Negyeddöntős országok története- Spanyolország: a reconquistát követő ujjászületés

A negyeddöntős, most már döntős, a 2010-es világbajnokság részt vevő országokból már csupán Spanyolország maradt, s miként eleddig jobbára az egykori spanyol gyarmatok leválásáról, függetlenedéséről , illetve egyáltalán megszületésükről esett szó, nem lesz ez másként a gyarmattartó esetében sem, hiszen az ország a VIII. század óta a muszlim mórok kezén volt egészen a XV. századig, igaz, folyamatosan szűkülő területekkel, miközben két nagy regionális hatalmi potenciál emelkedik fel, s dinasztikus házasságkötésükkel megelőlegezik az egység útján megteremtődő központi hatalmat, Spanyolországot.

A XIV. és XV. század nagyobbik részében olyan, mint Hispánia pusztán egy egyházszervezeti fogalom volt, melyet két rész alkotott: León-Kasztília, valamint Aragónia-Katalónia. Ezek közül Kasztília igen kiterjedt, s fejlett volt, társadalma a hierarchikus feudális rend mintapéldája. Azaz: volt főnemesség, privilégiumokkal rendelkező felső osztálya, mely a XIV. században a rico hombre, alto home, avagy richus homo nem hivatalos neveken szerepelt. Alattuk állt a köznemesség: a hidalgo-k (de infanzón, és miles nobilis is ugyanezt a réteget jelzi); mely a lovag - caballero felett volt rangban, a késő középkorra a két társadalmi réteg gyakorlatilag összemosódott.
A városfejlődés eredménye volt, hogy a meggazdagodott kasztíliai polgárok már képesek voltak lovagként felszerelni magukat, így létrejött a polgári rendű lovag típusa. A városok arra is jogot szereztek, hogy saját szabadságuk védelmére fegyveres testvériségekbe - hermandades - rendeződjenek. A városok ezáltal katonai és gazdasági központokká váltak egyszersmind, ráadásul helyi önkormányzattal. Az ország részeit rosszabb utak kötötték össze, mint a "javítás" során szerfölött szétkúrt 31-es főút, ezért lehettek oly fontosak a körzetek várásai - Sevilla, Murcia, Cuenca, Medina del Campo, etc.
Kasztília parasztsága a reconquista után végtelenül boldog lehetett: a visszanyert területek újrabenépesítéséért személyes szabadságot nyert, és sokáig meg is őrizhették szabad községeiket. Európában egyedülálló módon a parasztközösség maga választotta urait - senores, nem mintha ez pillangóktól övezett harmóniát jelentett volna. A merino juhtenyésztést meglehetősen rosszallva figyelték a földművelők, hiszen azok érdekeit sértette. A juhtenyésztők szervezete, a Mesta ugyanis legeltetési jogot szerezett az állami és közösségi földeken egyaránt, kapálsz, mint egy állat, jön egy juhnyáj, és még kapálni sem tudsz. A kisparasztok lesüllyedéséhez ez is hozzájárult (nem azért, mert nem tudtak kapálni a juhoktól...). A külkereskedelmet viszont fellendítette a merino-gyapjú, melyet leginkább olasz városokba exportáltak, a XV. századtól már Németalföldre is.
Ahogy véget ért a reconquista, és nagyjából betelepültek a földek, belendült a termelés a nemesi birtokokon, a földesurak rögvest letörölték a csokimázat pofájukról, már nem kellett babusgatni a jobbágyokat többé, hisz volt belőlük elég. Ebből adódóan - valamint a jobb belátásból fakadóan - már szépen elkezdhettek pénzbéli javaikat a földesurakra testálni. A paraszt felett a senior gyakorolta bírói jogokat is. Az immáron más tulajdonán élő kasztíliai parasztok - a solariego - ugyan elhagyhatta urát, csak akkor földjét is otthagyta annak. A Cortez 1385. évi petíciójából megítélve nem rajongott értük túlságosan: "erősen adóztatnak, mindenfajta erőszakot, törvénytelenséget és rosszat követnek el, amiért is az említett községeket és falvakat a pusztulás és elnéptelenedés fenyegeti". Ez aztán parasztfelkelések vezetett, úgymint 1476-ban Córdoba mellett lévő Fuente-Ovejuna községében. Az andalúziai hely lakóihoz nem viszonyult valami szentimentálisan Guzman földesúr, akit 14 emberével együtt bespájzoltak a föld alá, és Córdoba védelme alá helyezték magukat. A királyi hatalom szorgos vizsgálódásait a falusiak bátran állták, így jóváhagyták, hogy Córdoba felsőbbsége alá juthassanak.
A katolikus egyház, a reconquista során nem csak eszmeileg erősödött meg, de a földbirtok nagyságát tekintve sem kellett szégyenkezniük. A reconquistát vezető királyi hatalom, és a központi kormányzat szintúgy megszilárdult, noha a Cortez, a nemesség és a városok rendi képviselete gátat szabott az abszolút királyi hatalomnak. Ez vezet a nemesség és a királyság összekülönbözéséhez, és a XV. század vérfürdőihez: XI. Alfonz (1312-1350) utódlásáért törvényes fia, I. (Kegyetlen) Péter (1350-1369) és féltesó, Henrik, Trastamara grófja folytattak agresszív véleménycserét, és Henrik amondó volt, hogy saját kezűleg szúrja le Pétert, és le is szúrta. II. Henrikként (1369-1379) uralkodott így Káin bűnének terhével. I. János, utána III. (Beteges) Henrik követte, ki utóbbi csak 11 esztendős volt, így belviszályok üthették fel fejüket, akárcsak a soron következő II. János kiskorúsága alatt. Ő és tökös fia, IV. (Tehetetlen) Henrik (1455-1474) uralma alatt az uralkodói hatalom sokat vesztett tekintélyéből. A reményt egyedül az jelenthette, hogy a Tehetetlen húga, Kasztíliai Izabella trónvárományos férjhez ment II. Aragóniai Ferdinándhoz 1469-ben, és Kasztília királynője lett, míg férje Aragónia királya. Balra a képből nem derül ki, hogy személy szerint ez jó volt-e nekik.
Az egyesülés nem jelenthetett azonosságot, már csak a két ország eltérő társadalmának eltérő fejlődési struktúrái, valamint eltérő terjeszkedési tendenciái miatt sem. A közös királyságon belül Katalónia és Aragónia egyaránt megőrizték külön intézményeiket. A gazdasági prosperitás kedvező mederbe terelte a katalán nyelv és műveltség fejlődésének áradatát, a szövetség létrejöttével is megőrizte autonómiáját. Megmaradt az aragón és katalán Cortez különállása is, az együttes ülések a cortez generales nevet viselték. A Mediterráneum felé kacsintgató Aragónia-Katalónia és az óceánra nyitott León-Kasztília szintén fejlesztette kereskedelmi és hadiflottáját is, kifejlesztve a tengernagyi tisztséget. (Egyébiránt a kasztíliai almirante, és a katalán almirant szó az arab amir al-mu'minin szó átvétele, ami a Hithűek parancsnokát és hithűek vezetőjét jelenti egy általam talált fordításban.)
A XIV. században az aragónok és katalánok egyaránt jelentős gazdagságra tettek szert a Mediterráneum nyugati medencéjükben az általuk irányított kereskedelmi forgalomból. Barcelonának a királyok több ízben juttattak kiváltságokat (1444, 1473). Népessége még egy nagy polgárháborút követően is - a kor viszonyait tekintve - 20.000 fővel igen nagynak volt mondható.
Aragónia-Katalónia felemelkedésének legfőbb indikátora európai egyházpolitikai küzdelmekbe való aktív részvétel, kiemelkedő egyházi egyéniségeinek viszonylagos önállósága. Ilyen volt Ferrer Szent Vince (c. 1350-1419) katalán domonkos rendi író, hittudós, ki heves vitákba bonyolódott a széles körben utált Husz Jánossal a konstanzi zsinaton: "Ti vakabbak a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításának megszentelt talaja"? Ferrer az avignoni pápa híve volt, és értekezést írt - A kortárs egyházszakadásról címmel VI. Orbán pápa megválasztásának érvénytelenségéről.
Az arab-berber mórok hatalmuk fokozatos visszaszorulását követően is javarészt helyben maradtak. Egy részük - rosszmájúak szerint csak színleg - megkeresztelkedett, és ők lettek a moriszkók. A hitükben megmaradt mórok még a XIV-XV. század folyamán is megbecsülésnek örvendtek kézműves tevékenységük miatt, mely mellett főképp kereskedelemmel foglalatoskodtak. Pompás építkezésük és kerámiakészítésük tovább hatott. Jogi státuszukat tekintve mudejárok, vagyis adófizető, de az iszlám szerint élő, mór szokásokat megtartó lakosok voltak.
Az egykori mór kalifátus maradványa még mindig őrizte függetlenségét. A Sierra Nevada lábánál elterülő Granada város fénykorát a Naszridák uralma alatt élte (1238-1492), virágzott selyemipara és kereskedelme. Az Alhambra építészeti együttese, erődök, mór paloták, a Naszridák nyári rezidenciája mind-mind a XIV-XV. század építészeti gazdagságára hívják fel a figyelmet. A Naszridák hatalma Potemkin-falu volt, leginkább Kasztíliától függtek, az adót szépen le kellett csengetniük, és katonai kontingensek kiállítására voltak kötelezve. Granada igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ragaszkodik az iszlámhoz: csak arabul beszéltek, keresztény mozarabokat nem is tűrtek városukban. Ügyesen kihasználták a kasztíliai belviszályokat, intrikákat, s V. Muhammad ben al-Ahmar uralkodó és vezíre Ibn al-Hatib az 1350-1360-as években valamelyest restaurálta parányi országának hatalmi pozícióit. 1364 végén a mór uralkodó követséget küldött a már említett I. (Kegyetlen) Péterhez, kasztíliai királyhoz Sevillába, a békeviszony megerősítésére, és a baráti viszony megerősítésére: selyemcuccokat, és nehéz aranyszerszámmal felszerelt fajtatiszta lovakat küldött Péternek kegyetlenségének mérsékletéül.
Granada elfoglalását (1492) követően viszont a születendő spanyol monarchia végleg kiszorította a mórokat és a muzulmán hatalmat. Kolumbusz ez évben érte el Amerikát. Ugyanakkor Spanyolország egyesülése nem jelentett teljes mértékű összeolvadást, plasztikusan mutatja ezt Izabella címere: a 2. és a 3. mező oroszlánjai Leónt, az 1. és 4. mező tornyos bástyái Kasztíliát, a beékelt gránátalma pedig Granadát jelzi. A regionális és nyelvi különbségek mellett is valamennyi tekintetben párhuzamos társadalmi fejlődési irány és tagozódás jellemezte a spanyol kultúra fejlődését.
Mindazonáltal a parasztmozgalmak leszerelése, a lázongó főurak szeparatizmusának elfojtása, a városi gazdasági érdekek érvényesüléséhez segítése, a két irányú tengeri forgalom előmozdítása, vagy éppen a szellemi élet kordában tartása mind-mind e két eltérő regionális uralom anakronisztikus voltára hívta fel a figyelmet, s a tényleges egység mielőbbi létrejötte mellett érvelt, melynek a már említett 1469-es dinasztikus házasságot követően 1479-ben realizálódott.

Irodalom:Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor. II.köt.Bp., 2005. 214-221.p.

Negyeddöntős országok története - Németország: Búcsú a búcsútól

Az előző posztban felmerült Luther, és az általa elindított reformáció, a Német-római Birodalom kapcsán ez kerül most terítékre a VB-országok soron következő fejezetéből. Az utókor reformáció címen illeti a történelem színpadára 1517-ben lépő Luther Márton ténykedésétől az 1648-ig terjedő periódust, mely a konfesszionalizáció, vagy felekezetképződés időszaka; én pusztán 1523-ig tárgyalom az eseményeket kizárólag Luther szempontjából, főképp a kiváltó okokra és a mozgatórugókra fókuszálva. A Luther által elindított reformációt tudniillik számos, az egyházban, politikában, és társadalmi viszonyrendszerben bekövetkezett változás előzte meg. Megváltozott a laikusok és az egyház viszonya, illetve az egyházzal kapcsolatos elvárások: a közvetítő egyház helyett lelkipásztori egyházra lett volna szükség. Az igazi vallásosságra mutatkozó igényeket jól példázzák az Európa különböző vidékein fellángoló aszketikus közösségek, melynek egyszerű hívei igyekeztek távol maradni az egyház túlburjánzott intézményrendszereitől; hitüket pusztán az egyéni tapasztalás útján kívánták megélni.

Az Európa nyugati szélén megerősödő államok, a Német-római Birodalom tartományainak, pontosabban azoknak fejedelmeinek növekvő autonómiája következtében a pápa szupremáciája gyengébb és gyengébb lett. A Rómától való függés lazítása valamennyi világi hatalom létérdekké vált.
Az új eszmék, gondolatok terjeszkedésének eleddig nem látott teret engedett Johan Gutenberg találmánya útján létrejövő technikai fejlődés. A kölcsönös reciprocitás jegyében a nyomtatás legalább annyira segítette a reformáció elterjedését, mint amennyire reformáció hozzájárult a nyomtatás fellendüléséhez.
1517. október 31-én Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyeteme Szentírás-professzora Vitatkozás és a búcsú címmel tette közzé 95 tézisét. A latin nyelven megfogalmazott tételek kizárólag akadémikusoknak, tudós köröknek szóltak, és központi problematikája a búcsú-kérdés volt.
A búcsú Luther korában a pápai kúria legismertebb privilégiumának, és elsődleges bevételi forrásának számított, mely az évszázadok alatt létrehozta a maga gigantikus igazgatási apparátusát. Érdekes dolog volt ez a búcsú. Már a IX. században találkozhatunk olyan képzetekkel, hogy akik részt vesz a "hitetlenek" elleni küzdelmekben, az mentesül a vezekléssel járó büntetések és megrovások alól. Ez volt a fundamentuma a XI. század második felében létrejött keresztes búcsúnak, mely értelmében a keresztes háborúkban való részvétellel ki lehetett úgymond "váltani", vagyis elengedni az egyházi büntetéseket, a satisfactio-kat (pl.:böjtölés, zarándoklat, vagy éppen számkivetés). A későbbiek folyamán a búcsú jelentősége szintet lépett, már az Isten által kiszabott tisztítótűzbeli büntetést is elengedte. A tisztítótűz meghatározott ideig tartó büntetés formájában a bűnös embert tisztította meg földi léte során elkövetett vétkeitől, s egyedül a pápa rendelkezhetett vele. "Ez a lelkek feletti roppant hatalmat jelentette", a tisztítótűz időtartalmának lerövidítését-meghosszabbítását, mely a középkori skolasztika szerint a pápák törvényes jogát képezte, hiszen egyedül ők rendelkeztek az egyház titkos kegyelmi kincsével (thesaurus meritorum), amely a kereszthalált halt Krisztus és az összes szentek fölöslegben lévő érdemeiből gyűlt össze. Az elképzelés, miszerint minden hívő, mint az egyház misztikus testének tagja részesülhet ezekből az érdemekből, nem volt új dolog. Az viszont, hogy a pápa kénye-kedve szerint osztogathat ezekből a kegyelmi kincsekből a jóakaratú emberek számára, csak XIII.-XIV. századi metódus. A tömegigényekhez való alkalmazkodás remekül szemléltei a búcsú értékének csökkentését. Az idők során már annyian szerettek volna bűnbocsánatot szerezni maguknak, hogy a XII. századtól már pénzért is kaphattak búcsút, és akkor már el se kellett menni a Szentföldre, sem pedig keresztesháborúkban részt venni. A pápák ellenségeik ellenében rafinált módon - a kereszténység ügyét hírből sem szolgáló - valamennyi hadjáratot egyszerűen búcsút biztosító keresztes háborúvá avattak (lásd a IV. keresztes háborúk történetét, a kereszteslovagok (keleti) keresztény Konstantinápolyban véghezvitt brutális mészárlását, és rombolását. Ergo ilyenekért is lehetett bűnbocsánatot nyerni...). Majd VIII. Bonifác (1294-1303) 1300-ban meghirdette a jubileumi évet, mely során, ki hét római zarándoktemplomot végigjárt, teljes búcsút nyert. Eredendően 100 évente került sor megrendezésére, ám olyan népszerűségnek örvendett, hogy előbb 50, majd 33, végül 25 évente sor került jubileumi búcsúkra. És ami a legalja, nemsokára már az is megkaphatta a teljes búcsút, aki maga helyett valaki mást küldött a zarándokútra, avagy kiköhögte az utazás költségeit...(Átküldöd a szomszédot Jeruzsálembe, és még neked lesz megbocsátva.) A XV. századtól a búcsú már univerzális jövedelemforrásul szolgált az egyháznak: templomépítkezésre, Hollandiában gátépítésre, a pápák itáliai háborúira, török elleni védekezésre, sőt halottak számára (!) is kifizetett pénz is búcsúnyeréssel járt.
A könyvnyomtatás új technikáinak elterjedésével már nyomtatott formában kerültek forgalomba a pénzért árusított, bűnbocsánatot igazoló búcsúcédulák. Aki búcsúlevelet vett, annak már nem kellett aggódnia semmiért, földi vétkei megbocsátást nyertek, onnantól fogva okleveles jámborként tengethette mindennapjait. A jámborság foka is mérhető volt, mintegy okmányszerűen fellehetett mutatni, egyfajta "túlvilágra szóló biztosítási kötvényként", haza lehetett vinni. A búcsúcédulákon szerepelt, hogy a bűnös milyen mértékben nyert feloldozást: a búcsúcard bronz alapcsomag értelem szerűen erősen korlátozott engedményeket foglalt magában, ám egy búcsúcard gold totális megváltás 2000 megvásárlását követően már gond nélkül lehetett paráználkodni, utólag-előre megbocsátásban részesült. Vagy valami ilyesmi. És ez ellen lépett fel Luther.
Luther vallási alapelveit a bibliai tanulmányai során, 1511-1512 körül alakította ki, melynek lényege: csak a hit által, csak kegyelem által, csak Krisztus által, csak a Szentírás által - sola fide, sola gratia, solus Christus, sola Scriptura - felismerése lett tanításának alapja. Az isten kegyelméből fakadó hit egyedüli üdvözítő erejéből származó elgondolás alapvetően rengette meg a búcsúcédulák árusításának népszerűtlen intézményét. A 95 tézis pusztán laza összefüggésben álló tételek sora, melyek Luther hitvallását foglalják keretbe, prédikációk formájában, helyenként pedig harsány politikai jelszavakkal közbeékelve támadóalakzatot vesz fel a bullák ellen. Luther nem akarta nagy dobra verni ezt az egészet. Megmutatta néhány barátjának és püspöknek véleményezőleg, éppúgy, mint én saját irományaimat 1-2 haveromnak. Csak aztán ő vallást alapított, nekem meg összesen 4 hívet sikerült összeboronálnom 3 év alatt. Igaz, én nem haverkodom mainzi érsekekkel, brandenburgi és merseburgi püspökökkel. Na de Luther spanjaira visszatérve, érdemes kitérni a mainzi érsekre, Albertre.

Albert a Hohenzollern-dinasztiából származott, mainzi érseki méltóságából adódóan a választófejedelmek egyike is volt. A fennhatósága alá tartozó területeken a pápától kapott engedély - a plenáris búcsú - értelmében 8 évre megkapta a búcsú meghirdetésének, a kampány intézésének, illetve lebonyolításának jogát, és ez nem kis dolog volt. Albert már befolyásos egyházi és politikai személyiséggé vált: 1513-ban, 23 éves korában magdeburgi érsekké lett, s még ebben az évben megkapta a Halberstadti Püspökség adminisztrátorságát is. 1514-ben lett mainzi érsek, a két érsekséggel együtt már a birodalom egymástól távol eső részein is igen jelentős gazdasági-politikai befolyásra tett szert, persze ez elég sokba került neki: a kánonjog eleve tiltotta a magas egyházi méltóságok halmozását, melyek közül a mainzi érsekség az egyik legmagasabb volt; s kinevezése fejében a pápa a szokványos pénzösszegen felül 29.000. gulden kompenzációra tartott igény, mely horribilis összeg volt, ugyanakkor a kánonjogot a szőnyeg alá söpörte. Albert így kénytelen volt az augsburgi Fuggereknél hitelt felvenni, s maga (Gazdag) Jakob Fugger protekciója végett nyerhette el Albert a Szent Péter-székesegyház építésének támogatását szolgáló búcsút. Mint láthatjuk: Albernek létérdeke volt a búcsú-biznisz.
Éppen ezért Albert úgy vélte, hogy ez a sehonnai wittenbergi okoskodó rossz hatással lehet üzletére. Először a mainzi egyetemre továbbította Luther téziseit, az egyetem persze rögvest elítélte 1517. december 17-én Luthert, és az ügy további kivizsgálását a pápái kúriára bízta. A mainzi érsek "szakvéleményével" ellátott 95 pont Rómában landolt még december folyamán. A pápát különösképp nem érdekelte az ügy, ha túlságosan fickándozik, maximum máglyára küldjük Luthert a 95 hülyeségével együtt, gondolta.
Eközben egy főállásban Domonkos-rendi búcsúprédikátort, másodállásban inkvizítort - Johann Tetzelt szétvágta az ideg, hiszen maga is érintett volt a búcsú körüli vitában: halálosan megfenyegette Luthert, s kettejük későbbi rivalizálása az Ágoston-, és Domonkos-rend duellumává növi ki magát. A disputa csakhamar akadémiai szintre lép, tézisek és ellentézisek vad összecsapásává, irodalmi csatározássá emelkedik. A vita kezdett elmérgesedni, Luther Rómában való feljelentése a küszöbön állt, a Domonkos-rendiek Frankfurtban a templomi szószékből fütyörészve, kuncogva, fejcsóválva hirdették, hogy Luthert három héten belül megpirítják a máglyán. Ez már kissé keményebb ügy volt, mint Tetzel magánvéleménye.
X. Leó pápa ellenben még mindig lazán kezelte az ügyet, próbálta rávenni Luthert Johann von Staupitz Ágoston-rendi generális, Luther elöljárója s atyai pártfogója útján, hogy gyorsan szívjon vissza mindent, és menjen Isten hírével, csöndben, halkan. Luther ezt megtagadta, és hűbérura, Bölcs Frigyes titokban biztosította támogatásáról. 1518 áprilisában jelent meg nyomtatásban Luther prédikációja, a Beszéd a búcsúról és a kegyelemről, röviden, emészthető formában, és német nyelven, 20 cikkelyben foglalta össze mondanivalóját, és igazándiból ez a könyvecske tette ismertté széles körben, és 1520-ra több, mint húsz kiadást él meg: először indul meg Európában az a folyamat, amit ma sajtókampánynak nevezünk. A könyv lehet, hogy önmagában senkit nem győzött meg, mindenesetre kézzel fogható bizonyítéka annak a meggyőződésnek, amint a birtoklása testesít meg, továbbá érveket szolgáltat azok számára, akiket már meggyőztek, lehetőséget nyújtott hitük elmélyítésére, pontosításra, és ami talán a legfontosabb: biztosíthatta azokat az elemeket, ismereteket, melyek segítségével a vitákban diadalmaskodtak, és az ingadozókat maguk mellé állíthatták. A közönség az ekkoriban elterjedő könyvek, és a szintén nagyon fontos szerepet játszó nyomtatott szórólapok útján tájékozódhatott a reformátorok - így Luther - tevékenységéről, az általuk folytatott hitviták állásáról, etc. Ha felpróbáljuk mérni, micsoda jelentősége volt ekkoriban a nyomtatásnak, elég, ha az imént említett szórólapokra, vagy éppen a plakátokra gondolunk: a reformáció minden egyes fontos epizódjában találkozhatunk egy plakáttal: Luther 1517. október 31-én plakátot ragaszt ki Wittenbergben, az Ágoston-rendiek kápolnájának ajtajára. A búcsúcédulákkal kapcsolatos tézisek németre fordítva szerte elterjednek a mai Németország területén. Már két héten belül bizonyos fokú ismeretségre tesznek szert. 1521-ben Luther, kit a wormsi Birodalmi Gyűlés alá idéztek, a császári hírnök nyomában végighalad Németországon, és meghökkenve konstatálja, hogy minden városban ki van függesztve V. Károly ediktuma, mely könyvei elégetéséről szól. A tömegek pedig éppen az ilyen falragaszok útján értesültek egyáltalán a kárhoztatott, vagy betiltott művek létezéséről, melyeket aztán igyekeztek mielőbb beszerezni... A wittenbergi nyomdák számtalan kis könyvecskét dobtak piacra, melyeken sem dátum, sem a kiadó neve nem szerepel, a mű címlapján viszont Luther Márton hangzatos neve, és a reformátor arcképét ábrázoló metszet került, hogy mindenki megismerhesse vonásait. Ugyanakkor azon nyomban megjelennek az erőszakos, és botrányt keltő gúnyiratok: 1520-1530 között 630 ilyen Flugschriftet ismerünk, melyben különféle karikatúrákkal és illusztrációkkal tették nevetségessé a pápát, és a szerzeteseket, ilyen volt a Szamár-pápa vagy a Borjú-pápa, macskafejű barátok, etc. Ez már több volt a soknál.
A domonkosok Johann Eckkel teljesen felspanolták magukat, ki egy nagy tekintélynek örvendő tudományos nagyság volt a bajorországi Ingolstadt egyetemén, s Luther legfőbb ellenfele lett. Azt már Eck is érezte, hogy a búcsú - amúgy tisztázatlan dogmatikai előfeltételei - mellett pártoskodni tényleg nem sok rációra vall, és egy sokkal jobb dolgot talált ki, miszerint Luther a maga a pápa tekintélyét támadja. Háh, ebből gyere ki kis barátom! S ami még ennél is szörnyűbb rágalom volt, Luthert cseh eretnekséggel vádolta. Eck nagyon okosan használta fel ezt a vádat, hiszen a huszita háború borzalmai, és a Husz Jánostól való iszonyodás még nagyon elevenen éltek az emberek köztudatában, különösen Szászországban, ott valakit csehként illetni olyan volt, mintha boszorkánysággal vádolták volna, vagy mintha nit mondanának, mi több, az ellenség szinonimáját értették alatta. Szóval Luthert "csehséggel" vádolták.
1518. április 25-én ült össze Staupitz generális elnökletével az Ágoston-rendi szerzetesek szász kongregációjának konventje Hiedelbergen, ahol Luther elsöprő sikert aratott, és itt kezdett kialakulni a "Luther-párt". Itt Luther már nem pusztán a búcsúról prédikált, hanem az egyház egy másik nagy bulijáról, a kiközösítésről. A XVI. századra ugyanis a kiközösítés politikai szerszám lett. E félelmetes eszközt a pápai kúria eredendően csak nagyon komoly ügyekben alkalmazta, csak aztán az egyházi pénzügyigazgatás egyre erőteljesebb bürokratizálódása folytán végül az adóbehajtás közkedvelt módozata lett. Kiközösítették a jobbágyot, ha nem fizetett dézsmát, magas rangú egyházi méltóságokat, ha valamely oknál fogva adósak maradtak a pápai kúria irányában. Majd egész közösségekre is kiterjeszthetőnek vélték, és nem csak a szentségeket vonták meg az exkommunikálás során, de megtiltották, hogy a bűnössel bármiféle kapcsolatot- természetesen gazdasági kapcsolatot - tartsanak fenn. Ha ez nem lenne elég, a fizetései határnapok kiközösítései terminusok is voltak, vagyis ha Hétfőig nem tejelsz, elvesszük portád, ki vagy közösítve, szabadon megölhetnek, és soha nem üdvözülsz. És ezt legalább olyan könyörtelenül végrehajtották, mint ahogy azt profitorientált világunk fináncoligarchiái által kézben tartott bankok teszik manapság a törleszteni képtelenekkel: nekem az egyetem miatt nyitnom kellett anno bankszámlát, s jövedelem híján pusztán a kezelési költségből összejött rajta mínusz háromezer forint, és kaptam egy felszólítást, hogy amennyiben holnapután nem térdepelek le az OTP fallosza elé, szerveimről szóló szabad rendelkezésük értelmében elkobozzák májam-lépem, és 120 év börtönbe zárnak kívül az exoszférán, továbbá negyedíziglen megcsonkítják nemzetségem. Sok tekintetben tehát keveset változik a világ, már nincsenek Luther Mártonok, csak Fuggerek. A XVI. század második felében azonban még voltak Lutherek, illetve csak egy, de ő felemelte hangját immáron a búcsú mellett a kiközösítés ellen is, ami tovább növelte népszerűségét, így persze nem kerülhette el sorsát.
X. Leó megbízására a Domonkos-rendi szerzetes, Silvestro Mazzalini elkészítette teológiai szakvéleményét, melynek végső következtetése, hogy a pápa tévedhetetlen, akárcsak a római egyház, ergo a pápa tekintélyének doktrínájából kiindulva Luther is eretnekké vált; hiszen aki a búcsúval kapcsolatban azt meri állítani, hogy az egyház nem teheti meg, amit valójában megtesz, az bizony eretnek.
1518-ban, Augsburgban került megrendezésre a Birodalmi Gyűlés, I. Miksa császár leköszönt, ezáltal az utódlás biztosítása volt a gyűlés elsődleges feladata. Miksa unokáját, Károlyt, Spanyolország királyát, Burgundia hercegét akarta a Habsburg császárok sorába állítani. X. Leó pedig I. Ferenc francia királyt preferálta, éppen, hogy ne Habsburg legyen már megint a császár.
Ez közvetlenül kihatott Luther ügyének alakulására: a küszöbön álló császárválasztás következtében a szász választófejedelem szava hirtelen roppant fontos lett a pápai kúria számára. Leó ugyanis azt gondolta, hogy ha nem sikerül I. Ferenc királyt jelöltetnie, akkor Frigyes választófejedelemre irányítja hátszelét Károly ellenében. Bölcs Frigyes ebben a pillanatban Miksa császár szemében is módfelett szimpatikussá lett, szintén az utódlásban betöltött befolyása végett. Miksának közben eszébe ötlött, hogy ez a Luther még egy ütőkártya lehet a kezében a pápai kúriával szemben, így levélben kérte szász unokafivérét, vegye oltalmazó szárnyai közé a wittenbergi szerzetest, holott nemrégiben éppen ő maga kérte Luther eretnekperének felgyorsítását. Várjatok a máglyával fiúk!
Bölcs Frigyes e politikai konstellációnak köszönhetően tudta elérni, hogy Luthert ne Rómában, hanem a birodalom területén hallgassák ki: ugyanis ahogy betette volna lábát a pápai városba, ott már semmi sem menthette volna meg az elégetéstől, Augsburgban az esetleges halálos ítélet pedig úgysem került volna végrehajtására. 1518-ban került sor az audienciára, Cejatan bíboros vezetésével. Cejatan megpróbálta diplomatikusan elintézni a kényes ügyet, bizonyos tekintetben maga is vevő volt az egyházi reformokra, viszont szemében a pápai primátus megkérdőjelezhetetlennek számított. Luther azonban a legfelsőbb tekintélyt nem a pápában, hanem a Szentírásban látta, és Cejatan hiába kérte többszöriben, hogy Luther monnyonle, azaz vonja vissza téziseit, a Ágoston-rendi hajthatatlan volt. Luther hívei és barátai úgy gondolták, hogy Cejatan most már biztos elfogatja Luthert, és tűzön tisztítja meg tisztátalan lelkét, ezért rávették, hogy meneküljön. Október 20-ról 21-re virradó éjszaka Luther elhagyta a várost, és visszatért Wittenbergbe. Cejatan nagy taktikus volt. Azt semmiképp sem akarta, hogy önhatalmúlag elfogassa Luthert, és a lépés ódiuma a pápai küldöttségre háruljon, viszont ha a szász választófejedelem tenné ezt, akkor mindannyiuk sajnálatára kénytelenek lennének Luther Rómába cipelni és végre elégetni, ezért levelet intézett hozzá. Bölcs Frigyes olyan bölcs volt, hogy egyelőre nem csinált semmit, és sokatmondóan pislogott. (Különben valamennyi nagyobb sikerét ennek köszönhette.) Egyelőre Luther is hallgatott, ellenfelei is hallgattak.
1519-ben viszont már tényleg meghalt I. Miksa, jöhetett a várva várt császárválasztás: X. Leónak nem sikerült I. Ferencet bebuliznia, hiába osztogattak szét fél millió dukátot a választófejedelmek között. Ekkor a pápa megkísérelte Frigyest császárnak jelölni, aki azonban most is volt olyan bölcs, hogy elutasította ezt, annak ellenére, hogy a pápai kúria elküldte neki legmagasabb kitüntetését, az Aranyrózsa-rendjelet. Konklúzióként a pápa belátta, hogy az anti-Habsburg oppozíció reménytelen, így jobb híján Miksa unokájára, Károlyra fordította mosolygó orcáját. Károly megválasztásában a zsozsó mondta ki a végső szót. A Fuggerek e célból megszervezték saját konzorciumukat, melyben a Welsereken kívül itáliai bankházak is érdekeltséget vállaltak; összességében kétszer annyi pénzt voltak képesek belefektetni az ügybe, mint X. Leó pápa. Károlynak a korona mindenki megvesztegetését követően összességében 852.189 guldenjébe fájt, ebből a Fuggerek 543.585-öt folyósítottak. 1520. október 23-án Aachenben megkoronázták V. Károlyként.
Luther eközben lázas kánonjogi tanulmányokba fogott, mélyre ásta magát a pápai bullákban, dekretálisokban, kánonjogi gyűjteményekben, hogy valamit kezdeni lehessen ez a pápai primátussal. Eljutott arra a meggyőződésre, hogy az ő legfőbb ura Krisztus, nem pedig egy ember, legyen az bármekkora hatalommal bíró. Barátainak írott leveleiben ekkor tűnik fel az Antikrisztus kifejezés a pápa szinonimájaként.
Az 1520-as év során Rómában sem tétlenkedtek, újra előkapták Luther eretnekperét a lipcsei disputa után. X. Leó a per hátterében a Habsburgok sakkban tartásán ügyködött a pápai hatalom helyreállításával, melynek fontos lépése volt Luther félreállítása. Eck gyorsított a tempón, az év júniusában bocsátották ki az Exsurge Domine kezdetű bullát, Luther mintegy találomra kiválasztott 41 tételét eretneknek minősítették, 60 napon belüli visszaszívásra kötelezték, vagy különben eretneknek nyilvánítják, szólt a fenyegetés. Luther a legkevésbé sem hátrált meg, sőt, ekkor szerezte legjelentősebb reformátori írásait, úgymint A német nemzet keresztény nemességéhez a kereszténység állapotának megjavítása ügyében, németül, mely felszólította a császárt, fejedelmeket, nemeseket az egyház átfogó reformjaira, népies, közérthető formában. A következő, terjedelmesebb latin nyelvű művét, Az egyház babiloni fogságáról címűt már a tudósvilágnak szánta, éles hangvétel, logikus érvelés jellemzi. A zsidók babiloni fogságához hasonlítja a keresztényeknek a pápaság rabságában történő sínylődését. A harmadik, latin és német nyelven egyaránt megfogalmazott alkotást, A keresztény ember szabadságárólt szintén 1520-ban szerezte, inkább egy vitairat, mintsem prédikáció, arra figyelmeztet, hogy a jámbor, jó cselekedetektől még nem lesz senki azonmód jóvá és jámborrá, viszont a jó és jámbor emberek cselekedetei jók és jámborak.
Luther a legtöbbet publikáló, és legolvasottabb szerzővé lett Európában. Művei tíz, vagy még több kiadást értek meg. Nyomdák és "irodalmi támaszpontok" egész hálózatai alakultak szerte a kontinensen, Augsburg, Strassbourg, Bázel központokkal. Közben a pápa és Eck továbbra is a fenyegető bullával erőlködött, mindazonáltal az átokkal fenyegető bulla esetében annyit sem tudtak sok helyütt elérni, hogy azt egyáltalán kifüggesztessék. V. Károly tekintélye, mint láthattuk Németalföldön, egyelőre tartotta magát Róma tekintélye. Ám példának okáért az eretnekség elleni harc fellegvárában, Kölben fenyegetésekben részesítették a pápai bullákat hirdető nunciusokat. Luther egyetemes zsinathoz fellebbezett.
1521. január 27-én nyitotta meg V. Károly első birodalmi gyűlését Wormsban. A birodalmi gyűlés számtalan pontja közül csak az egyik volt a vallás kérdése. Luther császári kísérettel érkezett Worsmba, nagy dolog volt elérni, hogy egyáltalán meghallgassák. V. Károly éles hangvételben eretneknek nyilvánította, a rendek eszközöltek ki haladékot számára, majd április 25-én elhagyta Worsmot, Bölcs Frigyes színleg elrabolta, és jól bezárta a csúnya-ronda Luthert Wartburg várába. Itt György lovag (Juner Jörg) álnéven élt.
Jóllehet az 1521-es wormsi ediktum kimondta Lutherre a birodalmi átkot, tanai mégis gond nélkül terjedtek tovább, és az 1522-es nürnbergi birodalmi gyűlés belátta, hogy a wormsi ediktum végrehajtására nincs mód. A tanítások gyakorlati következményeként Wittenbergben számos fontos, az eljövendőkben az egész birodalom területén mintául szolgáló reformintézkedést vezettek be: átalakították az istentisztelet, a koldulás betiltásáról rendelkeztek, valamint az oltárok számának csökkentéséről, a szentképek eltávolításáról. Az 1522-23-as években csúcsosodott ki a Német-római birodalom vallási megújhodása. Központja Wittenberg, és a szász-türingiai vidék volt, de a tanok rövidesen átlépték a birodalom sorompóit, illetőleg távoli szegleteit: Tirol, Salzburg, Morvaország, Németalföld, vagy éppen Magyarország. Óriási szerep jutott az új eszmék terjesztésében a prédikációknak, zsoltároknak, koráloknak, s a kocsmától az egyetemig mindenhol tér nyílt információ-, és véleménycserére. Mind emellet a már említésre került nyomtatott médiumoknak is meghatározó szerepük volt, hiszen a röpiratok, plakátok a legszegényebb rétegekhez is eljuthattak. 1517 és 1530 között mintegy 10.000 röpirat 10 millió példányban került kiadásra. 1520 és 1523-ra tehető a kiadások csúcsa. Ez idő során került megjelenésre Luther wartburgi vártartózkodása alatt lefordított német nyelvű biblia is. A teljes Ószövetséggel együtt 1534-ben jelent meg nyomtatásban, s noha már több, mint 18 német nyelvű fordítás létezett már ekkor, mégis Lutheré lett a legkelendőbb, elsősorban közérthető, beszélt nyelvi stílusából adódóan. A mai napig a legfontosabb bibliafordítás német nyelvterületen.

Irodalom:
Krász Lilla: A reformáció és a német vallásháborúk. In: Poór János (szerk.): A Kora újkor története. Bp., 2009. 283-301.p.
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 280-288.p.

Negyeddöntős országok története - Hollandia: háború, háború, háború

A latin-amerikai országokat követően immáron az európai országokra terelődik a téma, azon belül is Hollandia története kap megvilágítást. Talán a leghíresebb holland történész, Johan Huizinga ily mód tűnődött a Hollandia kultúrája a 17. században c. művében: "Hogyan lehetséges, hogy olyan kicsiny, és meglehetősen félreeső terület, mint amilyen Hollandia volt a XVII. század Európájában, mint állam, mint kereskedelmi hatalom és a kultúra forrása, olyan vezető helyet foglalhatott el, mint a fiatal Köztársaság?" Hollandia nem egy általános európai minta legtökéletesebb reprezentánsa volt, hanem számos tekintetben kivétel.

Holland Tartomány viszonylag későn indult virágzásnak. Észak-Németalföld gazdasági súlypontja még a XV. században is keletebbre esett. Utrecht és Den Bosch a Brabant Hercegség északi peremén 1400 körül hozzávetőlegesen kétszer akkora kiterjedésű volt, mint Holland Tartomány két leginkább szignifikáns városa: Dordrecht és Haarlem. Az észak-németalföldi Hanza-városok sem Holland Tartományában voltak, hanem az Ijseel mentén. Mindazonáltal a XIV. századtól a holland városok emelkedésére lehetünk figyelmesek: a gyakorta mindösszesen néhány száz lelket számláló városkák igen gyors fejlődést mutatnak, prosperitásukat a környező vidéki területek mezőgazdasági virágzásának, a flandriai és brabanti értékesítési lehetőségeknek is köszönhették. A serfőzdéiről híres Goudában és Delftben gyártott sört is ugyancsak a flandriai és brabanti piacokon kínálhatták. Szintúgy jelentős profitra tett szert az Amszterdam által bonyolított keleti-tengeri gabonakereskedelemből, melyet egyébiránt a kényszer szült, hiszen a holland földeken nem lehetett eleget termelni a lakosság ellátásához a túlzottan nedves környezetből adódóan. Holland Tartomány tehát gabonaszállító hatalommá nőtte ki magát, és már a XV. században tekintélyes kereskedőflottával rendelkezett.
Holland Tartományában kiemelkedő szerephez jutottak a városok. A XV. századtól a Staten (azaz a rendek) "tartományi gyűlései" még inkább informálisak voltak, viszont a városok már ez időben is a szavazatok többségével rendelkeztek. A hat legnagyobb városnak - Dordrecht, Haarlem, Delft, Gouda, Leiden, Amszterdam - lassan állandó helye lett, akárcsak a nemességnek, mely szintén egy szavazattal élt. Mint valamennyi tartományban, Hollandban is állandóak voltak a különböző hatalmi villongások, a Hoek-Kabeljauw-viszály a teljes XV. századon átívelt, s többször is polgárháborúba csapott át, csak a század végére sikerült Bátor Albert kormányzónak rendet vágnia; noha a városok egysége ezzel korántsem teremtődött meg. Ez majd csupán a gelderiek és a fent kutyával pózoló V. Károly színre lépésével megy végbe. A gelderi csapatok portyázásai fenyegetést jelentettek a holland kikötőkre nézve, korlátozták annak kereskedelmi kapcsolatait 1508, 1517 és 1528 során többek között.
A Habsburgoknak módjában állt ezen segíteni, de nem szerelemből. 1521-1523 során, mikor is Holland Tartomány támogatást nyújtott a frieslandi hadjárathoz, és 1527-1528-ban, mikor segítséget nyújtott Utrecht elfoglalásában, a közös brüsszeli kincstár számlájára történő éves holland adóbefizetések megnégyszereződtek. Továbbá a XVI. század közepére a korábbiakhoz képest tíz-tizenötször tejeltek többet V. Károly hadiköltségvetésébe, mint mondjuk harminc évvel megelőzőleg. Egyenesági következményként nagymértékben nőttek a polgárok terhei, akárcsak a kereskedőké és vállalkozóké, kik szintén vezető szerepet töltöttek be a holland városok tanácsaiban - és senki sem díjazta az így kialakult helyzetet. Holland Tartományában ekkor, az adóterhek jelentette nyomást új kamatlevelek, illetve államkötvényt fejlesztettek ki, melynek finanszírozásában a lokális vezető réteg is részt vállalt. A városokban ez egyúttal a közös érdekeltség, és a megosztott felelősség érzésének kialakulását eredményezte. V. Károly jobbára tárgyalópartnernek, mint szövetségesnek számított, aki ellen az alkudozás eszközét vetették be a regionális autonómia megtartásának céljából.
Németalföldre sem volt érdemes ebben az időben osztálykirándulni, részint a permanens háborúk, részint Luther fellépése következtében kialakult roppant feszült helyzetre. Ugyanis a XVI. század politikai axiómáinak értelmében egyetlen állam sem volt képes egységes ideológia nélkül megállni lábán, s jelen esetben, illetőleg V. Károly esetében ezt természetesen a római egyház szolgáltathatta. A protestálók ezzel természetszerűleg nem értettek, nem érthettek egyet, ám az ellenük való fellépés nem volt valami sikeres. Luther mögött számos német fejedelem állt, magának V. Károlynak is át kellett állnia Luuk, pardon Luther oldalára, vagyis hogy kiegyeznie velük, azaz bizonyos keretek között engedélyezni a protestáns vallásgyakorlást - cuius regio eius religio, Augsburg, 1555, ugye tudjuk. V. Károlynál, hívő katolikusként ez olyan szinten kiverte a biztosítékot, hogy nyomban le is mondott. Birodalmát felosztotta öccse, Ferdinánd, és annak fia, Fülöp között. Ferdinánd kapta a német területeket, míg Fülöp a spanyol és németalföldi "ingatlanokat". V. Károly a németalföldiek szemében még elment, hiszen Gentben született, és "németalföldinek" tekintették, viszont Fülöp Spanyolországban született, ott is nevelkedett, ott is élte le élete nagyobb részét. Ráadásként Fülöp a központi kormányzás erőszakos bevezetésével, és további idegen kegyencek kinevezésével újabb és újabb fekete pontokat szerzett. Valamennyi társadalmi rétegben ellenkezést váltottak ki intézkedései, másrészről pedig az alsó- és középosztálybeliekben már csak a római katolikus Fülöp ellenében is dafke nőtt a protestáns tanok népszerűsége, kivált a kálvinizmus. 1566-ban a gabonaárak már magasabbak voltak, mint nálunk a benzin, rögvest kitört az elégedetlenség. Ekkor indult meg a képromboló mozgalom Flandria posztókészítő körzeteiből, majd rövidesen átterjedt a városokra, s kvázi Németalföld egész területére. A képrombolás pedig ugyebár szintén a katolikus egyház ellen irányult, melynek során megszabadultak a "pápista bálványimádás" kellékeitől: úgy mint szentek képeitől, vagy éppen egyházi kegytárgyaktól, kincsektől, betöréses rablás és garázdaság formájában. A nemesség igencsak megorrolt a brüsszeli kormányzatra, nagyobb szerepet követelt a tartományoknak, és a vallásüldözés megszüntetéséért, de legalábbis mérsékléséért szállt síkra. Ennek a nemesi ellenállásnak lett a vezéralakja Orániai Vilmos, a "hallgatag herceg", Németalföld egyik legtekintélyesebb nemesembere, V. Károly korábbi bizalmasa. Mi több, Orange hercegeként papíron II. (Mosolytalan) Fülöp sem volt nála nagyobb király, a valóságban persze kevésbé sem voltak ekvivalensek. Fülöp Spanyolországból úgy reagált a németalföldi helyzetre, hogy egy tízezer fős, harcedzett katonákból álló sereggel, Alba hercegével az élén teszi ki az irányjelzőt. Alba hercege különösképpen nem teketóriázott, új törvényszéket állított fel, a Zavarok Tanácsát, mely egész Németalföld területén a felkelők nyomába szegődött. A nép csakhamar Véres Tanácsnak keresztelte át a törvényszéket, igen találóan, hiszen több, mint ezer ember végezte akasztófán. Orániai Vilmos vagyonát is gond nélkül elkobozták. Ez éppen hogy ellenkező hatást váltott ki rendteremtés helyett, mivelhogy a javaikat vesztett emberek már nem pusztán szimpatizánsként, de szenvedő alanyként ragadtak fegyvert: ez volt az egyetlen út, hogy visszaszerezzék birtokaikat. Alba eközben további adókat vetett ki, hogy finanszírozni tudja csapatait, és ettől sem fakasztott több mosolyt a németalföldiek orcájára. Katonái, a terciók teljesen embertelen módon viselkedtek, nem tettek különbséget németalföldiek között, mindenkivel eretnekként bántak. Kemény eszközei útján azonban Alba hercege letörte az ellenállást. Orániai Vilmos nem tudta felvenni velük a versenyt, s 1570-re a felkelőket már néhány kalózhajó és maroknyi menekültközösségek képezték. Ezen kalózok, a tengeri koldusok (watergeuzen) végső elkeredésükben 1572. április 1-jén megjelentek Den Briel falai előtt, és elfoglalták a várost. Orániai Vilmos saját zsebből fizette a csapatokat, kik Németalföldre támadtak, s az év végére már Holland és Zeeland Tartomány nagy része a felkelők ellenőrzése alá került. Friesland, Gelre, Overijssel, Brabant a felkelők oldalára állt, a nagyvárosok közül egyedül Amszterdam tanúsított hűséget Fülöp iránt. Nem is igazán a felkelők ügye iránti elkötelezettségből, de a spanyolok iránti utálatból.
Orániai Vilmos akciót a francia király szponzorálta. Ezért volt kénytelen Alba 1572 tavaszán meghátrálni Holland Tartományból, ahová a felkelők be is nyomultak. Viszont augusztus 24-én Párizsban a komplett protestáns vezérkart likvidálták - Szent Bertalan éjszakája. Ezzel a francia támogatás megszűnt, Alba pedig nem átallott visszajönni, és visszaszorítani a felkelőket Holland és Zeeland tartományába. Orániai Vilmos szomorkásan vonult vissza ezekre a területekre, hogy "itt szálljon sírba", miképpen is nem hagyott sok kétséget, hogy Alba hogyan viszonyul majd a levert felkelőkhöz: a visszahódított városoknál Alba parancsa általában ily mód hangzott: "egyetlen férfit se hagyjanak életben (...) és gyújtsák fel a várost". Számos város lakosságát mészárolták így le.
A másik oldalt tekintve viszont a felkelők sem mutattak filantróp, emberszerető vonásokat: a lakosságot sok esetben erőszakkal kényszerítették az együttműködésre, és az anyagi hozzájárulásra...Ámde végső soron a spanyolok jelentették a legitim hatalmat Németalföldön, és nem jött ki valami jól, hogy a németalföldiek pénzéből fizetett spanyol katonák kegyetlenkednek Németalföldön, és ez vezethetett az ellenállás megszilárdulásához, a felkelők ügyének megszilárdulásához. Ugyanakkor 1572-73 fordulóján sem rendelkezhettek túl sok reménnyel a felkelők, hiszen az ellenállás szellemét az Alba és kormányzata iránti ellenszenv tartotta életben, nem arról volt szó, hogy Orániai Vilmost keblére ölelte volna a lakosság. II. Fülöpnek szintén komoly problémái voltak: noha katonai fölényben volt, de elképesztő áron, valóságos anyagai csapást jelentett számára a németalföldi háború, és miután 1573-ban már másfél éve nem kaptak zsoldot a spanyol zsoldosok, zendülés tört ki soraikban, ahogy egy évre rá, Nassaui Lajosra mért vereséget követően is már Antwerpen elé vonultak megélhetési bűnözés erős gyanújával fegyvernek látszó tárgyakkal; maguk az antwerpeni kereskedők kölcsönöztek Fülöpnek egymillió guldent, amit a katonák közt osztottak szét. Aztán 1575-ben Fülöp hivatalosan is felfüggesztette a antwerpeni hitelezőknek adott zálogjövedelmek kifizetését az államkasszából, az államcsőd ismételt csapást jelentett a város kereskedői számára.
Már Madridban is azon vakargatták a fejüket, hogy tényleg jó fej-e ez a Alba, és hogy egyáltalán kinek jó ő? Már az uralkodó németalföldi hívei is belátták, hogy a zsoldosok csak a bajt keresik- szó szerint. Ez jelentette a béketárgyalások kiindulási alapját a dél-németalföldi hatóságok, és az északi felkelők között. A már előrehaladott stádiumban lévő tárgyalásokat megzavarta a spanyol seregben kitört újabb zendülés, mely során még egyszer elnéztek Antwerpenbe, és nyolcezer helyi esett áldozatul a "spanyol őrjöngésnek" elhíresült eseten, mely Európa-szerte megerősítette a kegyetlen és álnok spanyolokról formált képet.
A királypártiak és a felkelők közti megegyezést 1576. november 8-án a Genti Pacifikációval szentesítették, mégsem volt hosszú életű. Holland és Zeeland svájci mintájú államszövetség létrehozására törekedett. 1579. január 23-án Holland, Zeeland, Utrecht, a groningeni Külterületek, Gelre és Zutphen nemesi testülete kölcsönös támogatási szerződést kötött, és közös hadsereg kiállításáról határozott. Az elkövetkező hetekben és hónapokban számos város csatlakozott hozzájuk (Gent, Antwerpen, Brugge, Drenth, Friesland, Groningen, etc.). Ezzel az Utrechti Unióval szemben nemsokára a déli katolikus tartományok is létrehozták a Atrechti Uniót. Rövidesen felmerült az alig harminc éve közös kormányzat alatt álló Németalföld ismételt szétválása.
Kölnben került sor a felkelők és a király közötti tárgyalásokra, és Fülöp megadta az alaphangulatot azzal az intézkedésével, hogy törvényen kívül helyezte Orániai Vilmost és vérdíjat tűzött ki fejére. A Staten-Generaalnak már elege lett Fülöpből, és egy szerződés értelmében Anjou grófjának, III. Henriknek adta át a hatalmat, a francia király öccsének, ki élt is a lehetőséggel. 1581-ben be is iktatták. A Staten-Generaal azonmód kimondta a Fülöp trónfosztásáról szóló nyilatkozatot, csavart jelentett a történetben, hogy Holland és Zeeland nem III. Henriket, hanem Orániai Vilmost ismerte el a hatalom egyedüli birtokosaként. III. Henrik ezért államcsínyhez folyamodott, hol máshol, mint a jobb sorsa érdemes Antwerpenben, a sikertelen kísérlet a "francia őrjöngés" nevet kapta. Anjou hercege visszavonult Franciaországba, s ott is érte a halál 1584-ben. A krízis ezzel nem ért véget. Felbukkant egy újabb játékos, Alexander Farnase, Parma hercege, Pármai Margit kormányzónő fia, a vallon területeken rá ruházták a főkormányzóságot. Kiváló stratéga volt, és Madrid is mögötte állt. Az volt a terve, hogy a Schelde torkolatát elzárva megbénítja a gazdag flamand és brabanti városokat. 1584-ben sikerrel haladt terve, a lázadó tartományokban pedig a végletekig mélyült az év júlis 10-én, Orániai Vilmos meggyilkolásával, és ő volt az egyetlen személy, ki összetarthatta a felkelő tartományokat. A felkelők Farnase prédájává váltak, sorra hódította meg a városokat egymás után, de nem barbár módon, fosztogatásokkal kísérve, 1578-ra így kvázi teljesen visszaszorították a felkelőket, akik csak a nemzetközi politika alakulása folytán maradhattak fenn, miként a XVI. század folyamán egymást érték a fegyveres konfliktusok. A lőfegyverek elterjedése forradalmasította az európai, de még a távol-keleti hadviselést is, hiszen a XVI. századtól már a japánok is németalföldi puskákkal vállukon ruccantak át Koreában. A visszaszorított, lázadó tartományok új reménye, hogy az Orániai visszatér, azaz Oránaiai Vilmos fia, Móric vezetésével kezdtek kisebb sikereket halmozni. 1591-ben Zutphent és Deventert is saját hatáskörükbe vették, 1592-ben Steenwijket, és a stratégai szempontból kiemelkedő fontosságú Coevordent foglalták vissza, 1593-ban Geertruidenberget, majd 1594-ben már Groningent is. 1597-re Móric számos megerősített várost tudhatott magáénak.
A brüsszeli kormányzat már 1599-ben, a felkelők sikerei miatt lengette a fehér zászlót, a felkelők pediglen pont, hogy sikereik miatt fordítottak hátat nekik. Noha a spanyol sikerek ekkor még nem értek véget, hiszen 1602-ben érkezett Dél-Németalföldre Spinola, aki igen komoly nyomás alatt tartotta az időközben kiépült védelmi vonalakat, és 1606-ra számos várost saját nyájába terelt. Ekkor már - az 1599-ben még győzelmeitől részeg, pökhendi - Staten-Generaal is szeretett volna leülni beszélgetni, hogy is van ez a háború? A spanyol seregben pedig most sem volt máshogy a helyzet, mint évtizedekkel korábban, mindig a küszöbön állt egy újabb seregbéli zendülés réme, a királyságot megfojtani látszottak a németalföldi háború terhei, így az uralkodó a támadó hadműveletek beszüntetésére adott parancsot. 1607 februárjában egy hivatalos megbízott olyan bizalmas infót kapott Brüsszelből, hogy a királyt már kurvára nem érdekli, mi lesz Németalfölddel, ha elszakadnak, szakadjanak, de ha nem, akkor is szakadjanak meg. Folyó év március 29-én nyolc hónapos fegyverszünetet kötöttek. A tárgyalásokat jelentősen megkönnyítette, hogy a király számára más kiút már nem volt, így került sor 1609. április 9-én a tizenkét évre szóló békére, melynek keretében a felkelők valamennyi kívánsága teljesült: folytatódhatott a kereskedelem Kelet-Indiával (lásd Kelet-indiai Társaság, 1602) Észak-Németalföldön betiltották a katolikusok nyilvános vallásgyakorlatát(!), etc. S bár Spanyolország ekkor még nem ismerte el hivatalosan a Köztársaság függetlenségét, és formálisan a fegyverszünet mellett verte nyálat, már senki sem kérdőjelezhette meg a kialakult helyzetet, más országok sem. A fegyverszünetet követően Franciaország, Anglia, Velence is teljes jogú követekként tekintett a "lázadó" tartományok képviselőire. A Köztársaság létrejötte kész ténynek számított, és kezdetét vehette a Holland aranykor.


Irodalom:Maarten Prak: Hollandia aranykora. A Köztársaság talánya. Bp., 2004. 18.-27.p.

Latin-amerikai kitekintő vol.4. - Paraguay

VB-n részt vevő országok történetét folytatva jöjjön a negyeddöntős Paraguay újkori történetének egy rövidke szelete. Mint ahogyan azt az előző bejegyzések kapcsán láthattuk, Latin-Amerika államainak függetlenségi harcai során létrejött határai jobbára az erőviszonyok függvényei, mintsem a kollektív megegyezések eredményeiévé voltak. S e határok változása, az alakuló nemzettudat által diktált érdekek folyamatos határvitákhoz, és háborúkhoz vezettek, melyek a nem pusztán a XIX. századra nyomták rá a latin-amerikai országok egymáshoz fűződő kapcsolataira a bélyegét, de az elkövetkező korokra nézve is. A szinte állandóan fennálló háborús feszültség egyeneságon vezet a militirizmushoz, a hadsereg szerepének megerősödéséhez, s annak politikai befolyásának növekedéséhez. A XIX. század eme tipikus határvitáinak és területszerző háborúinak egyik legnagyobb elszenvedője volt - kalandorpolitikája folytán - Paraguay.

Paraguay, Uruguayhoz hasonlatosan a két nagy állam, Argentína és Brazília érdekszféráinak pufferzónája volt. A Paraguay ellen folytatott háború előzményei a Paraguay-Brazília közit határkonfliktusra vezethető vissza. 1864-ben egy bizonyos Francisco López, a paraguayi diktátor Brazília és Uruguay közt kirobbant bulit háborús provokációnak vette Brazília ellenében, egyébiránt folyamatosan beavatkozott a két ország összekülönbözésébe. 1864-ben López még egy brazil gőzöst is magáévá tett, ami persze azonmód hadüzenetet vajúdott ki Brazíliából. A brazil kormány sietősen lerendezte viszályát, és meggyőzte Uruguayt is, hogy Paraguayra nincs túl nagy szükség. López Argentínát is maga ellen fordította, mivelhogy követelte hadainak az országon való szabad átkelést Brazília ellenében. Argentína ehhez nem járult hozzá, ekképp López Paraguay kongresszusával hadüzenetet intézett Argentína ellen. Vagyis Paraguay az Uruguay-Brazília-Argentína kombinációjú harapófogó csapdájába zuhant. Paraguay kis létszámú, ám igen ütőképes haderővel rendelkezett, s magához ragadta a kezdeményező fél szerepét: a brazil Matto Grosso tartományába vonult, hol is jelentős katonai készletekre tett szert. Ez pusztán csak ideiglenes előnyt jelenthetett: a szövetségesek 1866-ban Paraguay területére léptek, véres harcok árán ugyan, de López kénytelen volt feladni fővárosát. A súlyos veszteségek ellenére López terrorja öregeket és gyermekeket is harcra kényszerített, még két évig folytatta gerilla-háborúját. Az értelmetlen ellenállásnak csak a diktátor 1870-ben bekövetkezett - máig tisztázatlan körülmények között történő - halála vetett véget. A háború mérlege Paraguay számára szerfölött megrázó volt: a háború kezdetén 525 ezer lakosú ország drasztikus emberveszteséget követően az 1871-es népszámlálás után 221 ezer lelket tudhatott magának (mindezt tetézte egy kolerajárvány is). A békeszerződések értelmében pediglen 55 ezer négyzetmérföld átadására kötelezték az országot Brazília, illetve Argentína javára. A kirótt óriási kártérítést Paraguaynak nem állt módjában, s lehetőségében törleszteni, így ez el is maradt.

A latin-amerikai országokkal kapcsolatos bejegyzések irodalma: Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914. Bp., 2005. 664-679.p.

Latin-amerikai kitekintő vol.3. - Brazília, Uruguay

A VB kapcsán előforduló latin-amerikai országok függetlenségi mozgalmainak sorában jöjjön hát Brazília, vagyis a portugál Brazil Alkirályság, melynek útja az önállósághoz valamennyi közül a legbékésebbnek mondható. A királyi udvar, a régens a francia inváziós erők elől iszkolva 1807. novemberében szállt hajóra Lisszabonban, majd Brazíliába vitorláztak, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek. Az anyakirálynő oldalán kormányzó János régens herceg számos reformintézkedést (hajózási akadémia, orvosképzés, nemzeti könyvtár) vezetett be, amit igencsak díjaztak brazil földön. A kereskedelem, úgymint a cukor, kávé, dohány kivitelének ösztönzése, bank alapítása végett elnyerte az ültetvényesek és a kereskedők támogatását is. 1815-ben a régens Brazíliát királysággá nyilvánította, vagyis a gyarmat így egyenrangúvá vált az anyaországgal. 1816-ban meghalt az anyakirálynő, és a régens VI. János (1816-1826) néven lett az új uralkodó. Ekkor az anyaország politikusai, kivált a Cortez sürgette a király hazatérését, mivel a francia fenyegetés már nem volt életben. 1820-ban a Cortez azt is felajánlotta, hogy soraiba fogadja Brazília küldötteit is. 1821-ben VI. János vissza is tért Európába, máskülönben félő volt, hogy elveszti trónját.

Az uralkodó elindulását megelőzőleg azt a tanácsot adta 23 esztendős fiának, Pedrónak, hogyha úgy alakulna a helyzet, álljon az anyaországtól való elszakadási mozgalom élére. A helyzet úgy is alakult, a Cortez ugyanis követelte Pedro hazatérését is, és a készülő alkotmány értelmében a brazil kormány a Corteznek lett volna felelős, ami a magas fokú önállóságot élvező éveket követően a brazil elit számára elfogadhatatlan volt. Pedro így kijelentette, hogy eszében sincs visszatérni Portugáliába, majd a kormányzó konvenciót hívott össze, és a Corteznek is követeket küldött, a végső szakítást egyelőre elkerülendő. Ámde a brazil küldötteket acsarkodás, fogvillantás, és teljes elutasítás fogadta. Ezt megtudván Pedro 1822. szeptember 7.-én "függetlenség vagy halál", kissé teátrális kijelentéssel proklamálta Brazília függetlenségét. Október 12.-én az ország alkotmányos császársággá nyilváníttatott, s decemberben Rio de Janeiróban Pedro fejére került a korona, így lett belőle I. Pedro (1822-1831). A portugálok persze megorroltak, és már indították is csapataikat a brazíliai helyőrségek megerősítésére, és azzal a további céllal, hogy Bahia kikötőjében újabb egységek kihajózására hídfőállást létesítsenek. Ezt azonban megakadályozták, és 1823 végére a portugál katonaság végérvényesen elhagyta Brazíliát. 1825-ben Cortez is elismerte az ország függetlenségét.
Egyébiránt Brazília és a szomszédos Argentína számára Uruguay jelentette Érisz almáját, mely területileg akkor az előbbi posztban említett La Plata Alkirályság részét képezte. Amikor ugyanis Buenos Aires kikiáltotta függetlenségét, az újdonsült spanyol alkirály Uruguay területén vonta össze seregeit, mivelhogy Montevideo kikötője biztosíthatta az összeköttetést az anyaországgal. 1814 májusában az argentin erők elfoglalták Montevideót, majd a térséget az argentin unió részének nyilvánították. Az önállóságra törekvő uruguayi felkelők 1815-ben elfoglalták Montevideót, és Buenos Aires elismerte elszakadásukat. Uruguay és Brazília között viszont 1817-ben határviszály tört ki, és az akkor még jelen lévő portugál erők vették át az irányítást Montevideo fölött. A sikertelen ellenállási próbálkozásokat legyűrve 1821-ben kikényszerítették az uruguayiaktól, hogy csatlakozzanak Brazíliához, azaz beolvadjanak. Csakhogy 1825-ben argentin támogatással az uruguayi felkelők kerekedtek fölül a brazil erőkön, s Uruguay deklarálta Brazíliától való elszakadását, és csatlakozását Argentínához. Brazília erre hadüzenettel válaszolt, 1828-ig folyamatos harcok dúltak Brazília és Argentína között. Ekkor Anglia is beszállt a buliba, mindkét riválist visszavonulásra kényszerítette, s így nyert megerősítést Uruguay függetlensége (persze Nagy-Britannia nem repdesett volna, ha Montevideo kikötője is Argentínához kerül). Ergo így lehet most Forlan egyáltalán olyan, mint uruguayi válogatott.

Brazíliára visszatérve vajon a mi Pedró kocsmánk tudatosan választotta nevét a brazil császár iránti tiszteletéből?