Az előző posztban felmerült Luther, és az általa elindított reformáció, a Német-római Birodalom kapcsán ez kerül most terítékre a VB-országok soron következő fejezetéből. Az utókor reformáció címen illeti a történelem színpadára 1517-ben lépő Luther Márton ténykedésétől az 1648-ig terjedő periódust, mely a konfesszionalizáció, vagy felekezetképződés időszaka; én pusztán 1523-ig tárgyalom az eseményeket kizárólag Luther szempontjából, főképp a kiváltó okokra és a mozgatórugókra fókuszálva. A Luther által elindított reformációt tudniillik számos, az egyházban, politikában, és társadalmi viszonyrendszerben bekövetkezett változás előzte meg. Megváltozott a laikusok és az egyház viszonya, illetve az egyházzal kapcsolatos elvárások: a közvetítő egyház helyett lelkipásztori egyházra lett volna szükség. Az igazi vallásosságra mutatkozó igényeket jól példázzák az Európa különböző vidékein fellángoló aszketikus közösségek, melynek egyszerű hívei igyekeztek távol maradni az egyház túlburjánzott intézményrendszereitől; hitüket pusztán az egyéni tapasztalás útján kívánták megélni.Az Európa nyugati szélén megerősödő államok, a Német-római Birodalom tartományainak, pontosabban azoknak fejedelmeinek növekvő autonómiája következtében a pápa szupremáciája gyengébb és gyengébb lett. A Rómától való függés lazítása valamennyi világi hatalom létérdekké vált.
Az új eszmék, gondolatok terjeszkedésének eleddig nem látott teret engedett Johan Gutenberg találmánya útján létrejövő technikai fejlődés. A kölcsönös reciprocitás jegyében a nyomtatás legalább annyira segítette a reformáció elterjedését, mint amennyire reformáció hozzájárult a nyomtatás fellendüléséhez.
1517. október 31-én Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyeteme Szentírás-professzora Vitatkozás és a búcsú címmel tette közzé 95 tézisét. A latin nyelven megfogalmazott tételek kizárólag akadémikusoknak, tudós köröknek szóltak, és
központi problematikája a búcsú-kérdés volt.
A búcsú Luther korában a pápai kúria legismertebb privilégiumának, és elsődleges bevételi forrásának számított, mely az évszázadok alatt létrehozta a maga gigantikus igazgatási apparátusát. Érdekes dolog volt ez a búcsú. Már a IX. században találkozhatunk olyan képzetekkel, hogy akik részt vesz a "hitetlenek" elleni küzdelmekben, az mentesül a vezekléssel járó büntetések és megrovások alól. Ez volt a fundamentuma a XI. század második felében létrejött keresztes búcsúnak, mely értelmében a keresztes háborúkban való részvétellel ki lehetett úgymond "váltani", vagyis elengedni az egyházi büntetéseket, a satisfactio-kat (pl.:böjtölés, zarándoklat, vagy éppen számkivetés). A későbbiek folyamán a búcsú jelentősége szintet lépett, már az Isten által kiszabott tisztítótűzbeli büntetést is elengedte. A tisztítótűz meghatározott ideig tartó büntetés formájában a bűnös embert tisztította meg földi léte során elkövetett vétkeitől, s egyedül a pápa rendelkezhetett vele. "Ez a lelkek feletti roppant hatalmat jelentette", a tisztítótűz időtartalmának lerövidítését-meghosszabbítását, mely a középkori skolasztika szerint a pápák törvényes jogát képezte, hiszen egyedül ők rendelkeztek az egyház titkos kegyelmi kincsével (thesaurus meritorum), amely a kereszthalált h
alt Krisztus és az összes szentek fölöslegben lévő érdemeiből gyűlt össze. Az elképzelés, miszerint minden hívő, mint az egyház misztikus testének tagja részesülhet ezekből az érdemekből, nem volt új dolog. Az viszont, hogy a pápa kénye-kedve szerint osztogathat ezekből a kegyelmi kincsekből a jóakaratú emberek számára, csak XIII.-XIV. századi metódus. A tömegigényekhez való alkalmazkodás remekül szemléltei a búcsú értékének csökkentését. Az idők során már annyian szerettek volna bűnbocsánatot szerezni maguknak, hogy a XII. századtól már pénzért is kaphattak búcsút, és akkor már el se kellett menni a Szentföldre, sem pedig keresztesháborúkban részt venni. A pápák ellenségeik ellenében rafinált módon - a kereszténység ügyét hírből sem szolgáló - valamennyi hadjáratot egyszerűen búcsút biztosító keresztes háborúvá avattak (lás
d a IV. keresztes háborúk történetét, a kereszteslovagok (keleti) keresztény Konstantinápolyban véghezvitt brutális mészárlását, és rombolását. Ergo ilyenekért is lehetett bűnbocsánatot nyerni...). Majd VIII. Bonifác (1294-1303) 1300-ban meghirdette a jubileumi évet, mely során, ki hét római zarándoktemplomot végigjárt, teljes búcsút nyert. Eredendően 100 évente került sor megrendezésére, ám olyan népszerűségnek örvendett, hogy előbb 50, majd 33
, végül 25 évente sor került jubileumi búcsúkra. És ami a legalja, nemsokára már az is megkaphatta a teljes búcsút, aki maga helyett valaki mást küldött a zarándokútra, avagy kiköhögte az utazás költségeit...(Átküldöd a szomszédot Jeruzsálembe, és még neked lesz megbocsátva.) A XV. századtól a búcsú már univerzális jövedelemforrásul szolgált az egyháznak: templomépítkezésre, Hollandiában gátépítésre, a pápák itáliai háborúira, török elleni védekezésre, sőt halottak számára (!) is kifizetett pénz is búcsúnyeréssel járt.
A könyvnyomtatás új technikáinak elterjedésével már nyomtatott formában kerültek forgalom
ba a pénzért árusított, bűnbocsánatot igazoló búcsúcédulák. Aki búcsúlevelet vett, annak már nem kellett aggódnia semmiért, földi vétkei megbocsátást nyertek, onnantól fogva okleveles jámborként tengethette mindennapjait. A jámborság foka is mérhető volt, mintegy okmányszerűen fellehetett mutatni, egyfajta "túlvilágra szóló biztosítási kötvényként", haza lehetett vinni. A búcsúcédulákon szerepelt, hogy a bűnös milyen mértékben nyert feloldozást: a búcsúcard bronz alapcsomag értelem szerűen erősen korlátozott engedményeket foglalt magában, ám egy búcsúcard gold totális megváltás 2000 megvásárlását követően már gond nélkül lehetett paráználkodni, utólag-előre megbocsátásban részesült. Vagy valami ilyesmi. És ez ellen lépett fel Luther.
Luther vallási alapelveit a bibliai tanulmányai során, 1511-1512 körül alakította ki, melynek lényege: csak a hit által, csak kegyelem által, csak Krisztus által, csak a Szentírás által - sola fide, sola gratia, solu
s Christus, sola Scriptura - felismerése lett tanításának alapja. Az isten kegyelméből fakadó hit egyedüli üdvözítő erejéből származó elgondolás alapvetően rengette meg a búcsúcédulák árusításának népszerűtlen intézményét. A 95 tézis pusztán laza összefüggésben álló tételek sora, melyek Luther hitvallását foglalják keretbe, prédikációk formájában, helyenként pedig harsány politikai jelszavakkal közbeékelve támadóalakzatot vesz fel a bullák ellen. Luther nem akarta nagy dobra verni ezt az egészet. Megmutatta néhány barátjának és püspöknek véleményezőleg, éppúgy, mint én saját irományaimat 1-2 haveromnak. Csak aztán ő vallást alapított, nekem meg összesen 4 hívet sikerült összeboronálnom 3 év alatt. Igaz, én nem haverkodom mainzi érsekekkel, brandenburgi és merseburgi püspökökkel. Na de Luther spanjaira visszatérve, érdemes kitérni a mainzi érsekre, Albertre.
Az új eszmék, gondolatok terjeszkedésének eleddig nem látott teret engedett Johan Gutenberg találmánya útján létrejövő technikai fejlődés. A kölcsönös reciprocitás jegyében a nyomtatás legalább annyira segítette a reformáció elterjedését, mint amennyire reformáció hozzájárult a nyomtatás fellendüléséhez.
1517. október 31-én Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyeteme Szentírás-professzora Vitatkozás és a búcsú címmel tette közzé 95 tézisét. A latin nyelven megfogalmazott tételek kizárólag akadémikusoknak, tudós köröknek szóltak, és
központi problematikája a búcsú-kérdés volt.A búcsú Luther korában a pápai kúria legismertebb privilégiumának, és elsődleges bevételi forrásának számított, mely az évszázadok alatt létrehozta a maga gigantikus igazgatási apparátusát. Érdekes dolog volt ez a búcsú. Már a IX. században találkozhatunk olyan képzetekkel, hogy akik részt vesz a "hitetlenek" elleni küzdelmekben, az mentesül a vezekléssel járó büntetések és megrovások alól. Ez volt a fundamentuma a XI. század második felében létrejött keresztes búcsúnak, mely értelmében a keresztes háborúkban való részvétellel ki lehetett úgymond "váltani", vagyis elengedni az egyházi büntetéseket, a satisfactio-kat (pl.:böjtölés, zarándoklat, vagy éppen számkivetés). A későbbiek folyamán a búcsú jelentősége szintet lépett, már az Isten által kiszabott tisztítótűzbeli büntetést is elengedte. A tisztítótűz meghatározott ideig tartó büntetés formájában a bűnös embert tisztította meg földi léte során elkövetett vétkeitől, s egyedül a pápa rendelkezhetett vele. "Ez a lelkek feletti roppant hatalmat jelentette", a tisztítótűz időtartalmának lerövidítését-meghosszabbítását, mely a középkori skolasztika szerint a pápák törvényes jogát képezte, hiszen egyedül ők rendelkeztek az egyház titkos kegyelmi kincsével (thesaurus meritorum), amely a kereszthalált h
alt Krisztus és az összes szentek fölöslegben lévő érdemeiből gyűlt össze. Az elképzelés, miszerint minden hívő, mint az egyház misztikus testének tagja részesülhet ezekből az érdemekből, nem volt új dolog. Az viszont, hogy a pápa kénye-kedve szerint osztogathat ezekből a kegyelmi kincsekből a jóakaratú emberek számára, csak XIII.-XIV. századi metódus. A tömegigényekhez való alkalmazkodás remekül szemléltei a búcsú értékének csökkentését. Az idők során már annyian szerettek volna bűnbocsánatot szerezni maguknak, hogy a XII. századtól már pénzért is kaphattak búcsút, és akkor már el se kellett menni a Szentföldre, sem pedig keresztesháborúkban részt venni. A pápák ellenségeik ellenében rafinált módon - a kereszténység ügyét hírből sem szolgáló - valamennyi hadjáratot egyszerűen búcsút biztosító keresztes háborúvá avattak (lás
d a IV. keresztes háborúk történetét, a kereszteslovagok (keleti) keresztény Konstantinápolyban véghezvitt brutális mészárlását, és rombolását. Ergo ilyenekért is lehetett bűnbocsánatot nyerni...). Majd VIII. Bonifác (1294-1303) 1300-ban meghirdette a jubileumi évet, mely során, ki hét római zarándoktemplomot végigjárt, teljes búcsút nyert. Eredendően 100 évente került sor megrendezésére, ám olyan népszerűségnek örvendett, hogy előbb 50, majd 33
, végül 25 évente sor került jubileumi búcsúkra. És ami a legalja, nemsokára már az is megkaphatta a teljes búcsút, aki maga helyett valaki mást küldött a zarándokútra, avagy kiköhögte az utazás költségeit...(Átküldöd a szomszédot Jeruzsálembe, és még neked lesz megbocsátva.) A XV. századtól a búcsú már univerzális jövedelemforrásul szolgált az egyháznak: templomépítkezésre, Hollandiában gátépítésre, a pápák itáliai háborúira, török elleni védekezésre, sőt halottak számára (!) is kifizetett pénz is búcsúnyeréssel járt.A könyvnyomtatás új technikáinak elterjedésével már nyomtatott formában kerültek forgalom
ba a pénzért árusított, bűnbocsánatot igazoló búcsúcédulák. Aki búcsúlevelet vett, annak már nem kellett aggódnia semmiért, földi vétkei megbocsátást nyertek, onnantól fogva okleveles jámborként tengethette mindennapjait. A jámborság foka is mérhető volt, mintegy okmányszerűen fellehetett mutatni, egyfajta "túlvilágra szóló biztosítási kötvényként", haza lehetett vinni. A búcsúcédulákon szerepelt, hogy a bűnös milyen mértékben nyert feloldozást: a búcsúcard bronz alapcsomag értelem szerűen erősen korlátozott engedményeket foglalt magában, ám egy búcsúcard gold totális megváltás 2000 megvásárlását követően már gond nélkül lehetett paráználkodni, utólag-előre megbocsátásban részesült. Vagy valami ilyesmi. És ez ellen lépett fel Luther.Luther vallási alapelveit a bibliai tanulmányai során, 1511-1512 körül alakította ki, melynek lényege: csak a hit által, csak kegyelem által, csak Krisztus által, csak a Szentírás által - sola fide, sola gratia, solu
s Christus, sola Scriptura - felismerése lett tanításának alapja. Az isten kegyelméből fakadó hit egyedüli üdvözítő erejéből származó elgondolás alapvetően rengette meg a búcsúcédulák árusításának népszerűtlen intézményét. A 95 tézis pusztán laza összefüggésben álló tételek sora, melyek Luther hitvallását foglalják keretbe, prédikációk formájában, helyenként pedig harsány politikai jelszavakkal közbeékelve támadóalakzatot vesz fel a bullák ellen. Luther nem akarta nagy dobra verni ezt az egészet. Megmutatta néhány barátjának és püspöknek véleményezőleg, éppúgy, mint én saját irományaimat 1-2 haveromnak. Csak aztán ő vallást alapított, nekem meg összesen 4 hívet sikerült összeboronálnom 3 év alatt. Igaz, én nem haverkodom mainzi érsekekkel, brandenburgi és merseburgi püspökökkel. Na de Luther spanjaira visszatérve, érdemes kitérni a mainzi érsekre, Albertre.Albert a Hohenzollern-dinasztiából származott, mainzi érseki méltóságából adódóan a választófejedelmek egyike is volt. A fennhatósága alá tartozó területe
ken a pápától kapott engedély - a plenáris búcsú - értelmében 8 évre megkapta a búcsú meghirdetésének, a kampány intézésének, illetve lebonyolításának jogát, és ez nem kis dolog volt. Albert már befolyásos egyházi és politikai személyiséggé vált: 1513-ban, 23 éves korában magdeburgi érsekké lett, s még ebben az évben megkapta a Halberstadti Püspökség adminisztrátorságát is. 1514-ben lett mainzi érsek, a két érsekséggel együtt már a birodalom egymástól távol eső részein is igen jelentős gazdasági-politikai befolyásra tett szert, persze ez elég sokba került neki: a kánonjog eleve tiltotta a magas egyházi méltóságok halmozását, melyek közül a mainzi érsekség az egyik legmagasabb volt; s kinevezése fejében a pápa a szokványos pénzösszegen felül 29.000. gulden kompenzációra tartott igény, mely horribilis összeg volt, ugyanakkor a kánonjogot a szőnyeg alá söpörte. Albert így kénytelen volt az augsburgi Fuggereknél hitelt felvenni, s maga (Gazdag) Jakob Fugger protekciója végett nyerhette el Albert a Szent Péter-székesegyház építésének támogatását szolgáló búcsút. Mint láthatjuk: Albernek létérdeke volt a búcsú-biznisz.
Éppen ezért Albert úgy vélte, hogy ez a sehonnai wittenbergi okoskodó rossz hatással lehet üzletére. Először a mainzi egyetemre továbbította Luther téziseit, az egyetem persze rögvest elítélte 1517. december 17-én Luthert, és az ügy további kivizsgálását a pápái kúriára bízta. A mainzi érsek "szakvéleményével" ellátott 95 pont Rómában landolt még december folyamán. A pápát különösképp nem érdekelte az ügy, ha túlságosan fickándozik, maximum máglyára küldjük Luthert a 95 hülyeségével együtt, gondolta.
Eközben e
gy főállásban Domonkos-rendi búcsúprédikátort, másodállásban inkvizítort - Johann Tetzelt szétvágta az ideg, hiszen maga is érintett volt a búcsú körüli vitában: halálosan megfenyegette Luthert, s kettejük későbbi rivalizálása az Ágoston-, és Domonkos-rend duellumává növi ki magát. A disputa csakhamar akadémiai szintre lép, tézisek és ellentézisek vad összecsapásává, irodalmi csatározássá emelkedik. A vita kezdett elmérgesedni, Luther Rómában való feljelentése a küszöbön állt, a Domonkos-rendiek Frankfurtban a templomi szószékből fütyörészve
, kuncogva, fejcsóválva hirdették, hogy Luthert három héten belül megpirítják a máglyán. Ez már kissé keményebb ügy volt, mint Tetzel magánvéleménye.
X. Leó pápa ellenben még mindig lazán kezelte az ügyet, próbálta rávenni Luthert Johann von Staupitz Ágoston-rendi generális, Luther elöljárója s atyai pártfogója útján, hogy gyorsan szívjon vissza mindent, és menjen Isten hírével, csöndben, halkan. Luther ezt megtagadta, és hűbérura, Bölcs Frigyes titokban biztosította támogatásáról. 1518 áprilisában jelent meg nyomtatásban Luther prédikációja, a Beszéd a búcsúról és a kegyelemről, röviden, emészthető formában, és német nyelven, 20 cikkelyben foglalta össze mondanivalóját, és igazándiból ez a könyvecske tette ismertté széles körben, és 1520-ra több, mint húsz kiadást él meg: először indul meg Európában az a folyamat, amit ma sajtókampánynak nevezünk. A könyv lehet, hogy önmagában senkit nem győzött meg, mindenesetre kézzel fogható bizonyítéka annak a meggyőződésnek, amint a birtoklása testesít meg, továbbá érveket szolgáltat azok számára, akiket már meggyőztek, lehetőséget nyújtott hitük elmélyítésére, pontosításra, és ami talán a legfontosabb: biztosíthatta azokat az elemeket, ismereteket, melyek segítségével a vitákban diadalmaskodtak, és az ingadozókat maguk mellé állíthatták. A közönség az ekkoriban elterjedő könyvek, és a szintén nagyon fontos szerepet játszó nyomtatott szórólapok útján tájékozódhatott a reformátorok - így Luther - tevékenységéről, az általuk fo
lytatott hitviták állásáról, etc. Ha felpróbáljuk mérni, micsoda jelentősége volt ekkoriban a nyomtatásnak, elég, ha az imént említett szórólapokra, vagy éppen a plakátokra gondolunk: a reformáció minden egyes fontos epizódjában találkozhatunk egy plakáttal: Luther 1517. október 31-én plakátot ragaszt ki Wittenbergben, az Ágoston-rendiek kápolnájának ajtajára. A búcsúcédulákkal kapcsolatos tézisek németre fordítva szerte elterjednek a mai Németország területén. Már két héten belül bizonyos fokú ismeretségre tesznek szert. 1521-ben Luther, kit a wormsi Birodalmi Gyűlés alá idéztek, a császári hírnök nyomában végighalad Németországon, és meghökkenve konstatálja, hogy minden városban ki van függesztve V. Károly ediktuma, mely könyvei elégetéséről szól. A tömegek pedig éppen az ilyen falragaszok útján értesültek egyáltalán a kárhoztatott, vagy betiltott művek létezéséről, melyeket aztán igyekeztek mielőbb beszerezni... A wittenbergi nyomdák számtalan kis könyvecskét dobtak piacra, melyeken sem dátum, sem a kiadó neve nem szerepel, a mű címlapján viszont Luther Márton hangzatos neve, és a reformátor arcképét ábrázoló 
metszet került, hogy mindenki megismerhesse vonásait. Ugyanakkor azon nyomban megjelennek az erőszakos, és botrányt keltő gúnyiratok: 1520-1530 között 630 ilyen Flugschriftet ismerünk, melyben különféle karikatúrákkal és illusztrációkkal tették nevetségessé a pápát, és a szerzeteseket, ilyen volt a Szamár-pápa vagy a Borjú-pápa, macskafejű barátok, etc. Ez már több volt a soknál.
A domonkosok Johann Eckkel teljesen felspanolták maguka
t, ki egy nagy tekintélynek örvendő tudományos nagyság volt a bajorországi Ingolstadt egyetemén, s Luther legfőbb ellenfele lett. Azt már Eck is érezte, hogy a búcsú - amúgy tisztázatlan dogmatikai előfeltételei - mellett pártoskodni tényleg nem sok rációra vall, és egy sokkal jobb dolgot talált ki, miszerint Luther a maga a pápa tekintélyét támadja. Háh, ebből gyere ki kis barátom! S ami még ennél is szörnyűbb rágalom volt, Luthert cseh eretnekséggel vádolta. Eck nagyon okosan használta fel ezt a vádat, hiszen a huszita háború borzalmai, és a Husz Jánostól való iszonyodás még nagyon elevenen éltek az emberek köztudatában, különösen Szászországban, ott valakit csehként illetni olyan volt, mintha boszorkánysággal vádolták volna, vagy mintha nit mondanának, mi több, az ellenség szinonimáját értették alatta. Szóval Luthert "csehséggel" vádolták.
1518. április 25-én ült össze Staupitz generális elnökletével az Ágoston-rendi szerzetesek szász kongregációjának konventje Hiedelbergen, ahol Luther elsöprő sikert aratott, és itt kezdett kialakulni a "Luther-párt". Itt Luther már nem pusztán a búcsúról prédikált, hanem az egyház egy másik nagy bulijáról, a kiközösítésről. A XVI. századra ugyanis a kiközösítés politikai szerszám lett. E félelmetes eszközt a pápai kúria eredendően csak nagyon komoly ügyekben alkalmazta, csak aztán az egyházi pénzügyigazgatás egyre erőteljesebb bürokratizálódása fol
ytán végül az adóbehajtás közkedvelt módozata lett. Kiközösítették a jobbágyot, ha nem fizetett dézsmát, magas rangú egyházi méltóságokat, ha valamely oknál fogva adósak maradtak a pápai kúria irányában. Majd egész közösségekre is kiterjeszthetőnek vélték, és nem csak a szentségeket vonták meg az exkommunikálás során, de megtiltották, hogy a bűnössel bármiféle kapcsolatot- természetesen gazdasági kapcsolatot - tartsanak fenn. Ha ez nem lenne elég, a fizetései határnapok kiközösítései terminusok is voltak, vagyis ha Hétfőig nem tejelsz, elvesszük portád, ki vagy közösítve, szabadon megölhetnek, és soha nem üdvözülsz. És ezt legalább olyan könyörtelenül végrehajtották, mint ahogy azt profitorientált világunk fináncoligarchiái által kézben tartott bankok teszik manapság a törleszteni képtelenekkel: nekem az egyetem miatt nyitnom kellett anno bankszámlát, s jövedelem híján pusztán a kezelési költségből összejött rajta mínusz háromezer forint, és kaptam egy felszólítást, hogy amennyiben holnapután nem térdepelek le az OTP fallosza elé, szerveimről szóló szabad rendelkezésük értelmében elkobozzák májam-lépem, és 120 év börtönbe zárnak kívül az exoszférán, továbbá negyedíziglen megcsonkítják nemzetségem. Sok tekintetben tehát keveset változik a világ, már nincsenek Luther Mártonok, csak Fuggerek. A XVI. század második felében azonban még voltak Lutherek, illetve csak egy, de ő felemelte hangját immáron a búcsú mellett a kiközösítés ellen is, ami tovább növelte népszerűségét, így persze nem kerülhette el sorsát.
X. Leó megbízására a Domonkos-rendi szerzetes, Silvestro Mazzalini elkészítette teológiai szakvéleményét, melynek végső következtetése, hogy a pápa tévedhetetlen, akárcsak a római egyház, ergo a pápa tekintélyének doktrínájából kiindulva Luther is eretnekké vált; hiszen aki a búcsúval kapcsolatban azt meri állítani, hogy az egyház nem teheti meg, amit valójában megtesz, az bizony eretnek.
1518-ban, Augsburgban került megrendezésre a Birodalmi Gyűlés, I. Miksa császár leköszönt, ezáltal az utódlás biztosítása volt a gyűlés elsődleges feladata. Miksa unokáját, Károlyt, Spanyolország királyát, Burgundia hercegét akarta a Habsburg
császárok sorába állítani. X. Leó pedig I. Ferenc francia királyt preferálta, éppen, hogy ne Habsburg legyen már megint a császár.
Ez közvetlenül kihatott Luther ügyének alakulására: a küszöbön álló császárválasztás következtében a szász választófejedelem szava hirtelen roppant fontos lett a pápai kúria számára. Leó ugyanis azt gondolta, hogy ha nem sikerül I. Ferenc királyt jelöltetnie, akkor Frigyes választófejedelemre irányítja hátszelét Károly ellenében. Bölcs Frigyes ebben a
pillanatban Miksa császár szemében is módfelett szimpatikussá lett, szintén az utódlásban betöltött befolyása végett. Miksának közben eszébe ötlött, hogy ez a Luther még egy ütőkártya lehet a kezében a pápai kúriával szemben, így levélben kérte szász unokafivérét, vegye oltalmazó szárnyai közé a wittenbergi szerzetest, holott nemrégiben éppen ő maga kérte Luther eretnekperének felgyorsítását. Várjatok a máglyával fiúk!
Bölcs Frigyes e politikai konstellációnak köszönhetően tudta elérni, hogy Luthert ne Rómában, hanem a birodalom területén hallgassák ki: ugyanis ahogy betette volna lábát a pápai városba, ott már semmi sem menthette volna meg az elégetéstől, Augsburgban az esetleges halálos ítélet pedig úgysem került volna végrehajtására. 1518-ban került sor az audienciára, Cejatan bíboros vezetésével. Cejatan megpróbálta diplomatikusan elintézni a kényes ügyet, bizonyos tekintetben maga is vevő volt az egyházi reformokra, viszont szemében a pápai primátus megkérdőjelezhetetlennek számított. Luther azonban a legfelsőbb tekintélyt nem a pápában, hanem a Szentírásban látta, és Cejatan hiába kérte többszöriben, hogy Luther monnyonle, azaz vonja vissza téziseit, a Ágoston-rendi hajthatatlan volt. Luther hívei és barátai úgy gondolták, hogy Cejatan most már biztos elfogatja Luthert, és tűzön tisztítja meg tisztátalan lelkét, ezért rávették, hogy meneküljön. Október 20-ról 21-re virradó éjszaka Luther elhagyta a várost, és visszatért Wittenbergbe. Cejatan nagy taktikus volt. Azt semmiképp sem akarta, hogy önhatalmúlag elfogassa Luthert, és a lépés ódiuma a pápai küldöttségre háruljon, viszont ha a szász választófejedelem tenné ezt, akkor mindannyiuk sajnálatára kénytelenek lennének Luther Rómába cipelni és végre elégetni, ezért levelet intézett hozzá. Bölcs Frigyes olyan bölcs volt, hogy egyelőre nem csinált semmit, és sokatmondóan pislogott. (Különben valamennyi nagyobb sikerét ennek köszönhette.) Egyelőre Luther is hallgatott, ellenfelei is hallgattak.
1519-ben viszont már tényleg meghalt I. Miksa, jöhetett a várva várt császárválasztás: X. Leónak nem sikerült I. Ferencet bebuliznia, hiába osztogattak szét fél millió
dukátot a választófejedelmek között. Ekkor a pápa megkísérelte Frigyest császárnak jelölni, aki azonban most is volt olyan bölcs, hogy elutasította ezt, annak ellenére, hogy a pápai kúria elküldte neki legmagasabb kitüntetését, az Aranyrózsa-rendjelet. Konklúzióként a pápa belátta, hogy az anti-Habsburg oppozíció reménytelen, így jobb híján Miksa unokájára, Károlyra fordította mosolygó orcáját. Károly megválasztásában a zsozsó mondta ki a végső szót. A Fuggerek e célból megszervezték saját konzorciumukat, melyben a Welsereken kívül itáliai bankházak is érdekeltséget vállaltak; összességében kétszer annyi pénzt voltak képesek belefektetni az ügybe, mint X. Leó pápa. Károlynak a korona mindenki megvesztegetését követően összességében 852.189 guldenjébe fájt, ebből a Fuggerek 543.585-öt folyósítottak. 1520. október 23-án Aachenben megkoronázták V. Károlyként.
Luther eközben lázas kánonjogi tanulmányokba fogott, mélyre ásta magát a pápai bullákban, dekretálisokban, kánonjogi gyűjteményekben, hogy valamit kezdeni
lehessen ez a pápai primátussal. Eljutott arra a meggyőződésre, hogy az ő legfőbb ura Krisztus, nem pedig egy ember, legyen az bármekkora hatalommal bíró. Barátainak írott leveleiben ekkor tűnik fel az Antikrisztus kifejezés a pápa szinonimájaként.
Az 1520-as év során Rómában sem tétlenkedtek, újra előkapták Luther eretnekperét a lipcsei disputa után. X. Leó a per hátterében a Habsburgok sakkban tartásán ügyködött a pápai hatalom helyreállításával, melynek fontos lépése volt Luther félreállítása. Eck gyorsított a tempón, az év júniusában bocsátották ki az Exsurge Domine kezdetű bullát, Luther mintegy találomra kiválasztott 41 tételét eretneknek minősítették, 60 n
apon belüli visszaszívásra kötelezték, vagy különben eretneknek nyilvánítják, szólt a fenyegetés. Luther a legkevésbé sem hátrált meg, sőt, ekkor szerezte legjelentősebb reformátori írásait, úgymint A német nemzet keresztény nemességéhez a kereszténység állapotának megjavítása ügyében, németül, mely felszólította a császárt, fejedelmeket, nemeseket az egyház átfogó reformjaira, népies, közérthető formában. A következő, terjedelmesebb latin nyelvű művét, Az egyház babiloni fogságáról címűt már a tudósvilágnak szánta, éles hangvétel, logikus érvelés jellemzi. A zsidók babiloni fogságához hasonlítja a keresztényeknek a pápaság rabságában történő sínylődését. A harmadik, latin és német nyelven egyaránt megfogalmazott alkotást, A keresztény ember szabadságárólt szintén 1520-ban szerezte, inkább egy vitairat, mintsem prédikáció, arra figyelmeztet, hogy a 
jámbor, jó cselekedetektől még nem lesz senki azonmód jóvá és jámborrá, viszont a jó és jámbor emberek cselekedetei jók és jámborak.
Luther a legtöbbet publikáló, és legolvasottabb szerzővé lett Európában. Művei tíz, vagy még több kiadást értek meg. Nyomdák és "irodalmi támaszpontok" egész hálózatai alakultak szerte a kontinensen, Augsburg, Strassbourg, Bázel központokkal. Közben a pápa és Eck továbbra is a fenyegető bullával erőlködött, mindazonáltal az átokkal fenyegető bulla esetében annyit sem tudtak so
k helyütt elérni, hogy azt egyáltalán kifüggesztessék. V. Károly tekintélye, mint láthattuk Németalföldön, egyelőre tartotta magát Róma tekintélye. Ám példának okáért az eretnekség elleni harc fellegvárában, Kölben fenyegetésekben részesítették a pápai bullákat hirdető nunciusokat. Luther egyetemes zsinathoz fellebbezett.
1521. január 27-én nyitotta meg V. Károly első birodalmi gyűlését Wormsban. A birodalmi gyűlés számtalan pontja közül csak az egyik volt a vallás kérdése. Luther császári kísérettel érkezett Worsmba, nagy dolog volt elérni, hogy egyáltalán meghallgassák. V. Károly éles hangvételben eretneknek nyilvánította, a rendek eszközöltek ki haladékot számára, majd április 25-én elhagyta Worsmot, Bölcs Frigyes színleg elrabolta, és jól bezárta a csúnya-ronda Luthert Wartburg várába. Itt György lovag (Juner Jörg) álnéven élt.
Jóllehet az 1521-es wormsi ediktum kimondta Lutherre a birodalmi átkot, tanai mégis gond nélkül terjedtek tovább, és az 1522-es nürnbergi birodalmi gyűlés belátta, hogy a wormsi ediktum végrehajtására nincs mód. A tanítások gyakorlati következményeként Wittenbergben számos fontos, az
eljövendőkben az egész birodalom területén mintául szolgáló reformintézkedést vezettek be: átalakították az istentisztelet, a koldulás betiltásáról rendelkeztek, valamint az oltárok számának csökkentéséről, a szentképek eltávolításáról. Az 1522-23-as években csúcsosodott ki a Német-római birodalom vallási megújhodása. Központja Wittenberg, és a szász-türingiai vidék volt, de a tanok rövidesen átlépték a birodalom sorompóit, illetőleg távoli szegleteit: Tirol, Salzburg, Morvaország, Németalföld, vagy éppen Magyarország. Óriási szerep jutott az új eszmék terjesztésében a prédikációknak, zsoltároknak, koráloknak, s a kocsmától az egyetemig mindenhol tér nyílt információ-, és véleménycserére. Mind emellet a már említésre került nyomtatott médiumoknak is meghatározó szerepük volt, hiszen a röpiratok, plakátok a legszegényebb rétegekhez is eljuthattak. 1517 és 1530 között mintegy 10.000 röpirat 10 millió példányban került kiadásra. 1520 és 1523-ra tehető a kiadások csúcsa. Ez idő során került megjelenésre Luther wartburgi vártartózkodása alatt lefordított német nyelvű biblia is. A teljes Ószövetséggel együtt 1534-ben jelent meg nyomtatásban, s noha már több, mint 18 német nyelvű fordítás létezett már ekkor, mégis Lutheré lett a legkelendőbb, elsősorban közérthető, beszélt nyelvi stílusából adódóan. A mai napig a legfontosabb bibliafordítás német nyelvterületen.
Irodalom:
Krász Lilla: A reformáció és a német vallásháborúk. In: Poór János (szerk.): A Kora újkor története. Bp., 2009. 283-301.p.
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 280-288.p.
ken a pápától kapott engedély - a plenáris búcsú - értelmében 8 évre megkapta a búcsú meghirdetésének, a kampány intézésének, illetve lebonyolításának jogát, és ez nem kis dolog volt. Albert már befolyásos egyházi és politikai személyiséggé vált: 1513-ban, 23 éves korában magdeburgi érsekké lett, s még ebben az évben megkapta a Halberstadti Püspökség adminisztrátorságát is. 1514-ben lett mainzi érsek, a két érsekséggel együtt már a birodalom egymástól távol eső részein is igen jelentős gazdasági-politikai befolyásra tett szert, persze ez elég sokba került neki: a kánonjog eleve tiltotta a magas egyházi méltóságok halmozását, melyek közül a mainzi érsekség az egyik legmagasabb volt; s kinevezése fejében a pápa a szokványos pénzösszegen felül 29.000. gulden kompenzációra tartott igény, mely horribilis összeg volt, ugyanakkor a kánonjogot a szőnyeg alá söpörte. Albert így kénytelen volt az augsburgi Fuggereknél hitelt felvenni, s maga (Gazdag) Jakob Fugger protekciója végett nyerhette el Albert a Szent Péter-székesegyház építésének támogatását szolgáló búcsút. Mint láthatjuk: Albernek létérdeke volt a búcsú-biznisz.Éppen ezért Albert úgy vélte, hogy ez a sehonnai wittenbergi okoskodó rossz hatással lehet üzletére. Először a mainzi egyetemre továbbította Luther téziseit, az egyetem persze rögvest elítélte 1517. december 17-én Luthert, és az ügy további kivizsgálását a pápái kúriára bízta. A mainzi érsek "szakvéleményével" ellátott 95 pont Rómában landolt még december folyamán. A pápát különösképp nem érdekelte az ügy, ha túlságosan fickándozik, maximum máglyára küldjük Luthert a 95 hülyeségével együtt, gondolta.
Eközben e
gy főállásban Domonkos-rendi búcsúprédikátort, másodállásban inkvizítort - Johann Tetzelt szétvágta az ideg, hiszen maga is érintett volt a búcsú körüli vitában: halálosan megfenyegette Luthert, s kettejük későbbi rivalizálása az Ágoston-, és Domonkos-rend duellumává növi ki magát. A disputa csakhamar akadémiai szintre lép, tézisek és ellentézisek vad összecsapásává, irodalmi csatározássá emelkedik. A vita kezdett elmérgesedni, Luther Rómában való feljelentése a küszöbön állt, a Domonkos-rendiek Frankfurtban a templomi szószékből fütyörészve
, kuncogva, fejcsóválva hirdették, hogy Luthert három héten belül megpirítják a máglyán. Ez már kissé keményebb ügy volt, mint Tetzel magánvéleménye.X. Leó pápa ellenben még mindig lazán kezelte az ügyet, próbálta rávenni Luthert Johann von Staupitz Ágoston-rendi generális, Luther elöljárója s atyai pártfogója útján, hogy gyorsan szívjon vissza mindent, és menjen Isten hírével, csöndben, halkan. Luther ezt megtagadta, és hűbérura, Bölcs Frigyes titokban biztosította támogatásáról. 1518 áprilisában jelent meg nyomtatásban Luther prédikációja, a Beszéd a búcsúról és a kegyelemről, röviden, emészthető formában, és német nyelven, 20 cikkelyben foglalta össze mondanivalóját, és igazándiból ez a könyvecske tette ismertté széles körben, és 1520-ra több, mint húsz kiadást él meg: először indul meg Európában az a folyamat, amit ma sajtókampánynak nevezünk. A könyv lehet, hogy önmagában senkit nem győzött meg, mindenesetre kézzel fogható bizonyítéka annak a meggyőződésnek, amint a birtoklása testesít meg, továbbá érveket szolgáltat azok számára, akiket már meggyőztek, lehetőséget nyújtott hitük elmélyítésére, pontosításra, és ami talán a legfontosabb: biztosíthatta azokat az elemeket, ismereteket, melyek segítségével a vitákban diadalmaskodtak, és az ingadozókat maguk mellé állíthatták. A közönség az ekkoriban elterjedő könyvek, és a szintén nagyon fontos szerepet játszó nyomtatott szórólapok útján tájékozódhatott a reformátorok - így Luther - tevékenységéről, az általuk fo
lytatott hitviták állásáról, etc. Ha felpróbáljuk mérni, micsoda jelentősége volt ekkoriban a nyomtatásnak, elég, ha az imént említett szórólapokra, vagy éppen a plakátokra gondolunk: a reformáció minden egyes fontos epizódjában találkozhatunk egy plakáttal: Luther 1517. október 31-én plakátot ragaszt ki Wittenbergben, az Ágoston-rendiek kápolnájának ajtajára. A búcsúcédulákkal kapcsolatos tézisek németre fordítva szerte elterjednek a mai Németország területén. Már két héten belül bizonyos fokú ismeretségre tesznek szert. 1521-ben Luther, kit a wormsi Birodalmi Gyűlés alá idéztek, a császári hírnök nyomában végighalad Németországon, és meghökkenve konstatálja, hogy minden városban ki van függesztve V. Károly ediktuma, mely könyvei elégetéséről szól. A tömegek pedig éppen az ilyen falragaszok útján értesültek egyáltalán a kárhoztatott, vagy betiltott művek létezéséről, melyeket aztán igyekeztek mielőbb beszerezni... A wittenbergi nyomdák számtalan kis könyvecskét dobtak piacra, melyeken sem dátum, sem a kiadó neve nem szerepel, a mű címlapján viszont Luther Márton hangzatos neve, és a reformátor arcképét ábrázoló 
metszet került, hogy mindenki megismerhesse vonásait. Ugyanakkor azon nyomban megjelennek az erőszakos, és botrányt keltő gúnyiratok: 1520-1530 között 630 ilyen Flugschriftet ismerünk, melyben különféle karikatúrákkal és illusztrációkkal tették nevetségessé a pápát, és a szerzeteseket, ilyen volt a Szamár-pápa vagy a Borjú-pápa, macskafejű barátok, etc. Ez már több volt a soknál.A domonkosok Johann Eckkel teljesen felspanolták maguka
t, ki egy nagy tekintélynek örvendő tudományos nagyság volt a bajorországi Ingolstadt egyetemén, s Luther legfőbb ellenfele lett. Azt már Eck is érezte, hogy a búcsú - amúgy tisztázatlan dogmatikai előfeltételei - mellett pártoskodni tényleg nem sok rációra vall, és egy sokkal jobb dolgot talált ki, miszerint Luther a maga a pápa tekintélyét támadja. Háh, ebből gyere ki kis barátom! S ami még ennél is szörnyűbb rágalom volt, Luthert cseh eretnekséggel vádolta. Eck nagyon okosan használta fel ezt a vádat, hiszen a huszita háború borzalmai, és a Husz Jánostól való iszonyodás még nagyon elevenen éltek az emberek köztudatában, különösen Szászországban, ott valakit csehként illetni olyan volt, mintha boszorkánysággal vádolták volna, vagy mintha nit mondanának, mi több, az ellenség szinonimáját értették alatta. Szóval Luthert "csehséggel" vádolták.1518. április 25-én ült össze Staupitz generális elnökletével az Ágoston-rendi szerzetesek szász kongregációjának konventje Hiedelbergen, ahol Luther elsöprő sikert aratott, és itt kezdett kialakulni a "Luther-párt". Itt Luther már nem pusztán a búcsúról prédikált, hanem az egyház egy másik nagy bulijáról, a kiközösítésről. A XVI. századra ugyanis a kiközösítés politikai szerszám lett. E félelmetes eszközt a pápai kúria eredendően csak nagyon komoly ügyekben alkalmazta, csak aztán az egyházi pénzügyigazgatás egyre erőteljesebb bürokratizálódása fol
ytán végül az adóbehajtás közkedvelt módozata lett. Kiközösítették a jobbágyot, ha nem fizetett dézsmát, magas rangú egyházi méltóságokat, ha valamely oknál fogva adósak maradtak a pápai kúria irányában. Majd egész közösségekre is kiterjeszthetőnek vélték, és nem csak a szentségeket vonták meg az exkommunikálás során, de megtiltották, hogy a bűnössel bármiféle kapcsolatot- természetesen gazdasági kapcsolatot - tartsanak fenn. Ha ez nem lenne elég, a fizetései határnapok kiközösítései terminusok is voltak, vagyis ha Hétfőig nem tejelsz, elvesszük portád, ki vagy közösítve, szabadon megölhetnek, és soha nem üdvözülsz. És ezt legalább olyan könyörtelenül végrehajtották, mint ahogy azt profitorientált világunk fináncoligarchiái által kézben tartott bankok teszik manapság a törleszteni képtelenekkel: nekem az egyetem miatt nyitnom kellett anno bankszámlát, s jövedelem híján pusztán a kezelési költségből összejött rajta mínusz háromezer forint, és kaptam egy felszólítást, hogy amennyiben holnapután nem térdepelek le az OTP fallosza elé, szerveimről szóló szabad rendelkezésük értelmében elkobozzák májam-lépem, és 120 év börtönbe zárnak kívül az exoszférán, továbbá negyedíziglen megcsonkítják nemzetségem. Sok tekintetben tehát keveset változik a világ, már nincsenek Luther Mártonok, csak Fuggerek. A XVI. század második felében azonban még voltak Lutherek, illetve csak egy, de ő felemelte hangját immáron a búcsú mellett a kiközösítés ellen is, ami tovább növelte népszerűségét, így persze nem kerülhette el sorsát.X. Leó megbízására a Domonkos-rendi szerzetes, Silvestro Mazzalini elkészítette teológiai szakvéleményét, melynek végső következtetése, hogy a pápa tévedhetetlen, akárcsak a római egyház, ergo a pápa tekintélyének doktrínájából kiindulva Luther is eretnekké vált; hiszen aki a búcsúval kapcsolatban azt meri állítani, hogy az egyház nem teheti meg, amit valójában megtesz, az bizony eretnek.
1518-ban, Augsburgban került megrendezésre a Birodalmi Gyűlés, I. Miksa császár leköszönt, ezáltal az utódlás biztosítása volt a gyűlés elsődleges feladata. Miksa unokáját, Károlyt, Spanyolország királyát, Burgundia hercegét akarta a Habsburg
császárok sorába állítani. X. Leó pedig I. Ferenc francia királyt preferálta, éppen, hogy ne Habsburg legyen már megint a császár.Ez közvetlenül kihatott Luther ügyének alakulására: a küszöbön álló császárválasztás következtében a szász választófejedelem szava hirtelen roppant fontos lett a pápai kúria számára. Leó ugyanis azt gondolta, hogy ha nem sikerül I. Ferenc királyt jelöltetnie, akkor Frigyes választófejedelemre irányítja hátszelét Károly ellenében. Bölcs Frigyes ebben a
pillanatban Miksa császár szemében is módfelett szimpatikussá lett, szintén az utódlásban betöltött befolyása végett. Miksának közben eszébe ötlött, hogy ez a Luther még egy ütőkártya lehet a kezében a pápai kúriával szemben, így levélben kérte szász unokafivérét, vegye oltalmazó szárnyai közé a wittenbergi szerzetest, holott nemrégiben éppen ő maga kérte Luther eretnekperének felgyorsítását. Várjatok a máglyával fiúk!Bölcs Frigyes e politikai konstellációnak köszönhetően tudta elérni, hogy Luthert ne Rómában, hanem a birodalom területén hallgassák ki: ugyanis ahogy betette volna lábát a pápai városba, ott már semmi sem menthette volna meg az elégetéstől, Augsburgban az esetleges halálos ítélet pedig úgysem került volna végrehajtására. 1518-ban került sor az audienciára, Cejatan bíboros vezetésével. Cejatan megpróbálta diplomatikusan elintézni a kényes ügyet, bizonyos tekintetben maga is vevő volt az egyházi reformokra, viszont szemében a pápai primátus megkérdőjelezhetetlennek számított. Luther azonban a legfelsőbb tekintélyt nem a pápában, hanem a Szentírásban látta, és Cejatan hiába kérte többszöriben, hogy Luther monnyonle, azaz vonja vissza téziseit, a Ágoston-rendi hajthatatlan volt. Luther hívei és barátai úgy gondolták, hogy Cejatan most már biztos elfogatja Luthert, és tűzön tisztítja meg tisztátalan lelkét, ezért rávették, hogy meneküljön. Október 20-ról 21-re virradó éjszaka Luther elhagyta a várost, és visszatért Wittenbergbe. Cejatan nagy taktikus volt. Azt semmiképp sem akarta, hogy önhatalmúlag elfogassa Luthert, és a lépés ódiuma a pápai küldöttségre háruljon, viszont ha a szász választófejedelem tenné ezt, akkor mindannyiuk sajnálatára kénytelenek lennének Luther Rómába cipelni és végre elégetni, ezért levelet intézett hozzá. Bölcs Frigyes olyan bölcs volt, hogy egyelőre nem csinált semmit, és sokatmondóan pislogott. (Különben valamennyi nagyobb sikerét ennek köszönhette.) Egyelőre Luther is hallgatott, ellenfelei is hallgattak.
