Az értekezések a történeti tudományok köréből sorozat 83. számaként jelent meg Engel Pál Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban című műve[1], mely a feudális magyar állam történetének egy igen vitatott periódusát kívánja új fényben megvilágítani. A hazai historiográfiában meghonosodott Luxemburgi Zsigmondot jellemző általános érvényű megfogalmazások szerint könnyelmű, pazarló, tekintélyes Anjou királyaink birtokait elherdáló és országa helyett leginkább saját érdekeit előtérbe helyező uralkodó. Engel Pál, a második világháború utáni magyar medievisztika európai rangú képviselője azonban igyekszik revideálni e nézeteket, s bemutatni a kollektív emlékezetből azt az évszázadok során lassan eltűnő képet, mely egykoron nagyformátumú egyéniségként tartotta számon Zsigmondot. Az aprólékos vizsgálatok ugyanis megmutatták, hogy a királyi birtokstruktúra változása a korszak hatalompolitikai szerkezetét jól megvilágítja.[2] Következtetéseit elődeihez hasonlóan a Zsigmond-kori levéli forrásanyagra alapozza, melynek feldolgozásába a hetvenes évek elején vágott bele, és ezen dokumentumok felhasználásával egészen újszerű képet fest Zsigmond magyarországi politikájáról. Engel Pál 1938. február 27-én született Budapesten. 1956-ban iratkozott be az ELTE-re, történelem-könyvtár szakra. A diploma megszerzése után könyvtárakban helyezkedett el, előbb az Egyetemi Könyvtárban tevékenykedett, majd hosszú ideig (14 évig) a Posta Központi Szakkönyvtárát vezette, végül rövid, átmeneti ideig a Széchényi Könyvtárban dolgozott. 1982-től haláláig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa volt, ezt a majdnem két
évtizednyi kutatóintézeti munkát csak bő egy esztendőnyi időszak szakította meg 1996-97-ben, amikor az MTA Könyvtárát igazgatta. A hatvanas évek nem tartoztak a magyarországi középkorkutatás fényes korszakaihoz. A szellemi életben 1949-ben bekövetkezett fordulat ekkorra éreztette igazán súlyos hatását. E hatások közt korántsem az állampárti ideológia kötelező alkalmazása volt a legrosszabb. 1956 után hallgatólagosan tudomásul vették, hogy résztanulmányokat a marxizmustól közismerten távol álló kutatók is publikálnak, Budapesten pedig az 1970-es évektől - legalábbis a középkorászokra nézve - megszűnt az ideológiai nyomás. Károsabbnak bizonyult, hogy időközben olyan tudományos szemlélet és módszerek konzerválódtak, amelyek már a húszas évek végén is, a harmincas években pedig végképp elavultnak számítottak. E szemlélet az értékmegőrzés címén tudomást sem vett a társadalomtudományok újabb eredményeiről.[3]
Ellentétben Engel Pállal, aki hosszú évek munkájával áttanulmányozta a korszak teljes okleveles anyagát (erről a munkáról fogalmat adnak a Századok c. folyóiratban megjelent forrásközlései, valamint „Honor, vár, ispánság" (Bp., 1982.)című kötete. A céljai között szerepelt, hogy minél több, lehetőség szerint az összes, a tárgyra vonatkozó forrást össze kell gyűjtse, majd ezeket csoportosítva egy gyűjteményt - mai szóval élve adatbázist – hozzon létre. Monografikus tanulmányokban mutatta a XIV.-XV. századi harcokat, az új arisztokrácia kialakulását és szerepét a legújabb történeti, történet-szociológiai szempontok felhasználásával, a legmodernebb egyetemes történeti művekből adódó összehasonlítási lehetőségek bevonásával. Újszerű szemléletmódja alapján kerülnek bemutatásra munkáiban a Zsigmond-kori méltóságok és tisztségviselők társadalmi és vagyoni helyzete, a kormányzati intézmények működésese. (Századok 1985, 1988) Különösen sokat foglalkozott Zsigmond király személyéről, uralma jellegéről, politikájának európai távlatairól (Századok 1984, 1987).
A történelem újfajta tanulmányozásának elengedhetetlen feltétele volt, hogy ekkor jött létre a teljes középkori anyag egységes levéltári rendszere. Korábban Mályusz Elemér és tanítványai, majd Györffy György is így dolgoztak. Most azonban a társadalomtörténetre, ráadásul a fo
rrásokban gazdag késő-középkori társadalomtörténetre fektették a hangsúlyt. Bónis György, Fügedi Erik, Kubinyi András - közös volt bennük, hogy Engelhez hasonlóan ekkortájt egyikük sem dolgozott kiemelt kutatóhelyen - egymástól függetlenül mind így láttak hozzá adatgyűjtéseikhez. A módszert ugyan a társadalom történetének leírása érdekében alkalmazták, valójában azonban a filológia kivételével a középkori történetkutatás szinte minden ágára kiterjesztették. Engel Pál élete végéig folyamatosan egészítette ki és rendszerezte adatait, amelyeket jórészt munkássága első három évtizedében gyűjtött össze. A hetvenes évek a Zsigmond-, a nyolcvanas évek az Anjou-kor kutatásával teltek, mikor is – számos résztanulmány mellett- elérkezettnek látta az időt, hogy addigi hatalmas forrásgyűjtését gyarapítva kézikönyv formájában adja közre. Több ilyen munkája is született. Az első az 1996-ban megjelent Magyarország világi archantológiája 1301-1457.c kétkötetes munka, a História Könyvtár, Kronológiák, Adattárak 5. kötete. Ez a kézikönyv nem csupán az országos és megyei tisztségviselők teljes jegyzékét nyújtja a rá vonatkozó forrásokkal együtt, hanem mutatója geneológiai adatokat is tartalmaz, valamint közli a korszak várai és kastélyai teljes jegyzékét is. (Ennek kézirata alapján kapta meg mellesleg a doktori fokozatot[4]). A másik kézikönyv a középkor végi arisztokrácia és tekintélyes nemesi családok teljes geneológiája[5] lett. Ez CD-ROM-ként 2001-ben – együtt az archontológia javított szövegével- Magyar Középkori Adattár címen jelent meg.[6]
A Országos Levéltár feltáró munkájának köszönhetően (melyben ő maga is tevékenyen részt vett) elegendő forrásanyag állt Engel rendelkezésére a Zsigmond-kor hatalmi viszonyainak megállapításához .A királyi várak 1437 körüli megoszlására vonatkozó feljegyzéseket felhasználva vizsgálja a birtokstruktúrát, az ez idáig mellőzött forrásanyag révén elődeitől eltérően rekonstruálja a XV. századi állapotokat. A mű számottevő részét képező Adattárban kap helyet az 1437-es királyi várjegyzéken kívül a magyarországi és szlavóniai várak birtoklástörténete 1387-1437 között, valamint ugyanezen időintervallum alatt szolgált megyeispánok névjegyzéke is. Az Adattár első részében összesen 343 vár szerepel, egyidejűleg valamivel kevesebb, mintegy 320-ra becsüli a szerző az erődítmények számát. A királyi vár (castrum, a szűkebb értelemben vett vár), melyeknek hálózata biztosította az ország ellenőrzését, elsősorban hatalmi pozíciókat képviselt. A várak élén a király által megbízott tisztségviselők álltak, kik a kormányzást tekintélyes nagyságú territoriális egységek keretében számos várral rendelkezve végezték. E territoriális egységek vizsgálata útján próbálja a szerző a tárgyalt időszak kormányzati rendszerét rekonstruálni.
Zsigmond uralkodását tekintve két korszakot különböztet meg: az 1387-1403-ig valamint az 1403-1437-ig terjedő időszakot. Az első időszakot az ifjú király felettébb bőkezű adományai, s az arisztokrácia fölénye jellemzi. Ez időszak alatt az Anjou korban még domináns szerepet játszó királyi birtok elveszette hegemóniáját, az átformálódott a birtokstruktúra, az egyes arisztokrata családok oligarchikus térnyerése figyelhető meg. Ez az arisztokrácián belüli differenciálódáshoz, a mágnások rendi elkülönüléséhez (a XV. század végén) valamint az arisztokrácia alsóbb réteginek köznemességbe olvadásához vezetett. Számos család (többek között Lackfi, Bebek, Szécsényi, Kanizsai, Losonczi, Rátót,Garai) birtok gyarapítását, s az azzal járó kivételes befolyást eredményező politikai tisztségeket részletezi, melyek következtében Zsigmond kezdetben e nagyhat
almi klikk döntéseinek volt kénytelen engedni. A királyi politika fordulatát Engel körülbelül 1392-re datálja, mihelyst az ország területi egysége viszonylag helyreállt. Ettől kezdve próbálta meg magához ragadni a hatalmat a király. Kezdeti pártfogói közül sokan elpártoltak mellőle, a még meglévő csekély számú támasza mellé új párfogókra volt szüksége. Sok esetben emelt fel köznemesi sorból származókat (többek között Perényi Miklós, Sárói László) és idegeneket (például Stiborici Stiborc). Önálló politikájához ez elengedhetetlen volt. Az 1401-1403 közötti években tetőződő belpolitikai válságot követően azonban a királyi hatalom fokozatos térnyerést követi nyomon a szerző. Továbbá az adománypolitikában beállt fordulatra is felhívja a figyelmet: véget vet a hallatlan mértékű adományoknak, saját híveit is az előbbiekhez képest moderáltabb nagyságú földdel jutalmazza, példaként említve a Pálóciakat, vagy a Tallóciakat. Mindezen felül az elherdált királyi földek visszaszerzését is megkísérelte, nem is eredménytelenül, bizonyítja ezt Engel az 1397-1437 közötti királyi várak számának 31%-os növekedésével.
Részletes bemutatásra kerül az 1401-1403 közötti belpolitikai krízishelyzet, mely során az uralkodó előrelátásáról tesz tanúbizonyságot. Országos konfliktusként mutatja be eme időszakot, melyben a,,régi rendszer” főurai, főpapjai is fellázadtak a király ellen, ám eredménytelenül. Zsigmond fogságba kerülése, majd szabadulását követően a királyi hatalom ismét szilárd talapzaton állt. A szerző a király körültekintő politikáját igazolja megbocsátó engedékenységével: a vérontás és megtorlás elmaradt, személyükben senkinek nem esett bántódása; sőt a birtok összegének kifizetésével megtarthatták birtokaikat az ellenszegülők, teljes jószágvesztésre kevés esetben került sor. Továbbá Zsigmond nem zárta el a későbbiekben sem meghódolt ellenfelei felemelkedés lehetőségét, Rohonci András vagy Cékei Márton példája is ezt igazolja. Összességében Engel arra világít rá, hogy bár a régi arisztokráciának többé már nem volt lehetősége osztozni a hatalomgyakorlásban, de ettől függetlenül társadalmi megbecsülésük csorbítatlan maradt. Zsigmond király oldalán állókra csekély számuk miatt igen sok feladat hárult. A mű a kormány
zásban leginkább mérvadó személyekre fókuszál, így kerül bemutatásra Garai Miklós, Cillei Hermann, Stiborici Stibor, Ozorai Pipó, valamint Eberhard zágrábi püspök birtokgyarapodása, valamint tisztségeik, illetve feladataik meghatározása. A szerző által,,ötösfogat”-nak tituált csoport számára megkülönbözetett szerep hárult egészen halálukig, mely nehezen pótolható veszteségeket okozott Zsigmondnak. Az, hogy a király többségében hívekkel vette körül magát, mindvégig töretlen ellenállást váltott ki a magyar nemességből. A konszolidáció ennek következtében nem volt komplikációktól mentes: bár a királyi hatalma s tekintélye immáron megkérdőjelezhetetlennek bizonyult, népszerűsége azonban mindinkább lefelé ívelt. Engel többek között ezzel magyarázza az erőskezű uralkodóval szembeni későbbi kép kialakulását. Azonban arra is fényt vet, hogy tulajdonképpen nem állt módjában a királynak nélkülözni az idegen főurak szolgálatát, utalva a kezdeti biztonsági intézkedésekre, a későbbiekben, pedig mint Európa tekintélyes fejedelmének úgyszólván velejárója volt az udvarában nap, mint nap megforduló külföldi főpapok, főurak népes serege. A szerző nem hagyja említés nélkül azt a tényt sem, hogy a magyar királyság eme periódusa alatt az utolsó, viszonylagos békével teli időket éli. [7]
Zsigmond további belpolitikai céljaként az ellenzék felszámolását tűzte ki. Az új tisztségek közül,,megvesztegetés” gyanánt a leggazdagabb családok (Bebekek, Kanizsaiak, Újalakiak) képviselői is részesültek. Ezeknek köszönhetően könnyebben elfogadhatóvá vált talán számukra is az új rendszer.
Engel a kormányzati rendszerben bekövetkezett változások közül három fontosabbat emel ki. Elsődlegesnek számít ezek közül a centrális és lokális adminisztráció szétválása. Értendő ez alatt az államigazgatási és a területi hatáskör elkülönülése. Mindkét kör tisztségviselői az uralkodónak tartoznak beszámolási kötelezettséggel és egymástól függetlenül működnek. Ez azért jelentős, mert a hatalmat csak közösen, egymásra utalva gyakorolhatták. A szerző
említést tesz továbbá a kormányzati pozíciók koncentrálódására is. Az ország ellenőrzése a már említett,(Zsigmond révén) újdonsült főurak (Ozaorai,Stibor,Maróti,Perényi) kezében összpontosult, kiknek hatalmi apparátusa szembeötlő méretekkel rendelkezik, s valamennyi territoriális egység gondozásuk alatt áll. Végezetül azt a nem elhanyagolható tényt is megemlíti az író, hogy a király egyre gyakoribb és mindazonáltal huzamosabb ideig tartó külföldi utazása ellenére is képes az általa teremtett rendszer stabilitása megőrzésére. A hatalmi szervezetek kialakulást végig kíséri a mű, külön kitérve az igazgatási egységhez tartozó várak felsorolásával. A birtokszervet vizsgálata során Engel arra a megállapításra jutott, hogy Keleten a Csáki, Nyugaton a Rozgonyiak , Délen aTallóci család, Északon a királyné, Cillei rendelkezett a birtokok legnagyobb részével.
Az epilógusban összegzésre kerülnek a tanulmányban már elhangzottak, konklúzióként a sajátos uralmi struktúra, mely alatt (a király személyi miatti) egyelőre stabil, bár a későbbiekben bukásra ítélt királyi hatalom rajzolódik ki. A műi igen terjedelmes részét képezi az Adattár, mely nagy segítséget nyújt a Zsigmond-kor iránt érdeklődőknek, ugyanakkor természetesen a kutatók számára is egyaránt.
Az Adattár első része a magyarországi, erdélyi és a szlavóniai várak 1387-1437 közötti időszak birtoklástörté
ntével kezdődik. E területeken belül minden bizonyíthatóan fennálló vár adatai megtalálhatóak az adattárban. Az anyaggyűjtést a kizárólagos erődítmény értelmében használatos castrum-ra korlátozza Engel. Forrásanyagának bázisa a már említett Zsigmond-kori Oklevéltár, mely kiegészül az Országos Levéltár Fényképgyűjtemények állagaival, az Országos Levéltár Középkori Gyűjteményeinek regesztáival; a Liptói Múzeum okleveleivel, családi levéltárak forrásanyagaival s továbbá Mályusz Elemér saját készítésű regesztagyűjteményével. A várak alfabetikus felsorolásban kapnak helyet, megnevezésre kerül a megye vagy a területei egység, melyen elhelyezkednek, majd a birtoklástörténeti áttekintést a várnagyok és várkapitányok neve és működésük időtartalma következik. A vár topográfiai azonosításához szükséges adatok is lajstromozva vannak. Tömör lényegre törő megfogalmazásban könnyen áttekinthető adatokat tartalmaz az Adattár első fejezete, mely a lehető legrészletesebb áttekintést nyújtja ezen a téren. Akárcsak az Adattár második része, mely a Zsigmond-kori megyeispánok névjegyzékét tartalmazza, Erdély, valamint Körös és Zágráb megye kivételével. Az archontológiai összeállításban Holub József módszerét alkalmazta a szerző.
A Adattár harmadik részét a királyi várak 1437. évi jegyzéke képzi. Magát a feljegyzést az 1600-as évekre datálja a szerző, mely minden bizonnyal másolata egy korábban készültnek. Voltaképpen Zsigmond 1437-es halálakor bekövetkezett királyi birtokok jegyzéke. Tartalma a várak valamint a bortokok felsorolásán kívül nem terjed ki másra. A forrást hat különböző részre különítette el Engel (I: Királyi várak, II: Királynéi várak, III: Királyi birtokok, IV: Magánszemélyeknek élethossziglan adományozott várak, V: Elzálogosított királyi várak, s végül VI: Tallóci Matkó horvát-szlavón bán és testvérei kezén lévő várak is külön csoportot képviselnek). A feljegyzés kivételesen pontos adatokkal szolgál a királyi birtokszervezet eloszlásáról.[8]
Engel Pál tárgyalt művében fő céljául tűzte ki, hogy megbízható, a kutatási eredményeinek legfrissebb álláspontját tükröző adatokat szolgáltasson a hazai középkori politikai történet, illetve a politikai és gazdasági elitet jelentő hivatalviselők és nemesi családok tanulmányozásához. Munkájának szemlélete, a források értékelésében alkalmazott kritikája, feldolgozási módszere tette őt kiemelkedő középkorásszá. Ezen műve kétség kívül nagy segítséget jelentett a hazai történeti kutatás fejlődésében, véleményem szerint igen hasznos segédkönyv, bátran tudom ajánlani a középkori politikai hatalmat képviselő nemesség iránt érdeklődőknek, illetve - az adattárnak köszönhetően- a várkutatók számára is egyaránt.
[1] 400 példányban jelent meg e kötet, melynek megírásában nagy segítségére volt a szerzőnek Mályusz Elemér illetve Borsa István is. (Pozsonyi Zoltán:In Memoriam: A középkor krónikása. Megemlékezés Engel Pál történész életművéről. In: Jászkunság. 47. 2001. 3-4. 166.p.)
[2] Pozsonyi Zoltán:In Memoriam: A középkor krónikása. Megemlékezés Engel Pál történész életművéről. In: Jászkunság. 47. 2001. 3-4. 166.p.
[3] Tringli István:Megemlékezés:Engel Pál. In: Magyar Tudomány 2002.4. 519.p.
[4] Kubinyi András: Engel Pál. In: Századok. 136. 524.p.
[5] Mely tartalmazza a korszak báróit, főpapjait, kancellárjait, az ispánokat, várnagyokat, lovagokat, apródokat, országgyűlési követeket, egyéb más méltóságokat; továbbá a családok pontos, hiteles levéltári forrásokon alapuló leszármazástábláját készítette el.
[6] Kubinyi András: Engel Pál. In: Századok. 136. 524.p.
[7] Az uralkodó politikájának változását a Sárkányos-társaság megalapításával igazolja a szerző. Az 1408. december 12-én megalakult lovagi társaságot huszonkét báró alkotta. Ez a lépés a társaságba választott főméltóságok iránti királyi kegy illetve megbecsülés kifejeződését jelképezte. Tulajdonképpen ez által nyilvánította ki köszönetét szabadító és támogatói iránt.
[8]Engel továbbá azt is hozzáteszi, hogy a jegyzék nem teljes: hiányoznak belőle a macsói bán, az erdélyi vajda, az erdélyi székelyispán várai, valamint két jelentős királyi vár, Gölnic és Huszt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése