A mai napra legátfogóbb keretet talán egy szemináriumi dogám nyújthat gondolataim kifejtéséhez, melyet még a tavasszal írtam a PTI - igazgatójának egy igen érdekes órájára. Címe: 1956 értelmezései és a nemzet. A dolgozat bárminemű felhasználása 5-10 évig terjedő szabadságvesztéssel sújtandó. Szóval:
1956 az első antitotalitárius forradalomként tűnik fel a magyar történelembe, de emellett nemzeti forradalom is volt egyúttal. Az egyetemisták, a születő pártok programjai között a demokratikus és szocialista törekvések mellett kimondottan nemzeti sérelmekkel foglalkozó pontok (a szovjet csapatok kivonása, Magyarország szuverenitásának visszaállítása, a régi Kossuth-címer visszaállítása, a hagyományokhoz méltó új egyenruha a magyar honvédségnek,
március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása).[2] A nemzeti kérdés– mint függetlenségi problematika, vagy a határon túl élő magyarok helyzete nem vetődött fel nyilvánosan. Ennek oka többek között abban rejlett, hogy a „szocializmus humanizálását” megnehezítette volna az e tekintetbe vett nemzeti sérelmek előtérbe állítása a szövetségesek, a szovjetek, és a környező államok körében minden bizonnyal jelentkező ellenállás miatt. A sztálinizmus bírálata azonban a szovjetizálás bírálata is volt egyúttal, ekképpen a függetlenség hiányáról is szólt.[3]
Nagy Imre tisztában volt a nemzeti kérdés súlyával, és megnyilatkozásaival is egyértelműen patrióta voltára enged következtetni.[4] Snagovban írt vitairatának lényegi mondandója is, hogy 1956-ban az ország függetlenségének, egyenjogúságának, valamint szuverenitásának biztosítása volt legfőbb célja.[5] A korabeli dokumentumokból, visszaemlékezésekből egyértelműen kitűnik, hogy 1956 őszén egy véglegesen megosztott országban rég nem látott nemzeti egység-nemzeti összefogás[6] alakult ki a szovjet csapatok kivonását illetően, valamint a katasztrofális Rákosi-rendszer ellenében. [7] Ahogy azt a Nagy Imre-kormány utolsó működő államminisztere, Bibó István is megfogalmazta: „Egyébként is a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt és egy esztelen vérengzésre volt válasz, meglepően józan, emberséges, és mértéktartó volt.”[8]
A felkelők meglehetősen heterogén tábort alkottak. Saját jogon politizálni kívánó fiatal munkások, diákok; s a Nagy Imre nézeteit valló kommunisták, kik a szocializmus demokratizálódását, a nemzeti függetlenség és szuverenitás elérését tartották legfőbb törekvésüknek.[9] Újra aktivizálódott a népi értelmiség, mely a paraszti érdekképviselet, valamint a demokratizálódás érdekében lépett fel.[10] Az egykori szocialisták, demokraták, munkásemberek, az ötvenes évek elején társadalmi státuszukat vagy vagyonukat veszett emberek; a volt középosztálybeliek, értelmiségiek is mind-mind színre léptek, s politikai teret kerestek legkülönbözőbb érdekeik miatt.[11]
Az új, nem sztálinista típusú szocializmus politikai modellje a magyar szándékok szerint a nyugati demokráciák pluralista, többpártrendszeres, parlamenti modellje lett volna. „A dicsőséges magyar forradalom egy hét alatt megteremtette azokat az erőviszonyokat, melyekben lehetségessé válik valóságos, szabad, magyar demokrácia megindulása.”[12] Bibó István 1956. November 4.-ei nyilatkozatában arról is számot ad, hogy „Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni.”[13] A társadalom vegyes összetételű csoportjainak politikai reformmozgalma 1956-ban természetszerűen állította előtérbe a demokratizálás, a humanizáció és a nemzeti önrendelkezés újrafogalmazásának követelményét, amit a forradalomban részt vevők, majd a fegyveres felkelők is magukévá tettek, és amelyek a szovjet katonai beavatkozás indulatokat felkorbácsoló hatására sem változtak meg gyökeresen.[14]
A szovjet csapatoknak a magyar politikai válságba való beleavatkozása miatt ez a nemzeti elem és a szabadságvágy magában függetlenségért folytatott harcban öntött testet, s szélesedő nemzeti összefogást eredményezett..[15]A geopolitikai realitásoknak megfelelően az elsöprő erejű szovjet intervenció hatására sem bomlott meg a nemzeti ellenállás egészen 1956. december elejéig.[16] Ez a szovjet intervenció azonban megakadályozta, hogy a forradalom elérje végső célját.[17] „S aki a magyar forradalom s a leverését követő ellenállás valóságával egy kicsit is kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, ami a szovjet tankok szétlőttek, hogy helyette berendezkedni segítsenek valamit, ami mindenhez hasonlít, csak a jövőt építő társadalomhoz nem.”[18]
A forradalom bukása után bár fontosabb elvi kérdések szabad megvitatására már nem volt lehetőség, bár 1956-1957 között a forradalomról alkotott hivatalos kép alkotása – mely egyebek iránt folyamatosan változott az idők során- komoly belső vitákat eredményezett. Közvetlenül a forradalom után még az „ellenforradalom” minősítés sem volt általános.[19] Ez csak fokozatosan nyert teret az MSZMP hatalmának megszilárdulásával párhuzamosan[20].
Az 1956 utáni viták lefolytatására alakult meg az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő úgynevezett Kulturális Elméleti Munkaközösség. Ez a munkaközösség bizonyos témák(burzsoá nacionalizmus, szocialista hazafiság, népi írók, szocialista realizmus, irodalmi modernizmus, etc.) megvitatását követően tette közzé állásfoglalásait.[21]Ezek közül az egyik legfontosabbnak talán a szocialista hazafiságról szóló állásfoglalást tekinthetjük, mely szerint a nacionalizmus elvesztette kezdeti haladó szerepét, s immáron akadályozza a ’különböző nemzetekhez tartozó dolgozók összefogását a kapitalizmus elleni harcban’. „A mai magyar nacionalizmus célja a szocializmus építésének akadályozása, a munkáshatalom aláásása, a szocialista tábor egységének megbontása és a kapitalizmus visszaállítása.”[22] A tézisek tehát a nacionalizmust tették meg legfőbb bűnbaknak. Ennek megfelelően az újra hatalomra került pártvezetés megindította harcát a „burzsoá nacionalizmus” megnyilvánulásaival szemben, s a szocialista hazafiság lényegét (nép, szülőföld tisztelete, proletárdiktatúra megteremtése, a dolgozó nép társadalmi felszabadítása, etc.) fogalmazta meg. Ebből adódóan azokat tartották igazi hazafiaknak, akik ezeket az elveket vallották. Az itt kifejtett téziseket az 1970-es években született új állásfoglalásban is feltartották.[23]Az 1960-as évek elején Révai kulturpolitikusi és főideológusi szerepét Aczél György vette át.[24]
1956 lényegében tudatos felejtés sorsára jutott. A hatalom nem kívánta ünnepeltetni magát a felkelés leverése miatt, a társadalom számottevőbb hányada pedig úgyszintén a jobbnak látta nem felidézni a történéseket.[25] Éppen ezért 1956 valódi örökségének sokáig csak „földalatti”, vagy éppen emigráns létezése volt egészen a demokratikus ellenzék fellépéséig a nyolcvanas évek közepén-végén. Számukra a forradalom emlékének ápolása a rendszerrel szembeni ellenállás szimbóluma, 1956 a nemzeti függetlenség, mi több magának a demokráciának a jelképe volt.[26]
Mintegy két évtizeddel az 1956-os felkelést követően azonban fokozatos változások következtetek be az állampárt jellegében és magatartásában, mindez azonban nem jelentette a rendszer intézményes kereteinek felszámolását, miképpen is a kor geopolitikai realitásai erre nem adtak módot. Az 1956-os felkeléssel kapcsolatos nézetek differenciálódása a Kádár-rendszer bomlásával, 1956 emlékének nyilvános feltámadásával kezdődött, mikor is a nyolcvanas évek közepére a honi társadalmi, politikai és a szellemi elitben is megértek a feltételei, hogy felvessék a rendszer politikai reformjait, s felülvizsgálják ’56 örökségéhez fűződő viszonyukat. E reformviták egy szabadabb szellemi atmoszférát nyitottak meg, melyben megismerkedhettek a hazai demokratikus ellenzék, az emigráns politikai körök tevékenységével s azok orgánumaival. Ez az új generáció már nehezen fogadta el, miért is volt szükség ilyen súlyos megtorlásra az „ellenforradalom” leverését követően, még a geopolitikai realitások összefüggésében sem.
1988 májusában[27] Kádár Jánost leváltották, ami alapvető fordulatot jelentett az 1956-hoz történő viszonyulás terén is, s elkezdődött a múlt kritikai feldolgozása; melynek eredményeképpen 1956 „ellenforradalom” helyett népi felkelésként aktualizálódott. [28] 1956 újratematizálása s tudatosítása belső politikai válságot eredményezett, s nagymértékben hozzájárult a régi rend felbomlásához, magának a rendszerváltásnak dinamikájához. Ugyanakkor 1956 közvetlen politikai jelentőségével kapcsolatban kezdettől eltérő vélemények voltak jelen a magyar társadalomban, sőt a hagyomány értelmezésében is olyan éles viták bontakoztak ki, amelyek kérdésessé tették központi szerepét egy modern nemzeti identitáskép kialakításában.[29] Ezeket az eltérő megközelítéseket jól tükrözi az ’56 irodalmában meglévő differenciálódás is, melynek lényegében négy irányzata ismeretes. Két „baloldali” és két „jobboldali”, nevezetesen reformszocialista, a nemzeti demokrata, a konzervatív nemzeti és a szélsőjobboldali irányzat[30].
Az 1956-os forradalom előre sejthető bukása ellenére vízválasztónak bizonyult az ország második világháborút követő történelmében. A magyarságot mondhatni reálisabb önszemléletre, s arra tanította meg, hogy nem számíthatnak külső támogatásra. A Szovjetuniót pedig arra, hogy a magyarokat nem lehet saját népükhöz hasonló alávetettségben tartani. E kölcsönös felismerés jegyében alakult ki az a kompromisszum, mely lehetséges optimumként a társadalom nagy része számára elfogadható volt. Ebben az értelmezésben 56’ nem bukott el, hanem a Rákóczi-szabadságharchoz, vagy éppen 1848-49-hez hasonlóan a kompromisszumkötés feltételeit javította.[31] Továbbá 1956-ot követően a nemzeti-nemzetiségi kérdés egyaránt fontos bel-és külpolitikai jelentőségre tett szert a kelet-közép-európai térségben. A nemzeti problematika hatást gyakorolt a Szovjetunió és az európai szocialista országok kapcsolatrendszere, valamint az egymástól elkülönülő nemzeti érdekek is mint a térség országainak egymáshoz fűződő viszonyának meghatározó elemévé vált.[32]
1956 azért fontos ma is, „mert kifejezte az emberi, társadalmi, nemzeti szabadságvágyat, önrendelkezési igényt.” S továbbá „a felkelésben felszabaduló energia megmutatta, hogy az emberi léptékű, politikai és kulturális, a történelmen, a sorsvállaláson alapuló közösség: a nemzet nem kiiktatható az emberi-társadalmi viszonyok rendszeréből.”[33]
Nagy Imre tisztában volt a nemzeti kérdés súlyával, és megnyilatkozásaival is egyértelműen patrióta voltára enged következtetni.[4] Snagovban írt vitairatának lényegi mondandója is, hogy 1956-ban az ország függetlenségének, egyenjogúságának, valamint szuverenitásának biztosítása volt legfőbb célja.[5] A korabeli dokumentumokból, visszaemlékezésekből egyértelműen kitűnik, hogy 1956 őszén egy véglegesen megosztott országban rég nem látott nemzeti egység-nemzeti összefogás[6] alakult ki a szovjet csapatok kivonását illetően, valamint a katasztrofális Rákosi-rendszer ellenében. [7] Ahogy azt a Nagy Imre-kormány utolsó működő államminisztere, Bibó István is megfogalmazta: „Egyébként is a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt és egy esztelen vérengzésre volt válasz, meglepően józan, emberséges, és mértéktartó volt.”[8]
A felkelők meglehetősen heterogén tábort alkottak. Saját jogon politizálni kívánó fiatal munkások, diákok; s a Nagy Imre nézeteit valló kommunisták, kik a szocializmus demokratizálódását, a nemzeti függetlenség és szuverenitás elérését tartották legfőbb törekvésüknek.[9] Újra aktivizálódott a népi értelmiség, mely a paraszti érdekképviselet, valamint a demokratizálódás érdekében lépett fel.[10] Az egykori szocialisták, demokraták, munkásemberek, az ötvenes évek elején társadalmi státuszukat vagy vagyonukat veszett emberek; a volt középosztálybeliek, értelmiségiek is mind-mind színre léptek, s politikai teret kerestek legkülönbözőbb érdekeik miatt.[11]
Az új, nem sztálinista típusú szocializmus politikai modellje a magyar szándékok szerint a nyugati demokráciák pluralista, többpártrendszeres, parlamenti modellje lett volna. „A dicsőséges magyar forradalom egy hét alatt megteremtette azokat az erőviszonyokat, melyekben lehetségessé válik valóságos, szabad, magyar demokrácia megindulása.”[12] Bibó István 1956. November 4.-ei nyilatkozatában arról is számot ad, hogy „Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni.”[13] A társadalom vegyes összetételű csoportjainak politikai reformmozgalma 1956-ban természetszerűen állította előtérbe a demokratizálás, a humanizáció és a nemzeti önrendelkezés újrafogalmazásának követelményét, amit a forradalomban részt vevők, majd a fegyveres felkelők is magukévá tettek, és amelyek a szovjet katonai beavatkozás indulatokat felkorbácsoló hatására sem változtak meg gyökeresen.[14]
A szovjet csapatoknak a magyar politikai válságba való beleavatkozása miatt ez a nemzeti elem és a szabadságvágy magában függetlenségért folytatott harcban öntött testet, s szélesedő nemzeti összefogást eredményezett..[15]A geopolitikai realitásoknak megfelelően az elsöprő erejű szovjet intervenció hatására sem bomlott meg a nemzeti ellenállás egészen 1956. december elejéig.[16] Ez a szovjet intervenció azonban megakadályozta, hogy a forradalom elérje végső célját.[17] „S aki a magyar forradalom s a leverését követő ellenállás valóságával egy kicsit is kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, ami a szovjet tankok szétlőttek, hogy helyette berendezkedni segítsenek valamit, ami mindenhez hasonlít, csak a jövőt építő társadalomhoz nem.”[18]
A forradalom bukása után bár fontosabb elvi kérdések szabad megvitatására már nem volt lehetőség, bár 1956-1957 között a forradalomról alkotott hivatalos kép alkotása – mely egyebek iránt folyamatosan változott az idők során- komoly belső vitákat eredményezett. Közvetlenül a forradalom után még az „ellenforradalom” minősítés sem volt általános.[19] Ez csak fokozatosan nyert teret az MSZMP hatalmának megszilárdulásával párhuzamosan[20].
Az 1956 utáni viták lefolytatására alakult meg az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő úgynevezett Kulturális Elméleti Munkaközösség. Ez a munkaközösség bizonyos témák(burzsoá nacionalizmus, szocialista hazafiság, népi írók, szocialista realizmus, irodalmi modernizmus, etc.) megvitatását követően tette közzé állásfoglalásait.[21]Ezek közül az egyik legfontosabbnak talán a szocialista hazafiságról szóló állásfoglalást tekinthetjük, mely szerint a nacionalizmus elvesztette kezdeti haladó szerepét, s immáron akadályozza a ’különböző nemzetekhez tartozó dolgozók összefogását a kapitalizmus elleni harcban’. „A mai magyar nacionalizmus célja a szocializmus építésének akadályozása, a munkáshatalom aláásása, a szocialista tábor egységének megbontása és a kapitalizmus visszaállítása.”[22] A tézisek tehát a nacionalizmust tették meg legfőbb bűnbaknak. Ennek megfelelően az újra hatalomra került pártvezetés megindította harcát a „burzsoá nacionalizmus” megnyilvánulásaival szemben, s a szocialista hazafiság lényegét (nép, szülőföld tisztelete, proletárdiktatúra megteremtése, a dolgozó nép társadalmi felszabadítása, etc.) fogalmazta meg. Ebből adódóan azokat tartották igazi hazafiaknak, akik ezeket az elveket vallották. Az itt kifejtett téziseket az 1970-es években született új állásfoglalásban is feltartották.[23]Az 1960-as évek elején Révai kulturpolitikusi és főideológusi szerepét Aczél György vette át.[24]
1956 lényegében tudatos felejtés sorsára jutott. A hatalom nem kívánta ünnepeltetni magát a felkelés leverése miatt, a társadalom számottevőbb hányada pedig úgyszintén a jobbnak látta nem felidézni a történéseket.[25] Éppen ezért 1956 valódi örökségének sokáig csak „földalatti”, vagy éppen emigráns létezése volt egészen a demokratikus ellenzék fellépéséig a nyolcvanas évek közepén-végén. Számukra a forradalom emlékének ápolása a rendszerrel szembeni ellenállás szimbóluma, 1956 a nemzeti függetlenség, mi több magának a demokráciának a jelképe volt.[26]
Mintegy két évtizeddel az 1956-os felkelést követően azonban fokozatos változások következtetek be az állampárt jellegében és magatartásában, mindez azonban nem jelentette a rendszer intézményes kereteinek felszámolását, miképpen is a kor geopolitikai realitásai erre nem adtak módot. Az 1956-os felkeléssel kapcsolatos nézetek differenciálódása a Kádár-rendszer bomlásával, 1956 emlékének nyilvános feltámadásával kezdődött, mikor is a nyolcvanas évek közepére a honi társadalmi, politikai és a szellemi elitben is megértek a feltételei, hogy felvessék a rendszer politikai reformjait, s felülvizsgálják ’56 örökségéhez fűződő viszonyukat. E reformviták egy szabadabb szellemi atmoszférát nyitottak meg, melyben megismerkedhettek a hazai demokratikus ellenzék, az emigráns politikai körök tevékenységével s azok orgánumaival. Ez az új generáció már nehezen fogadta el, miért is volt szükség ilyen súlyos megtorlásra az „ellenforradalom” leverését követően, még a geopolitikai realitások összefüggésében sem.
1988 májusában[27] Kádár Jánost leváltották, ami alapvető fordulatot jelentett az 1956-hoz történő viszonyulás terén is, s elkezdődött a múlt kritikai feldolgozása; melynek eredményeképpen 1956 „ellenforradalom” helyett népi felkelésként aktualizálódott. [28] 1956 újratematizálása s tudatosítása belső politikai válságot eredményezett, s nagymértékben hozzájárult a régi rend felbomlásához, magának a rendszerváltásnak dinamikájához. Ugyanakkor 1956 közvetlen politikai jelentőségével kapcsolatban kezdettől eltérő vélemények voltak jelen a magyar társadalomban, sőt a hagyomány értelmezésében is olyan éles viták bontakoztak ki, amelyek kérdésessé tették központi szerepét egy modern nemzeti identitáskép kialakításában.[29] Ezeket az eltérő megközelítéseket jól tükrözi az ’56 irodalmában meglévő differenciálódás is, melynek lényegében négy irányzata ismeretes. Két „baloldali” és két „jobboldali”, nevezetesen reformszocialista, a nemzeti demokrata, a konzervatív nemzeti és a szélsőjobboldali irányzat[30].
Az 1956-os forradalom előre sejthető bukása ellenére vízválasztónak bizonyult az ország második világháborút követő történelmében. A magyarságot mondhatni reálisabb önszemléletre, s arra tanította meg, hogy nem számíthatnak külső támogatásra. A Szovjetuniót pedig arra, hogy a magyarokat nem lehet saját népükhöz hasonló alávetettségben tartani. E kölcsönös felismerés jegyében alakult ki az a kompromisszum, mely lehetséges optimumként a társadalom nagy része számára elfogadható volt. Ebben az értelmezésben 56’ nem bukott el, hanem a Rákóczi-szabadságharchoz, vagy éppen 1848-49-hez hasonlóan a kompromisszumkötés feltételeit javította.[31] Továbbá 1956-ot követően a nemzeti-nemzetiségi kérdés egyaránt fontos bel-és külpolitikai jelentőségre tett szert a kelet-közép-európai térségben. A nemzeti problematika hatást gyakorolt a Szovjetunió és az európai szocialista országok kapcsolatrendszere, valamint az egymástól elkülönülő nemzeti érdekek is mint a térség országainak egymáshoz fűződő viszonyának meghatározó elemévé vált.[32]
1956 azért fontos ma is, „mert kifejezte az emberi, társadalmi, nemzeti szabadságvágyat, önrendelkezési igényt.” S továbbá „a felkelésben felszabaduló energia megmutatta, hogy az emberi léptékű, politikai és kulturális, a történelmen, a sorsvállaláson alapuló közösség: a nemzet nem kiiktatható az emberi-társadalmi viszonyok rendszeréből.”[33]
[1] Nagy Tamás: A forradalom külpolitikai háttere. In: Tanulmányok és emlékmozaikok az 56-os forradalomról. Bp., 2007. 68.p.
[2] Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., 2007. 518.p.
[3] Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989. Bp.,2007. 19.p.
[4] Uo. 18.p
[5] „Az Rákosi-Gerő klikk, a letűnt párt- és ország vezetés sárba tiporta a magyar nemzeti eszméket, törekvéseket és érdekeket. Jóvátehetetlen bűnt követtek el a magyar nép és a nemzetközi munkásmozgalom ellen. De vajon az új párt- és országvezetés bűne kisebb-e? Jóvátették-e a múlt hibáit, orvosolták-e a jogos sérelmeket, véget vetettek-e a szolgalelkűségnek, amely a nemzet tragédiájához vezetett?(…) A magyar nép nemzeti harcát elárulták, hátba támadták, idegen fegyveres erővel leverték. Ilyen durván és kíméletlenül még nem tiporták el a magyar nép jogos nemzeti törekvéseit. Ilyen súlyos sérelmet még nem ejtettek a nemzeti önérzeten és büszkeségen, méltóságában így meg nem alázták.(…) Egy népnek nemzeti léte fő feltételeiért, nemzeti eszméiért folyó harca, amelynek zászlajára a függetlenség, szabadság, egyenjogúság van írva, s amely zászló alá állnak a nép széles tömegei, amelyeket a nemzeti célok lelkesítenek, nem lehet ellenforradalom. Ez a harc- nemzeti forradalmi felkelés. (Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések 1956-1957. Bp., 2006. 171.p.)
[6] E nemzeti egység nem éppen magától értetődő voltára hívja fel a figyelmet Ripp Zoltán, miszerint: „nagyon is ellentmondásos és konfliktusos eseménysorokat produkált az utca turbulens felkelése, a kaotikus fegyveres küzdelem, amely egyaránt mutatta a függetlenségi harc és a polgárháború jegyeit.” 1956 értelmezésének további problémáját adja, hogy politikailag és érzelmileg egyaránt erősen motivált megközelítések jellemzik a feldolgozások s az értelmezések egy részét. (Ripp Zoltán:Problémák, hiányosságok és nézetkülönbségek 1956 történetírásában. In: Múltunk 2006/4. sz. 100.p.)
[7] Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., 2007. 520.p.
[8] Emlékirat. Magyarország helyzete és a világhelyzet. In: A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról. Bp., 1996. 179.p.
[9] Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz. 33.p.
[10]A forradalom és szabadságharc leverését követően az országos tiltakozások közepette ülésezett a Magyar Írók Szövetségének 1956. december 28-i közgyűlése. Erdei Sándor főtitkár tartott beszámolót, majd Tamási Áron előterjesztésében pedig felhívást fogadtak el. A Gond és hitvallás c. „ünnepélyes állásfoglalás” szövegét az író maga fogalmazta meg. Éles vita után, de az állásfoglalás szellemében Veres Péter elnök zárta le a közgyűlést. „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét.”1957-től a Belügyminisztérium felfüggesztette az Írószövetség működését, számos írót letartóztattak és súlyos büntetésekre ítéltek. In: Agárdi Péter (szerk.): Művelődéstörténeti szöveggyűjtemény. II/1., Pécs, 1997. 201-202.p.
[11] Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz. 33.p.
[12] A politikai és alkotmányjogi kibontakozás útja [Fogalmazvány, 1956. Október 30-31.] In: Bibó István válogatott tanulmányok 1935-1979. Bp., 1990. 159.p.
[13] Uo. 167.p.
[14] „Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban” konferencia jegyzőkönyve.17.p.
[15] Földes György: Magyarország, Románia, és a nemzeti kérdés1956-1989. Bp., 2007. 19.p.
[16]Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz.36.p.
[17]1958 áprilisában Hruscsov, egy magyarországi látogatás alkalmával, az immár nyugodt országban elmeséli majd, hogy az 1956-os események mekkora zavarba hozták a szovjet vezetést: “Bár az erő és a jog a mi oldalunkon volt, nagyon nehéz volt döntenünk, hiszen a munkásság egy része az ellenforradalmamat támogatta...Higgyenek nekem, barátaim, a döntés előtt mi is nagyon nehéz napokat éltünk át.” (Fejtő Ferenc: 1956. A magyar forradalom. Az első népfölkelés a sztálini kommunizmus ellen.116.p.)
[18] Emlékirat. Magyarország helyzete és a világhelyzet. In: A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról. Bp., 1996. 181.p.
[19]A marxista ideológusok közötti eltérő nézeteket bizonyítja többek között Molnár Erik: Nemzeti-demokratikus felkelés vagy burzsoá ellenforradalom c. tanulmányai is
[20] Bayer József:1965 emlékének szerepe a rendszerváltásban. In: Múltunk. 2006/4. 5.p.
[21] Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., 2007. 521.p.
[22] A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról. Tézisek. Bp., 1959. 3.p.
[23] Néhány ponton azonban változtattak rajta, így a kozmopolitizmus és a népi-urbánus ellenét elítélése, vagy a cselekvő hazafiság számonkérése.
[24] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2005. 497.p.
[25] Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz. 36.p.
[26] Bayer József:1965 emlékének szerepe a rendszerváltásban. In: Múltunk. 2006/4.7.p.
[27]A forradalom résztvevőinek, és emlékének rehabilitálását követelő Történelmi Igazságtétel Bizottság 1988 tavaszán alakult.
[28] Bayer József:1965 emlékének szerepe a rendszerváltásban. In: Múltunk. 2006/4.10-11.p.
[29] „Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban” konferencia jegyzőkönyve.
[30] Litván György: Az 1956-os magyar forradalom hagyománya és irodalma. In: Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete. Évkönyv I. 1992. Bp., 1992. 7-16.p.
[31] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2005. 397.p.
[33] Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz. 41.p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése