Saint-Simon sztorijai vol. 1

Saint-Simon herceg (1675-1755) az újkor egyik legnagyobb történelmi-emlékirat szerzője, XIV. Lajos, a Napkirály udvarának tagja. 1691-1722 közötti időszakra vonatkozólag titokban több ezer oldalnyi naplóbejegyzést termelt, kitárva a barokk udvar minden esztelen őrültségét a fojtogató udvari etikettől kezdve pikáns anekdotákon át a kretén arisztokráciáig - nem véletlenül csak 1829-ben jelenhettek meg első kiadásukban. Amióta ismerem nagy élvezettel olvasgatom, most pedig meg is osztok belőle pár érdekes történetet:

A bolond Saint-Hérem márkiz
Saint-Hérem márkiz roppant furcsa szerzet volt külseje, és roppant különös teremtés szokásai tekintetében. Egy ízben megégett a combja a Szajna vizében, Fontaineblueau-től nem messze, fürdőzés közben: úgy vélte ugyanis, hogy a víz igen hideg, meg akarta melegíttetni hát, s ennek érdekében nagy mennyiségű vizet forraltatott a parton, majd megparancsolta, hogy öntsék azt a folyóba, közvetlen közelében, de mivel a forró víz, mielőtt a folyó vize lehűtötte volna, ráömlött, a márkiz olyannyira megégett, hogy hosszú ideig az ágyat kellett nyomnia. Ha villámlott, négykézláb mászott az ágy alá, majd minden cselédét megkérte, hogy feküdjenek az ágyra, egyik a másikra, hogy ha becsapna a villám, őket érje, s ne őt. Ostobasága következtében ő is, férje is tönkrement, jóllehet gazdagok voltak mindketten, ám a márkiz tömérdek pénzt költött arra, hogy imádságot mondasson lelki üdvéért. Megszámlálhatatlan kalandjai közül az a legmulatságosabb, melynek során egyszer, ebéd után, amikor a személyzet éppen étkezett, egy bolond behatolt a márkiz place Royal-i palotájába, s egyedül találván szorongatni kezdte. A jóasszony, aki tizennyolc éves korában is roppant csúf volt, de ekkor már több, mint nyolcvan esztendős volt és özvegy, torkaszakadtából kiabálni kezdett. Emberei végül is meghallották; mire besiettek, zilált állapotban találták: a márkiz kétségbeesetten kapálózott a dühöngő őrült markában. A bolondot letartóztatták, és törvényszék elé állították, amely pompásan szórakozott az ügyön - mint mindenki, aki értesült az esetről; az egész város jót mulatott a történteken. A bolondról megállapították, hogy bolond, s nem történt egyéb, mint hogy mindenki nevetett a histórián.

Öregember házassága Az öreg Gesvres herceg nyolcvanesztendős korában másodszor is megházasodott, a Romilley családból származó Chesnelay kisasszonyt választván, aki szép arcú, formás termetű, gazdag leány volt, és becsvágyból meg a Király és Királyné jelenlétében való leülés jogáért adta oda a kezét a hercegnek. - És ez nem vicc. Versailles-ban nagyon kemény pénzeket fizettek pusztán azért, hogy XIV. Lajos reggeli szarásánál jelen lehessenek, mert akkor sok mindent meg lehetett beszélni a királlyal...Egyébként senki nem támogatta vén kujon tervét, még a király sem, de nem bírták lebeszélni róla. Aztán pedig "a lakodalmi vacsorán hetvenkedni akart [telezabálta magát]; el is nyerte büntetését, s a fiatalasszony még kegyetlenebbül megbűnhődött: a herceg összerondította az ágyat, úgyhogy az éjszaka jó részét azzal kellett tölteni, hogy megtisztogassák őket és új ágyneműt húzzanak." A fiatalasszony a későbbi években nagyon okosan viselkedett, és teljesen ura lett férjének, rendbe hozta kapcsolatait, mellesleg magára ruháztatta át az agg herceg vagyonát, és végül lemondatta hercegi méltóságáról is.

Durva tréfa Gramont gróf, amikor egy ízben megpillantotta Béchameilt a Tuilériák kertjében sétálva, így szólt a társasághoz:"Fogadjunk, hogy ülepen billentem Béchameilt, és ő hálásan köszönetet fog rebegni érte." És csakugyan meg is tette, amit ígért, mégpedig teljes erővel. Béchameil elhűlve hátra fordult; Gramont gróf nagyban mentegetődzik: unokaöccsének nézte, jelenti ki. Béchameil el volt ragadtatva a történtektől; a társaság még jobban...
Egy kis magyarázatként e történethez annyit, hogy Antoine-Charles de Gramont gróf, majd herceg (1645-1720) hadvezér, államférfi. - Louis de Béchaniel (1630-1703) udvaronc, intendáns. A viszonylag alacsony sorból rangú Béchameil megtiszteltetésnek vette, hogy az előkelő családból származó gróf - bárhogyan is - érintkezik vele, s rokonával téveszti össze.

Non sum digmus [Domine, non sum dignus - Nem vagyok méltó rá, Uram!] Ekkoriban halt meg, váratlanul, La Frette márki. Egész Franciaországban nem akadt csinosabb termetű. előnyösebb külsejű férfi, mint a márki és fivére... Nagyapjuk az első Sossions grófnak, a király rokonának szolgálatába szegődött volt; legkedveltebb familiárisa lett, úgyhogy amikor IV. Henrik. első koronázása alkalmával, 1595-ben a párizsi augusztinusoknál a Szentlélek-rend lovagjává ütött néhány urat, a gróf kivívta, hogy a rend utolsó előtti nyaklánca La Frette-nek jusson. Róla beszélik, hogy mikor megkapta a nyakláncot, s azt mondta: Domine, non sum dignus, amit azóta nem mondanak már és talán sohasem is mondtak volt, IV. Henrik azt felelte:"Tudom, tudom; csak Soissons rokonom kedvéért teszem: hiszen annyira megkért rá."

Egy herceg, aki kutyának képzelte magát (...) Azt rebesgették, hogy voltak pillanatok, amikor a herceg [Monsieur le Prince] hol kutyának, hol másféle állatnak képzelte magát, s ilyenkor úgy viselkedett, mint ahogyan állatok szoktak, igen szavahihető emberek biztosítottak róla, hogy látták, amint a Király esti fogadásán, az imádság ideje alatt Őfelsége karosszéke mellett állva föl-fölkapta a fejét hirtelen, több ízben is, s kitátotta a száját oly nagyra, mint ahogyan a kutya szokta, amikor ugat, de hangot nem adott ki.

A köpködő hercegné [Marie d'Orléans-Longueville] Egy ízben a Királlyal társalogva Őfelsége dolgozószobájának ablakmélyedésében, noha alig látott, mégis megpillantotta az udvaron álló Matignon grófot. A hercegné tüstént köpött, ötször vagy hatszor is, egymás után, majd a Királyhoz fordult, bocsánatot kért, de, úgymond, ha egy Matignont lát, nem állja meg, hogy ki ne köpjön.

A részeges Vaillac [- avagy Másnaposak] Ekkoriban halt meg Vaillac gróf is. Kitűnő főtiszt volt;a Király lovassági altábornaggyá nevezte ki, s a gróf igen sokra vitte volna, ha a bor, a tivornyák, s következményük, a feslett életmód, fel nem emészti képességeit, és alkalmatlanná nem teszi a hadiszolgálatra. Szállásán mindig sok bort tartott; előbb berúgatta társait, majd leitta magát ő is. Egyszer, amikor tökrészeg volt, vele szolgáló helyőrségi bajtársai, csupa hétpróbás zsivány, összeházasították egy utcalánnyal: a gróf azt sem tudta, mit csinál, a házasságot pedig nem hirdették volt ki, nem tették közzé, szerződést nem kötöttek. Vaillac, kialudván mámorát, döbbenten látja, miféle személy fekszik mellette. Csodálkozva megkérdi, ki hozta ide, és mit keres itt. Az utcalány még jobban elcsodálkozik, közli, hogy ő a felesége, és igencsak kinyitja a száját. Vaillac azt sem tudja, hová legyen rémületében, azt hiszi, megbolondult, nem érti, amit mondanak, és segítségért kiált. Társai gondosan összebeszéltek: mindenki ugyanazt a nótát fújja, a gróf előző esti házasságának több szemtanúja is akad; Vaillac azt hajtogatja, hogy hazudnak, nem emlékszik semmire, eszébe sem jutott efféle házassággal gyalázatba esni.

A szép meg a csúnya leány Monseignur egy ízben megkívánt egy felettébb csinos operai leánykát. A leányt egy előre megbeszélt napon Versailles-ba hozták, ahová is elkísérte egy másik, csúf leány, s mindeketten egy kis előszobában várakoztak. Monseignur, akit értesítettek, hogy a két személy megérkezett, benyitott a szobába, s megragadván azt, aki a keze ügyébe esett, maga után vonszolta. A leány szabadkozott: a csúf leány volt ugyanis, s tudta, hogy Monseignur bizonnyal összetévesztett őket. Monseignur azonban, épp ellenkezőleg, azt hitte, hogy a leány kényeskedik csak, betaszigálta hát a másik szobába, és magukra zárta az ajtót. A másik leány eközben nagyot nevetett a félreértésen, és azon, hogy társnőjét mily nagy sértés éri csakhamar, amikor el fogják kergetni, és őt fogják hívni. Nem sokkal ennek utána belépett Du Mont, s meghökkenvén, hogy ott látja a leányt, mégpedig egyedül, megkérdezte mit keres itt, és hová lett a barátnője; a leány elbeszélte a történetet. Du Mont nyomban az ajtóhoz sietett, bekopogtatott, és azt kiáltotta: "Nem ez a lány az, Herceg úr! Összetévesztette őket." Semmi válasz. Du Mont megismétli, amit mondott, de újfent eredménytelenül. Monseignur végül kinyitja az ajtót, és kituszkolja a csúf leányt. Du Mont odasiet hozzá a másikkal, s azt mondja: "Itt van: ez az. - Már megtörtént - felelte Monseignur - tegyük el egy másik alkalomra"; és ezzel behúzta az ajtót.

Egyelőre ennyi. Majd mazsolázok még.