egy helyre osztottak be minket az egyetemet illetően, annyi differenciával, hogy a Nanshan hotelban szállásolták el, egy koreai mellé, aki jelenleg nincs itt, viszont megelőzőleg olyan szinten belakta már szobáját, hogy alig volt már hely pakolni neki valamit. Majd tudatja a koreaival, hogy ez így nem mehet tovább. Mellesleg lesz még egy magyar rajtunk kívül, de őt nem ismerjük. Ez is csoda, hogy ketten ugyanitt vagyunk. Miután Juli regisztrációja is lezajlott, elmentünk kajázni egyet az egyetemmel szemben lévő utcasorra, és 10 yuanért, (kb. 320 forintért) belaktunk, mint az állat. De én még annyi zöldséget életemben nem ettem, mint amennyi egy tálon volt. Nem tetszik ez nekem. Többször írtam megelőzőleg, hogy valamennyi zöldséget deportálnék erről a húscentrikus bolygóról, viszont ettől függetlenül egész jó volt a kaja. Elfelejtettem előző bejegyzésben írni, hogy az egyetem mellett van egy kínai Mc’Donalds, többiek jóslatának megfelelően először ide térbe be elemózsia végett, de ilyen szar sajtburgereket még életemben nem ettem, egyik a kukában landolt. Ergo nyugi, tovább hízni bizonnyal nem fogok, mi több, ha egy év zöldségezés után nem áll vissza a koleszterinszintem, akkor soha életbe nem fog. A kaják fűszerezése mértékkel markánsabb az itthoni kínai kajázdák megoldásainál, a csípős tényleg csípős, ergo oly nagy gond nincsen. Majd megszokom.

Délután regenerálódtunk egy kicsit, majd estefele elnéztünk az esti, vagy éjszakai piacra. Csakhogy utolért bennünket a tájfun. Igen, a tájfun, van az is, ami nem kifejezetten baj, hiszen valamelyest lehűti ezt az alapjáraton rothasztó időt. Ezt megszokni nem fogom tudni, magas a páratartalom, hőség van, nehezen viselem. Szóval elindultunk, épp akkor bontakozott ki a piac, vettünk párnát, huzatot, Juli lealkudott mindent, mint az állat, elég jól tolja, akárcsak a kínait. Aztán az áthatolhatatlan esőfüggöny meghátrálásra késztetett bennünket, behúzódtunk egy táskaárus nő bodegájába, majd mikor kissé enyhült az eső, visszaindultunk az egyetemre. Így is szarrá áztunk. Az éjszaki piac nagyon érdekes, pedig az eső el is mosta az egészet, ennél csak pezsgőbb szokott lenni. A közlekedés afféle erős kutya baszik alapon működik, a közlekedési lámpák jobbára tájékoztatás gyanánt funkcionálnak, lehet menni, meg nem is, effektíve csak azt nem írják ki, hogy csinálj, amit akarsz. Persze nem annyira gázos a helyzet, de figyelni kell. Fokozottan.

Különben számos piac van még erre ezen kívül, külön zöldségpiac is, miegymás. Egy zöldségboltban olyan zöldségek és gyümölcsök voltak, amiket még életembe nem láttam. Le is fotóztam egyet, Dávid hallod, erre kéne átváltanod Dinnye helyett! Akkora, mint egy dinnye, csak ilyen tüskés. Majd megtudakolom, micsoda.

Betértünk még a délutáni kajáldába, egy újabb adag tofuköltemény elszavalásának céljából, majd könyvtár. Az időeltolódás bátyámékhoz 7, anyámékhoz 6 óra, a könyvtár meg csak fél tízig van nyitva, így túl sokat nem tudunk beszélni, mivel az otthoniak még javában dolgoznak-tanulnak, mikor nálunk már az éji bogarak koppannak nagyot a falban. Azért így is tudunk gond nélkül beszélgetni, szerencsére a skype-ot nem érinti az internet-cenzúra, ami fészbúkot s a bloggert sújtja. Fészbuk függő voltam, csoda, hogy életben vagyok három nap kihagyás után, dolgozom a megoldáson; egyébiránt akinek van valami megoldása, ne habozzon kommentben, vagy akár postagalambbal elküldeni.

Összességében már nagyjából rendben vagyok, lokálpatrióta lévén iszonyatosan hiányoznak az otthoniak, mind a szerettek, mind a barátok; viszont jól érzem magam az új környezetben. Pedig még kvázi semmit se láttam belőle. Fura lesz, hogy egy évig itt fogok élni.