A gésákról vol. 2

Minthogy anno mondottam volt, megvizsgáljuk a gésák mezítelen valóságát. Nos, elsőként is a kimono előtt érdemes lenne talán a gésa társadalom mögé nézni egy kicsit. Közösségük nem túl meglepő módon matriarchális vonásokat mutat, egy nagyasszony áll az élen (éppúgy, mint a drow elfeknél), és ennek megfelelően viselkednek, mint aki mindenek fölött áll. Kyoto-ban összesen öt gésa-negyed található, amik hanamachi-ként, vagyis 'virág városként' ismeretesek. Ezek közül háromnak (Gion, Pontocho, Kamishichiken) egész jó reputációja van a másik kettőhöz (Gion Higashi, Miyagawa) képest. Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak e szolgáltatások igénybevételét, minekutána a tárgyalt perszónák elképesztő összegekért dolgoznak.

A gésa világ spektrumának másik vetületén tanyáznak a fürdős-gésák, akik nevükhöz illően fürdőházakban foglalatoskodnak, és a legtöbb japán egyszerű kurvaként néz le rájuk. Rendszerint egy kevésbé fontos pártfogó gardírozza őket (mármint hogy jár hozzájuk), főként irodai munkások és más effélék, kiknek persze büdzséje is szerényebb a 'virág városok' látogatóinál. Ezek a fürdős gésák remekül kiegészítik jövedelmeiket, hogy happyend-et is magába foglal szolgáltatásuk, ugyanakkor mégsem keverendők össze a hagyományos szajhákkal, mert exkluzívabb kollegináikhoz hasonlóan szintén jártasak a tradicionális japán táncművészetben és zenében. Akárhogy is, a 'hanamachi - virágvárosi' gésák a legkevésbé sem tekintik őket gésáknak, az egyazon, univerzális 'gésa' kategóriába vételtől pedig harakirihez folyamodnának.
Ahogy arról már volt szó, eredendően többnyire nagyon fiatalon megkezdik a gésa neveltetését. Némelyik lányka kvázi zálogként került egy-egy okiya-ba, vagyis gésa-házba. Majd ezt követően ugye hangyoku -ként vették őket számításba. (Mondjuk ez nem volt bevett gyakorlat a jó hírnek örvendő negyedekben, és az 1950-es években teljesen ki is kopott ez a szokás).A gésák gyakorta saját lányaikat is mesterségük címerében nevelték fel, ezen lányokat hívták atotori-nak, vagyis örökösnek, kik jó eséllyel pályáztak az okiya megöröklőinek.
Az okiya hierarchiáját illetően a maiko tanítványként ugyebár a rangsor alján kapott helyett, szerződés kötötte az adott gésa-házhoz. Az okiya ellátta étellel, szállással, kimono-val, obi-val (utóbbi a kimono-hoz tartozó ruhadarab), s valamennyi működéséhez szükséges kellékkel, valamint taníttatását is állta. Ami igen jól jött számukra, hiszen tetemes költségeket emésztett fel egy gésa kiképzése; no persze amint elkezdtek keresni, vissza is kellett téríteniük ezen összeget az okiya-nak.
A maiko, mint minarai-ként kezdte meg tanulmányai rögös útját, mely "figyelve tanulást" jelent. Először is kellett kerítenie egy onee-san-t, vagyis "idősebb nővért", egy gésát, aki mentoraként fogadta. Az onee-san dolga volt, hogy elvigye őt az ozashiki-be, a teaházba, ott szépen, szentimentálisan leültesse, és bemutatni neki saját munkáját. Ilyképp nyerhetett a maiko bepillantást a szakmába, s nézhetett egyben potenciális kliensek után. Noha a minarai-k is a teaházak s bankettek miliőjének részeseivé váltak így, szpektátor voltukból fakadóan nem vehettek aktívan részt az ottani ténykedésekben. A kimono-juk mértékekkel gondosabban volt kidolgozva, mint egy kommersz maiko-kimono, ekképp inkább az beszélt helyettük. Fel lehetett bérelni egy minarai-t is a partikra, de hívatlan vendégnek számítottak a mentoraiknak, az onee-san-oknak rendezett bulikon, s csupán harmadáron honorálták jelenlétüket az általánydíjhoz képest. Ezért a minarai-k általában egy különleges teaházban kaptak elhelyezést, a minarai-jaya-ban, ahol az okaa-san-tól, a "mutertől", a teaház tulajdonosnőjétől tanulhattak. E tanulás során olyan beszélgetési és játékasztali technikákat sajátíthattak el, amikről az iskolában nemigen esett szó. Ez a stádium ritkán tartott egy hónapnál tovább.
Rövidesen megkezdődött a tréning következő lépcsőfoka, amikor már maiko-ként, "táncoló lányként" nevezték őket, és ezen a fokon évekig is állhattak. A maiko a feljebbvaló gésa mentoruktól lesték a hivatás fortélyait, követték őket kötelezettségeik színtereire. Nagyon fontosnak számított az onee-san és az imouto-san, azaz a nővér-húgi közötti kötelék: alapvetően szükséges volt, hogy a nővér lehetőleg minden helyzetre felkészítse a húgit, a növendék-gésát, a mesterség csínját-bínját feltárja neki, hogy aztán a hanamachi-ban már fitten muzsikáljon. Egy maiko 5 féle hajkoronát viselhetett, ami egyúttal tanulmányainak szintjét is indikálta. Az onee-san tanította meg a sajátos tea-felszolgálási metódusra, a shamisen-en való játszásra, (e videón nem a lemezjátszó, hanem a pengetős-hangszer), általános cseverészésre, táncra, miegymásra. S ugyancsak az onee-san segít a maiko-nak profi nevet választani, kanji-kkal.
A maiko tanulmányainak három kardinális pontja volt: elsőként hagyományos művészeti képzés, melyek a hanamachi gésa iskoláiban zajlottak. Majd jöhetett a szórakoztatás művészetének elsajátítása, a már említett teaház-partikon, megfigyelő-üzemmódban. A harmadik stáció a hanamachi összetett világában való navigáláshoz szükséges szociális képességek megszerzésére irányult. Tiszteleti nyelv alkalmazása, ajándékozás, és a látogatások a japán társadalom struktúrájának fundamentumát képzik, döntő fontosságúak a maiko számára is egyszersmind, kapcsolati rendszerének kiépítése végett; mely által, mint gésa létezhet. A maiko-k a japán turizmus egyik legnagyobb látványosságának számítanak. Megjelenésük élesen különbözik egy teljesen képzett gésáétól. Mondhatni a tradicionális japán nőiesség csúcsát jelentik. A maiko kimono-jának a hátán könnyedén pihenő skarlátvörös peremű gallérja kihangsúlyozza a tarkót, ami a legfontosabb erogén zónának számít a japán szexualitásban. Ugyanazt a fehér sminket viselik tarkójukon, mint arcukon, két vagy három csíkot csupaszon hagyva, feltárva így eredeti bőrszínüket - nekünk, a nyugati kultúrkörben ez a dekoltázzsal egyenértékű. (De gustibus non est disputandum...) Kimono-ja világos, színpompás, választékos obi-val kötve. Apró lépéseket tesznek, és hagyományos fapapucsot viselnek, amit okobo-nak hívnak, mely még egy Buffalo-nál is magasabb.
20-22 évesen a maiko-t már teljes jogú gésává léptetik elő, az erikae 襟替え-szertartás során, ami a gallér kifordítását jelenti, és immáron nem a vadító piros gallért, hanem a fehér-gésa gallért kezdik el hordani. Két-három, de akár öt év is eltelhet, mire idáig eljut a maiko, attól függően, mennyi idősen debütált. Most már teljes áron dolgozhat idejéért, s gésa marad egészen visszavonulásáig. A gésa-jelölt életében fontos esemény a mizuage, a szüzesség elvesztése, melynek szintén komoly szertartása van. A maiko-k szüzességét árverésre bocsájtják. Akiket a gésa-jelölt nővére –kijelöl–, a maiko-nak meg kell ajándékozni egy ekubo nevű süteménnyel. Majd a kiválasztott és megajándékozott férfiak elkezdenek az okiya vezetőjénél licitálni a jelölt mizuage-jára. Aki a több pénzt ígéri, az veheti el a maiko szüzességét. A jelöltek többsége egy számos férfit ajándékoz meg. Maga a szertartás szakéivással kezdődik, és happyend-el végződik. Viszonylag gyorsan lezajlik, a deflorációra inkább üzletként, mint kéjutazásra tekintenek. Egyébként 1959-óta illegális gyakorlatnak számít.

Japán nagyon erőteljesen férfi-dominált társadalma szöges ellentétben áll a gésák matriarchális világával. A nő férjének alárendelt szerepe évszázadok óta megcsontosodott tradíciónak számított, lényegében nem dolgoztak, pusztán a háztartással és gyerekneveléssel foglalatoskodtak. A férfi számára az egészséges utód megléte számított a házasságnál, nem elsősorban a szerelmi viszony elmélyüléséből születtek az eljegyzések. A szórakoztatás így a gésákra hárult. (A gésák hajadonok maradtak, ha mégsem, úgy természetesen vissza kellett vonulniuk.) Ekképp tulajdonképpen a gésa volt minden, ami a feleség nem, ami "férfivá tette a férfit". Műveltségük végett olyan szolgáltatásokat nyújtottak, amilyeneket a feleség nem volt képes: a nőiességből fakadó klasszikus szórakoztatásról volt szó esetükben, nem felpróbálásukról, hiszen az az oiran-ok, 花魁 és yūjo-k 遊女 profilja volt. Japán kulturális fejlődésében a nő megalázkodására és engedelmességére tendált, ami abból az ideológiából származott, hogy minden hatalom forrása a férfi volt. A gésa és patrónusa közti viszony nagyon különleges aspektusa volt életüknek: a gésák folytonos csábítása, elragadó bájaik ellenére sem volt szexuális viszony közöttük, ez is volt az egyik oka, hogy a férfiak visszajártak a szórakoztatásért. S az, hogy nem hagyták magukat meghódítani, nagymértékben növelte megbecsülésüket, presztízsüket is a férfiak körében, hiszen tulajdonképpen ők irányítottak.

A gésák Japán legsikeresebb üzletasszonyainak számítottak. Társadalmukat teljes mértékig ők irányították. Kifogástalan üzleti érzék nélkül a teaházak tulajdonosnői csődbe mentek volna. Az okaa-san-ok, a tulajdonosok vállalkozók is voltak, akiknek szolgáltatásaik a társadalom gond nélküli mederben való folydogálásához voltak elengedhetetlenek. Egy Mineko Iwasaki-val készült interjú szerint, aki minden idők egyik legsikeresebb gésájaként volt nyilvántartva: a gésa-rendszert erősen támogatták, hogy elősegítsék a független és gazdaságilag önellátó nő megjelenését. A japán nő számára a függetlenséghez vezető nagyon kevés út közül a leginkább járható volt. Anélkül láthatták el saját magukat, hogy nem kerültek a férjtől való függésbe, a feleség létébe. Egy szigorúan matriarchális rendszerben éltek, melyben a nők domináltak. A férfinak "csak" mint szórakoztatottnak volt létjogosultsága e világban. (Esetleg mint fodrásznak, vagy kimono készítőnek...) De e világ működésébe nem nyerhettek bepillantást, pontosan ez gondoskodott "a nőt" körülvevő füstködös misztériumról, hogy a gésa mindig végletekig elegáns, mindig hihetetlenül vonzó, mindig felkészült, mindig remek beszélgetőpartner, mindig maximális szolgáltatást nyújt.
A modern gésák továbbra is a hanamachi-ban élnek, legalábbis tanulóéveik alatt. A legtöbb gésa már megengedheti magának, hogy függetlenül éljen. A gésák manapság gyakorta középsuli vagy főiskola után kezdik meg tanulmányaikat; sokan csak felnőttkorukban. Viszont ugyanazokat a tradíciókat folytatják, ugyanazokon a hangszereken tanulnak játszani (shamisen, shakukachi, dobok,) ugyanazon hagyományos dalokat, táncokat, s persze teaszertartást tanulnak, nem beszélve az irodalomról és költészetről. A klasszikus japán táncokat a Hanayagi iskolában oktatják, aminek legjobb táncosai nemzetközileg adják elő művészetüket. Ugyanúgy földig érő selyem kimono-ban tárják fel e komplex tradíció elemeit klienseik számára, mint anno. Elsősorban ugye Kyoto-t tekintik a gésa-hagyomány legerősebb zászlóvivőjének, a bejegyzés kezdetén említett gésa negyedei gyűjtőnevükön geiko-ként ismeretesek. Tokyo-ba járva Shimbashi, Asakusa és Kagurazaka "virágvárosait" érdemes felkeresni gésa-ügyileg. Az 1920-as években még mintegy 80.000 gésa tevékenykedett, már az a szám 1000-2000-re apadt, kivált a turizmus miatt van jelentősége. A "virág és fűzfa világa"a klasszikus művészetek jelentőségének erőteljes jelenkori hanyatlásából kifolyólag igencsak megfakult. Ugyanakkor még most is működnek teaházak, chashitsu-k 茶屋, és hagyományos japán éttermek - ryōtei-ek, ahol beléjük lehet botlani. 2007-ben viszont már egy ausztráliai antropológus nő is debütálhatott Sayuki néven, hát úgymond felhígult a szakma...



Felhasznált irodalom:

Conrad Totman: Japán története. Bp., 2006.

Martha Feldman - Bonnie Gordon: The Courtesan's arts: cross-cultural perpectives. Oxford, 2006.
+wikipédia