Egy nap a városban

Reggel midőn felhúzám redőnyöm milliónyi nyílvessző formájában lövell rám az üdítő napsugár. Gondolám jó nap lesz. Ez a mai volt az az igazi őszi idő, melyet a legjobban szeretek. Derült, kellemesen hűvös. Ez az ősz. Előbb a konfúzió intézet, majdan megbízatásom újfent az Buda várába vezényelt, ha már ott vagyok, akkor szét is nézek. Restaurálják a Mátyás templomot, valóban szemkápráztató lesz ezzel az új díszcseréppel. Aztán megyek tovább a nem túl széles várutcán, szeretem a hangulatát. Szeretem az archaizáló megoldásokat. Elidőzök egy kicsit az MTA kertjében, majd misszióm bevégeztével továbbállok. Visszaérvén a Szentháromság térre, mondom jobban megnézem én ezt a Mátyást templomot, meg a Halászbástyát is beveszem vala. Másodjára még szebbnek találtam. A halászbástyáról pediglen nagyszerű kilátás

nyílt.









A kiváltságosokat kétfogatos kocsi vitte úri kedvük szerint. Nem buszoztam, inkább végigsétáltam a váron keresztül, egészen a Nemzeti Galériáig, majd onnan az OSZK liftén lejutva újra az avarszinten találtam magam. Nolens-volens visszamegyek az intézeti zsolozsmára, s olyan medievisztikus szellem szállt meg, hogy az ora et laborát énekeltem magamban. S mikoron délután három órakor közhírré tétettem, hogy mára elhagyom az intézetet, a rám forduló kérdő tekinteteknek csak annyit mondtam: Haraguvék Isten és veté őt ez munkás világba bele! Por és hamu vogymuk! Ezzel elhagyám a campust, az frusztrációm gaz forrását. Ha már így visszarévedeztem középkori ábrándokba, mi sem tűnt következetesebbnek, mint elnézni a Nemzeti Múzeumban megrendezésre került nagy sikerű Királylányok messzi földről című, katalóniai-magyar kapcsolatokat feltáró kiállításra. Mióta tudomásom van róla szerettem volna megnézni, most viszont rá is szántam magam. Már belépéskor megragadott a kiállítás légköre, valami bizsergető aurája van ezeknek az évezred viharait túlélt régiségeknek. Mindig eltűnődök azon, hogy milyen hihetetlenül mély távlatba is nyúl vissza egy-egy oklevél, kard, ékszer, kódex, bármely tárgy története. Egy ezredfordulón kelt okirat, Európa mely szegletén született, kik írták, milyen emberek voltak, milyen világban éltek? Érdekes ezekbe belegondolni, egyebek iránt természetesen részletes leírás dukált minden egyes kiállított darabhoz, de én mindegyik fölött elfantáziáltam egy kicsit. Nem bírok betelni látványukkal. Egy honfoglalás korabeli karperec, melyet ősapáink viseltek, s egy lándzsahegy, mellyel ősellenségeinket vonták ki az élők sorából; egy XII. századból származó kódex, melyet ismeretlen művész díszített elképesztő iniciáléval egy félhomályos helységben, gyertyafénynél: és most én is láthatom tulajdon szememmel. Szimplán fantasztikus. Kronologikus sorrendben vezettek egymás után a termek, így a már említett honfoglalás korától egészen Mátyás király uralkodásáig érhettünk el. Már 942-ben betörtünk Katalónián keresztül az Ibériai-félszigetre,amúgy, hol Lérida városág jutottunk, ám ongori őseink a córdobai kalifa fogságába estek: innen származik az egyik legkorábbi írásos feljegyzés a magyarokról. Majd a dinasztikus kapcsolatokat terítékre tűzve jöttek a királynék: az Árpád-ház szent dinasztiának számított a korban, és valamennyi máig élő uralkodó-dinasztia magáénak tudhat Árpád-házi felmenőket, minthogy a beházasodási stratégiának kulcsfontosságú szerepe volt, így Európa egy nagy család volt voltaképpen. Királyok szintjén persze, bár nem is, de ebbe most nem mennék bele. No de visszatérve a hercegnőkre, érdekes dolog, hogy példának okáért Árpád-házi Jolánta (I. Jakab hitvese)az egyik legnagyobb tiszteletben álló aragóniai hercegnőként él a mai napig. Ő egyébként a középkori királynéi ideál megtestesítője: termékeny (10 lurkó), jó diplomata, jó tanácsadó. Gyermekei, unokái útján életszemlélte, példája, szentsége Ibériában, Itáliában, Franciaországban egyaránt elterjedt volt. Másik oldalról például az 1196-ban a mi távoli földünkre tévedt Aragóniai Konstancia Imre király hitveseként, kinek hozománya között szerepel egy címerkép, mely új megvilágításba helyezi azt a szerencsétlen, a bornírt nép, valamint az obskurantista média által meghurcolt, kerékbe tört Árpád-sávos zászlót is; melyet ugye teljesen magunkénak vallunk, jóllehet érdemes lenne tudnunk, hogy az Aragóniai uralkodóház heraldisztikai motívumait viseli nyomon, s éppen Konstancia Magyarországra kerülésével, ergo a XII. század legvégére terjedt csak el. Ami nem mindegy, bár ezt nehéz lesz azoknak a formáknak beadni, akik a sumeroktól eredeztetnek minket, akárcsak "nagymagyar" honfitársainknak. [Mi az hogy nem a miénk bazmeg?!] De a kiállítás, meg annak tartalma nem nekik szólt, mert ők saját történelmüket sem ismerik, más országokét pedig nem is akarják. No de tovább menve Mátyás udvarához értünk, köztudott, hogy Aragóniai Beatrix volt Podjebrád Katalin után második hitvese. E vonatkozásba XV. századi katalán irodalom volt bemutatva, de ott volt az 1488-as Thuróczy-krónika is, annak nagyon örültem. Érdekes mozzanat volt, ahogy hallottam a tárlat vezető csaj szájából (ki mellesleg évfolyamtársam volt, csak muzeológiás nem véletlenül, látásból vágtam, amennyiben nem tévedtem) hogy Mátyás corvinái amolyan fennhéjázó propaganda művek voltak: gyönyörű kezdő oldalak, teli hihetetlen illusztrációkkal, ez úgy tíz oldalon keresztül, majd üres lapok végig. Befejezetlen művek számos esetben. Mátyás csak kinyitotta kódexeit: 'ezt figyeld, milyen könyvem van haver', aztán már össze is csapta őket. 'Az semmi, akkor még ezt nézd meg, baszki', és szintúgy csak az eleje volt megmunkálva, attól függetlenül, hogy több száz üres lap alkotta a súlyos kötetet. Vicces. Aztán szó esett ugye a Nándorfehérvárt követő Kapisztrán-Hunyadi őrületről, Hunyadi európai hírű törökverőként lovagi eszményképet testesített meg; számomra mégis ellenszenves figura, legfőképpen az európai történelem egyik legkétesebb - szerintem az egyik legelbaszottabb - diplomáciai lépése, az 1444-es szegedi béke miatt: Hunyadi óriási uradalmakért cserébe hajlandó volt megegyezni a pogány kutyákkal, kudarcba fullasztva ezzel a nagyreményű keresztes hadjáratot. No mindegy. A kiállított tárgyak közül egy számszeríj tetszett a legjobban, elég brutális volt. Lábbal, vagy külön erre szolgáló gépezettel lehetett csak felhúzni ezeket. Anno azt hallottam, hogy a számszeríjászok privilegizált katonák voltak, külön segédekkel, de egyben a leggyűlöltebbek is: ha bevettek egy várat, a várvédő katonák életét általában megkímélték, de a számszeríjászokat mindig kivégezték. Mert a számszeríj átütötte a páncélt is, és nem éppen a lovagi harcmodor "gyere ki-játszuk le' elveit követte, hogy egy lőrésből száz méterről kilőnek egy tankként előretörő bádogembert. De érdekelt ott engem minden, éppoly izgalommal tekintettem meg mindent, mint Po a Kung Fu Pandában a templom ereklyéit. Az elején még fotózgattam párat, de észrevett egy felügyelőnő, és utána mint egy keselyű körözött fölöttem, pedig azt az íjat nagyon le akartam fotózni. A Zsigmond-kori faragott dísznyeregről nem is beszélve. Azért így is csináltam pár képet. Mire kiértem már a városban is pislákoltak a köztéri lámpák fényei fogadván a lassan elterülő mélysötét leplet. Majd Keletiben még beleütköztem egy perui pánsípos kompániába, kik azért zenélnek, hogy kordában tartsák az emberevő óriás lemmingeket, mint ahogy tudjuk azt a South Park óta. Adtam nekik egy százast, de ezzel megfosztottam magam egy gyrostól. Oda se neki.

Ja, és majdnem elfejeltettem, Mátyás király az Isten kegyelméből nemesi rangra emelt - holott már az voltam annak előtte is - de most egy oklevél formájában tudtára adta ezt széles e világnak.