Olyannyira felháborított az elhibázott bírói ítélet, mely az agyonajnározott argentin válogatottat nem kis előnyhöz juttatta, hogy tennem kell valamit a számomra szimpatikus játékot mutató mexikói válogatott érdekében. S ez esetemben nem lehet más, mint Új-Spanyolország függetlenné válásának történetének dióhéjban történő megvilágítása.Visszaröppenünk a hosszú XIX. század elejére. Az észak- és közép-amerikai -ekkor még - spanyol kézen fekvő területek, vagyis Új-Spanyolország alkirályságának elszakadási mozgalmát Napóleon tevékenysége indította el. Annak hallatán
ugyanis, hogy a korzikai őrizetbe vetette a spanyol uralkodócsaládot, és a trónra bebulizta öccsét, már 1808-ban agressziót, majd népi mozgalmat szült Mexikóvárosban, mely az alkirályság tulajdonképpeni leválását eredményezte. Az új vezetés kezdetben tartotta magát az anyaországi (sevillai) Központi Junta utasításaihoz, ám miután az 1810-ben elmenekült, egyből felcsapták fejüket az elszakadási törekvések. Ennek jellegzetessége, hogy első vezetői nem a kreolok (gyarmatokon született spanyolok), de a meszticek (félvér indiánok) voltak. Ekképp az 1810 decemberében megindult felkelés vezetője Miguel Hidalgo falusi pap volt, kinek seregét javarészt indián bányászok és parasztok alkották, akikkel Mexikóvárosba vonult. Serege viszont olyan szinten fegyelmezetlen volt, hogy elnézve rajtuk káromkodott és fütyörészett - ergo nem vállalkozhattak ostromra. Emellett rosszul felszereltek is voltak, így a spanyol királyi csapatoknak nem esett nehezükre 1811 januárjában szétverni őket; a menekülő Hidalgo is a spanyolok fogságába került, akik nem átallották kivégezni őt.
A mozgalom azonban ezzel korántsem ért véget, Hidalgo egy híve s bizalmas
a, a mesztic José Morelos plébános a fővárostól délre folytatta tovább a szervezkedést, és állt annak élére. 1812-ben jelentős sikereket ért el, és a Mexikóvárostól délre elterülő területek tekintélyes része fölött tudhatta fennhatóságát, implikálva ebbe Acapulco oly fontos kikötőjét is egyúttal. 1813 őszén kongresszust hívott egybe, ahol alkotmányt dolgoztak ki Morales demokratikus és republikánus nézetein alapozva. Ezt persze a kreol politikusok, valamint az egyházi körök igen ellenségesen fogadták, ami a felkelés vezetőségének kettéválásához vezetett. Másrészről az anyaország helyzetének stabilizálódása következtében 1814-ben a royalista erők félig agyonverték a felkelőket, a kongresszus menekülő üzemmódba kapcsolt, az utóvédharcokban Morelos szintúgy a spanyolok kezére került; ők meg az ilyen labdákra - mint Hidalgo esetében - lecsaptak: Morelest 1815-ben kivonták az élők sorából.
ugyanis, hogy a korzikai őrizetbe vetette a spanyol uralkodócsaládot, és a trónra bebulizta öccsét, már 1808-ban agressziót, majd népi mozgalmat szült Mexikóvárosban, mely az alkirályság tulajdonképpeni leválását eredményezte. Az új vezetés kezdetben tartotta magát az anyaországi (sevillai) Központi Junta utasításaihoz, ám miután az 1810-ben elmenekült, egyből felcsapták fejüket az elszakadási törekvések. Ennek jellegzetessége, hogy első vezetői nem a kreolok (gyarmatokon született spanyolok), de a meszticek (félvér indiánok) voltak. Ekképp az 1810 decemberében megindult felkelés vezetője Miguel Hidalgo falusi pap volt, kinek seregét javarészt indián bányászok és parasztok alkották, akikkel Mexikóvárosba vonult. Serege viszont olyan szinten fegyelmezetlen volt, hogy elnézve rajtuk káromkodott és fütyörészett - ergo nem vállalkozhattak ostromra. Emellett rosszul felszereltek is voltak, így a spanyol királyi csapatoknak nem esett nehezükre 1811 januárjában szétverni őket; a menekülő Hidalgo is a spanyolok fogságába került, akik nem átallották kivégezni őt.A mozgalom azonban ezzel korántsem ért véget, Hidalgo egy híve s bizalmas
a, a mesztic José Morelos plébános a fővárostól délre folytatta tovább a szervezkedést, és állt annak élére. 1812-ben jelentős sikereket ért el, és a Mexikóvárostól délre elterülő területek tekintélyes része fölött tudhatta fennhatóságát, implikálva ebbe Acapulco oly fontos kikötőjét is egyúttal. 1813 őszén kongresszust hívott egybe, ahol alkotmányt dolgoztak ki Morales demokratikus és republikánus nézetein alapozva. Ezt persze a kreol politikusok, valamint az egyházi körök igen ellenségesen fogadták, ami a felkelés vezetőségének kettéválásához vezetett. Másrészről az anyaország helyzetének stabilizálódása következtében 1814-ben a royalista erők félig agyonverték a felkelőket, a kongresszus menekülő üzemmódba kapcsolt, az utóvédharcokban Morelos szintúgy a spanyolok kezére került; ők meg az ilyen labdákra - mint Hidalgo esetében - lecsaptak: Morelest 1815-ben kivonták az élők sorából.Vagyis Mexikó függetlenségére ekkor még óriási szorzóval lehetett volna fogadni, ám az 1820-as cádizi felkelés jelentősen csökkentette a várható nyereményt: a cádizi felke
lés során az Amerikába szánt csapatok megtagadták az engedelmességet, a felkelők bátorságának felszításához ennyi már elég is volt. Ekkor került az események színterébe végül egy kreol tiszt, Augustín de Iturbide (aki megelőzőleg amúgy a spanyolok oldalán harcolt). Iturbide szövetségre lépett a felkelőkkel. A velük kötött egyezség 1820-ban, majd a "Hármas Garancia" exponenciálisan növelték Iturbide népszerűségi indexét, mely utóbbi a katolikus vallás védelmét, a spanyol köldökzsinórtól való elválást, továbbá egy alkotmányos monarchia létesítését deklarálta, s minden tekintetben nivellálta a "félszigetieket" (azaz a spanyolokat), a kreolokat és a meszticeket. Az új alkirály lemondott, az egyesített erők kiszorították a spanyol erőket. Csakhogy ezt követően Iturbidét mindenki császárnak szerette volna. Az előző mondat valóságtartalma pedig kissé sántít: valójában senki sem szerette volna császárnak, ám a katonaság sza
pora kacsingatásai és fegyvertisztogatásai láttán nem volt, ki ellenszegüljön, így Iturbide - ha mindenáron engem akartok alapon - 1822. május 18-án császárra kiáltotta ki magát, júliusban meg is koronázták I. Augustín néven. Jóllehet a republikánus erőknek ez annyira nem volt ínyére, igen hamar szervezkedni kezdte ellene, és már 1823 elejére elérték lemondását, a fiaskó után Iturbide száműzetésbe vonult. A hír hallatán azonban, hogy a Szent Szövetség támogatást nyújt Spanyolországnak Mexikó ellenében, 1824-ben mégis visszajött, hogy az ellenállás élére álljon, ellenben a hír vaklárma volt. Iturbide tehát hatalmas elánnal visszatért Mexikóba, akárcsak Schumacher az F1-be, de mivelhogy az információáramlás akkoriban nem volt olyan őrületes, mint napjainkban, arról nem értesült, hogy időközben halálra ítélték egykori sikerei földjén; legnagyobb sajnálatára elfogták végrehajtották az ítéletet. 1824 októberében pediglen érvénybe lépett a Mexikói Szövetségi Köztársaság alkotmánya.
lés során az Amerikába szánt csapatok megtagadták az engedelmességet, a felkelők bátorságának felszításához ennyi már elég is volt. Ekkor került az események színterébe végül egy kreol tiszt, Augustín de Iturbide (aki megelőzőleg amúgy a spanyolok oldalán harcolt). Iturbide szövetségre lépett a felkelőkkel. A velük kötött egyezség 1820-ban, majd a "Hármas Garancia" exponenciálisan növelték Iturbide népszerűségi indexét, mely utóbbi a katolikus vallás védelmét, a spanyol köldökzsinórtól való elválást, továbbá egy alkotmányos monarchia létesítését deklarálta, s minden tekintetben nivellálta a "félszigetieket" (azaz a spanyolokat), a kreolokat és a meszticeket. Az új alkirály lemondott, az egyesített erők kiszorították a spanyol erőket. Csakhogy ezt követően Iturbidét mindenki császárnak szerette volna. Az előző mondat valóságtartalma pedig kissé sántít: valójában senki sem szerette volna császárnak, ám a katonaság sza
pora kacsingatásai és fegyvertisztogatásai láttán nem volt, ki ellenszegüljön, így Iturbide - ha mindenáron engem akartok alapon - 1822. május 18-án császárra kiáltotta ki magát, júliusban meg is koronázták I. Augustín néven. Jóllehet a republikánus erőknek ez annyira nem volt ínyére, igen hamar szervezkedni kezdte ellene, és már 1823 elejére elérték lemondását, a fiaskó után Iturbide száműzetésbe vonult. A hír hallatán azonban, hogy a Szent Szövetség támogatást nyújt Spanyolországnak Mexikó ellenében, 1824-ben mégis visszajött, hogy az ellenállás élére álljon, ellenben a hír vaklárma volt. Iturbide tehát hatalmas elánnal visszatért Mexikóba, akárcsak Schumacher az F1-be, de mivelhogy az információáramlás akkoriban nem volt olyan őrületes, mint napjainkban, arról nem értesült, hogy időközben halálra ítélték egykori sikerei földjén; legnagyobb sajnálatára elfogták végrehajtották az ítéletet. 1824 októberében pediglen érvénybe lépett a Mexikói Szövetségi Köztársaság alkotmánya.Élhettek volna boldogan, erre ma egy téves bírói ítélet miatt (is) kikapnak 3:1-re Argentínától...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése