Nem fogunk a szó szoros értelmében táncra perdülni, ellenben elvonatkoztatunk és visszaugrunk néhány száz évet a történelembe.Ismert tény, hogy a középkori Európa népességét változó intenzitással pusztító ragályok - pestis, tífusz, torokgyík, himlő, bíborláz, etc. - egész hada sújtotta, a bármikor lecsapható "százfejű hidra", a halál árnyékában a kor emberét így gyakran foglalkoztatta saját rövid életének, s az elmúlásnak gondolata. Kénytelenek voltak állandó jelenlétével számolni, ami a legkülönbözőbb ikonográfiai ábrázolásokban nyert teret, amik közül az egyik a halál tánca (danse macabre, totentanz, etc.).
A járványok közül a legsúlyosabb a pestis volt, melynek roppant dossziéja folyamatosan gyarapodott az évszázadok során, a történelem reflektorfényében azonban leginkább az 1348-as pandémia szerepel, mely az akkori Európa demográfiai mutatóit leosztotta hárommal. 
A néphit szerint Kelet bosszúja volt a kereszteshadjáratokért, noha a mus rattusok - vagyis a fekete patkányok - már a Karoling uralkodók idején (VIII. század) is jelen voltak bolháikkal együtt, tehát a pestis már igen korán létezett, a krízis viszont valóban a XIV. század közepére esett, és szörnyű veszteségeket eredményezett, ami az emberek halálról alkotott felfogását is nagymértékben befolyásolta. Számos képzet született a halál alakjáról, megnyilvánulási formáiról, melyek a művészetben öltöttek testet, úgy mint jelen tárgyalt halál tánca alkotásokban is. A festett, vagy vésett képek kolostorok külső falán, templomok belsejében, családi kriptákban és egyéb cuki helyeken voltak megtalálhatóak.
Ezen ábrázolásokon a klérus tagjai és világiak egyaránt szerepelnek, legyen szó püspökökről, bíborosokról, egyszerű lelkészekről, vagy éppen királyokról, kereskedőkről, parasztokról: a halál nem válogatott, mindenkivel eljárta táncát, nemre, korra, társadalmi státuszra való tekintet nélkül. A halált csontvázakkal vagy hullákkal szimbolizálták, kezükben részint lándzsák, íjak és nyílvesszők, (néhol még tem
etkezéshez szükséges szerszámok is) részint hangszerek voltak, mely utóbbiakon az élet kigúnyolásának melódiáit játszották. A szereplők általában hierarchikus sorrendben jelentek meg, avagy vertikális elrendezésben, a táncba hívott áldozat alatt, vagy fölött pedig csontvázak éktelenkedtek. Fenyegető, és sokszor szarkasztikus megjegyzéseket társítottak a képekhez a halál szájából; az emberek által közölt sorok nem meglepően kétségbeesésről szóltak, és kegyelemért esedeztek. Az illusztrált jelenetekben keresztre feszítés, a körmenetet élén lévő pap, és egyéb halállal kapcsolatos témák kerültek fókuszba.
Noha a haláltánc képi ábrázolásinak tradícióinak első megnyilvánulását a párizsi Cimetière des Innocents beli 1424-es haláltánc festményt tekintik, egy 13. századi irodalmi műfajban, a Vado Mori-ban ("felkész
ülök a halálra") is fellelhetők előzményei. Francia területeken elterjedt latin nyelvű költemények voltak, általában két strófás alkotások, melyben a legkülönbözőbb társadalmi osztályúak lamentáltak hamarosan bekövetkező, elkerülhetetlen végzetükről. Ez után tizenegy sorban tizenegy haldokló ember: egy király,egy pápa, egy püspök, egy lovag, egy tudós, egy gondolkodó, egy fiatalember, egy öregember, egy szegény, valamint egy bolond. Más vélemények szerint a haláltánc ábrázolások az elmúlással kapcsolatos középkori költésze
ten kívül a ferences és domonkos rendi szerzetesek prédikációból, a misztériumokból és babonákból eredeztethetőek.
A haláltánc illusztrációk műfaja a XV. századba lett népszerű, kivált Közép-Európa területein lelhetők fel effajta alkotások(Franciaország, Németország, Svájc, Észak-Olaszország területén nagy számban, de Horvátországban is), a legismertebb haláltánc ábrázolás éppen Beram városának Szent Mária templomában, Horvátországban, mely művet Kastavból való Vincent készítette segédeivel 1474-ben. Impozáns munka.
Fernand Braudel: A mindennapi élet struktúrái. A lehetséges és a lehetetlen. Bp., 2004. 81.-82.p.
A néphit szerint Kelet bosszúja volt a kereszteshadjáratokért, noha a mus rattusok - vagyis a fekete patkányok - már a Karoling uralkodók idején (VIII. század) is jelen voltak bolháikkal együtt, tehát a pestis már igen korán létezett, a krízis viszont valóban a XIV. század közepére esett, és szörnyű veszteségeket eredményezett, ami az emberek halálról alkotott felfogását is nagymértékben befolyásolta. Számos képzet született a halál alakjáról, megnyilvánulási formáiról, melyek a művészetben öltöttek testet, úgy mint jelen tárgyalt halál tánca alkotásokban is. A festett, vagy vésett képek kolostorok külső falán, templomok belsejében, családi kriptákban és egyéb cuki helyeken voltak megtalálhatóak.Ezen ábrázolásokon a klérus tagjai és világiak egyaránt szerepelnek, legyen szó püspökökről, bíborosokról, egyszerű lelkészekről, vagy éppen királyokról, kereskedőkről, parasztokról: a halál nem válogatott, mindenkivel eljárta táncát, nemre, korra, társadalmi státuszra való tekintet nélkül. A halált csontvázakkal vagy hullákkal szimbolizálták, kezükben részint lándzsák, íjak és nyílvesszők, (néhol még tem
etkezéshez szükséges szerszámok is) részint hangszerek voltak, mely utóbbiakon az élet kigúnyolásának melódiáit játszották. A szereplők általában hierarchikus sorrendben jelentek meg, avagy vertikális elrendezésben, a táncba hívott áldozat alatt, vagy fölött pedig csontvázak éktelenkedtek. Fenyegető, és sokszor szarkasztikus megjegyzéseket társítottak a képekhez a halál szájából; az emberek által közölt sorok nem meglepően kétségbeesésről szóltak, és kegyelemért esedeztek. Az illusztrált jelenetekben keresztre feszítés, a körmenetet élén lévő pap, és egyéb halállal kapcsolatos témák kerültek fókuszba.Noha a haláltánc képi ábrázolásinak tradícióinak első megnyilvánulását a párizsi Cimetière des Innocents beli 1424-es haláltánc festményt tekintik, egy 13. századi irodalmi műfajban, a Vado Mori-ban ("felkész
ülök a halálra") is fellelhetők előzményei. Francia területeken elterjedt latin nyelvű költemények voltak, általában két strófás alkotások, melyben a legkülönbözőbb társadalmi osztályúak lamentáltak hamarosan bekövetkező, elkerülhetetlen végzetükről. Ez után tizenegy sorban tizenegy haldokló ember: egy király,egy pápa, egy püspök, egy lovag, egy tudós, egy gondolkodó, egy fiatalember, egy öregember, egy szegény, valamint egy bolond. Más vélemények szerint a haláltánc ábrázolások az elmúlással kapcsolatos középkori költésze
ten kívül a ferences és domonkos rendi szerzetesek prédikációból, a misztériumokból és babonákból eredeztethetőek.A haláltánc illusztrációk műfaja a XV. századba lett népszerű, kivált Közép-Európa területein lelhetők fel effajta alkotások(Franciaország, Németország, Svájc, Észak-Olaszország területén nagy számban, de Horvátországban is), a legismertebb haláltánc ábrázolás éppen Beram városának Szent Mária templomában, Horvátországban, mely művet Kastavból való Vincent készítette segédeivel 1474-ben. Impozáns munka.
Felhasznált irodalom:
www.medievalwall.com
www.lamortdanslart.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése