Laowai (老外)

Nanjing metropolisában rengeteg a külföldi, teljesen általános jelenség, ergo itt nem szokták laowai néven illetni a nyugatiakat, ám az eldugottabb falvak sikátorai közül még bajosan lehetne Mr. és Mrs. Smith-t, meg úgy egyáltalán a "nyugati" ember árnyékát előkotorni; ekképpen ezeken a helyeken a mai napig így illetik a külföldieket, csodálkozó tekintetekkel karöltve. A lǎo​wài​ 老外- szó szerint a "kintről jövő, kinti ember" (kvázi x-men-es "kívülálló"), a külföldiekre értett legáltalánosabb kifejezés, és a globalizáció minden dacára bizony még bárhol okozhat Kína-szerte meglepetést egy váratlanul betoppanó külföldi.

Wài​guó​rén​ 外国人 - "külföldi országbéli ember", egy fokkal illedelmesebb titulus, és elsősorban gyerekek szokták ráakasztani az erre tévedt Rőtszakállú Frigyesekre avagy Ulrika Eleonórákra. A legudvariasabb ilyetén jellegű megszólítás a wài​bīn​ 外宾 - "külföldi vendég"; de ezeken felül hallható még a wài​guólǎo​ 外国佬​, ami szintén "külföldről jött embert" jelöl, viszont jobbára csak bizalmas nyelvhasználatban fordul elő. Barátságosabbnak fest a wài​guó​péng​you​ 外国朋友 szókapcsolat, mely konkrétan "külföldi barátot"takar. Magának az országnévnek megjelölése is szóban foroghat, úgymint Yīng​guó​lǎo​ 英国佬, ergo "Angliából jött ember", ám ez némileg derogálónak hathat.

Alkalomadtán elérheti fülünket a kantoni saiyan (pǔ​tōng​huà​ban xī​rén​ 西人) ami szó szerint "nyugati embert" aposztrofál, de par exemple Guangxi-tartomány (广西) kantoniul beszélő területein még gyakorta gwailo-ként (mandarinul guǐ​lǎo​ - 鬼佬) vagyis enyhén pejoratívan "szellem/ördög emberként" illetik a külföldieket. Ennek egy variánsa a hakgwai (hēi​guǐ -黑鬼)​ , ami alatt "fekete ördögöt" kell értenünk, és az itteni feketékre/afrikaiakra vonatkozhat. Nőkre vonatkozólag (főképp) a kantoniban gwaipo (guǐ​pó​ - 鬼婆) - "öreg szellem-/ördögnő" játszhat.

Az idősebb kínaiak többnyire a ​​Rìběn​guǐzi​ - 日本鬼子-t preferálják a japánok esetében - ami "japán ördögöt" jelent. A koreaiak nem túl hízelgő elnevezése a bàngzi 棒子, ami bunkót/husángot, valamint kukoricacsövet is jelenthet.

A talán legritkábban használatos a yáng​rén​ 洋人 "az óceánon túlról jött ember", amiben még a Kínát hajókról elérő, elsőként partra érkező külföldiek emlékezete rejlik. (A yáng óceánt jelöl [海洋], és a legkülönfélébb külföldről érkezett, külföldi eredetű dolgok megjelölésére szolgálhat: yáng​cōng​ 洋葱 - hagyma; yáng​fáng​ 洋房 - modern épületek, "külföldi házak"; yángmǎ​zi​ 样码子 - arab, "külföldi számok"; yáng​qì​ 洋气 - divatos, nyugati stílus, "nyugati levegő"; yànghuǒ​​ 洋火 - gyufa, "nyugati tűz"; avagy éppenséggel yáng​guǐ​zi​ 洋鬼子 - "tengerentúli ördög".)

Guilin vol.6. - Yangshuo

Yangshuot még az 1990-es években fedezték fel azok a turisták, akik egy kissé lejjebb hajóztak Guilintől, majd egy sokkal autentikusabb, és egyáltalán érintetlen dél-kínai paradicsomban találták magukat. Yangshuo a mai napig Guilin árnyékában búvik, ám a valóságot tekintve mértékekkel bájosabb városka, mint agyonajnározott nagy testvére. Az elmúlt két évtizedben nagyon erős westernizáció ment végbe, elég csak a Xijie (西街) - Nyugati út (a helyiek körében csak a "külföldiek útjaként" ismert) korzóra tévednünk, ahol rendesen tanácskozásba botlanánk, mely európai országban is vagyunk, amennyiben nem intenének ettől óva a városka körül őrt álló, méregzöld, morózus karszthegyek. Guilin igazából egy ugródeszka minden irányban, de Yangshuo is hasonló szerepet tölt be, miképp számos mesebeli falu környékezi, ezek közül igen népszerű a Li-folyón valón való lezúzással Fuli (福利), Yangdi (杨堤), vagy éppen Xingping (兴坪), miket egyéb alternatívaként bringával is elérhetünk. Yangshuo városa egészen picike, miután kipróbáltam a helyi specialitást, a bigmacket, felkapva hátizsákom be is jártam annak főbb szegleteit, közben rengeteg kincset zsákmányoltam, úgymint egy csontból faragott dísztőrt, melyre igen büszke vagyok, annak szimbóluma, hogy eljutottam egy bizonyos szintre a kínaiban; hiszen mértékekkel áron alul vettem, miután sikerült elhitetnem egy árussal, hogy sarkon ugyanezt a tőrt harmadannyiba se adják, mint nála. Görcsölő kezekkel, de odaadta.

A dél-kínai étkezési szokásokról - a vízi herkentyűktől és a sörhaltól eltekintve - csak annyit, hogy Lassie innen nem térne haza, az ÁNTSZ egyes helyeken pedig akaratlan is összefosná magát.

Délután még lejattoltam egy bambusztutajossal, hogy vigyen ki pár órára a Li-folyóra, csak ültem (egy mécsessel kezemben Napocskát képzeltem a horizontra), és igyekeztem megemészteni a látványt, mit e varázslatos vidék nyújt. Mikor végül visszaértünk a stéghez, és egyik lábammal a tutajból léptem rá a vizes kőre, megcsúszott a talpam és hanyatt vágódtam, de szerencsére a stégre, és nem a vízbe estem.

Visszaorientálódtam Guilinbe, összepakoltam a cuccaim, elbúcsúztam Katjától és Yuliannától - ki utóbbi kigyógyult, de utolsó nap még azért kilopták empéhárom lejátszóját táskájából (ők maradtak még egy napot, hiszen csak így tudtunk vonatjegyet venni) - és kimentem az állomásra, felpattantam vonatra, és a visszafele tartó huszonhat órás út nagy részén káromkodtam és fütyörésztem. Egyedüli laowai voltam a vonaton, mindenki csodájára járt a kínaiul értő amerikainak, aki erőlködötten próbálta bizonygatni, hogy de magyar vagyok bazmeg, a kutya se figyelt rá. Főleg, hogy már rég megették.

Eldiskuráltam a kalauzokkal, kik egyébiránt zhuangok voltak, és nagyon örültek, mikor beszámoltam nekik, hogy jártam Ping'anban, egyből országos cimbijükké fogadtak. Nanjingba visszaérve ha lehet, még hidegebb volt, kivált, hogy havazott is, mint most egész Kína szerte.

A szünet nagy része még hátra van, pang az egész kolesz, lényegében mindenki hazautazott, vagy elutazott valahova, így a hősugárzót dédelgetve elmélkedünk további úti célokról.

Egyébiránt mondtam már, hogy imádom Kínát?

Guilin vol.5. - Xing'an

Az időt illetően igencsak fagyosan fojtogatott a sűrű köd, akárha Kosztolányi rémséges őszi éjszakáiba szabadultunk volna, célunkat ekképp sem téveszthettük el, hiszen a Lingqu-kanálison (灵渠), az egyik legjobb állapotában konzerválódott mesterséges vízi útvonalon kellett végigkacsáznunk; mely a Zhengguo-csatorna (郑国渠), és a Dujiangyan öntöző-rendszer (都江堰) mellett az ókori Kína mérnökeinek munkáját dicséri. A Lingqu-kanális kapcsolatot létesített a Xiang- és Li-folyó között, ezáltal összeköttetett egymással a Gyöngyfolyó deltája és a Jangce is.

Még időszámításunk előtt Qin Shihuang császárnak ötlött eszébe, hogy ez így nem mehet tovább, ő adta ki az ukázt a csatorna megépítésére, ami Shi Lu mester (史禄) míve, ki korának csúcstechnológiás építészeti metódusait alkalmazta. Mondjuk az Első Császár tökön szúrta volna magát (és Shi Lu-t) ha tudta volna, hogy a grandiózus alkotás jóval kétezer év után is csak várólistára tudott felkapaszkodni az UNESCO világörökségi lajstromán.

Minket ez azonban a legkevésbé sem zavart, így miután a busz kirakott a városban, egy steampunkos, háromkerekű szörnytaxissal száműztettük magunkat a Lingqu-parkba (灵渠公园). Eső, szél, átkozott hideg, értetlenkedő révész az örök merész balfasz turistákon, kik minden viszontagság ellenére, csikorgó fogakkal kívánnak nekivágni a vésznek, pontosan a mai, kárhozott napon, hol az utolsó pajkos napsugár is karóba húzva agonizált egy jégcsapon.

Az út nagyszerű volt, csak hipotermikus rémálmaim voltak; a kanálist átívelő ősi hidak, másegyéb Qin-dinasztiabeli emlékek megcsodálása helyett leginkább az életben maradásra koncentráltam, és azért fohászkodtam az Úrhoz, hogy minél előbb partot érjünk. Valamelyest normalizálódott a helyzet, ahogy bekanyarodtunk a város vízi utcájába (水街), ami Suzhoura emlékeztetett, bár mégis büszkén viselte önnön karakterisztikusságát ódon teaházaival, bazárjaival, lampionok egész hadával, ergo egészen elbűvölően hatott volna, ha nem mínusz harminc fokban kívánjuk megtekinteni, hanem például nyáron, mint az értelmes emberek többsége.

Véletlenül letörtem a bal fülem, fél süket voltom ellenére is bejártuk Xing'an (兴安) ezen szeglelét, és már kezdett is beesteledni. A magam részéről még szívesem megtekintettem volna a "hosszú menetelésnek" állított emlékművet, de a jégbe fagyott Katját bajos lett volna egy gördeszkán egészen odáig eltolni, így inkább visszatértünk Guilinbe; és most fel is másztunk a Hold és Nap ikerpagodákba (日月双塔), ami a legnagyobb ikerpagoda a világon, és a Nap pagoda az egyetlen, amiben lift is van. (Az Isten se gondolná, hogy víz alatti alagúttal vannak összekötve). Jó lett volna kiülni egy teára, ám a hideget elviselni képtelen hóemberek tömeges öngyilkosságát látván ettől eltekintettünk.

A következő nap vissza még egyszer vissza kellett mennem Yangshuoba, hogy még utoljára kivitessem magam a Li-folyóra, aztán kis híján bele is essek.

Guilin vol.4. - Longsheng

Longsheng - a Sárkánygerinc rizsföldek (龙胜梯田) Guilintől mintegy 90 km-re északra találhatóak, s adnak teret a különböző nem kínai etnikumoknak, úgymint az előbbiekben említett zhuangoknak, yaóknak, dongoknak, etc. Guanxi tartományról egyébiránt ildomos tudni, hogy 75%-ban nem kínaiak által lakott terület, ellenben a kisebbségek által - bár Kínában a kisebbség alatt is 18 milliós számokban kell gondolkodnunk, pusztán a zhuangokat tekintve (igaz, ők vannak legnagyobb számban). Az egyik könyvesboltban vettem pár térképet, és szépen beikszelgettem az izgalmasnak tűnő falvakat rajta. Miután megvettük a jegyeket, olyan gyorsan felpattantunk a buszra, hogy szegény sofőrnek még a busz tv-jében játszott retro-pornót sem volt ideje lekapcsolnia, bizonyára bántalmazta volna a repülőt intervenciónk hiányában. Megkezdődött közel három órás utunk, és egy túrázásra leginkább alkalmas festői környezetben találtuk magunkat. Ámbár picsa hideg volt, mégis fűtött a kalandvágy, így Hepingből (和平乡), kiindulási koordinátánkból a 600 éves zhuang faluba, Ping'anba vettük utunk. Ping'an (平安壮寨) picike falucskája Guinness rekorder, ugyanis itt élnek a világon a leghosszabb hajú nők, ami kapcsán érdekes élményben volt részünk.

Hangzhouhoz hasonlatosan itt is önkéntes idegenvezetőnknek szegődött egy fogatlan néni, úgy voltunk vele, hogy legalább a faluig elvezet minket, aztán majd meglátjuk, tartunk-e igényt szolgálataira, vagy sem. Hozzá hasonlóan valamennyi nemzetiség beszél kínaiul, nem kell megijednünk az útikönyvek rémisztgetéseitől. A néni legalább hatvanon túl volt, de olyan fürgén mászott fel a meredek, szűk ösvényeken, hogy még ő szólt vissza nekünk, hogy mehetünk lassabban, ha elfáradtunk...Beértünk a faluba, ahol éppen megbokrosodott lovakra próbáltak málhát pakolni, kerülgettük a kacsákat, kutyákat, és ámuldoztunk a faépületeken, meg ezen az egész tájon. A néni elvitt minket házikójához, főzött ebédet, és mindenáron azt akarta, hogy aludjunk nála 60 yuanért, ami nem is lett volna sok, de sok tervünk volt a napra nézve, és Ping'an magához láncoló szépsége ellenére is tovább kellett állnunk. Először a közel ezer méteres kilátókra másztunk fel, amit ott láttam, "gyönge nekem tollam, írni erről képet". Csak ültünk, előkaptuk a termoszt, kortyoltuk teánkat, szívtuk a friss levegőt, s legeltettük szemünket az alattunk elterülő vidéken. A rizsföldeken bandukolva hozzánk csapódott egy újabb zhuang asszony, mondom adok neked egy yuant, ha megmutatod a hosszú hajad. Elkezdte kibontani hajszerkezetét, azt mondja: fogd meg. Mit? - kérdem, és már a markomban is volt egy másfél méteres hajcsomó, miként ilyen részletekben volt neki a haja, ergo lecsatolható változatban, vagy én nem tudom mily mód, de aztán visszaadtam neki, ő meg visszaszigszalagozta a több hajához, és így lett fejétől a földig érő hajzuhataga.

Visszagyalogoltunk a faluba, és elnézve e végtelenbe nyúló ültetvényeken, egyszerűen felfoghatatlannak tűnt, mennyi ember hány évtizedes, évszázados munkájába került létrehoznia e lépcsőzetes földeket. Egyszerűen elképesztő.

A faluból kifelé vezető híd előtt zhuang nénik ültek a pislákoló tűz körül, édesburgonyát pirítottak, és meginvitáltak magukhoz, hoztak két sámlit, leültünk, beszélgettünk, s közben majszoltuk a hongshu-t (红薯). Megkérdeztem, mily úton juthatunk el a következő falucskáig, és meg is mutatták a lefelé vezető, erdőn átívelő csapást. Katja nagyon visszakozott, és út közben is furtonfurt vissza akart fordulni, de nem volt megállás, és közel egy órás erőltetett menet után már meg is pillantottuk a völgyben elterülő házak kéményeiből feltekergő füstkígyókat. Lent éppen disznókat áldoztak fel szakrálisan a folyó partján, sürögtek-forogtak, a rövid nézelődést követően stoppal visszamentünk Hepingbe. Hepingből busszal Longshengzhenbe (龙胜镇), a régió központjába, ami egy undorító város, de innen bármilyen irányba el lehet indulni, és még az este nekivágtunk a több, mint hatvan km-re lévő Sanjiangnak (三江), a Dong autonóm régió fővárosának (侗族自治县) , illetve annak közelében található híres Chengyang-i Fengyuqiaonak (风雨桥 - és Chengyangqiao 程阳桥 néven is ismert híd). Útközben megadta magát buszunk a semmi kellős közepén, korom sötétben, farkashideg acsargása közben. Mivel az ablak szélén ültem, amin volt egy méteres rés, csak arra vigyáztam, hogy le ne törjem az orrom, fülem, meg az ujjaim úgy általánosságban, hiába is volt rajtam a Ping'anban újított Leifeng-es sapkám. Az elvtársaknak viszont sikerült életet lehelniük a szebb napokat is látott masinériába, így érkeztünk el az önmagában szintén deprimáló Sanjiang városába. Kis keresgetés után estére a Xinghui Hotelben (星辉兵馆) szálltunk meg, 70 yuanért teljesen korrekt szobát adtak, és még masszázsszalonjuk is volt. Reggelre hópalástot húzott magára az egész környék, én meg vagy három zoknit, így zúztunk tovább a 20 km-re lévő Dong (侗) faluhoz, és az ott található Fengyu-hídhoz. A 78 méteres fedett hidat 1912-re húzták fel, a helyieknek tizenkét év munkájába került. További érdekessége, hogy a pusztán fából vert hidat egyetlen szög vagy szegecs sem gazdagítja. A terület 108 egyéb fedett hídja közül ez a legimpozánsabb. Tökéletes kiindulópontjául szolgál a környező Dong falvak feltérképezésének, ám a hideg miatt megelégedtünk a Lainu-kilátó (睐努亭) megmászásával, ami dong nyelven "jó kilátást" jelent, utalva ezzel az innen látható varázslatos vidékre. Délután visszaindultunk Chengyangból Longshengzhenbe, onnan pedig Wenquanbe (温泉). Wenquanben szinte a fejünk fölött voltak a felhők, esős-párás, ködgubás, deres-elbaszott idő volt, és rendesen misztikus köntösbe bújtatta a hidegtől vacogó erdőségekkel tarkított hegységeket. Itt található a Shelin-park (森林公园), ahová nem tudtunk bemenni, mert egész konkrétan senki nem volt szolgálatban a park kis irodájában. Már félig átmásztam a kerítésen, de Katja visszaparancsolt, és átgondolva a dolgot lejöttem a kerítésről, mert hiszen nyilván a rossz idő miatt volt zárva a meredek hegyi ösvényeken átívelő park, ami az eső következtében igencsak csúszásveszélyessé vált; és ha ezekből a magasságokból csúszik le az ember, akkor többé nem kel fel. Elcsavarogtunk még itt egy kicsit, csakhogy már kezdett beesteledni, 6 óra felé járhatott, és valahogy vissza kellett volna jutnunk Guilinbe. Megkérdeztük, mikor megy az utolsó busz, és a helyiek azt mondták, hogy már elment, de nem kell aggódnunk, megszállhatunk náluk is. Már a taxiról alkudoztam, amikor megpillantottunk egy ködből kitörő páros fénycsóvát, és rohantunk rá, mint az őrült, ki letépte láncát: legnagyobb szerencsénkre az utolsó busz volt, mely visszaindult Guilinbe. (Egyébként tényleg vigyázni kell a kisebb falvakkal, mert az utolsó buszok általában ténylegesen 5-6 óra között indulnak vissza a nagyobb városokba. Noha szállással egyik helyen sem lesz gondunk.) Circa négy óra alatt meglehetősen megpocsíkolva, de elképesztő élményekkel értünk vissza. Guilinbe. Ezt a szerencsétlen Yuliannát nagyon megsajnáltam, visszatérve a hostelban ott feküdt szobájában, ennél nagyobb szopóka a világon nincs: eljönni Guilinbe, és négy fal között lenni. Magam sem voltam toppon, de hát menni kellett tovább, hogy aztán másnap Xing'an (兴安) ősi, Qin Shi Huangdi, az Első Császár által alapított kanálisán hajózzunk végig.

