A latin-amerikai országokat követően immáron az európai országokra terelődik a téma, azon belül is Hollandia története kap megvilágítást. Talán a leghíresebb holland történész, Johan Huizinga ily mód tűnődött a Hollandia kultúrája a 17. században c. művében: "Hogyan lehetséges, hogy olyan kicsiny, és meglehetősen félreeső terület, mint amilyen Hollandia volt a XVII. század Európájában, mint állam, mint kereskedelmi hatalom és a kultúra forrása, olyan vezető helyet foglalhatott el, mint a fiatal Köztársaság?" Hollandia nem egy általános európai minta legtökéletesebb reprezentánsa volt, hanem számos tekintetben kivétel.
Holland Tartomány viszonylag későn indult virágzásnak. Észak-Németalföld g
azdasági súlypontja még a XV. században is keletebbre esett. Utrecht és Den Bosch a Brabant Hercegség északi peremén 1400 körül hozzávetőlegesen kétszer akkora kiterjedésű volt, mint Holland Tartomány két leginkább szignifikáns városa: Dordrecht és Haarlem. Az észak-németalföldi Hanza-városok sem Holland Tartományában voltak, hanem az Ijseel mentén. Mindazonáltal a XIV. századtól a holland városok emelkedésére lehetünk figyelmesek: a gyakorta mindösszesen néhány száz lelket számláló városkák igen gyors fejlődést mutatnak, prosperitásukat a környező vidéki területek mezőgazdasági virágzásának, a flandriai és brabanti értékesítési lehetőségeknek is köszönhették. A serfőzdéiről híres Goudában és Delftben gyártott sört is ugyancsak a flandriai és brabanti piacokon kínálhatták. Szintúgy jelentős profitra tett szert az Amszterdam által bonyolított keleti-tengeri gabonakereskedelemből, melyet egyébiránt a kényszer szült, hiszen a holland földeken nem lehetett eleget termelni a lakosság ellátásához a túlzottan nedves környezetből adódóan. Holland Tartomány tehát gabonaszállító hatalommá nőtte ki magát, és már a XV. században tekintélyes kereskedőflottával rendelkezett.
Holland Tartományában kiemelkedő szerephez jutottak a városok. A XV. századtól a Staten (azaz a rendek) "tartományi gyűlései" még inkább informálisak voltak, viszont a városok már ez időben is a szavazatok többségével rendelkeztek. A hat legnagyobb városnak - Dordrecht, Haarlem, Delft, Gouda, Leiden, Amszterdam - lassan állandó helye lett, akárcsak a nemességnek, mely szintén egy szavazattal élt. M
int valamennyi tartományban, Hollandban is állandóak voltak a különböző hatalmi villongások, a Hoek-Kabeljauw-viszály a teljes XV. századon átívelt, s többször is polgárháborúba csapott át, csak a század végére sikerült Bátor Albert kormányzónak rendet vágnia; noha a városok egysége ezzel korántsem teremtődött meg. Ez majd csupán a gelderiek és a fent kutyával pózoló V. Károly színre lépésével megy végbe. A gelderi csapatok portyázásai fenyegetést jelentettek a holland kikötőkre nézve, korlátozták annak kereskedelmi kapcsolatait 1508, 1517 és 1528 során többek között.
A Habsburgoknak módjában állt ezen segíteni, de nem szerelemből. 1521-1523 során, mikor is Holland Tartomány támogatást nyújtott a frieslandi hadjárathoz, és 1527-1528-ban, mikor segítséget nyújtott Utrecht elfoglalásában, a közös brüsszeli kincstár s
zámlájára történő éves holland adóbefizetések megnégyszereződtek. Továbbá a XVI. század közepére a korábbiakhoz képest tíz-tizenötször tejeltek többet V. Károly hadiköltségvetésébe, mint mondjuk harminc évvel megelőzőleg. Egyenesági következményként nagymértékben nőttek a polgárok terhei, akárcsak a kereskedőké és vállalkozóké, kik szintén vezető szerepet töltöttek be a holland városok tanácsaiban - és senki sem díjazta az így kialakult helyzetet. Holland Tartományában ekkor, az adóterhek jelentette nyomást új kamatlevelek, illetve államkötvényt fejlesztettek ki, melynek finanszírozásában a lokális vezető réteg is részt vállalt. A városokban ez egyúttal a közös érdekeltség, és a megosztott felelősség érzésének kialakulását eredményezte. V. Károly jobbára tárgyalópartnernek, mint szövetségesnek számított, aki ellen az alkudozás eszközét vetették be a regionális autonómia megtartásának céljából.
Németalföldre sem volt érdemes ebben az időben osztálykirándulni, részint a permanens háborúk, részint Luther fellépése következtében kialakult roppant feszült helyzetre. Ugyanis a XVI. század politikai axiómáinak értelmében egyetlen állam sem volt képes egységes ideológia nélkül megállni lábán, s jelen esetben, illetőleg V. Károly esetében ezt természetesen a római egyház szolgáltathatta. A protestálók ezzel természetszerűleg nem értettek, nem érthettek egyet, ám az ellenük való fellépés nem volt valami sikeres. Luther mögött számos német fejedelem állt, magána
k V. Károlynak is át kellett állnia Luuk, pardon Luther oldalára, vagyis hogy kiegyeznie velük, azaz bizonyos keretek között engedélyezni a protestáns vallásgyakorlást - cuius regio eius religio, Augsburg, 1555, ugye tudjuk. V. Károlynál, hívő katolikusként ez olyan szinten kiverte a biztosítékot, hogy nyomban le is mondott. Birodalmát felosztotta öccse, Ferdinánd, és annak fia, Fülöp között. Ferdinánd kapta a német területeket, míg Fülöp a spanyol és németalföldi "ingatlanokat". V. Károly a németalföldiek szemében még elment, hiszen Gentben született, és "németalföldinek" tekintették, viszont Fülöp Spanyolországban született, ott is nevelkedett, ott is élte le élete nagyobb részét. Ráadásként Fülöp a központi kormányzás erőszakos bevezetésével, és további idegen kegyencek kinevezésével újabb és újabb fekete pontokat szerzett. Valamennyi társadalmi rétegben ellenkezést váltottak ki intézkedései, másrészről pedig az alsó- és középosztálybeliekben már csak a római katolikus Fülöp ellenében is dafke nőtt a protestáns tanok népszerűsége, kivált a kálvinizmus. 1566-ban a gabonaárak már magasabbak voltak, mint nálunk a benzin, rögvest kitört az elégedetlenség. Ekkor indult meg a képromboló mozgalom Flandria posztókészítő körzeteiből, majd rövidesen átterjedt a városokra, s kvázi Németalföld egész területére. A képrombolás 
pedig ugyebár szintén a katolikus egyház ellen irányult, melynek során megszabadultak a "pápista bálványimádás" kellékeitől: úgy mint szentek képeitől, vagy éppen egyházi kegytárgyaktól, kincsektől, betöréses rablás és garázdaság formájában. A nemesség igencsak megorrolt a brüsszeli kormányzatra, nagyobb szerepet követelt a tartományoknak, és a vallásüldözés megszüntetéséért, de legalábbis mérsékléséért szállt síkra. Ennek a nemesi ellenállásnak lett a vezéralakja Orániai Vilmos, a "hallgatag herceg", Németalföld egyik legtekintélyesebb nemesembere, V. Károly korábbi bizalmasa. Mi több, Orange hercegeként papíron II. (Mosolytalan) Fülöp sem volt nála nagyobb király, a valóságban persze kevésbé sem voltak ekvivalensek. Fülöp Spanyolországból úgy reagált a németalföldi helyzetre, hogy egy tízezer fős, harcedzett katonákból álló sereggel, Alba hercegével az élén teszi ki az irányjelzőt. Alba hercege különösképpen nem teketóriázott, új törvényszéket állított fel, a Zavarok Tanácsát, mely egész Németalföld területén a felkelők nyomába szegődött. A nép csakhamar Véres Tanácsnak keresztelte át a törvényszéket, igen találóan, hiszen több, mint ezer
ember végezte akasztófán. Orániai Vilmos vagyonát is gond nélkül elkobozták. Ez éppen hogy ellenkező hatást váltott ki rendteremtés helyett, mivelhogy a javaikat vesztett emberek már nem pusztán szimpatizánsként, de szenvedő alanyként ragadtak fegyvert: ez volt az egyetlen út, hogy visszaszerezzék birtokaikat. Alba eközben további adókat vetett ki, hogy finanszírozni tudja csapatait, és ettől sem fakasztott több mosolyt a németalföldiek orcájára. Katonái, a terciók teljesen embertelen módon viselkedtek, nem tettek különbséget németalföldiek között, mindenkivel eretnekként bántak. Kemény eszközei útján azonban Alba hercege letörte az ellenállást. Orániai Vilmos nem tudta felvenni velük a versenyt, s 1570-re a felkelőket már néhány kalózhajó és maroknyi menekültközösségek képezték. Ezen kalózok, a tengeri koldusok (watergeuzen) végső elkeredésükben 1572. április 1-jén megjelentek Den Briel falai előtt, és elfoglalták a várost. Orániai Vilmos saját zsebből fizette a csapatokat, kik Németalföldre támadtak, s az év végére már Holland és Zeeland Tartomány nagy része a felkelők ellenőrzése alá került. Friesland, Gelre, Overijssel, Brabant a felkelők oldalára állt, a nagyvárosok közül egyedül Amszterdam tanúsított hűséget Fülöp iránt. Nem is igazán a felkelők ügye iránti elkötelezettségből, de a spanyolok iránti utálatból.
Orániai Vilmos akciót a francia király szponzorálta. Ezért volt kénytelen Alba 1572 tavaszán meghátrálni Holland Tartományból, ahová a felkelők be is nyomultak. Viszont augusztus 24-én Párizsban a komplett protestáns vezérkart likvidálták - Szent Bertalan éjszakája. Ez
zel a francia támogatás megszűnt, Alba pedig nem átallott visszajönni, és visszaszorítani a felkelőket Holland és Zeeland tartományába. Orániai Vilmos szomorkásan vonult vissza ezekre a területekre, hogy "itt szálljon sírba", miképpen is nem hagyott sok kétséget, hogy Alba hogyan viszonyul majd a levert felkelőkhöz: a visszahódított városoknál Alba parancsa általában ily mód hangzott: "egyetlen férfit se hagyjanak életben (...) és gyújtsák fel a várost". Számos város lakosságát mészárolták így le.
A másik oldalt tekintve viszont a felkelők sem mutattak filantróp, emberszerető vonásokat: a lakosságot sok esetben erőszakkal kényszerítették az együttműködésre, és az anyagi hozzájárulásra...Ámde végső soron a spanyolok jelentették a legitim hatalmat Németalföldön, és nem jött ki valami jól, hogy a németalföldiek pénzéből fizetett spanyol katonák kegyetlenkednek Németalföldön, és ez vezethetett az ellenállás megszilárdulásához, a felkelők ügyének megszilárdulásához. Ugyanakkor 1572-73 fordulóján sem rendelkezhettek túl sok reménnyel a felkelők, hiszen az ellenállás szellemét az Alba és kormányzata iránti ellenszenv tartotta életben, nem arról volt sz
ó, hogy Orániai Vilmost keblére ölelte volna a lakosság. II. Fülöpnek szintén komoly problémái voltak: noha katonai fölényben volt, de elképesztő áron, valóságos anyagai csapást jelentett számára a németalföldi háború, és miután 1573-ban már másfél éve nem kaptak zsoldot a spanyol zsoldosok, zendülés tört ki soraikban, ahogy egy évre rá, Nassaui Lajosra mért vereséget követően is már Antwerpen elé vonultak megélhetési bűnözés erős gyanújával fegyvernek látszó tárgyakkal; maguk az antwerpeni kereskedők kölcsönöztek Fülöpnek egymillió guldent, amit a katonák közt osztottak szét. Aztán 1575-ben Fülöp hivatalosan is felfüggesztette a antwerpeni hitelezőknek adott zálogjövedelmek kifizetését az államkasszából, az államcsőd ismételt csapást jelentett a város kereskedői számára.
Már Madridban is azon vakargatták a fejüket, hogy tényleg jó fej-e ez a Alba, és hogy egyáltalán kinek jó ő? Már az uralkodó németalföldi hívei is belátták, hogy a zsoldosok csak a bajt keresik- szó szerint. Ez jelentette a béketárgyalások kiindulási alapját a dél-németalföldi hatóságok, és az északi felkelők között. A már előrehaladott stádiumban lévő tárgyalásokat megzavarta a spanyol seregben kitört újabb zendülés, mely során még egyszer elnéztek Antwerpenbe, és nyolcezer helyi esett áldozatul a "spanyol őrjön
gésnek" elhíresült eseten, mely Európa-szerte megerősítette a kegyetlen és álnok spanyolokról formált képet.
A királypártiak és a felkelők közti megegyezést 1576. november 8-án a Genti Pacifikációval szentesítették, mégsem volt hosszú életű. Holland és Zeeland svájci mintájú államszövetség létrehozására törekedett. 1579. január 23-án Holland, Zeeland, Utrecht, a groningeni Külterületek, Gelre és Zutphen nemesi testülete kölcsönös támogatási szerződést kötött, és közös hadsereg kiállításáról határozott. Az elkövetkező hetekben és hónapokban számos város csatlakozott hozzájuk (Gent, Antwerpen, Brugge, Drenth, Friesland, Groningen, etc.). Ezzel az Utrechti Unióval szemben nemsokára a déli katolikus tartományok is létrehozták a Atrechti Uniót. Rövidesen felmerült az alig harminc éve közös kormányzat alatt álló Németalföld ismételt szétválása.
Kölnben került sor a felkelők és a király közötti tárgyalásokra, és Fülöp megadta az alaphangulatot azzal az intézkedésével, hogy törvényen kívül helyezte Orániai Vilmost és vérdíjat tűzött ki fejére. A Staten-Generaalnak már elege lett Fülöpből, és egy szerződés értelmében Anjou grófjának, III. Henriknek adta át a hatalmat, a francia király öccsének, ki élt is a lehetőséggel. 1581-ben be is iktatták. A Staten-Generaal azonmód kimondta a Fülöp trónfosztásáról szóló nyi
latkozatot, csavart jelentett a történetben, hogy Holland és Zeeland nem III. Henriket, hanem Orániai Vilmost ismerte el a hatalom egyedüli birtokosaként. III. Henrik ezért államcsínyhez folyamodott, hol máshol, mint a jobb sorsa érdemes Antwerpenben, a sikertelen kísérlet a "francia őrjöngés" nevet kapta. Anjou hercege visszavonult Franciaországba, s ott is érte a halál 1584-ben. A krízis ezzel nem ért véget. Felbukkant egy újabb játékos, Alexander Farnase, Parma hercege, Pármai Margit kormányzónő fia, a vallon területeken rá ruházták a főkormányzóságot. Kiváló stratéga volt, és Madrid is mögötte állt. Az volt a terve, hogy a Schelde torkolatát elzárva megbénítja a gazdag flamand és brabanti városokat. 1584-ben sikerrel haladt terve, a lázadó tartományokban pedig a végletekig mélyült az év júlis 10-én, Orániai Vilmos meggyilkolásával, és ő volt az egyetlen személy, ki összetarthatta a felkelő tartományokat. A felkelők Farnase prédájává váltak, sorra hódította meg a városokat egymás után, de nem barbár módon, fosztogatásokkal kísérve, 1578-ra így k
vázi teljesen visszaszorították a felkelőket, akik csak a nemzetközi politika alakulása folytán maradhattak fenn, miként a XVI. század folyamán egymást érték a fegyveres konfliktusok. A lőfegyverek elterjedése forradalmasította az európai, de még a távol-keleti hadviselést is, hiszen a XVI. századtól már a japánok is németalföldi puskákkal vállukon ruccantak át Koreában. A visszaszorított, lázadó tartományok új reménye, hogy az Orániai visszatér, azaz Oránaiai Vilmos fia, Móric vezetésével kezdtek kisebb sikereket halmozni. 1591-ben Zutphent és Deventert is saját hatáskörükbe vették, 1592-ben Steenwijket, és a stratégai szempontból kiemelkedő fontosságú Coevordent foglalták vissza, 1593-ban Geertruidenberget, majd 1594-ben már Groningent is. 1597-re Móric számos megerősített várost tudhatott magáénak.
A brüsszeli kormányzat már 1599-ben, a felkelők sikerei miatt lengette a fehér zászlót, a felkelők pediglen pont, hogy sikereik miatt fordítottak hátat nekik. Noha a spanyol sikerek ekkor még nem értek véget, hiszen 1602-ben érkezett Dél-Németalföldre Spinola, aki igen komoly nyomás alatt tartotta az időközben kiépült védelmi vonalakat, és 1606-ra számos várost saját nyájába terelt. Ekkor már - az 1599-ben még győzelmeitől részeg, pökhendi - Staten-Generaal is szeretett volna leülni beszélgetni, hogy is van ez a háború? A spanyol seregben pedig most sem volt máshogy a helyzet, mint évtizedekkel korábban, mindig a küszöbön állt egy újabb seregbéli zendülés réme, a királyságot megfojtani látszottak a németalföldi háború terhei, így az uralkodó a támadó h
adműveletek beszüntetésére adott parancsot. 1607 februárjában egy hivatalos megbízott olyan bizalmas infót kapott Brüsszelből, hogy a királyt már kurvára nem érdekli, mi lesz Németalfölddel, ha elszakadnak, szakadjanak, de ha nem, akkor is szakadjanak meg. Folyó év március 29-én nyolc hónapos fegyverszünetet kötöttek. A tárgyalásokat jelentősen megkönnyítette, hogy a király számára más kiút már nem volt, így került sor 1609. április 9-én a tizenkét évre szóló békére, melynek keretében a felkelők valamennyi kívánsága teljesült: folytatódhatott a kereskedelem Kelet-Indiával (lásd Kelet-indiai Társaság, 1602) Észak-Németalföldön betiltották a katolikusok nyilvános vallásgyakorlatát(!), etc. S bár Spanyolország ekkor még nem ismerte el hivatalosan a Köztársaság függetlenségét, és formálisan a fegyverszünet mellett verte nyálat, már senki sem kérdőjelezhette meg a kialakult helyzetet, más országok sem. A fegyverszünetet követően Franciaország, Anglia, Velence is teljes jogú követekként tekintett a "lázadó" tartományok képviselőire. A Köztársaság létrejötte kész ténynek számított, és kezdetét vehette a Holland aranykor.
Irodalom:Maarten Prak: Hollandia aranykora. A Köztársaság talánya. Bp., 2004. 18.-27.p.
azdasági súlypontja még a XV. században is keletebbre esett. Utrecht és Den Bosch a Brabant Hercegség északi peremén 1400 körül hozzávetőlegesen kétszer akkora kiterjedésű volt, mint Holland Tartomány két leginkább szignifikáns városa: Dordrecht és Haarlem. Az észak-németalföldi Hanza-városok sem Holland Tartományában voltak, hanem az Ijseel mentén. Mindazonáltal a XIV. századtól a holland városok emelkedésére lehetünk figyelmesek: a gyakorta mindösszesen néhány száz lelket számláló városkák igen gyors fejlődést mutatnak, prosperitásukat a környező vidéki területek mezőgazdasági virágzásának, a flandriai és brabanti értékesítési lehetőségeknek is köszönhették. A serfőzdéiről híres Goudában és Delftben gyártott sört is ugyancsak a flandriai és brabanti piacokon kínálhatták. Szintúgy jelentős profitra tett szert az Amszterdam által bonyolított keleti-tengeri gabonakereskedelemből, melyet egyébiránt a kényszer szült, hiszen a holland földeken nem lehetett eleget termelni a lakosság ellátásához a túlzottan nedves környezetből adódóan. Holland Tartomány tehát gabonaszállító hatalommá nőtte ki magát, és már a XV. században tekintélyes kereskedőflottával rendelkezett.Holland Tartományában kiemelkedő szerephez jutottak a városok. A XV. századtól a Staten (azaz a rendek) "tartományi gyűlései" még inkább informálisak voltak, viszont a városok már ez időben is a szavazatok többségével rendelkeztek. A hat legnagyobb városnak - Dordrecht, Haarlem, Delft, Gouda, Leiden, Amszterdam - lassan állandó helye lett, akárcsak a nemességnek, mely szintén egy szavazattal élt. M
int valamennyi tartományban, Hollandban is állandóak voltak a különböző hatalmi villongások, a Hoek-Kabeljauw-viszály a teljes XV. századon átívelt, s többször is polgárháborúba csapott át, csak a század végére sikerült Bátor Albert kormányzónak rendet vágnia; noha a városok egysége ezzel korántsem teremtődött meg. Ez majd csupán a gelderiek és a fent kutyával pózoló V. Károly színre lépésével megy végbe. A gelderi csapatok portyázásai fenyegetést jelentettek a holland kikötőkre nézve, korlátozták annak kereskedelmi kapcsolatait 1508, 1517 és 1528 során többek között.A Habsburgoknak módjában állt ezen segíteni, de nem szerelemből. 1521-1523 során, mikor is Holland Tartomány támogatást nyújtott a frieslandi hadjárathoz, és 1527-1528-ban, mikor segítséget nyújtott Utrecht elfoglalásában, a közös brüsszeli kincstár s
zámlájára történő éves holland adóbefizetések megnégyszereződtek. Továbbá a XVI. század közepére a korábbiakhoz képest tíz-tizenötször tejeltek többet V. Károly hadiköltségvetésébe, mint mondjuk harminc évvel megelőzőleg. Egyenesági következményként nagymértékben nőttek a polgárok terhei, akárcsak a kereskedőké és vállalkozóké, kik szintén vezető szerepet töltöttek be a holland városok tanácsaiban - és senki sem díjazta az így kialakult helyzetet. Holland Tartományában ekkor, az adóterhek jelentette nyomást új kamatlevelek, illetve államkötvényt fejlesztettek ki, melynek finanszírozásában a lokális vezető réteg is részt vállalt. A városokban ez egyúttal a közös érdekeltség, és a megosztott felelősség érzésének kialakulását eredményezte. V. Károly jobbára tárgyalópartnernek, mint szövetségesnek számított, aki ellen az alkudozás eszközét vetették be a regionális autonómia megtartásának céljából.Németalföldre sem volt érdemes ebben az időben osztálykirándulni, részint a permanens háborúk, részint Luther fellépése következtében kialakult roppant feszült helyzetre. Ugyanis a XVI. század politikai axiómáinak értelmében egyetlen állam sem volt képes egységes ideológia nélkül megállni lábán, s jelen esetben, illetőleg V. Károly esetében ezt természetesen a római egyház szolgáltathatta. A protestálók ezzel természetszerűleg nem értettek, nem érthettek egyet, ám az ellenük való fellépés nem volt valami sikeres. Luther mögött számos német fejedelem állt, magána
k V. Károlynak is át kellett állnia Luuk, pardon Luther oldalára, vagyis hogy kiegyeznie velük, azaz bizonyos keretek között engedélyezni a protestáns vallásgyakorlást - cuius regio eius religio, Augsburg, 1555, ugye tudjuk. V. Károlynál, hívő katolikusként ez olyan szinten kiverte a biztosítékot, hogy nyomban le is mondott. Birodalmát felosztotta öccse, Ferdinánd, és annak fia, Fülöp között. Ferdinánd kapta a német területeket, míg Fülöp a spanyol és németalföldi "ingatlanokat". V. Károly a németalföldiek szemében még elment, hiszen Gentben született, és "németalföldinek" tekintették, viszont Fülöp Spanyolországban született, ott is nevelkedett, ott is élte le élete nagyobb részét. Ráadásként Fülöp a központi kormányzás erőszakos bevezetésével, és további idegen kegyencek kinevezésével újabb és újabb fekete pontokat szerzett. Valamennyi társadalmi rétegben ellenkezést váltottak ki intézkedései, másrészről pedig az alsó- és középosztálybeliekben már csak a római katolikus Fülöp ellenében is dafke nőtt a protestáns tanok népszerűsége, kivált a kálvinizmus. 1566-ban a gabonaárak már magasabbak voltak, mint nálunk a benzin, rögvest kitört az elégedetlenség. Ekkor indult meg a képromboló mozgalom Flandria posztókészítő körzeteiből, majd rövidesen átterjedt a városokra, s kvázi Németalföld egész területére. A képrombolás 
pedig ugyebár szintén a katolikus egyház ellen irányult, melynek során megszabadultak a "pápista bálványimádás" kellékeitől: úgy mint szentek képeitől, vagy éppen egyházi kegytárgyaktól, kincsektől, betöréses rablás és garázdaság formájában. A nemesség igencsak megorrolt a brüsszeli kormányzatra, nagyobb szerepet követelt a tartományoknak, és a vallásüldözés megszüntetéséért, de legalábbis mérsékléséért szállt síkra. Ennek a nemesi ellenállásnak lett a vezéralakja Orániai Vilmos, a "hallgatag herceg", Németalföld egyik legtekintélyesebb nemesembere, V. Károly korábbi bizalmasa. Mi több, Orange hercegeként papíron II. (Mosolytalan) Fülöp sem volt nála nagyobb király, a valóságban persze kevésbé sem voltak ekvivalensek. Fülöp Spanyolországból úgy reagált a németalföldi helyzetre, hogy egy tízezer fős, harcedzett katonákból álló sereggel, Alba hercegével az élén teszi ki az irányjelzőt. Alba hercege különösképpen nem teketóriázott, új törvényszéket állított fel, a Zavarok Tanácsát, mely egész Németalföld területén a felkelők nyomába szegődött. A nép csakhamar Véres Tanácsnak keresztelte át a törvényszéket, igen találóan, hiszen több, mint ezer
ember végezte akasztófán. Orániai Vilmos vagyonát is gond nélkül elkobozták. Ez éppen hogy ellenkező hatást váltott ki rendteremtés helyett, mivelhogy a javaikat vesztett emberek már nem pusztán szimpatizánsként, de szenvedő alanyként ragadtak fegyvert: ez volt az egyetlen út, hogy visszaszerezzék birtokaikat. Alba eközben további adókat vetett ki, hogy finanszírozni tudja csapatait, és ettől sem fakasztott több mosolyt a németalföldiek orcájára. Katonái, a terciók teljesen embertelen módon viselkedtek, nem tettek különbséget németalföldiek között, mindenkivel eretnekként bántak. Kemény eszközei útján azonban Alba hercege letörte az ellenállást. Orániai Vilmos nem tudta felvenni velük a versenyt, s 1570-re a felkelőket már néhány kalózhajó és maroknyi menekültközösségek képezték. Ezen kalózok, a tengeri koldusok (watergeuzen) végső elkeredésükben 1572. április 1-jén megjelentek Den Briel falai előtt, és elfoglalták a várost. Orániai Vilmos saját zsebből fizette a csapatokat, kik Németalföldre támadtak, s az év végére már Holland és Zeeland Tartomány nagy része a felkelők ellenőrzése alá került. Friesland, Gelre, Overijssel, Brabant a felkelők oldalára állt, a nagyvárosok közül egyedül Amszterdam tanúsított hűséget Fülöp iránt. Nem is igazán a felkelők ügye iránti elkötelezettségből, de a spanyolok iránti utálatból.Orániai Vilmos akciót a francia király szponzorálta. Ezért volt kénytelen Alba 1572 tavaszán meghátrálni Holland Tartományból, ahová a felkelők be is nyomultak. Viszont augusztus 24-én Párizsban a komplett protestáns vezérkart likvidálták - Szent Bertalan éjszakája. Ez
zel a francia támogatás megszűnt, Alba pedig nem átallott visszajönni, és visszaszorítani a felkelőket Holland és Zeeland tartományába. Orániai Vilmos szomorkásan vonult vissza ezekre a területekre, hogy "itt szálljon sírba", miképpen is nem hagyott sok kétséget, hogy Alba hogyan viszonyul majd a levert felkelőkhöz: a visszahódított városoknál Alba parancsa általában ily mód hangzott: "egyetlen férfit se hagyjanak életben (...) és gyújtsák fel a várost". Számos város lakosságát mészárolták így le.A másik oldalt tekintve viszont a felkelők sem mutattak filantróp, emberszerető vonásokat: a lakosságot sok esetben erőszakkal kényszerítették az együttműködésre, és az anyagi hozzájárulásra...Ámde végső soron a spanyolok jelentették a legitim hatalmat Németalföldön, és nem jött ki valami jól, hogy a németalföldiek pénzéből fizetett spanyol katonák kegyetlenkednek Németalföldön, és ez vezethetett az ellenállás megszilárdulásához, a felkelők ügyének megszilárdulásához. Ugyanakkor 1572-73 fordulóján sem rendelkezhettek túl sok reménnyel a felkelők, hiszen az ellenállás szellemét az Alba és kormányzata iránti ellenszenv tartotta életben, nem arról volt sz
ó, hogy Orániai Vilmost keblére ölelte volna a lakosság. II. Fülöpnek szintén komoly problémái voltak: noha katonai fölényben volt, de elképesztő áron, valóságos anyagai csapást jelentett számára a németalföldi háború, és miután 1573-ban már másfél éve nem kaptak zsoldot a spanyol zsoldosok, zendülés tört ki soraikban, ahogy egy évre rá, Nassaui Lajosra mért vereséget követően is már Antwerpen elé vonultak megélhetési bűnözés erős gyanújával fegyvernek látszó tárgyakkal; maguk az antwerpeni kereskedők kölcsönöztek Fülöpnek egymillió guldent, amit a katonák közt osztottak szét. Aztán 1575-ben Fülöp hivatalosan is felfüggesztette a antwerpeni hitelezőknek adott zálogjövedelmek kifizetését az államkasszából, az államcsőd ismételt csapást jelentett a város kereskedői számára.Már Madridban is azon vakargatták a fejüket, hogy tényleg jó fej-e ez a Alba, és hogy egyáltalán kinek jó ő? Már az uralkodó németalföldi hívei is belátták, hogy a zsoldosok csak a bajt keresik- szó szerint. Ez jelentette a béketárgyalások kiindulási alapját a dél-németalföldi hatóságok, és az északi felkelők között. A már előrehaladott stádiumban lévő tárgyalásokat megzavarta a spanyol seregben kitört újabb zendülés, mely során még egyszer elnéztek Antwerpenbe, és nyolcezer helyi esett áldozatul a "spanyol őrjön
gésnek" elhíresült eseten, mely Európa-szerte megerősítette a kegyetlen és álnok spanyolokról formált képet.A királypártiak és a felkelők közti megegyezést 1576. november 8-án a Genti Pacifikációval szentesítették, mégsem volt hosszú életű. Holland és Zeeland svájci mintájú államszövetség létrehozására törekedett. 1579. január 23-án Holland, Zeeland, Utrecht, a groningeni Külterületek, Gelre és Zutphen nemesi testülete kölcsönös támogatási szerződést kötött, és közös hadsereg kiállításáról határozott. Az elkövetkező hetekben és hónapokban számos város csatlakozott hozzájuk (Gent, Antwerpen, Brugge, Drenth, Friesland, Groningen, etc.). Ezzel az Utrechti Unióval szemben nemsokára a déli katolikus tartományok is létrehozták a Atrechti Uniót. Rövidesen felmerült az alig harminc éve közös kormányzat alatt álló Németalföld ismételt szétválása.
Kölnben került sor a felkelők és a király közötti tárgyalásokra, és Fülöp megadta az alaphangulatot azzal az intézkedésével, hogy törvényen kívül helyezte Orániai Vilmost és vérdíjat tűzött ki fejére. A Staten-Generaalnak már elege lett Fülöpből, és egy szerződés értelmében Anjou grófjának, III. Henriknek adta át a hatalmat, a francia király öccsének, ki élt is a lehetőséggel. 1581-ben be is iktatták. A Staten-Generaal azonmód kimondta a Fülöp trónfosztásáról szóló nyi
latkozatot, csavart jelentett a történetben, hogy Holland és Zeeland nem III. Henriket, hanem Orániai Vilmost ismerte el a hatalom egyedüli birtokosaként. III. Henrik ezért államcsínyhez folyamodott, hol máshol, mint a jobb sorsa érdemes Antwerpenben, a sikertelen kísérlet a "francia őrjöngés" nevet kapta. Anjou hercege visszavonult Franciaországba, s ott is érte a halál 1584-ben. A krízis ezzel nem ért véget. Felbukkant egy újabb játékos, Alexander Farnase, Parma hercege, Pármai Margit kormányzónő fia, a vallon területeken rá ruházták a főkormányzóságot. Kiváló stratéga volt, és Madrid is mögötte állt. Az volt a terve, hogy a Schelde torkolatát elzárva megbénítja a gazdag flamand és brabanti városokat. 1584-ben sikerrel haladt terve, a lázadó tartományokban pedig a végletekig mélyült az év júlis 10-én, Orániai Vilmos meggyilkolásával, és ő volt az egyetlen személy, ki összetarthatta a felkelő tartományokat. A felkelők Farnase prédájává váltak, sorra hódította meg a városokat egymás után, de nem barbár módon, fosztogatásokkal kísérve, 1578-ra így k
vázi teljesen visszaszorították a felkelőket, akik csak a nemzetközi politika alakulása folytán maradhattak fenn, miként a XVI. század folyamán egymást érték a fegyveres konfliktusok. A lőfegyverek elterjedése forradalmasította az európai, de még a távol-keleti hadviselést is, hiszen a XVI. századtól már a japánok is németalföldi puskákkal vállukon ruccantak át Koreában. A visszaszorított, lázadó tartományok új reménye, hogy az Orániai visszatér, azaz Oránaiai Vilmos fia, Móric vezetésével kezdtek kisebb sikereket halmozni. 1591-ben Zutphent és Deventert is saját hatáskörükbe vették, 1592-ben Steenwijket, és a stratégai szempontból kiemelkedő fontosságú Coevordent foglalták vissza, 1593-ban Geertruidenberget, majd 1594-ben már Groningent is. 1597-re Móric számos megerősített várost tudhatott magáénak.A brüsszeli kormányzat már 1599-ben, a felkelők sikerei miatt lengette a fehér zászlót, a felkelők pediglen pont, hogy sikereik miatt fordítottak hátat nekik. Noha a spanyol sikerek ekkor még nem értek véget, hiszen 1602-ben érkezett Dél-Németalföldre Spinola, aki igen komoly nyomás alatt tartotta az időközben kiépült védelmi vonalakat, és 1606-ra számos várost saját nyájába terelt. Ekkor már - az 1599-ben még győzelmeitől részeg, pökhendi - Staten-Generaal is szeretett volna leülni beszélgetni, hogy is van ez a háború? A spanyol seregben pedig most sem volt máshogy a helyzet, mint évtizedekkel korábban, mindig a küszöbön állt egy újabb seregbéli zendülés réme, a királyságot megfojtani látszottak a németalföldi háború terhei, így az uralkodó a támadó h
adműveletek beszüntetésére adott parancsot. 1607 februárjában egy hivatalos megbízott olyan bizalmas infót kapott Brüsszelből, hogy a királyt már kurvára nem érdekli, mi lesz Németalfölddel, ha elszakadnak, szakadjanak, de ha nem, akkor is szakadjanak meg. Folyó év március 29-én nyolc hónapos fegyverszünetet kötöttek. A tárgyalásokat jelentősen megkönnyítette, hogy a király számára más kiút már nem volt, így került sor 1609. április 9-én a tizenkét évre szóló békére, melynek keretében a felkelők valamennyi kívánsága teljesült: folytatódhatott a kereskedelem Kelet-Indiával (lásd Kelet-indiai Társaság, 1602) Észak-Németalföldön betiltották a katolikusok nyilvános vallásgyakorlatát(!), etc. S bár Spanyolország ekkor még nem ismerte el hivatalosan a Köztársaság függetlenségét, és formálisan a fegyverszünet mellett verte nyálat, már senki sem kérdőjelezhette meg a kialakult helyzetet, más országok sem. A fegyverszünetet követően Franciaország, Anglia, Velence is teljes jogú követekként tekintett a "lázadó" tartományok képviselőire. A Köztársaság létrejötte kész ténynek számított, és kezdetét vehette a Holland aranykor.Irodalom:Maarten Prak: Hollandia aranykora. A Köztársaság talánya. Bp., 2004. 18.-27.p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése