Úriemberek úri horgászata

Felráztuk a halászabroszt! A virradó nap szende fényének oltalmazásában indult útra veszedelmes halcserkésző kompániánk, zimbabwei buszjáratokat idéző tumultuózus megtestesülésben: bottartó zsákok, szákok, merítőhálók, búvártalpak, erjesztett kukorica, háromágú szigonyok, vasmacskák, anakonda jellegű földigiliszták, valamint egy engedelmes kanalas gém képezték expedíciónk kellékeit egy autóba gyömöszölve. Így értünk el az úri halastóhoz, hol már oszladozóban volt a tótündér tóra terítette ködpalástja, mely valamely sejtelmes misztériumba burkolta a szelíd víztömeget. Napijegy megvásárlását s további giliszta-pakkok újítását követően a kiszemelt hely felé vettük az irányt: egy igen széles partszakaszra, hol a három horgászó, továbbá Zoli, az egyszemélyes fröccs-öntő-készítő brigád gondtalanul tevékenykedhetett. Szerelék összeállítása, csonti-kukorica-girnyó koktélok összeshakezése majd horogra oktrojálása és vízbejuttatása, végül az már-már bukolikus idill következett, mely a horgászat legfőbb attribútuma: kényelmesen elterülve figyelő pillantásunk hol a nyugalomba ringató, csöndesen fodrozódó víztükörre, hol a kapást indikáló kapásjelzőkre vetettük, s valamennyien egyetértettünk, hogy a királyoknak sem lehetett jobb dolga.

Zoli lelkesen gyártotta a hűsítő fröccsöket, én meg elővarázsoltam pár strapapalackot táskám mélyéből, melyekből az egyre forrósodó környezet miatt gyakorta kortyolgatni voltunk kénytelenek. A helyünk ugyan valóban széles volt, viszont árnyékot adó fák teljes hiányát kellett elviselnünk, miközben Héliosz egyre szúrósabban figyelte működésünket. A hét legmelegebb napját választottuk akciónkhoz.
A folyamatos telepítések végett egyébiránt igen népes halnációk a kánikulából adódóan mind kiégett nihilistává váltak, nehezen jött meg az első hal: Dávid fogott egy méretes kárászt. Mi több, egyedül a kárász jelenti majd az egyetlen fajtát a nap folyamán, mi becsülettel eszi a számára felkínált csalétket. Kapások kisebb-nagyobb megszakításokkal mindannyiunk botján voltak, de jobbára mind blazírt, maximális intenzitásban egyes dél-afrikai törzsek születési szokásai kapcsán jelentkező, a szülő nő vajúdása során kezében lévő, férje heréire csatlakoztatott fonákkal történő here-ráncigálásai voltak jellemzőek. Mátéval összeeszkábált egy úszós-szerelést nekem, amivel kapitális szélhajtó küszöket emelhettem ki. Hihetetlenül izgalmas, az úszó, akár a kapásjelző apró fel-le ugrándozása, még here-ráncigálása is, hogy aztán végül bevágja az ember a botot, és tekerje ki zsákmányát. Noha ez összesen háromszor sikerült nekem, leginkább Dávid és Fábi érdeme a tíz kilónyi kárász, Mátéval a gyakori kapásoktól eltekintve nem sokat tettünk hozzá a kifogott mennyiséghez. Félig viszont fogtam egy kárászt: ez az istenátka Dávid szimulált nekem egy óriási kapást, amitől fejt veszve ugrottam pillanatnyi távolba révedésemből, hogy aztán bevágásomat követően nagy nevetésbe torkolljon az eset, el is dobtam a botom és a strapapalackhoz nyúltam, és egy fejünk felett röpdöső károgó varjút interjúvoltam meg, hogy mekkora többletköltséget jelentene neki, ha magáévá tenné Dávidot; aki közben kitekerte a szerelést, amin ott csüngött egy bánatos kárász! Vagyis valóban kapás volt, csak kissé rásegített, hogy azt hihessem: egy ámbráscet kívánta meg a kukoricát...A nap folyamán Dávid többször összekülönbözött egy tüzes leheletű borzasztó hattyűszörny-famíliával, akik furtonfurt deranzsáltak nekünk, ámde vér nélkül sikerült megúszni a kalandot. Fertelmesen sziszegő, irgalmat hírből sem ismerő pokolbéli bestiákról volt pedig szó.
Ezt követően minden egyes csontinak személy szerint elmondtam küldetését, minden egyes girnyónak kiadtam az ukázt, mit kell tennie, ha halat látnak, mégse voltak túlzottan kelendőek: hiába, melegben nem eszik a hal. Már azon voltam egy idő után, hogy magam mászok be az etetőkosárba egy háromágú szigonnyal, és Moby Dicket is magammal rántom, ha látom. De végül nem másztam be.
Így teltek-múltak az órák, a bor, mint lator bajnok mély álomba taszította Zolit, majd felkeltét követően csak úgy nyomta a moonwalk-ot térdig vízben, mintha magát Jackot láttuk volt. A trónját gőgösen elfoglaló Nap pediglen nem igazságot, hanem potom 35 fokot szolgáltatott, kiszipojozva ezzel lassacskán minden energiánkat. Arról nem is beszélve, hogy nálam alapjáraton csak az albínó kísérleti patkányok fehérebbek, bizonyos helyeken még a fényt is visszaverem, ergo minden egyes alakalommal inkább rózsaszínre, mintsem vörösre égek, épp egy süldő malachoz hasonlatosan, tegyem ki bármennyiszer is lábam odvamból. Már délután négy felé úgy izzottam, hogy a mellettem elrepülő szitakötők elmállottak: rendesen kezdett malenkij robottá válni a peca, mondhatni vergődtünk, mint hal a harasztban. Egy hóember járt-kelt a tóparton, és mindenkit megölelt, kivéve minket. Nem csoda hát, hogy valamennyiünket földre taszított a Nap sistergő dühe, még a fröccs sem tudott segíteni. Mindettől függetlenül remekül elvoltunk, hisz a horgászat nem pusztán a halfogásról szól, de inkább a természetben való jó kedélyű pihenésről. És ez maradéktalanul meg is adatott.
Olyan fél hat fele kezdtük összeszedni sátorfánkat, említett zimbabwei járatunk tíz kiló illatos kárásszal gazdagodott, a nemeshalak egészen konkrétan szartak ránk, - nem is hal, ha nem csuka, tartja az egyik mondás - mindazáltal ebből is kitelik egy Hencidától Boncidáig tartó traktamentum!