1946. március 5-én hangzott el Winston Churcill fultoni beszéde, ebben szerepelt a „vasfüggöny” politikai metaforája, amely az USA és a Szovjetunió közötti feszültség növekedésére utalt. Amint a szovjetek megkezdték visszavonulásukat Mandzsúriából, a területeket a KKP-nak adták át. Jiang Jieshi (Csang Kaj-shek) figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy amennyiben nem a Guomindang hadereje állítja helyre Kína egységét, Északkelet-Kína a KKP fennhatósága alatt marad. 1946. június 26-án amerikai támogatással a Guomindang hadsereg megindította offenzíváját. A már Jiangxiban, majd a japánok ellen alkalmazott meghátrálási taktikával élve a Vörös Hadsereg – melyet ekkorra Népi Felszabadító Hadsereggé ke
reszteltek át – visszavonult. Mandzsúriában, ahol Jiang erőinek számottevő része felvonult, több támaszukat elvesztették, a nagyobb városok közül csupán Harbinban tartottak ki, amely a legközelebb feküdt az orosz határhoz. A nemzeti hadsereg átvette az irányítást Shanxi, Hebei, Shandong, Henan körzeteiben. 1946 decemberére Jiang Jieshi elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy kijelentse: a kommunisták jelentette fenyegetést a következő év őszére teljesen felszámolják. Az amerikai követek intései, miszerint Mao visszavonuló erői nem mutatták jelét a megadásnak, nem találtak meghallgatásra.[1] Jiang Jieshi katonailag ekkor valóban erőfölényben volt a KKP-vel szemben: a Guomindang 4.300.000. fős hadserege messze fölülmúlta Mao 1.270.000-es seregének létszámát és korszerűségét is, ezen felül valamennyi nagyváros a GMD kezében volt. S az 1946. november 4-én a Guomindang és az Egyesült Államok között megkötött barátsági, kereskedelmi és tengerhajózási egyezmény folytán Jiang megbizonyosodhatott Amerika támogatásáról.[2] (Ezen kereskedelmi szerződéseknek súlyos hatásai lesznek a kínai gazdaságra.)Mindazonáltal a KKP szilárd hátországgal és hatalmas ellátási bázissal rendelkezett északkeleten, területei több ezer kilométer hosszúságban határosak voltak a Szovjetunióval. További fontos előnyt jelentett a KKP számára, hogy a felszabadított körzetek lakossága a vezető erőnek tekintett Guomindangot tette felelőssé a polgárháború kitöréséért, ami nagymértékben apasztotta Jiang támogatottságát. A Guomindangtól való elfordulásnak gazdasági indítékai is voltak: az említett 1946. november 4-i amerikai–kínai szerződés értelmében az amerikai vállalatok rendkívüli kedvezményekhez jutottak a kínai piacon. 1946-ban, mintegy hat hónap leforgása alatt 27 nagyvárosban 770 kínai vállalat ment tönkre az amerikai dömping eredményeképpen. A polgárháborúra fordított óriási összeg inflációt idézett elő, s további problémát jelentett a folyószabályozás elhanyagolása, valamint a súlyos adóterhekkel egyidejűleg fennálló magas munkanélküliség, az éhínségek, majd a mindennapossá váló tüntetések, melyek együttesen járultak ho
zzá a Guomindang-Kína gazdasági csődjéhez.[3]
zzá a Guomindang-Kína gazdasági csődjéhez.[3]Mao ezzel szemben 1946. május 4-én érvénytelennek nyilvánította a japánellenes háború során a földesuraknak tett engedményeket, s határozatot hozott a földreform végrehajtására, ami a földesurak és a vagyonosabb parasztok földjének kisajátítását, és az „egyenlősítés” és „igazságosság” elvei szerint történő felosztását jelentette a paraszttömegek megnyerése érdekében. Sikerült elnyerni a KKP hazafias és forradalmi propagandájára igen fogékony paraszti népesség támogatását, szemben a Guomindanggal.[4]
1947 februárjára több mint ötven Guomindang-század indult meg a Yan’an központú Különleges Körzet irányában. Március 19-én Jiang Jieshi erői bevonultak az előzőleg kiürített városba, ahol a KKP erői tőrbe csalták őket, igen nagy veszteségeket okozva ezzel. Tulaj
donképpen ezt a taktikát alkalmazták számos további város esetében is, sikeresen.[5] Mao Shaanxi tartomány északi részére vonult, körülbelül százötven kilométerre Yan’antól. A Guomindang-offenzíva azonban kezdett megfenekleni: a generalisszimusz legütőképesebb egységeit küldte északkeletre (ahol a lakosság és a lokális hatalmi elit támogatására nem számíthatott), anélkül, hogy biztosította volna a közbenső és közép-kínai területeket, s mindeközben a KKP erőit nem sikerült megsemmisíteniük. Ráadásul a Guomindang-seregek harci morálja igen alacsony volt, nagy méreteket öltött a dezertálók száma, akik „ideológiai átnevelésüket” követően a Vörös Hadseregbe álltak be.[6] Miközben Mao Shaanxi tartományban rejtőzködött, Jiang Jieshi folytatta a városok bevételét, de veszteségéi óriási méreteket öltöttek. Nyárra megkezdődött a Népi Felszabadító Hadsereg stratégiai ellentámadása, melynek létszáma igen gyorsan emelkedett.
Egy éven belül fordult a hadiszerencse, s immáron Peng Dehuai mért vereséget a Xi’an térségében lévő Guomindang-hadosztályokra. Szeptemberben Jiang erői Jinannál, egy újabb vasúti csomópontnál is vereséget szenvedtek. Noha David Barr tábornok, a Kínában tartózkodó amerikai katonai tanácsadók csoportjának vezetője visszavonulást javasolt a ji
nani helyőrségnek, az ezt figyelmen kívül hagyva kitartott a város védelme mellett, ám szinte teljesen megsemmisült.[7] 1947. október 10-én tette közzé a Népi Felszabadító Hadsereg nyilatkozatát, melynek jelszavai a Jiang Jieshirezsim megdöntése, valamint a népi demokratikus koalíciós kormány megteremtése voltak. A követelések között szerepelt a háborús bűnösök elítélése, a nemzeti kisebbségek politikai egyenjogúsága és autonómiája, az uzsoraszerződések annullálása, s a független külpolitika; továbbá a földesúri birtokok kisajátítása, az ipar és kereskedelem fejlesztése.[8] Az újonnan felszabadított területeken a reformokat a háború végéig elhalasztották.
1948 elejére a nemzeti erők egyre kritikusabb helyzetbe kerültek. Barr tábornok Mandzsúria kiürítését tanácsolta Jiang Jieshinek, az ottani Guomindang-haderő megkímél
ése érdekében, a generalisszimusz azonban túl későn adott parancsot a visszavonulásra, így ismételten nagy veszteségeket szenvedtek. 1948 nyara és 1949 tavasza között három nagy felszabadító hadműveletre került sor, a küzdelmek színtereiül továbbra is Mandzsúria, észak- és kelet-kínai területek szolgáltak. Az 1948. szeptember 12. és november 12. között vívott liaoxi-shengyangi csatában a Guomindang félmilliós emberveszteséggel volt kénytelen átadni Mandzsúria legfontosabb központjait. 1948. november 7-én indult meg a mandzsúriai harcokat lezáró periódus, a huaihai-ütközettel, mely a polgárháború egyik legjelentősebb katonai eseménye volt. 1948. december. 5-én indult a KKP haderejének harmadik hadjárata Peking, Tianjin és a nagyvárosok visszaszerzéséért.[9]
Az egyre reménytelenebb hadi helyzet következtében Jiang Jieshi újévi beszédében béketárgyalásokat kezdeményezett, s 1949. január 21-én bejelentette lemondását az elnöki posztról, ám ekkor már késő volt. Előtte egy héttel, január 14-én Mao Zedong is közzétette nyilatkozatát, a polgárháborúért a felelősséget a Guomindangra hárította, s pusztán időhúzó manővernek nevezte Jiang Jieshi kiegyezési javaslatait. Ugyanakkor a pacifista hangulat következtében nyolcpontos béketárgyalási javaslatot tett – a Guomindang-alkotmány és jogrendszer felszámolásáról, a hadsereg demokratikus elvek mentén történő átrendezéséről, a háborús bűnösök megbüntetéséről –, amely tulajdonképpen feltétel nélküli megadást indítványozott.[10] A Népi Felszabadító Hadsereg már kétszeres létszámfölényben volt, s április 23-án bevette Nankingot, majd május 27-én a keményen védett Sanghajt is sikerült bevennie. Nanking elestét követően Jiang Jieshi székhelyét Kantonba tette át, de szeptember végén megindult a támadás Guangdong tartomány elfoglalására is.[11]
1947 februárjára több mint ötven Guomindang-század indult meg a Yan’an központú Különleges Körzet irányában. Március 19-én Jiang Jieshi erői bevonultak az előzőleg kiürített városba, ahol a KKP erői tőrbe csalták őket, igen nagy veszteségeket okozva ezzel. Tulaj
donképpen ezt a taktikát alkalmazták számos további város esetében is, sikeresen.[5] Mao Shaanxi tartomány északi részére vonult, körülbelül százötven kilométerre Yan’antól. A Guomindang-offenzíva azonban kezdett megfenekleni: a generalisszimusz legütőképesebb egységeit küldte északkeletre (ahol a lakosság és a lokális hatalmi elit támogatására nem számíthatott), anélkül, hogy biztosította volna a közbenső és közép-kínai területeket, s mindeközben a KKP erőit nem sikerült megsemmisíteniük. Ráadásul a Guomindang-seregek harci morálja igen alacsony volt, nagy méreteket öltött a dezertálók száma, akik „ideológiai átnevelésüket” követően a Vörös Hadseregbe álltak be.[6] Miközben Mao Shaanxi tartományban rejtőzködött, Jiang Jieshi folytatta a városok bevételét, de veszteségéi óriási méreteket öltöttek. Nyárra megkezdődött a Népi Felszabadító Hadsereg stratégiai ellentámadása, melynek létszáma igen gyorsan emelkedett.Egy éven belül fordult a hadiszerencse, s immáron Peng Dehuai mért vereséget a Xi’an térségében lévő Guomindang-hadosztályokra. Szeptemberben Jiang erői Jinannál, egy újabb vasúti csomópontnál is vereséget szenvedtek. Noha David Barr tábornok, a Kínában tartózkodó amerikai katonai tanácsadók csoportjának vezetője visszavonulást javasolt a ji
nani helyőrségnek, az ezt figyelmen kívül hagyva kitartott a város védelme mellett, ám szinte teljesen megsemmisült.[7] 1947. október 10-én tette közzé a Népi Felszabadító Hadsereg nyilatkozatát, melynek jelszavai a Jiang Jieshirezsim megdöntése, valamint a népi demokratikus koalíciós kormány megteremtése voltak. A követelések között szerepelt a háborús bűnösök elítélése, a nemzeti kisebbségek politikai egyenjogúsága és autonómiája, az uzsoraszerződések annullálása, s a független külpolitika; továbbá a földesúri birtokok kisajátítása, az ipar és kereskedelem fejlesztése.[8] Az újonnan felszabadított területeken a reformokat a háború végéig elhalasztották.1948 elejére a nemzeti erők egyre kritikusabb helyzetbe kerültek. Barr tábornok Mandzsúria kiürítését tanácsolta Jiang Jieshinek, az ottani Guomindang-haderő megkímél
ése érdekében, a generalisszimusz azonban túl későn adott parancsot a visszavonulásra, így ismételten nagy veszteségeket szenvedtek. 1948 nyara és 1949 tavasza között három nagy felszabadító hadműveletre került sor, a küzdelmek színtereiül továbbra is Mandzsúria, észak- és kelet-kínai területek szolgáltak. Az 1948. szeptember 12. és november 12. között vívott liaoxi-shengyangi csatában a Guomindang félmilliós emberveszteséggel volt kénytelen átadni Mandzsúria legfontosabb központjait. 1948. november 7-én indult meg a mandzsúriai harcokat lezáró periódus, a huaihai-ütközettel, mely a polgárháború egyik legjelentősebb katonai eseménye volt. 1948. december. 5-én indult a KKP haderejének harmadik hadjárata Peking, Tianjin és a nagyvárosok visszaszerzéséért.[9]
Az egyre reménytelenebb hadi helyzet következtében Jiang Jieshi újévi beszédében béketárgyalásokat kezdeményezett, s 1949. január 21-én bejelentette lemondását az elnöki posztról, ám ekkor már késő volt. Előtte egy héttel, január 14-én Mao Zedong is közzétette nyilatkozatát, a polgárháborúért a felelősséget a Guomindangra hárította, s pusztán időhúzó manővernek nevezte Jiang Jieshi kiegyezési javaslatait. Ugyanakkor a pacifista hangulat következtében nyolcpontos béketárgyalási javaslatot tett – a Guomindang-alkotmány és jogrendszer felszámolásáról, a hadsereg demokratikus elvek mentén történő átrendezéséről, a háborús bűnösök megbüntetéséről –, amely tulajdonképpen feltétel nélküli megadást indítványozott.[10] A Népi Felszabadító Hadsereg már kétszeres létszámfölényben volt, s április 23-án bevette Nankingot, majd május 27-én a keményen védett Sanghajt is sikerült bevennie. Nanking elestét követően Jiang Jieshi székhelyét Kantonba tette át, de szeptember végén megindult a támadás Guangdong tartomány elfoglalására is.[11]
[1] Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 405-408. p.
[2] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 117. p.
[3] Tálas Barna – Viniczei Gábor: A Kínai forradalom útja, a Kínai Népköztársaság gazdasági fejlődése. (kézirat) Bp., 1960. 28. p.
[4] A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 320–321. p.
[5] Jung Chang – Jon Halliday:Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 322-323. p.
[6] Várnai Ferenc: A hosszú meneteléstől az agresszióig. Bp., 1979. 60. p.
[7] Edward E. Rice: Mao's Way. London, 1972. 118. p.
[8] A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 332. p.
[9] Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 222-223. p.
[10] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 146. p.
[11] Jordán Gyula: Tajvan történte. Bp., 2005. 194-195. p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése