Még gazdag koromban múlt héten dobtam egy telefont Shogo-nak, hogy készüljön, mert hétvégén zúzunk Shanghai-ba. Jött közbe egy Huangshan, melynek eredményeként mind pénztárcám, mind egészségem némileg leamortizálódott, így toltuk Shanghai-t későbbre. Nagy meglepetésemre viszont Shogo jött vissza Nanjing-ba üzleti tárgyalásra e hétvégén. Nálunk,a Nanshan-hotelban ütköztünk, majd a Xinjiekou-i Jinling-hotelbe vettük az irányt, ami nem egy szar hely, Shogo sem szarral gurigázós forma, én viszont nem voltam testileg-lelkileg felkészülve ilyetén helyekre: papucskámmal sunnyogtam befele, a fehér kesztyűs portás meg kvázi rám akarta baszni az ajtót. Lakosztálya nagy mennyiségű Xili-vel volt ellátva, Shogo-val és Yurivel megkezdtük a készletek felemésztését, dumálgattunk, etc. Majd estére egy közeli igen nívós japán étterembe tértünk, iszonyat jó kajákat toltunk befele, ugyanakkor a japán nyelvvel és kulináriával kapcsolatos fojtogató tudatlanságomból kifolyólag vajmi kevés hasznosítható információval szolgálhatok arra vonatkozólag, hogy miket is ettem. Mindazáltal az Asahi-t sikerült azonosítanom. Seggemig kapar az ideg, hogy pár hülyeségen kívül nem tudok semmit japánul, Yuri és Shogo egymás közti beszélgetéseinél komoly tekintetet vágok, és sokatmondóan pislogok: kénytelenek kínaira kapcsolni, hogy az illiterált Thomas is szóhoz juthasson. Noha furtonfurt Antonio Baderas 13. harcosának nyelvtanulási technikáját alkalmazom: hogy tanultad meg a nyelvünket? Úgy, hogy figyeltem!
Egészen addig figyeltem, míg egy üveg szaké az asztalunkhoz vágódott az éterből, pontosabban magától az étterem tulajától, rajta sem volt az étlapon, csak az olyan tiszteletre méltó törzsvendégeket illetik ilyennel, mint amilyen példának okáért Shogo. Yuri egy kampai után kiszállt a ringből, ergo szamuráj cimbimmel pusztítottuk el a fiola tartalmát. E ponton józanságom és én még vidáman röhögcséltünk egymás mellett, a status quo-nak viszont ellentmondott a tény, hogy az exkluzív neonkatedrálisok vakító fényáradatából megszeppent sikátorok bús homályába vésző izakayá-jába tévedtünk. Újabb szaké, újabb szaké, újabb szaké. Külcsínt tekintve hidegvérű hangariként hidaltam át a shot-pohárkákban rejlő nehézségeket, agyamban viszont váll támasztva vigadtak sírva az egyre részegebb gondolatok. Közben csoporttársunk, Haruna és barátja is csatlakoztak, meg még pár japán srác, be is mutatkoztam nekik: こんにちわ、私はトマスと言います、アル中です, én nem vagyok zsákbamacska. ヤバイ、ちょっとフラフラしてきちゃった。。。Aztán Shogo eltűnt, majd valamely párhuzamos dimenzión magunk is, a retrospektív töprenkedés e ponton meghanyatlik. Mindenesetre a koleszban ébredtünk, ergo nagy sikerrel hopponáltunk vissza kiindulási koordinátáinkhoz.
Hőség. Aszály.Sivatag. Sakálok. Ez van most Nanjingban, és valami ősi, roppant erő irdatlan karmai feszítik szét koponyámat, én meg csak kapálódzok az elpusztult agysejteimnek kapart fagyos, nihil járta dermedt jégveremben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése