A bolygó hollandi, a soha haza nem térő, a végtelen Óceánon való örök vitorlázásra kárhoztatott szellemhajó, mely a messzeségben tűnik fel a semmiből, időnként szikrázó lidércfényekkel. Sohasem szállhatnak partra megnyugvásuk reményében, a tengeren való örök bolyongásra ítéltettek. A hajó megpillantása rossz óment jelentett, s mindig csapást vont maga után.Az eredtére vonatkozólag számos legenda kering a tengerész-folklórban, közeli kapcsolatban állt például a középkori Falkenburg-kapitány mítoszával, ki az Északi-tengeren lett szüntelen kóborlásra átkozva az Ítélet napjáig, miközben ráadásul az Ördöggel kellett kockáznia saját lelkéért. Úgy tűnik ez lehetett a hollandus változat alapja.
A hajóra vonatkozó első könyvbéli hivatkozás George Barrington Voyage to Botany Bay c. 1795-ös művében található:
„Gyakran hallottam a matrózok babonáit kísértetekről jelentve, de sohasem adtam túl sok hitelt e beszámolóknak; úgy hírlik néhány éve egy holland hadihajó eltűnt a Jóreménység-fokánál, aminek minden fedélzeten lévő lelke odaveszett, kísérőhajója [azonban]túlélte a vihart, és röviddel azután kikötött a földfoknál. Helyreállítván [hajójukat] visszatérőben Európába egy kegyetle
n viharba keveredtek, közel ugyanazon földrajzi szélességen. Az éjszakai őrség során több ember látott, vagy legalábbis azt képzelte, hogy látott egy irányukban álló hajót,[majd] feléjük tartva, mintha az le akarná rohanni őket: azt állították, hogy ez pontosan az a hajó, mely az előző vihar során elsüllyedt, és bizonyosan annak kellett lennie, vagy legalábbis szellemének, de amint kitisztult az idő, a tárgy, s a sűrű sötét felhő eltűnt. Semmi sem verhette ki a tengerészek fejéből a jelenséget, és a kikötőbe megérkezvén ahogy a körülményeket magyarázták, futótűzként terjedt a történet, és az állítólagos fantom-hajót Bolygó hollandinak nevezték. A hollandtól az angol tengerészekre átragadt ez a pillanatnyi fellángolás, de van egy kevés Indiamen [régi típusú kereskedőhajó] matróz, akik kitartanak amellett, hogy látták a kísértetet.”
Egyebek iránt a hajó kapitánya egyes források szerint istenkáromló esküt tett: vagy behajózik a Tábla-öbölbe, vagy pedig elkárhozik. A hajó végül ugye sziklára futott és elsüllyedt, a kapitány pedig ezen eskü terhe alatt arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig a környező vizeken ha
jtsa a hullámokat.
Más források szerint egy bizonyos Bernard Fokke nevű XVII. századbeli, a Holland Kelet-Indiai Társaságnak dolgozó fríz kapitány lehet a kísértethajó vezetője. Fokke villámgyors útjairól volt híres Hollandia és Jáva között, és rossznyelvűek szerint az Ördöggel lepaktált, hogy 90 nap alatt eljuthasson az Antillákra, de emiatt azzal bűnhődik, hogy a Jóreménység foka körül hajózik míg világ a világ, és a hajó fedélzetén állva homokóráján számlálja az évszázadokat. Egy másik verzió szerint, egészen pontosan a Blackwood's Magazine 1821 májusi számában viszont az áll, hogy a Bolgyó hollandi egy amszterdami hajó volt, mely hetven éve hagyta el a dokkot, és Hendrik van der Decken nevű tengeri medve kormányozta. Alapvetően megbízható forma volt, és bátran szembe is szegült volna az ördöggel, ha úgy adódik. Éppen ezért sosem panaszkodtak a kapitánysága alatt. Aztán a mai Fokváros környékén szelték a hullámokat, a Table-öbölnél, és egy egész napon át küszködtek az ottani időjárással. A szél azonban csak egyre őket fújta, vagyis nem éppen nekik kedvezett, és a derék van der Decken bizony elkezdett szentségelni. Sötétedést követően egy másik hajó [a kísérőhajó kapitánya] arról faggatta őket, hogy bemennek-e az öbölbe éjszaka, vagy sem. Van der Decken így válaszolt: "legyek örökké átkozott ha így tennék, az ítélet napjáig a széllel kellene küzdenem!" És valóban nem futottak be az öbölbe, a széllel való hosszadalmas küzdelmük, és az ebből adódó lehetséges késedelem miatt, bár nem is látták őket többé sehol sem...
A későbbiekben, a XIX. és a XX. század során is több jelentés számolt
be a Bolygó hollandi felbukkanásáról. Úgy, mint György, Wales hercege (a későbbi V. György angol király). Kamaszéveinek végén, az 1880-as években idősebb testvérével, Viktor Alberttel egy három éves utazáson vettek részt oktatójukkal, Daltonnal, a Bacchante nevű korvetten, és Dalton ezeket jegyezte fel: "hajnal négykor a Bolgyó hollandi elvágta utunkat, s a szellemhajó különös vörös fényben izzott", ám mikor a 200 yard távolságban érő fantomhajóhoz közelítettek, annak hirtelen nyoma veszett. A Bolygó Hollanditól egyszerűen rettegtek a babonás hiedelmekre amúgy is hajlamos tengerészek; a vöröslő fényben izzó, fekete testű, és mindig teljes vitorlázattal feltűnő hajóról állítólag gyakran lehetett kiáltásokat hallani, és jó néhányan látták a fedélzeten a kapitányt is, izzó szemekkel, lobogó ősz hajjal.
A találkozást túlélők rengeteg halálesetet, tragikus hajószerencsétlenséget írtak a Bolygó Hollandi számlájára. Legtöbbször ugye a Jóreménység foka körül észlelték a baljós jelenést, de a II. világháború idején már a német tengeralattjárók legénységét is rázta a félelem szele a Bolygó Hollanditól, amelyet akkoriban Szueztől keletre láttak felbukkanni.
Sok racionális magyarázat létezhet a kísértethajók felbukkanására, leginkább rossz látási viszonyok vagy Fata morgana-k
okozhatnak ilyen típusú érzéki csalódást. Kétségtelen azonban, hogy sok esetben valóban elhagyott, kóbor hajókat láttak a tengerészek ide-oda hányódni a tengeri útvonalak között - a Jóreménység foka körül fokföldi fantomoknak hívták ezeket. Az 1930-as évek óta jelentősen megcsappant a fantomhajókról szóló jelentések száma - talán azért, mert akkoriban az utolsó valódi, hányódó hajókat is elsüllyesztették.
Egyebek iránt a babonákon nincs mit csodálkozni. Ha egy ember huzamosabb időt tölt el távol a szárazföldtől, akármennyire is szereti a tengert, tuti hogy begolyózik. Az ember a szárazföldre termett, mint olyan, noha elviekben uralma alá hajt mindent a Marianna-ároktól a Termoszféráig, de facto csak a földön állja meg igazán a helyét. Szó szerint. S ha belegondolunk, nagyon is félelmetes tud lenni a tenger. Nem a Krakenek vagy Leviatánok miatt, nukleáris töltetű torpedóink a szuperkavitáció jelenségét felhasználva akár 370 km/órás sebességgel szétlőhetik őket, hogy aztán a tengerbiológusok megállapítsák cafataikból, hogy egy kihaltnak vélt, ám újra felfedezett, de már kipusztított lény friss foszlányait tartsák kezükben. Sokkal inkább határtalansága miatt, az Óceán ereje miatt. Már egy nagyobb tó közepén, csónakban horgászva is attól paráztam anno, hogy felborítja lélekvesztőnket egy megvadult kárász-raj, valahol a nyílt, hátborzongatóan hatalmas tengeren, egy bármikor beszakadható sötét kárpiton száz, hogy már az első este látnám a Bolygó hollandit. Egy régi típusú szkúneren petróleumlámpával a vaksötét éjben, sűrű és nehéz ködben, több kilométernyi mély fekete víztömegen hánykódva hónapok óta, az árbochoz kötöztetném magam, mint Odüsszeusz, és viaszt tömetnék a fülembe: egészen biztos, hogy csak így bírnám ki. Elég csak egy ódon vitorlással kihajózni, és már jönnek is Bolygó hollandusok. Amilyen neylon-gyerek vagyok, nem nehéz beleképzelnem magam egykori tengerészek rémálmaiba, látomásaiba. S ki tudja egyáltalán, hogy pusztán a fantazmagória minden? Ha meghal valaki, akkor pedig nincsen semmi? Ebből kiindulva miért ne lehetnének szellemek? A szellemeknek meg miért ne lehetnék hajóik?
„Gyakran hallottam a matrózok babonáit kísértetekről jelentve, de sohasem adtam túl sok hitelt e beszámolóknak; úgy hírlik néhány éve egy holland hadihajó eltűnt a Jóreménység-fokánál, aminek minden fedélzeten lévő lelke odaveszett, kísérőhajója [azonban]túlélte a vihart, és röviddel azután kikötött a földfoknál. Helyreállítván [hajójukat] visszatérőben Európába egy kegyetle
n viharba keveredtek, közel ugyanazon földrajzi szélességen. Az éjszakai őrség során több ember látott, vagy legalábbis azt képzelte, hogy látott egy irányukban álló hajót,[majd] feléjük tartva, mintha az le akarná rohanni őket: azt állították, hogy ez pontosan az a hajó, mely az előző vihar során elsüllyedt, és bizonyosan annak kellett lennie, vagy legalábbis szellemének, de amint kitisztult az idő, a tárgy, s a sűrű sötét felhő eltűnt. Semmi sem verhette ki a tengerészek fejéből a jelenséget, és a kikötőbe megérkezvén ahogy a körülményeket magyarázták, futótűzként terjedt a történet, és az állítólagos fantom-hajót Bolygó hollandinak nevezték. A hollandtól az angol tengerészekre átragadt ez a pillanatnyi fellángolás, de van egy kevés Indiamen [régi típusú kereskedőhajó] matróz, akik kitartanak amellett, hogy látták a kísértetet.”Egyebek iránt a hajó kapitánya egyes források szerint istenkáromló esküt tett: vagy behajózik a Tábla-öbölbe, vagy pedig elkárhozik. A hajó végül ugye sziklára futott és elsüllyedt, a kapitány pedig ezen eskü terhe alatt arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig a környező vizeken ha
jtsa a hullámokat.Más források szerint egy bizonyos Bernard Fokke nevű XVII. századbeli, a Holland Kelet-Indiai Társaságnak dolgozó fríz kapitány lehet a kísértethajó vezetője. Fokke villámgyors útjairól volt híres Hollandia és Jáva között, és rossznyelvűek szerint az Ördöggel lepaktált, hogy 90 nap alatt eljuthasson az Antillákra, de emiatt azzal bűnhődik, hogy a Jóreménység foka körül hajózik míg világ a világ, és a hajó fedélzetén állva homokóráján számlálja az évszázadokat. Egy másik verzió szerint, egészen pontosan a Blackwood's Magazine 1821 májusi számában viszont az áll, hogy a Bolgyó hollandi egy amszterdami hajó volt, mely hetven éve hagyta el a dokkot, és Hendrik van der Decken nevű tengeri medve kormányozta. Alapvetően megbízható forma volt, és bátran szembe is szegült volna az ördöggel, ha úgy adódik. Éppen ezért sosem panaszkodtak a kapitánysága alatt. Aztán a mai Fokváros környékén szelték a hullámokat, a Table-öbölnél, és egy egész napon át küszködtek az ottani időjárással. A szél azonban csak egyre őket fújta, vagyis nem éppen nekik kedvezett, és a derék van der Decken bizony elkezdett szentségelni. Sötétedést követően egy másik hajó [a kísérőhajó kapitánya] arról faggatta őket, hogy bemennek-e az öbölbe éjszaka, vagy sem. Van der Decken így válaszolt: "legyek örökké átkozott ha így tennék, az ítélet napjáig a széllel kellene küzdenem!" És valóban nem futottak be az öbölbe, a széllel való hosszadalmas küzdelmük, és az ebből adódó lehetséges késedelem miatt, bár nem is látták őket többé sehol sem...
A későbbiekben, a XIX. és a XX. század során is több jelentés számolt
be a Bolygó hollandi felbukkanásáról. Úgy, mint György, Wales hercege (a későbbi V. György angol király). Kamaszéveinek végén, az 1880-as években idősebb testvérével, Viktor Alberttel egy három éves utazáson vettek részt oktatójukkal, Daltonnal, a Bacchante nevű korvetten, és Dalton ezeket jegyezte fel: "hajnal négykor a Bolgyó hollandi elvágta utunkat, s a szellemhajó különös vörös fényben izzott", ám mikor a 200 yard távolságban érő fantomhajóhoz közelítettek, annak hirtelen nyoma veszett. A Bolygó Hollanditól egyszerűen rettegtek a babonás hiedelmekre amúgy is hajlamos tengerészek; a vöröslő fényben izzó, fekete testű, és mindig teljes vitorlázattal feltűnő hajóról állítólag gyakran lehetett kiáltásokat hallani, és jó néhányan látták a fedélzeten a kapitányt is, izzó szemekkel, lobogó ősz hajjal.A találkozást túlélők rengeteg halálesetet, tragikus hajószerencsétlenséget írtak a Bolygó Hollandi számlájára. Legtöbbször ugye a Jóreménység foka körül észlelték a baljós jelenést, de a II. világháború idején már a német tengeralattjárók legénységét is rázta a félelem szele a Bolygó Hollanditól, amelyet akkoriban Szueztől keletre láttak felbukkanni.
Sok racionális magyarázat létezhet a kísértethajók felbukkanására, leginkább rossz látási viszonyok vagy Fata morgana-k
okozhatnak ilyen típusú érzéki csalódást. Kétségtelen azonban, hogy sok esetben valóban elhagyott, kóbor hajókat láttak a tengerészek ide-oda hányódni a tengeri útvonalak között - a Jóreménység foka körül fokföldi fantomoknak hívták ezeket. Az 1930-as évek óta jelentősen megcsappant a fantomhajókról szóló jelentések száma - talán azért, mert akkoriban az utolsó valódi, hányódó hajókat is elsüllyesztették.Egyebek iránt a babonákon nincs mit csodálkozni. Ha egy ember huzamosabb időt tölt el távol a szárazföldtől, akármennyire is szereti a tengert, tuti hogy begolyózik. Az ember a szárazföldre termett, mint olyan, noha elviekben uralma alá hajt mindent a Marianna-ároktól a Termoszféráig, de facto csak a földön állja meg igazán a helyét. Szó szerint. S ha belegondolunk, nagyon is félelmetes tud lenni a tenger. Nem a Krakenek vagy Leviatánok miatt, nukleáris töltetű torpedóink a szuperkavitáció jelenségét felhasználva akár 370 km/órás sebességgel szétlőhetik őket, hogy aztán a tengerbiológusok megállapítsák cafataikból, hogy egy kihaltnak vélt, ám újra felfedezett, de már kipusztított lény friss foszlányait tartsák kezükben. Sokkal inkább határtalansága miatt, az Óceán ereje miatt. Már egy nagyobb tó közepén, csónakban horgászva is attól paráztam anno, hogy felborítja lélekvesztőnket egy megvadult kárász-raj, valahol a nyílt, hátborzongatóan hatalmas tengeren, egy bármikor beszakadható sötét kárpiton száz, hogy már az első este látnám a Bolygó hollandit. Egy régi típusú szkúneren petróleumlámpával a vaksötét éjben, sűrű és nehéz ködben, több kilométernyi mély fekete víztömegen hánykódva hónapok óta, az árbochoz kötöztetném magam, mint Odüsszeusz, és viaszt tömetnék a fülembe: egészen biztos, hogy csak így bírnám ki. Elég csak egy ódon vitorlással kihajózni, és már jönnek is Bolygó hollandusok. Amilyen neylon-gyerek vagyok, nem nehéz beleképzelnem magam egykori tengerészek rémálmaiba, látomásaiba. S ki tudja egyáltalán, hogy pusztán a fantazmagória minden? Ha meghal valaki, akkor pedig nincsen semmi? Ebből kiindulva miért ne lehetnének szellemek? A szellemeknek meg miért ne lehetnék hajóik?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése