2010. március 7., vasárnap

Isten veled, Primavera!

Kikémlelvén az ablakból a láncra vert égboltra, melyet baljós fellegek állítottak ádáz seregük avantgárdjául, nem nehéz belátni mily csúfondáros vereséget szenvedett a felfuvalkodott Tavasz. Flóra, Héliosz, Perszephoné, Pomóna, Auróra hol vagytok? Itt csak pusztulásnak van hajnala. Hol vagytok elrejtőzvén ti gyáva, félelemtől reszkető kocsonyák? Senki sincs, ki segítő jobbot nyújtana Kóka elesett népének, míg az alattomos, nagy fehér fagyos hópelyhek irgalmat nem ismervén; némán, de tántoríthatatlanul hullanak alá lassan megdermesztve Böjtmás havának hófehér sírhantján világra jött szépreményű, sudár kardvirágját. A téltemetés visszájára fordult, s az olvadt, piszkos hó tetemének kapart verem most menedékül szolgál a rettentő köd, vicsorgó dér és annak diabolikus jégrémei ellen. Tompa, homályos, elmosódott tónusok, hályogos vak remények estek bele akaratlan egy ördögi örvénybe, mely mindent elragadott. Ami idáig az erőtől duzzadó, zamatos, buja életet, a dicsfényben tündöklő megújhodást szimbolizálta, most durván, gazul eltaposva sínylődik, mélyen a fagyos földbe tiporva. Hősök, héroszok, titánok csonthalma tornyosul keservesen füstölő kis gunyhónk mögötti elátkozott, meddő réten. Kályhácskánk tüze egyre bátortalanabb lángon ég, holott már valamennyi bútorunkat elnyelte. Regém befejeztén azonmód rádobom laptopomat egyszersmind, s talán ez lészen az utolsó bejegyzésem mindörökre. Ám ennél több a baj. Fára felakasztott, kihűlt, dermedt mókushullák pörögnek körbe lassan elképzelt tengelyük körül, és ez a tengely maga a halál tengelye. Odébb cinegék könyörtelen testvérharca dúl az utolsó magvakért a lassacskán vérszivattyúvá aljasult madáretetőbe. Bizonnyal nincs kiút, bizonnyal itt a vég, bizonnyal újfent eljött, s eltemetett minket a könyörtelen Tél. Iszonytató csend szállá meg a Körtefalapos utcát, az elfojtott, vagy talán a megfojtott lét üveges szemeinek semmibe révedő, üres pillantása tükröződik vissza az elsötétült, elbukott horizonton. Télidő, farkasidő. Eltűnő nyomok. Távoli hörgésbe fulladó sikolyok, alábbhagyó, keserves zokogás...Borzong az egész világ. Yggdrasil árnyékából elősettenkedő vérszomjas Fenrir már tudja: közel a Ragnarök ideje. Ja várjál, az csak a szomszéd kutyája, bocs. Mégis ketyeg végső óránk, kárhozat.

Az Úr 2010. esztendejének Böjtmás havának 7. napján Kókát újfent hóbörtönbe vetették. De miért már megint minket, kegyetlen sors?

1 megjegyzés:

  1. Hát hogy a bánatos ...... lehet így fogalmazni. Lehidalok.Csoda.Gratula.

    VálaszTörlés