火锅，玛索，宿醉, etc.

A nyúl éve eleddig nem győz partikban tobzódni, kezdve a szittyó szerdai Intercontinentálos megoldástól át Tianmi szülinapjáig egészen a Republic of Mazzo általunk való kikiáltásáig. Pénteken Aiwen visszajött Japánból, és Tianmi pont aznap ünnepelt, ergo felkerekedtünk a Hunanlu-ra, ismételten (火锅) huoguo-zni. A Hunanlu csillagkoszorús korzója hemzsegett az emberektől, ellenben Nanjing többi részén ördögszekereket hajt a szél, s nesztelen iszkolnak a képzeletbeli atomtámadás túlélői; legalábbis az egyébiránt 7,5 milliós metropolis most leginkább egy nekropolisz: a holdújévi szünetből kifolyólag a Mc Donalds’-on kívül gyakorlatilag minden rabigában kárhoztatik, éttermek, kávézók, piacok, üres, kihalt utcák merednek üveges szemekkel a jajveszékelve tátogó, kámforos vákuumokba. Ez igencsak a bigmackre predesztinálna, amennyiben Juli nem tudna főzni – és minden ellenvetése dacára jól főzni - mert így normális kajákkal is összehozhat a sors, amikkel ráadásul ténylegesen jól lakunk. Hiába is jár körbe esetenként tíz fogás egy kínai étteremben, egy kis paprikás krumplit még magamba tudnék oktrojálni levezetésnek, ám a tegnapi spagetti után gond nélkül beállt az egyensúly az erőben.

Pénteken persze mégiscsak étterembe kellett tévednünk, hisz huogou-zni egyrészről jó, másrészről finom is. Saját fűszerkeveréket keverhetünk össze egy tálkába, aztán abba tunkolhatjuk a frissen főtt húsokat, zöldségeket, tofut, etc. A mellettünk kajázó tv-s stábbal nagymértékben megszaporodtak a 恭喜发财 koczintások, először pusztán az újév miatt, majd miután rájöttek, hogy azért énekeljük a 祝你生日快乐-t Tianminek, mert szülinapja van, ez még inkább elősegítette a Harbin sörökkel való harmadik típusú találkozásokat. Késő este, mint ősi vad, kit rettenet űz hazaloholtunk, majd másnap ismételten a Sun Yat-sen mauzóleumhoz navigáltunk. Végül is még csak egyszer voltunk ott a héten, hétfőn, Juli kínai spanjaival, de most itt van Cong Ying is, Tianmi laoxiangja (egy vidékről származója), volt osztálytársa, és minél több mindent látni szeretne Nanjingból, mielőtt visszazúz malenkij robotolni Hainanra…Ergo harmadszorra néztem már meg a Zhongshanglin-t, valóban elképesztő hely, de legközelebb már csak a jóakarat vihet fel oda. Tianmi-nek ráadásul nem is tetszett, mert ő valami grandiózusabbra várt, de szerintem inkább valami csillogóra, vagy nagyon fénylőre: az ilyesmit tudják értékelni a kínaiak. Majd visszasandáltunk lakhelyünkre, a Guluo negyedbe. Suoguoban az estére készülvén sörrel kapcsolatos retorikus kérdéseket tettem fel, majd megpakoltam málhás lovam, s bevezettem a koleszba. Apropó háziállatok: újfent van egy afgán lány képű flagelláns macskám, ami egyedül az én ajtóm előtt ostorozza magát a folyosón, miközben a Salve Regina-t énekli rekedtem, de valahányszor tudtára adom: tőlem nem kapsz enni bazdmeg.

Miután Aiwenék átjöttek, megkezdtük a rendelkezésünkre álló sörkészletek magunkévá tételét, telefonáltam még a kolesz börtönében rekedt sorstársaknak, ily mód fogtunk taxikat, és indítottunk átfogó támadást az 1912-negyed ellen, s végre valahára a Mazzo-ba (玛索) tévedtem, mi szégyen-gyalázat, hogy csak közel fél év után jött össze, hiszen az egyik legmenőbb klubnak számít, ámde idáig mindig az Eisunban kötöttünk ki. Mazzoba rengeteg a külföldi, így nem lepődik meg azon senki, ha teszem azt egy Abdul nevű pakisztáni kiveszi a dj-kezéből a mikrofont, és torkaszakadtából üvölti a Bad Romance-t. Ütköztünk Pei Juxun koreai cimbiékkel, lejött Shogo is, elég nagy volt bagázs, és már jöhetett is Poker Face. (Ortodox drum’n’basser voltom minden alkalommal az intenzíven fekszik, ha belegondolok: már megint a Wakawakára téptem szét az agyam.)

A Mazzoba valamikor hajnaltájban véget ért az agykibántás, after gyanánt kompániánk a Castle-be vette az irányt, ahol kvázi végig csocsóztunk, megzavarva egy-két feketék-fehérek közti tömegverekedéssel, a tumultuózus szituációban futottam össze Richarddal, Eisunes italfelelősünkkel, de ő sem tudott rendet vágni, végül maguktól lecsillapodtak a kedélyek, noha az este folyamán még pár ízben pont a csocsó-asztalunkhoz hajítottak egy-két arcot. Olyan fél hat fele már meglehetősen megmacskásodtunk, Shogo már bantu törzsfőnökökkel járt kánkánt, így jobbnak láttuk a visszavonulást. Út közben kiszálltam a taxiból, és felpattantam Szent Mihály lovára, annak sörényébe kapaszkodva ügettem haza, a gregorián macskámtól pedig megkaptam az utolsó kenetet.

Már húsz nap sincs hátra a szünetből, rendesen itt van a nyakunkon a következő félév. Mégis, az idő múlása ellenére is valahogy olyan időtlennek érzem az ösztöndíj létet. Afféle Bergson-i időszemléletben tágul ki minden egyes pillanat végtelenségében megélt volta. Vagy pusztán másnapos vagyok? Közrejátszhat, ám ha kinézek az ablakon a sivatag éj sötétségét megtörő, irizáló neonköntösük mögül szigorúan kémlelő felhőkarcolókra, s közben a lenti házból erhu melódiák érik el fülem, sokszor bizony hihetetlennek tűnik, hogy valóban itt vagyok.

Halloween Nanjingban

Reggel Aiwennel elzúztunk az itteni Decathlonba, megvizsgálni, hogy egyáltalán milyen. Elég messze van tőlünk, vagy negyven percet buszoztunk, de végül odataláltunk. Lényegében ugyanolyan, mint az otthoni. Multiplikátoros orsóktól az ugrálókötélen át az űrlényekkel való szadomazo játékok kellékeiig bezárólag valamennyi eszköz készhez kapható a mozogni vágyóknak. Egy túracipőt újítottam, miként Tisza cipellőim előszeretettel törik kerékbe lábaimat egy-egy hosszabb trip során. A Decathlon mellett van egy Metro is, de azt nem bírtuk lecsekkolni, mivelhogy a mester meghívott magához ebédre. A város központjától távolabb lakik, nagyon csendes környéken. Finom kajákat csinált. Ezt követően megnéztük az edzőtermet, hol a későbbiekben fogjuk tovább tornázni wushu ismereteinket.

S noha nem kifejezetten szeretem a Halloween bulikat, mégiscsak társulnom kellett Juliékhoz, hogy kiderítsük, mi folyik a Castle-ban. Nemes egyszerűséggel kommunistának öltöztem. Van egy vörös csillagos katonai kalapom, Maós pólóm, cigisdobozom, kitűzőim, etc. Ehhez társult még egy láda csintaó, így robogtunk tovább Bea, az olasz csaj lakására, hol már elég sokan összegyűltek. Elkezdődtek a szokásos iszogatós-kockázós játékok, amiket nem szeretek: 1., az ivásból ne csináljunk játékot, mert az egy komoly dolog, mint Liszt Ferenc szimfonikus költeményei. 2., egy végletekig tekervényes úton kíván elvezetni ahhoz a stációhoz, mely egy söröskupak lepattintását követően a küszöbön áll. 3., alapvetően pazarlás, miként olyanokhoz jut el ily mód a nedű, kik kuncogva, csacsiskodva baszakodnak, hogy ők nem tudják eldönteni: igyanak-e, vagy inkább pónit kéne simogatniuk. (Én meg zsörtölődök magamban, hogy de mi oroszlánok vagyunk!) Mindettől függetlenül mókás volt, főleg azért, mert úgy itták a sört, mintha legalábbis egy Stroh-t birkóztak volna le, és úgy is érezték magukat. Aztán irányt váltottunk egyenesen a Castle felé, ahol a jelmezbált nagy tiszteletben tartották, így már a placc előtt két méteres szőrös Hófehérkék és vérben fürdő vámpírok tobzódtak, lent a Castleban a biodiverzitás meg értelem szerűen elképesztő méreteket öltött. Rengetegen voltak, Nandáról, Nanshidáról egyaránt. Egy affért követően belevesztem a buli süllyesztőjébe, azon kaptam magam, hogy mindenki eltűzött, magam sem tehettem mást: eltűztem.

啊呀 vol. 2. - Nincs megállás

Tegnap délutánra megtaláltam a másnaposság kaotikus birodalmából kivezető utat, szöszmötöltem, pepecseltem, tanulgattam. Estefelé Miya áthívott minket kajálni, aztán ott eléggé el is ütöttük az időt, s eszünkbe ötlött, hogy némi sör, némi csipsz igencsak el kellene, a beszerzést követően visszajöttünk a koleszba, és Minfan buzikalóz nótáit voltunk kénytelenek hallgatni, mígnem megelégeltem, és váltottunk. Ezt követően gondoltunk egyet, hogy menjünk el vacsorázni, ütköztünk Miya koreai szobatársával, és további koreai csajokkal, így nem meglepően koreai kajázdába tértünk be, és arra jöttem rá, hogy imádom a koreai kaját. Az asztalok közepén van egy ilyen főzőüst, vagy nem tudom mi, arra pakolják rá a húst, zöldségeket, és előttünk főzik meg. Mindeközben további fogásokat hoznak. Olyan szinten belaktam, hogy úgy ültem helyemen, mint a bádogember, mozdulni nem bírtam. Pedig muszáj volt, mert nem ez volt a végállomás. Először is taxiba pattantunk, és a Castle felé vettük az irányt. Nem is tudom, melyik otthoni helyhez tudnám hasonlítani, talán a Morgóhoz áll legközelebb, de nem a kettőhöz, hanem az egyhez, vagyis ilyen eufóriában túlburjánzott tánczos-zenés kocsmológiai hadszíntér. Valamilyen B-kategóriás horrorfilmet megzenésítő ausztrál banda lépett fel, és azt képzelték magukról, hogy ők a Crazy Town. Aztán kockajátékot játszottunk, a körönkénti veszteseknek inniuk kellet. Ebből adódóan kisvártatva elértük azt a stációt, hogy szintet ugorjunk egy radikálisabb klubba, nem volt mese, irány az 1912 negyed, s irány az Aisen - a hely, ahol tegnap is voltunk. Aisenben újfent összehozott minket a sors az afrikai sráccal, következtetésképp további italneműkkel, ergo ismételten egy nerángass buli nimbusza ragyogta be a hétvége csúcsát. KFC-be hanbao, vagyis hambi, majd taxi, s Nanjing Shifan Daxue.

Ma dolgozzuk le a jövő heti szünet napját, illetve már aki dolgozza, mert én valahogy nem keltem fel fél nyolckor.

Fenébe, rendet kéne már rakni, mert az egy dolog, hogy Minfannal uralkodunk a káosz felett, az asztalon lévő gyümölcsök már elkomposztálták magukat, és olyan rókaszag van a szobánkban, hogy vadászok kopogtattak nemrégiben ajtónkon.