Guilin vol.3. - Daxu

Tempora si fuerint nubila, solus eris - ettől eltekintve egyedül is mennem kellett tovább. Noha engem is valami ragály fojtogatott, folyt taknyom-nyálam, térdem is okvetlenkedett, de én úgy vagyok vele, hogy míg szemem világát el nem vesztem, addig kúszok előre. Kinéztem magamnak Daxu (大圩古镇), az Északi Song-kori, több mint ezer éves városkáját, Guilintől 18 km-re délkeletre. Fontos közlekedési csomópont, ennek következtében a régió kereskedelmi központjaként is funkcionált. (Egyébiránt a Liu Sanjie (刘三姐) musical számos jelenetét is itt forgatták, s ma is gyakorta szolgál helyszínül különböző sorozatoknak.)

Reggel átmentem, a mai városközpont egy lepukkant, indusztriális, nagy, népi kohósított szürreális rémálom; a munkásokat megkérdeztem, merre vannak a nevezetességek: itt nincsen semmilyen nevezetesség. Oké, akkor merre vannak az öreg utcák? Ja, azok arra. Így rövidesen meg is találtam azt a hutongot, amit kerestem, - a Jiefangjie-t (解放街). Tökéletesen megőrződött az utca látványképe, egészen visszarepítően hatott a régi időkbe, kivált, hogy az emberek is letűnt korok árnyékát vonszolták maguk után. Az utcán bazárok, és különböző műhelyek, valamint Ming- és Qing-dinasztiabeli lakások egész hada sorakozott. Az itteni házak jellegzetessége a banxin, banlao 半新半老 - félig új, félig régi dizájn: tulajdonképpen az évszázados épületeket tupírozták fel, meglehetősen sajátos kinézetet kölcsönözve azoknak. Öregek kártyáztak, a legkülönbözőbb dolgokat adták-vették, én meg a csak a fotókat gyártottam. A "Hosszú élet" (Wanshouqiao 万寿桥) íves, szintén Ming-kori hídja a mai napig rendületlen áll a megszámlálhatatlan szekér és lábtalp évszázados koptatásának dacára is. (Noha a Qing-korban Guangxu császár elrendelésére átesett egy renováláson.)

Miután végigtekeregtem a különböző sikátorokon (úgymint a Minzuh Jie-n 民主街), kiértem a Li-folyó partjához, és egy bárkával átvitettem magam a Maozhou-szigetre (毛洲岛), ami egy zöldség-és gyümölcstermesztő placc. Tulajdonképpen arra szolgál, hogy a Bundról jött, a természettől totálisan elidegenedett kínaiak számára bemutassa, mily stációkon megy keresztül egy paradicsom, mielőtt tányérjukba kerül. Akkora teleobjektívekkel jöttek fotózni a kapáló kínaiakat, amikkel életet lehet keresni a Marson. Megnéztem a 'Szerelmesek hídját' (恋爱桥), ami alapvetően attól romantikus, hogy könnyen a folyóba lehet esni róla - pároknak is -, az örök szerelem oltárán áldozva ezzel. A Mopanshan-ra (磨盘山) viszont nem másztam fel, mert a helyiek szerint semmi értelme nem volt.

Visszatértem a városközpontba, megkérdeztem egy Mad Max-béli poszt-apokaliptikus gépezetet vezető masinisztát (itt tényleg csak a naftáért küzdenek szerintem), hogy van-e még valami érdemleges a városban, azt mondta elvisz a közeli falvakba. Vidéki lévén a rurális Kínát részesítem előnyben, így megörültem a lehetőségnek. A korrodált gépszörnnyel meglehetősen elvadult tájakon gázoltunk át, majd a dicső karszthegyek árnyékában megbúvó kicsiny porfészekbe tévedtünk, itt ki is rakott, én meg elindultam. Mivel ez a rész nem éppen szépségéről híres, nem valami turistacsalogató, a turisták egyáltalán nem is tudnak róla, és nem is érdekelné őket. Úgy tűnt legalábbis, hogy én vagyok az első külföldi, akit látnak, úgy néztek rám, mint az inkák Cortezre. Amin megakadt a szemem, az egy omladozó épület falára felfestett 共产党 - KKP szlogen maradványa lehetett, még az ilyen kietlen kis községek sem nélkülözhetik az atyai párt oltalmazását... Kutyák, tyúkok, ludak kergették egymást; gyerekek iszkoltak sikátorról sikátorra, kacarászva jöttek utánam, futkostak mellettem, s kiabálták, hogy laowai-laowai!

Délután vissza is indultam Guilinbe, s mivel a város északi részén tett ki a busz, gondoltam elnézek a Mulong-tóhoz (母龙湖), illetve az ott lokalizálódó Song-kori pagodához (母龙塔), s magához az egykori városfalhoz. Végül visszazúztam a hostelbe, ugyanis rákészültem a következő nagy túrára, a Longsheng (龙胜) - Sárkánygerinc rizsföldekre, és az ott található Zhuang, Yao, Dong, és Miao nemzetiségek által lakott falvak felkutatására.

Guilin vol.2. - Li-folyó, Yangshuo

Ahogy azt előző este megdumáltuk a túraszervező irodánál, reggel nyolcra jöttek volna értünk. Ily mód már 7:50-kor vigyázzban álltunk a hostel recepciójánál. 8:30-kor sem volt jelentkező, ki elvitt volna minket a dokkhoz, ezért nyomattam egy telefont az irodához, hogy várható-e változás ez ügyben még az idén. Jönnek-jönnek, nyugodjunk meg. Oké, még egy kávé. 9:00- nem szégyellitek magatokat?- kérdeztem. Jönnek-jönnek. Közben kaptam egy telefont az idegenvezetőtől (legalábbis akit annak hittem), hogy jó lenne, ha sietnénk, mert a hajó 10-kor indul. Újfent telefonálok, káromlok, elkértem a sofőr számát, és meginterjúvoltam, hogy mégis mi a kurva anyját csinál éppen. Jön-jön. 9:30-ra beállítottak, gyorsan bedobtak minket a scoobydoo-s furgonba, és padlógázzal téptünk a mólókhoz. Odaérvén egy kis bárkára szálltunk, és a nő - kiről azt hittem, hogy ő az idegenvezető - felajánlotta, hogy egy további százasért körbevisznek bennünket Yangshuo (阳朔)-ban, és este vissza is hoznak busszal. Végső soron jó üzletnek tűnt, kicsengettük a mangeszt. Csakhogy a kis rozoga bárkáról átszálltunk egy nagyobb folyami hajóra, és a nő, akinek tejeltünk a bárkán maradt, csekket vagy ilyesmit pedig senki se látott, ez némi bonyodalmat szült majd a későbbiekben.

Ámde egyelőre a hajó orra felé orientálódtunk, és tátott szánkból folyt nyálunk a kristálytiszta Li-folyóba(漓江), melynek egészen le lehetett látni az aljáig. Az 54 km-es út során a távoli horizontba vesző karszthegyek közt araszoltunk végig, nem teljesen e világi tájakon - nem véletlenül forgatták itt a Star Wars III. epizódjának a Kashyyyk bolygóra eső jelenetét. A part mentén bivalyok legeltek, s számos kis halászfalu mellett haladtunk el, láthattuk az itt olybá elterjedt kormoránnal halászókat: az idomított madaraknak gyűrűt tesznek a nyakukra, így nem tudják lenyelni a halat, s amint a felszínre buknak, a halász kiveszi csőrükből a zsákmányt. A mesés dél-kínai víztanyák valamennyi attribútuma megnyilvánult az út során; a halászokon túl bambusztutajos árusok flangáltak a folyón, a part mentén az egyik helyen zöldségeket mostak, tíz méterrel arrébb pedig ruhákat: hiába, a Li-folyó is van olyan intelligens, mint bármely Omo vagy Ariel mosópor. Az út során nem is nagyon találtuk a szavakat, amikor Katjával egymásra néztünk, csak hablatyoltunk, meg mutogattunk, de ugyanarra gondoltunk: hihetetlen ez egész, hogy itt vagyunk. És hihetetlen csodák vannak a világon, amikből minél többet látni kell.

Délután négy fele érkeztünk Yangshuóba, amiről elöljáróban csak annyit, hogy ha választanom kéne, hát ott szeretnék megdögleni.

A kikötőnél egy okosan felépített bazársor várja az érkezőket, hogy már a földet érést követő másodpercekben megadják a turisták számára a lehetőséget büdzséjük lassú felemésztéséhez. Megkezdődött hát az alkudozás a különböző szuvenírokról. S minthogy azt az elején említettem, befizettük a zsét, és ott álltunk sikeresen megérkezve Yangshuóba sok-sok kétely sötét társaságában, hogy akkor most hogyan tovább. Ergo telefon a túraszervezőknek, hogy odáig rendben, hogy itt vagyunk, de hol kellene most tulajdonképpen lennünk, illetőleg hogy is működik ez az idegenvezetés? Erre nemsokára felhív a valódi idegenvezető totál idegben, hogy hol a picsában vagyunk, csak ránk vár a busz. Jól van, baszod, de hova menjünk akkor? Olyan izgalmi állapotban volt a tag, hogy hadart, mint egy állat, és effektíve szart se értettem belőle, mit mond, és amikor visszakérdeztem, de most akkor hova? - az csak még jobban felbőszítette, és még inkább feltekerte a tempót, így a végén már csak afféle szinuszos jeleket fogtam. Már én is kezdtem kissé neheztelni, ott battyogott el mellettem egy öreg kínai néni, odaadtam neki a telefont, hogy bájcsevegjenek ők ketten. A néni pedig megmutatta az utcát, ahol ott állt a busz morózus kínaiakkal megtömve, akik csak a három hülye laowai-ra vártak.

Így indultunk meg megnézni a Hold-hegyet (月亮山), amihez Chang'e és a jádenyúl legendája kapcsolódik. (Egyébiránt lehetséges bicajt is bérelni, sőt a leginkább célszerűbb, mert így szabadon be tudjuk járni az egész környéket. A bringát érdemes a szállást adó hostel/szállodánál igénybe venni, általában napi 20 yuan-es egységáron, máskülönben 200 yuant kell kaució gyanánt tejelni. Mellesleg Yangshuo-ban is van költségkímélő Backstreet Youth Hostel, a Guihua Road 60. szám alatt.) Ezt követően a Jianshan buddshita templomot vételeztük szemügyre, majd pediglen a Yulong (遇龙)-barlangot, vízalatti folyókon vezettek réveteg kínai révészek csodás fényárban úszó cseppkövek valóságos színorgiájához. A nap lezárásaként visszatértünk a Yueliangshan közelében elterülő parkba, és megcsodáltuk az 1500 éves fügefát (大榕树).

Én maradtam maradtam is volna Yangshuoban éjszakára, hiszen sokkal szebb kis városka, mint Guilin, nem mellesleg ragyogó idő is volt a guilinivel ellentétben, de ez a szerencsétlen Yulianna beteg lett, és mindenáron vissza akart menni Guilinbe. Így vissza is buszoztunk este. A lányok estére kidőltek, egytagú farkasfalkaként folytattam másnap utam az ősi Daxu városába.

Guilin vol.1. - érkezés vonattal

Közel két héttel ezelőtt indultam meg megvenni a vonatjegyeket a mesés Guilinbe, amiről egy kínai mondás csak úgy tartja, 桂林山水甲天下 - vagyis az ég alatt a legjobb látnivaló, mi létezik. Közeledik viszont a Holdújév, Kína legfontosabb ünnepe, és ilyenkor az egész ország mozgásba lendül, miként mindenki hazautazik. Beszéltem itt Nanjingban dolgozó munkásokkal, akik bizony már egy éve nem voltak otthon, és nekik nincs fészbúkos státuszjelentés, meg istennyila, jó esetben telefon, vagyis mostanra már nagyon haza szeretnének jutni. És amikor egy ekkora populációjú ország valamennyi tagja ezen a gondolatmeneten osztozik, az nemritkán több száz méteres sorokat eredményez a jegyirodák előtt: a tömegnek más jelentése van Kínában, mint Magyarországon. A tekergőző sort látván nekem nem volt három hetem sorbaállásra, így a hülye külföldi szerepében tetszelegve - ki nem tudja mire vélni e sok felsorakozott népen, egyszerűen bemásztam mindenki elé és egy perc alatt vettem négy jegyet. Ám végül csak hárman mentünk, Juli nagy sajnálatomra betegsége miatt nem tudott eljönni. Így lettem megáldva a két ukrán csajjal, Katjával és Yuliannával. Katja aranyos, jól beszél angolul, Yulianna viszont a pánszláv nősténymedve manifesztációja, kinek pillantásában a Kárpátok zordon bús bérce köszön vissza, és belbecst illetően sem szorult belé több vicc, mint Babits mord Jerémiásába. További problémák nála a nyelvi korlátok: ha valamit nem hexameterben mondasz el neki, kevés a valószínűsége, hogy bármit is felfog belőle, legyen az akár angolul, akár kínaiul szavalva. Egyéni problémáik miatt majdnem lekésték a vonatot, én már rég fent ültem, mikor rohanvást szedték lábukat a földet kaparó, indulásra kész dühödt szerelvényre. Én nyugodt voltam, benyomtam egy csintaót, meg némi Korpiklaani-t: az utóbbiakban a melodikus finn trollmetál igen nagy kedvelőjévé váltam. Át is aludtam az út felét, majd lemásztam ágyamból, kiraktam pár sört az asztalra, és vártam az új barátaimra, akik kisvártatva meg is érkeztek, voltak köztük guiliniak is, akiktől hasznos infókat nyertem a tripre vonatkozólag, át is dumáltuk a hátralévő tíz órát. 25 óra után végül megérkeztünk a városba, mely Kína talán legelképesztőbb természeti csodáinak a "cukorsüveg" karszthegyek ölelésével büszkélkedik. A város, melyre a legnagyobb kínai költők, festők, és egyszerű utazók évszázadokon át verték nyálukat mára a világ egyik legnépszerűbb turisztikai látványosságává nőtte ki magát. Örök tavasznak kellett volna lennie, de valahogy nem sokkal volt jobb az idő, mint Nanjingban. Érkezésünk estéjén megízleltük Guilin egyik nevezetes ételkölteményét, a csigát, ami nagyon finom, csak utána ettem még egy bigmacket. A barátságtalan idő ellenére az első nap nagy ambíciókkal indultunk felderíteni a látványosságokat, először Fubo-shan, a város központjából kissé távolabb lévő karszthegy, melyből eszményi kilátás nyílt az alant elterülő környékre. A hegy tetején lévő öreg kínai bácsi - noha nem kértem meg rá - tradicionális papírfaragási technikával kifaragta képmásom, mire kénytelen volt pár yuant elpottyantani neki. Ezt követően robogtunk a Qixing-parkba, hol minden tíz méteren majmokra figyelmeztető tábla volt, de szerintem rég kirántotta már azokat valami éhenkórász kínai. Időközben Yuliana elhagyta pénztárcáját, vonatjegyét, s vele együtt minden ingóságát. Nála itt a trip véget ért morálisan, lassan majd fizikálisan is. N-em meg-uga-tt-am h-ogy vigy-ázz a pénz-ed-re baz-meg, kérdeztem lassan, szótagolva. Volt még egy bankkártyája, vagyis e tekintetben még nem lett volna gond, de a vonatjegy már inkább számított annak, szóval vissza is zúzott az állomásra szerencsét próbálni. Addig Katjával megvizsgáltuk a város jelképének számító Elefántormány-hegyet, ami frappáns nevét onnan kapta, hogy úgy néz ki, mintha egy elefánt inna a folyóból. Az este még végigrohantunk pár túraszervező irodán, és kiválasztottuk a legoptimálisabb hajóutat a Li-folyón Yangshuoba. Ezt követően visszatértünk a Guilin Backstreet Youth Hostelba, ami egy teljesen korrekt hely, bár fűtés nincs - télen lehetőleg ne ezt válasszuk. Jóllehet van ugyan lehetőség elektromos ágymelegítőt bérelni, ami kiküszöbölheti e problémát, érdemesebb talán a helyi LiQ sörbe invesztálni, magam is ekképp cselekedtem. Ittam egy sört, fejemre húztam a sapkám, és elaludtam. Álmomban pedig hősugárzókkal táncoltam.

Másnap pedig jött a Li-folyó, és Yangshuo.

Guilinbe űz a gyász

Vizsgáknak vége, jön a szünetünk. Az osztályom fele már hazautazott, csak az elmúlt napokban szembesültem vele. A legjobb koreai cimbik mind elzúznak, ma este pedig sajnos már nem tudok inni se velük még egyszer utoljára, miként ma utazunk elfele. A mai délután viszont remekül telt, most pediglen elkezdtem pakolászni. Esetleges nem jelentkezésem nem börtönbe zárásom miatt lesz. Bár miként a világ segglyukában is van fészbúk, bizonyára ezzel sem lesz gond.

Van viszont egy rossz hír is: a dubstep sajnos végérvényesen elkurvult, miként a legújabb Britney Spears nótában is szerepel, vagyis kitört a föld alól, elvesztve ezzel minden értelmét s esszenciáját. Igen gyalázatos, hisz a dubstepnek sosem lett volna szabad ennél vagy ennél barátságosabbnak lennie. Minden elkurvul. A dubstep halott.

El is megyek Guilinbe vigaszt keresni.

Garabonciás táltos vonásokkal

Egészen az este, mi több a késő este torkáig lenyúlóan tanultam, mint egy állat. Barboncás, verboncás, tókás diák, ki sárkányt olvas ki könyvéből: nos, nem én leszek az. Örülök, ha egyáltalán könyvem végére érek. Alvásra utóbb nem fecsérlem időm, holnap estétől kezdve úgyis lesz egy circa huszonhárom órás vonatutam Guilinbe, majd az út során szentimentálisan bebábozódom. De előtte még lesz egy vizsga, és azzal megcselekedem, mit megkövetel a Népköztársaság.

Egyébiránt nyomasztó hideg van, és már enni kimenni is malenkij robot, ezért jobbára a különböző kifőzdékből rendelek táplálékot. A 美满家-ban éppolyan pizzát sütnek, mint anyám: jó vastag tésztásat. Aminek most örülök.

Szereznem kéne egy Leifeng-es prémsapkát. Remélem Délen azért jobb sorunk lesz, miként momentán táltos helyett javarészt elbaszott vonásokkal rendelkezem, ha vonásoknak lehet egyáltalán nevezni ezeket. Nehéz a peregrinusok sora. Fölöttébb nehéz.