1519-ben viszont már tényleg meghalt I. Miksa, jöhetett a várva várt császárválasztás: X. Leónak nem sikerült I. Ferencet bebuliznia, hiába osztogattak szét fél millió
dukátot a választófejedelmek között. Ekkor a pápa megkísérelte Frigyest császárnak jelölni, aki azonban most is volt olyan bölcs, hogy elutasította ezt, annak ellenére, hogy a pápai kúria elküldte neki legmagasabb kitüntetését, az Aranyrózsa-rendjelet. Konklúzióként a pápa belátta, hogy az anti-Habsburg oppozíció reménytelen, így jobb híján Miksa unokájára, Károlyra fordította mosolygó orcáját. Károly megválasztásában a zsozsó mondta ki a végső szót. A Fuggerek e célból megszervezték saját konzorciumukat, melyben a Welsereken kívül itáliai bankházak is érdekeltséget vállaltak; összességében kétszer annyi pénzt voltak képesek belefektetni az ügybe, mint X. Leó pápa. Károlynak a korona mindenki megvesztegetését követően összességében 852.189 guldenjébe fájt, ebből a Fuggerek 543.585-öt folyósítottak. 1520. október 23-án Aachenben megkoronázták V. Károlyként.Luther eközben lázas kánonjogi tanulmányokba fogott, mélyre ásta magát a pápai bullákban, dekretálisokban, kánonjogi gyűjteményekben, hogy valamit kezdeni
lehessen ez a pápai primátussal. Eljutott arra a meggyőződésre, hogy az ő legfőbb ura Krisztus, nem pedig egy ember, legyen az bármekkora hatalommal bíró. Barátainak írott leveleiben ekkor tűnik fel az Antikrisztus kifejezés a pápa szinonimájaként.Az 1520-as év során Rómában sem tétlenkedtek, újra előkapták Luther eretnekperét a lipcsei disputa után. X. Leó a per hátterében a Habsburgok sakkban tartásán ügyködött a pápai hatalom helyreállításával, melynek fontos lépése volt Luther félreállítása. Eck gyorsított a tempón, az év júniusában bocsátották ki az Exsurge Domine kezdetű bullát, Luther mintegy találomra kiválasztott 41 tételét eretneknek minősítették, 60 n
apon belüli visszaszívásra kötelezték, vagy különben eretneknek nyilvánítják, szólt a fenyegetés. Luther a legkevésbé sem hátrált meg, sőt, ekkor szerezte legjelentősebb reformátori írásait, úgymint A német nemzet keresztény nemességéhez a kereszténység állapotának megjavítása ügyében, németül, mely felszólította a császárt, fejedelmeket, nemeseket az egyház átfogó reformjaira, népies, közérthető formában. A következő, terjedelmesebb latin nyelvű művét, Az egyház babiloni fogságáról címűt már a tudósvilágnak szánta, éles hangvétel, logikus érvelés jellemzi. A zsidók babiloni fogságához hasonlítja a keresztényeknek a pápaság rabságában történő sínylődését. A harmadik, latin és német nyelven egyaránt megfogalmazott alkotást, A keresztény ember szabadságárólt szintén 1520-ban szerezte, inkább egy vitairat, mintsem prédikáció, arra figyelmeztet, hogy a 
jámbor, jó cselekedetektől még nem lesz senki azonmód jóvá és jámborrá, viszont a jó és jámbor emberek cselekedetei jók és jámborak.Luther a legtöbbet publikáló, és legolvasottabb szerzővé lett Európában. Művei tíz, vagy még több kiadást értek meg. Nyomdák és "irodalmi támaszpontok" egész hálózatai alakultak szerte a kontinensen, Augsburg, Strassbourg, Bázel központokkal. Közben a pápa és Eck továbbra is a fenyegető bullával erőlködött, mindazonáltal az átokkal fenyegető bulla esetében annyit sem tudtak so
k helyütt elérni, hogy azt egyáltalán kifüggesztessék. V. Károly tekintélye, mint láthattuk Németalföldön, egyelőre tartotta magát Róma tekintélye. Ám példának okáért az eretnekség elleni harc fellegvárában, Kölben fenyegetésekben részesítették a pápai bullákat hirdető nunciusokat. Luther egyetemes zsinathoz fellebbezett.1521. január 27-én nyitotta meg V. Károly első birodalmi gyűlését Wormsban. A birodalmi gyűlés számtalan pontja közül csak az egyik volt a vallás kérdése. Luther császári kísérettel érkezett Worsmba, nagy dolog volt elérni, hogy egyáltalán meghallgassák. V. Károly éles hangvételben eretneknek nyilvánította, a rendek eszközöltek ki haladékot számára, majd április 25-én elhagyta Worsmot, Bölcs Frigyes színleg elrabolta, és jól bezárta a csúnya-ronda Luthert Wartburg várába. Itt György lovag (Juner Jörg) álnéven élt.
Jóllehet az 1521-es wormsi ediktum kimondta Lutherre a birodalmi átkot, tanai mégis gond nélkül terjedtek tovább, és az 1522-es nürnbergi birodalmi gyűlés belátta, hogy a wormsi ediktum végrehajtására nincs mód. A tanítások gyakorlati következményeként Wittenbergben számos fontos, az
eljövendőkben az egész birodalom területén mintául szolgáló reformintézkedést vezettek be: átalakították az istentisztelet, a koldulás betiltásáról rendelkeztek, valamint az oltárok számának csökkentéséről, a szentképek eltávolításáról. Az 1522-23-as években csúcsosodott ki a Német-római birodalom vallási megújhodása. Központja Wittenberg, és a szász-türingiai vidék volt, de a tanok rövidesen átlépték a birodalom sorompóit, illetőleg távoli szegleteit: Tirol, Salzburg, Morvaország, Németalföld, vagy éppen Magyarország. Óriási szerep jutott az új eszmék terjesztésében a prédikációknak, zsoltároknak, koráloknak, s a kocsmától az egyetemig mindenhol tér nyílt információ-, és véleménycserére. Mind emellet a már említésre került nyomtatott médiumoknak is meghatározó szerepük volt, hiszen a röpiratok, plakátok a legszegényebb rétegekhez is eljuthattak. 1517 és 1530 között mintegy 10.000 röpirat 10 millió példányban került kiadásra. 1520 és 1523-ra tehető a kiadások csúcsa. Ez idő során került megjelenésre Luther wartburgi vártartózkodása alatt lefordított német nyelvű biblia is. A teljes Ószövetséggel együtt 1534-ben jelent meg nyomtatásban, s noha már több, mint 18 német nyelvű fordítás létezett már ekkor, mégis Lutheré lett a legkelendőbb, elsősorban közérthető, beszélt nyelvi stílusából adódóan. A mai napig a legfontosabb bibliafordítás német nyelvterületen.Irodalom:
Krász Lilla: A reformáció és a német vallásháborúk. In: Poór János (szerk.): A Kora újkor története. Bp., 2009. 283-301.p.
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 280-288.p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése