Eleddig bejegyzéseim túlnyomó többsége a sör és a történelem Szkülla és Kharübdisze között oszlott meg. A következő, Európa italkultúrájával foglalkozó sorozatom megkísérli szinkronizálni a leggyakoribb kulcsszavakat, vagyis sör- (továbbá bor, és pálinka) történet van kilátásban; elsőként is egy rövidke áttekintés következik.Tudniillik az italok nem tartoznak egyszerűen a táplálkozás kategóriájába. A legrégibb időktől kezdve izga
tószerek is egyben, a környezettől, végső soron pedig a magunktól való menekülés eszközei. Egyes indián törzseknél a részegség ennél is több: voltaképpeni ugródeszka különböző transzcendentális világokba. Akárhogy is vesszük, az alkoholizmus - melynek ugyan a múlt század elejéig szerte a világon szigorú tradíció voltak - egyre nagyobb mértékeket öltött Európában az évszázadok folyamán. Az elmúlt fél évezredben Európában az erjesztett italoknak három fő fajtáját különböztették meg: sör, bor, pálinka. Nem volt ez mindig így.
tószerek is egyben, a környezettől, végső soron pedig a magunktól való menekülés eszközei. Egyes indián törzseknél a részegség ennél is több: voltaképpeni ugródeszka különböző transzcendentális világokba. Akárhogy is vesszük, az alkoholizmus - melynek ugyan a múlt század elejéig szerte a világon szigorú tradíció voltak - egyre nagyobb mértékeket öltött Európában az évszázadok folyamán. Az elmúlt fél évezredben Európában az erjesztett italoknak három fő fajtáját különböztették meg: sör, bor, pálinka. Nem volt ez mindig így.A kora újkorig a legjelentősebb alkoholos italnak a bor számított, melynek - akkoriban - élvezeti értékével semmi sem vetekedhetett. Klasszikus termőterületnek számít a mediterrán partvidék, akárcsak a vele északról szomszédos hegyek déli lejtői 
és a dél felé irányuló folyóvölgyei, a kereskedelem végett azonban mindenhova eljutott, ahova el kellett jutnia. A középkort jellemző optimális klímaviszonyok kapcsán a bortermelés a IX.-XIV. század során a mainál jóval északabbra fekvő peremterületeken is virágzott, úgymint Angliában és Dániában.
A bor mellett ugyanakkor szerte Európában készítettek gyümölcsborokat, méhsert, vagy márcot, valamit gabonákból (búza, árpa) erjesztettek alacsony alkoholtartalmú sörszerű italokat. Utóbbiak hörpintése már az őskortól kezdve bevett metódus volt, viszont ezen szeszeket csak frissen lehetett meginni, azaz csak helyi fogyasztásra voltak alkalmasak, és a borhoz képest meglehetősen gyenge eresztésnek számítottak. Kivált Észak-Európában volt nagy keletjük.
Az általános italtriász legfiatalabb tagja a pálinka. Az alkohol lepárlásának módját köztudottan arab tudósok fedezték fel még a X. század környékén. A nagyszerű talál
mány Dél-Itálián keresztül kisvártatva Európa valamennyi szegletében felütötte fejét, noha a tömény szesz csak nagyon lassan kúszott fel az élvezeti italok lajstromára: még a XII.-XIII. században is (aqua vita néven) jobbára a gyógyszerkészítés drága, és megbecsült alapanyagának számított. (Manapság érdemes lenne reggel hatkor egy mélyinterjút készíteni a kókai Bisztró névre hallgató vendéglátóipari egység jómunkába négykézláb igyekvő kocsmológusaival, - kiknek pillantásaiban Kabul késdobálói tükröződnek vissza - hogy ők mennyiben tekintenek orvosságra, és mennyiben élvezeti cikkre a pálinkára, egyáltalán élvezik-e a szesz gyógyítását, avagy a ügyes-bajos dolgaikra leginkább a szesz jelenti-e a legmegfelelőbb gyógyírt.)
A XV.-XVI. században az európai italkultúrában hatalmas változás következett be: ekkor terjedt el a sörök komlózása, és a modern sörfőzési technológiák térnyerése is erre az intervallumra tehető, mely által nagymértékben növekedett az ital eltarthatósága, és szállíthatósága. Hozzávetőlegese
n ebben a periódusban kezdenek szélesebb körökben alkalmazni desztilláló berendezéseket, melyek a korábbi, a tömény szeszek lepárlási mennyiségének többszörösét tudták biztosítani. Az erős túlzással "nagyipari" termelés egyből olcsóvá tette a felest.
A technológiai feltételek kialakulása mellett más tényezők, a klimatikus viszonyok is meghatározónak bizonyultak az italkultúra fejlődésére nézve. A XV. századtól kezdődően kemény telek, jégesőkkel végigvert, hűvös nyarak lettek gyakoriak, mely hatására a kontinentális Európának az Alpoktól északra eső területeiről nagymértékben visszahúzódott a borkultúra klasszikus szőlőtermelő területeire. És ezzel sokkal drágábbá is vált egyben. Nyugat-Európában, az ipari forradalom következtében felgyorsult az urbanizáció, továbbá valóságos demográfiai robbanás zajlott: emberek tömegei özönlötték el a városokat, melyek így óriási felvevőpiacokká váltak, természetesen a piát illetően is. Az olcsó piát (ma kis, üveges rakétáknak mondanánk) illetően persze.
Ekképp a nemes és drága bor a tehetős polgárság, és az arisztokrácia kiváltsága lett. Az alsó néprétegek pedig ekkor kaptak rá a sörre, jobb híján. Ugyanezen periódusban Kelet-Európában a zord klíma, és a gabonabőség miatt a pálinkafőzés tett szert népszerűségre.
A XVI. század közepére Európában a sör és a pálinka - rangját tekintve korántsem - mennyiségét illetően egy szintre lépett a borfogyasztással. Térhódításuk nem egymás rovására ment, ellenben három jellegzetes italrégió alakult ki az öreg kontinensen, melynek tónusai tulajdonképpen a mai napig láthatóak: Dél-Európa az atlanti-partvidéktől a Kaukázusig megmaradt borivó övezetnek. Az 50. szélességi foktól északra eső területeken sör és pálinka gyűrte maga alá az embereket. Nyugat-Európában pedig ettől kezdve vált hétköznapi, relaxációs itallá a sör. E két övezet határa - persze igen nagy kiterjedésű átmeneti zónákkal -a legújabb korig bezárólag valahol a német-lengyel síkságon húzódott.
A következő bejegyzésben lopótököt ragadunk, és a bor nyomába eredünk.
Irodalom:
Égető Melinda: Az italfogyasztás tradíciói. In: Rubicon. 18. 2007/6-7. 6-9.p.
Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század. I.köt: A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Bp., 2004. 236-255.p.
és a dél felé irányuló folyóvölgyei, a kereskedelem végett azonban mindenhova eljutott, ahova el kellett jutnia. A középkort jellemző optimális klímaviszonyok kapcsán a bortermelés a IX.-XIV. század során a mainál jóval északabbra fekvő peremterületeken is virágzott, úgymint Angliában és Dániában.A bor mellett ugyanakkor szerte Európában készítettek gyümölcsborokat, méhsert, vagy márcot, valamit gabonákból (búza, árpa) erjesztettek alacsony alkoholtartalmú sörszerű italokat. Utóbbiak hörpintése már az őskortól kezdve bevett metódus volt, viszont ezen szeszeket csak frissen lehetett meginni, azaz csak helyi fogyasztásra voltak alkalmasak, és a borhoz képest meglehetősen gyenge eresztésnek számítottak. Kivált Észak-Európában volt nagy keletjük.
Az általános italtriász legfiatalabb tagja a pálinka. Az alkohol lepárlásának módját köztudottan arab tudósok fedezték fel még a X. század környékén. A nagyszerű talál
mány Dél-Itálián keresztül kisvártatva Európa valamennyi szegletében felütötte fejét, noha a tömény szesz csak nagyon lassan kúszott fel az élvezeti italok lajstromára: még a XII.-XIII. században is (aqua vita néven) jobbára a gyógyszerkészítés drága, és megbecsült alapanyagának számított. (Manapság érdemes lenne reggel hatkor egy mélyinterjút készíteni a kókai Bisztró névre hallgató vendéglátóipari egység jómunkába négykézláb igyekvő kocsmológusaival, - kiknek pillantásaiban Kabul késdobálói tükröződnek vissza - hogy ők mennyiben tekintenek orvosságra, és mennyiben élvezeti cikkre a pálinkára, egyáltalán élvezik-e a szesz gyógyítását, avagy a ügyes-bajos dolgaikra leginkább a szesz jelenti-e a legmegfelelőbb gyógyírt.)A XV.-XVI. században az európai italkultúrában hatalmas változás következett be: ekkor terjedt el a sörök komlózása, és a modern sörfőzési technológiák térnyerése is erre az intervallumra tehető, mely által nagymértékben növekedett az ital eltarthatósága, és szállíthatósága. Hozzávetőlegese
n ebben a periódusban kezdenek szélesebb körökben alkalmazni desztilláló berendezéseket, melyek a korábbi, a tömény szeszek lepárlási mennyiségének többszörösét tudták biztosítani. Az erős túlzással "nagyipari" termelés egyből olcsóvá tette a felest.A technológiai feltételek kialakulása mellett más tényezők, a klimatikus viszonyok is meghatározónak bizonyultak az italkultúra fejlődésére nézve. A XV. századtól kezdődően kemény telek, jégesőkkel végigvert, hűvös nyarak lettek gyakoriak, mely hatására a kontinentális Európának az Alpoktól északra eső területeiről nagymértékben visszahúzódott a borkultúra klasszikus szőlőtermelő területeire. És ezzel sokkal drágábbá is vált egyben. Nyugat-Európában, az ipari forradalom következtében felgyorsult az urbanizáció, továbbá valóságos demográfiai robbanás zajlott: emberek tömegei özönlötték el a városokat, melyek így óriási felvevőpiacokká váltak, természetesen a piát illetően is. Az olcsó piát (ma kis, üveges rakétáknak mondanánk) illetően persze.
Ekképp a nemes és drága bor a tehetős polgárság, és az arisztokrácia kiváltsága lett. Az alsó néprétegek pedig ekkor kaptak rá a sörre, jobb híján. Ugyanezen periódusban Kelet-Európában a zord klíma, és a gabonabőség miatt a pálinkafőzés tett szert népszerűségre.
A XVI. század közepére Európában a sör és a pálinka - rangját tekintve korántsem - mennyiségét illetően egy szintre lépett a borfogyasztással. Térhódításuk nem egymás rovására ment, ellenben három jellegzetes italrégió alakult ki az öreg kontinensen, melynek tónusai tulajdonképpen a mai napig láthatóak: Dél-Európa az atlanti-partvidéktől a Kaukázusig megmaradt borivó övezetnek. Az 50. szélességi foktól északra eső területeken sör és pálinka gyűrte maga alá az embereket. Nyugat-Európában pedig ettől kezdve vált hétköznapi, relaxációs itallá a sör. E két övezet határa - persze igen nagy kiterjedésű átmeneti zónákkal -a legújabb korig bezárólag valahol a német-lengyel síkságon húzódott.
A következő bejegyzésben lopótököt ragadunk, és a bor nyomába eredünk.
Irodalom:
Égető Melinda: Az italfogyasztás tradíciói. In: Rubicon. 18. 2007/6-7. 6-9.p.
Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század. I.köt: A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Bp., 2004. 236-255.p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése