
Egészen addig figyeltem, míg egy üveg szaké az asztalunkhoz vágódott az éterből, pontosabban magától az étterem tulajától, rajta sem volt az étlapon, csak az olyan tiszteletre méltó törzsvendégeket illetik ilyennel, mint amilyen példának okáért Shogo. Yuri egy kampai után kiszállt a ringből, ergo szamuráj cimbimmel pusztítottuk el a fiola tartalmát. E ponton józanságom és én még vidáman röhögcséltünk egymás mellett, a status quo-nak viszont ellentmondott a tény, hogy az exkluzív neonkatedrálisok vakító fényáradatából megszeppent sikátorok bús homályába vésző izakayá-jába tévedtünk. Újabb szaké, újabb szaké, újabb szaké. Külcsínt tekintve hidegvérű hangariként hidaltam át a shot-pohárkákban rejlő nehézségeket, agyamban viszont váll támasztva vigadtak sírva az egyre részegebb gondolatok. Közben csoporttársunk, Haruna és barátja is csatlakoztak, meg még pár japán srác, be is mutatkoztam nekik: こんにちわ、私はトマスと言います、アル中です, én nem vagyok zsákbamacska. ヤバイ、ちょっとフラフラしてきちゃった。。。Aztán Shogo eltűnt, majd valamely párhuzamos dimenzión magunk is, a retrospektív töprenkedés e ponton meghanyatlik. Mindenesetre a koleszban ébredtünk, ergo nagy sikerrel hopponáltunk vissza kiindulási koordinátáinkhoz.
Hőség. Aszály.Sivatag. Sakálok. Ez van most Nanjingban, és valami ősi, roppant erő irdatlan karmai feszítik szét koponyámat, én meg csak kapálódzok az elpusztult agysejteimnek kapart fagyos, nihil járta dermedt jégveremben.