A gésákról vol. 1

A japán kultúra számomra egyik legérdekesebb szegmensét a gésák világa adja, kik alapjában véve testesítik meg valahogy Kelet egész misztériumát. Negédesen finomkodó, lágyan cseverésző, intelligens, italt töltő, alázatos, minden vágy beteljesítője - ez mind a gésa személyének nimbusza. Róluk szól e bejegyzés.
Elsőként is maga a szó, illetve az írásjegyek 芸者 geisha tagjaiból a 芸 gei művészetet jelent, míg a 者 sha pedig a kínaiban zhě - nek ejtendő, és egy nominalizáló partikula, akárcsak a japánban, így a szóösszetétel jelentése 'művészetet végző' [a kínai és a japán nyelv kapcsolatáról dióhéjban: a klasszikus kínai műveltséget, és az azzal járó kínai írást valamennyi Kínát övező ország, úgy mint Japán vagy éppen Korea átvette, csak aztán rájöttek, hogy nekik ez annyira mégsem fekszik, így fabrikálták meg saját írásrendszerüket mind Koreában, mind Japánban. No most a japán nyelvben található bonyolultabb írásjegyek, a kanji-k, azok nem mások, mint klasszikus kínai írásjegyek. A jelentésük többnyire megegyezik az eredeti kínai írásjegyekével, viszont olvasatuk más. A 者-t ezért lehet japánul sha-nak, kínaiul zhě-nek ejteni, jelentéstartalmuk azonban egyezik.] A gésákra vonatkozólag a geiko elnevezés is használatos, elsősorban nyugat-Japánban, Kyoto körzetét beleértve. A gésa növendékeket 舞妓maiko (ami táncoló gyermeket jelent) vagy pedig 半玉 hangyoku (ami alatt fél-drágakövet értünk, féláron is dolgoztak a 'kifejlett' gésákhoz képest) címekkel illették. Illetőleg létezett egy további, általánosabb forma: 御酌 o-shaku ('aki piát tölt'; italt töltő), mivelhogy ez is hozzátartozott a címben szereplők mesterségének címeréhez. A gésa közösséghez tartozó lánynak nem feltétlenül kellett maiko-ként kezdenie, megvolt rá a lehetőség, hogy kapásból gésaként kezdje meg karrierjét. Mindazonáltal akárhogy is indított, mind a maiko-ként, mind gésaként több éves felkészülés előzte meg debütálását, a nagyközönség előtt való bemutatását, mint amit például az Egy gésa emlékiratiban láthattunk:

Egyszer élőben is szívesen szemrevételeznék egy ilyen mutatványt (mellesleg egy-egy bulit követően hasonló koreográfiával bírok, mint Sayuri 1:40-től 2:16-ig, azzal a különbséggel, hogy én nem kelek fel). Nagy kár, hogy Hatsumomo ilyeténképpen nem dobta be magát. No de visszakanyarodva az elkezdettekhez, 21 év fölött már általában túl öregnek számított egy nő ahhoz, hogy maiko váljon belőle, s így a közösséghez való csatlakozás, majd a beavatást követően teljes jogú gésaként állt szolgálatba. Egyebek iránt, aki végigjárta a ranglétrát, -ergo volt maiko- nyilvánvalóan sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendett, különösen későbbi, 'szakmabeli' éveikben. A Tokyo-i gésák általában 18 éves korukban kezdtek hangyoku-ként, kevéssé idősebben, mint például Kyoto-i kollegináik - arra vonatkozóan, hogy az előbb elhangzottak mely időszakokban voltak így, [valószínűsíthetően csak a későbbi korokban] nem találtam egyelőre konkrét adatot, mert egyébként - a történelem során - általában már nagyon fiatalon erre a pályára állították a kislányokat, nemritkán 3 vagy 5 éves kortól. Akik még ily fiatalon kezdtek, kezdő éveikben shikomi -k ('szolgák') illetve minarai-k ('figyelő tanítványok') voltak, és ez a szerepkör meglehetősen sokáig tartott, lényegesen tovább, mint a közel kortárs időkben.
A gésák és kéjnők [a kettő egyáltalán nem ugyanaz] elszeparált, engedéllyel működő vörös lámpás negyedekben laktak - úgy mint a Kyoto-i Shimabara avagy az Edo-i [Tokyo régi neve] Yoshiwara-negyed. Általánosan pedig karyukai-ként, vagyis a 'virág és a fűzfa világaként' voltak ismeretesek, melyből a voltaképpeni kurvákra, mint színes virágokra asszociáltak, míg a gésák a fűzfa, az egyszerű, szerény, de erős és rugalmas természetet testesítették meg. Ezek a negyedek saját belső önkormányzattal rendelkeztek, mely a városi hatóságok felügyelete alatt állt. A prostitúció csakis itt volt legális, (persze az illegális kiadása is éppúgy virágzott). E vigadalmi negyedekben összetett belső hierarchia alakult ki bonyolult érintkezési szabályokkal, etikettel, mely voltaképpen egy kicsinyített mása volt a társadalom egészének.
A gésák eredete után kutatva vissza kell ugranunk a korai XVII. századba, a korba, mikor még szó sem volt gésákról. Elődüket tekintve már létezett egyfajta sajátos kombinációja az éjszakai pillangónak és a művésznek, és a kettő közti határ ekkor még impresszionisztikusan elmosódott. Erotikus tánccal, és különböző színházi megoldásokhoz hasonlatos elemekkel szolgáltak közönségük számára. A fellépésnek ezen új típusa kabuku-ként terjedt el a japán köztudatban, mialatt 'vad és felháborítót' értettek. Annyira azért nem találták felháborítónak, hogy ne létesítsenek kabuki-színházakat [a kabuku-t végző táncost kabuki-nak nevezték], mely így úgymond intézményes keretet biztosított a mesterség számára. És eme 'színtársulatoknak' lelkes közössége is akadt ám: e pontnál érdemes kitérni kicsit a japán kurtizánok szerepkörére. A férjek alapvetően nem tartoztak hűséggel hitvesüknek, és igazándiból nem is náluk kerestek szexuális vagy romantikus kalandokat-élményeket, hanem a szerelem szakavatott mesterinél, a kurtizánoknál. És a japán hatalom pontosan e célból létesítette vörös lámpás negyedeit, hogy e nők helyben maradjanak és dolgozzanak, az ide járó formák pedig kikapcsoljanak egy kicsit...
Kisvártatva e negyedek a mennyei örömök forrásává avanzsálódtak, és ennek csupán egy része volt a sex. Ugyanis a rendkívül műveltségre szert tett kurtizánok már hipnotikus tánccal, simogató énekkel, és andalító instrumentális megoldásokkal kápráztatták-kényeztették el klienseiket. A gésákra így elsősorban mint akik táncot, éneket és zenét eladókra tekintettek. (Persze ez árukban is kifejeződésre juttatódott, végtére is csak tekintélyes vagyonnal rendelkezők vehették igénybe e szolgáltatásokat.) És tulajdonképpen ez vezetett el ahhoz, hogy tevékenységük professzionális szintre emelkedjen, melynek célja a tökéletes szórakoztatás lett. Az ilyen értelemben vett 'szórakoztatóra' értett geisha kifejezés a XVIII. század fordulóján kezdett elterjedni, és bármily meglepő is, először férfiakat értettek alatta (itt megjegyezném, hogy példának okáért a XVII. századi Edo-ban fénykorát élte a biszexuális szórakoztatóipar, ami annak is betehető volt, hogy zömében férfiak lakták a várost...Ám a permanens nehézségekkel küzdő paraszti családok kénytelenek voltak a városba küldeni lányaikat, így ez visszaszorította a férfi prostitúciót. Szóval itt volt a kutya elásva.) Nekik viszont csak addig volt szerepük a vendégek mulattatásában, míg a kurtizánok színre nem léptek. Az 1760-as évektől viszont egyre több nő csatlakozott a férfiakhoz a gésa művészetében, és hála istennek hamarosan teljesen ki is szorították őket. Az első nő, aki a geisha kifejezést használta magára értve, egy Kikuya nevű örömlány volt, szintén Edo-ból. Ő már teljes állásban teljesítette hivatását: a 'szórakoztatót'. És ezt követően számos nő, attól függetlenül, hogy adtak-e szexuális szolgáltatást vagy sem, egyaránt geisha-nak kezdte nevezni magát. Ettől kezdve viszont fokozatosan elkülönült egymástól a gésa és a hagyományos kurva: a vörös lámpás negyedekben élő gésáknak szigorúan tilossá vált testi örömöket áruba bocsátani, (hiszen azzal szegény ringyók kenyerét vették volna el), ezzel párhuzamosan egyre nagyobb tisztelet vívtak ki maguknak. Most nyilván a negyeden kívül már más volt a helyzet, de a fő profiljukon ez egyáltalán nem változtatott.
A cifra cédák eképpen pedig egyszerűen kezdtek kimenni a divatból, helyüket pedig a végletekig elegáns, kívánatos és respektált gésák vették át.

A következő részben megpróbálunk a kimono mögé nézni.

Felhasznált irodalom:
Conrad Totman: Japán története. Bp., 2006.
Martha Feldman - Bonnie Gordon: The Courtesan's arts: cross-cultural perpectives. Oxford, 2006.
+wikipédia

Egy rövid élet továbbélése

A Facebookon terjed a történelmi emlékezet - végre egy olyan kezdeményezés, amit érdekesnek találok. "A Henio Zytomirski Facebookos profiljában szereplő kép eltér a legtöbb felhasználóétól: a vigyorgó hatéves kisfiút fekete-fehér felvételen örökítették meg, a fényképen rövidnadrágban és ódivatú gombos ingben látható. Az 1939-ben készült kép talán az utolsó, amelyet azelőtt készítettek róla, hogy elhurcolták, és a holokausztban meghalt. Heniót azonban nem felejtették el, szülővárosában, a lengyelországi Lublinban élők egy csoportja azért hozta létre profilját a közösségi portálon, hogy visszaszolgáltassák neki ellopott gyerekkorát, egyúttal esélyt nyújtsanak a világnak arra, hogy megismerje őt." - számol be a Múlt-kor. "Ám néhány történész szerint a közösségi platformok megemlékezésre való használata eljelentéktelenítheti a holokauszthoz hasonló tragédiákat, mint ahogy a Henio nevében írt bejegyzések elmoshatják a határokat a tények és a kitaláció között." - Ezzel nem értek maradéktalanul egyet, miképpen is a legkevésbé sem a holokauszt emlékének torzítása végett akartak csinálni egy hetven éve halott kisfiúnak profilt, hanem éppen szomorúan rövid életével mementót állítani annak a nagy világégésnek, mely még olyan traumaként élt a XX. század emberében, mely gátat vetett bármilyen szélsőség csírájának fejlődésének; nem úgy a XXI. századiénak. Hisz gondoljunk csak bele, milyen élet várhatott volna rá, milyen ember lehetett volna belőle, ha hat évesen nem kell találkozni a halállal. A halállal, és a totalitárius diktatúrák halálosztóival, kik pusztán egy eszme és a köré fonódó hegemónia végett vetettek véget életének. Ezt bele kell verni az emberekbe, kikbe nem verte bele koruk, és nem mondom, hogy egy ilyen kezdeményezés az elgondolkozásnál továbbívelő tettekre serkentené az egyes felhasználókat, de az is több a semminél. Sokkal több.
Mindazonáltal főként az olyan jellegű próbálkozásokat preferálnám, ahol esetleg egy napló, avagy részletesebb dokumentáció színesítené a profilt, mint ahogy a magyar Svejk esetében, történelmi értéket adva ennek. Történelmi - hangsúlyozom - máskülönben több, mint abszurd keretekbe taszítaná a halottaknak készített profilok mibenlétét az elhunytat ért kommentek, avagy rajongók táborának egyéb megnyilvánulásai: azért ez ne keverjük a fanfictionnel. Amíg ez ésszerű keretek közt folyik, nagyon érdekesnek találom, mert ha facebookon nem találkoztam volna Henio Zytomirskivel, akkor nem is tudtam volna, hogy valaha létezett. Talán több rejlik a közösségi portálokban, mint az iwiw küldj egy tejet alkalmazásában, és egyáltalán ahogy azt még tegnap gondoltam - persze ebből is kiválik példámon, hogy mindenki a saját aspektusából tekint ennek lehetőségeire és felhasználhatóságaira, de el kell ismernem, hogy ez egy figyelemre méltó akció.

Kafka: Az én cellám

Egy rövid dialógus Franz Kafka - Az én cellám, az én váram című aforizmagyűjteményből.

Mezei munkások este, hazafelé menet egy öregembert találnak az útszéli rézsűben. Ott feküdt elterülve, félig nyitott szemmel bóbiskolt. Első pillantásra úgy festett, mint aki leitta magát, de nem volt részeg. Betegnek sem látszott, az éhségtől elgyöngültnek sem, sebesülés nem volt, ami így elcsigázta, legalábbis minden efféle kérdésre tagadólag rázta a fejét.

- Kicsoda vagy hát? - kérdezték tőle végül.
- Egy nagy generális - felelte, fel sem nézve.
- Vagy úgy - bólintottak -, szóval ez a bajod.

- Nem - mondta az öreg-, valóban az vagyok.
- No persze - hagyták rá -, másként hogyan is lehetnél?
- Nevessetek csak, ahogy bírtok - mondta ő-, megbocsátom nektek.
- De hát nem is nevetünk - így a munkások -, légy, ami akarsz, légy főgenerális, ha neked úgy tetszik.
- Az is vagyok - felelte az öreg-, főgenerális vagyok.
- Na látod - hogy kitaláltuk! De minket ez nem érdekel, mi csak figyelmeztetni szeretnénk, hogy éjszaka erős fagyok lesznek, úgyhogy jobban teszed, ha most szépen felkelsz, és elmégy innét.
- Nem kelhetek fel, azonkívül el se tudom képzelni, hová is mehetnék.
- Miért, talán nem tudsz járni?
- Nem tudok járni, sejtelmem sincs, miért. Hiszen ha tudnék járni, abban a szempillantásban generális lennék újra, ott lennék a seregem körében.
- Kihajítottak talán?
- Egy generálist? Dehogy - lezuhantam.
- Honnan?
- Az égből.
- Onnét föntről?
- Igen.
- Odafönt van a sereged?

- Nem. De túl sokat kérdezősködtök. Menjetek, hagyjatok magamra.

Nieuw-Amsterdam versus New York

Egy beszélgetés alkalmával nemrégiben felhozódott New York. Ami nem volt mindig New York. Első ízben ugyanis fapapucsos formák tipegtek körbe annak területén, vertek ott házakat és erődöt, az ő Nieuw-Amsterdam városkájukban. Ám kisvártatva a település átkeresztelkedett New Yorkká. Hogy történhetett ez?

Nos, kezdjük mindjárt 1579-el, az Utrecht-i Unióval, mely során a németalföldi tartományok lerázták II. Fülöp spanyol király igáját, és 1581-ben kinyilvánították függetlenségüket Hét Holland Egyesült Tartomány Köztársasága néven, s a leggazdagabb tartomány után Hollandiának keresztelték el végül. Spanyolország ezt nyilván nem nézte jó szemmel, ám 1609. június 17.-én tizenkét évre békét kötöttek egymással; és az Egyesült Tartományok jogot kaptak arra, hogy az Európán kívüli spanyol kikötőkkel is kereskedjenek. A hollandusok torkossága azonban nem érte be akármivel, náluk Amerika volt a nyerő. Rendszeresen fosztogatták a spanyol és portugál kereskedőket, és az általuk meg nem hódított területeken kolóniákat hoztak létre. Hudson felfedezését követően 1610-ben számos holland hajó látogatott el a Hudson-vidékre, megszervezték a prémkereskedelmet, és a mai Albany közelében felépítették a Fort Nassau, későbbi nevén Fort Orange-t 1614-ben.
1618-ban az Egyesült Tartományok vezető politikusa, a békepárti Oldenbarneveldt elvesztette korábbi befolyását, így az egyik legvállalkozóbb szellemű holland kereskedő, Willem Ussenlinx hozzáláthatott egy, a Keletindiai Társaság mintájára szerveződő vállalkozás létrehozására, amit 1621-re sikerült is megvalósítania. Huszonnégy éves szabadalmat szerzett arra, hogy kereskedjék Afrika partjain egészen a Jóreménység fokig, valamint Amerika mindkét partvidékén és az Új-Guineától keletre fekvő szigeteken. Az alaptőke 7 108 161 holland forint volt, szervezeti felépítését tekintve pedig lényegében a Kelet-indiai Társaság kópiája volt. Ergo éppúgy kötött szerződéseket az idegen fejedelmekkel, épített erődítményeket, nevezett ki hivatalnokokat, tisztviselőket, bocsátott ki törvényeket és rendeleteket.
Ez a kereskedelmi vállalkozás politikai célokat is szolgált egyszersmind: elsődleges feladata, hogy a spanyolokkal vívott háború színterét áthelyezzék Amerikába, így törve meg annak hatalmát, "és annak gyökerét, az amerikai aranyat szakítva ki". A Társaság flottái megkezdték a spanyol hajók és kikötővárosok elleni akcióikat, megkaparintották a spanyol gyarmatokat, és egyszerűen holland telepeket hoztak létre helyettük. A Társaság voltaképpen állami pártfogással működtetett kalózrészvénytársaság szerepét töltötte be.
1623 és 1636 között a Társaság 547 "ellenséges" hajót zsákmányolt 6 710 000 holland forint értékben, azoknak rakománya pedig 30 309 000 forintot tett ki. Ennyi pénz ma sem hangzik rosszul, közel négyszáz év távlatából el lehet képzelni, micsoda őrületes vagyont jelentett. A Nyugatindiai Társaság Észak-Amerikában, a mai New York-öböl területén virágzó kolóniát hozott létre, amelyet Új-Hollandiának neveztek el. 1623-ban érkeztek ide az első telepesek, mintegy 30 család. E családok döntő hányada a mai Manhattan szigeten telepedett le, Brooklynban és Staten Islandon. Ez az Új-Hollandia a Társaság amszterdami kamarájának felügyelete alá tartozott. Első főigazgatójának 1626-ban Peter Minuitot nevezték ki, aki biztosította Manhattan szigetét a hollandok számára azzal, hogy kemény 24 dollár értékű áruért megvásárolta az indiánoktól. Itt is erődöt emeltek, amit vagy 30 faház vett körül elszórtan. Az újdonsült települést Új-Amszterdamnak nevezték el.
Ezzel egyidejűleg megkezdődött az indiánok szisztematikus kiirtása, amiért leginkább az 1638-ban megválasztott új főigazgató, Willem Kieft a felelős. Az indiánokkal folytatott permanens harcok során 1645-ben a Manhattan-sziget alsó részénél védekezésül falat emeltek, innen kapta nevét a mai híres Wall Street. A gyarmatosok száma a szüntelen háborúskodások ellenére emelkedett, 1650 körül még mindössze 500, addig 1656-ban 1000, 1664-ben pedig 1500 lakosa volt Új-Amszterdamnak. Eképpen a területe is jócskán megnövekedett: Manhattan, Staten Island, a Jersey folyó két partja, Long Island nyugati része, az alsó Hudson partjai, a Fort Orange körüli vidék, és a Delaware-ban elszórt telepek tartoztak hozzá.
Ezek az angolok azonban egyre galádabbakká váltak. Az angol parlamentben Cromwell uralma idején, 1651-ben megalkották a Hollandia ellen irányuló híres Navigation Act-ot (Hajózási Törvényt). Ennek értelmében Angliába csak angol hajók, vagy az illető terméket előállító ország saját hajói szállíthatták portékájukat. Ráadásul egy Downing nevű formát neveztek ki hágai angol követnek, aki már a múltban is számtalan jelét adta kíméletlen hollandellenességének. Mindezen felül egy újabb konfliktus volt kibontakozóban: az angol király által támogatott Company of Adventures és a Nyugatindiai Társaság a jövedelmező cukorkereskedelemért szállt harcba. A rabszolga-kereskedelem monopolizálásáért is komoly vetélkedés folyt, e nélkül ugyanis a karibi térség cukornádültetvényeit nem tudták volna munkáskézzel ellátni. A következő évben tehát kitört a háború Hollandia és Anglia között, 1654-ben viszont kénytelenek voltak békét kötni a hollandok. Ez az ellenségeskedés persze veszélyt jelentett a hollandok afrikai és amerikai gyarmataira is. A Connecticut-völgyben és a Long Islandon már korábban is voltak angol telepesek. Számuk nőttön nőtt, így végül felosztották egymás közt a Long Islandet 1650-ben. Az ezerhatszázötvenes és hatvanas években az angolok fokozatosan terjesztették ki érdekszférájukat az egyes holland fennhatóság alatt álló területeken. Kezdetben a vitás kérdéseket tárgyalások útján sikerült megoldani, ám mikor a kereskedelmi versengések mezejére tévedt az ügy, az ellentétek igencsak kiéleződtek, a második angol-holland háború kitörőben volt, és Új-Hollandia sorsa megpecsételődött.
1664. márciusában II. Károly angol király hivatalos bejelentés nélkül nekilátott az észak-amerikai holland gyarmatok bekebelezéséhez. Szabadalomlevelet adott ki, amelyben Connecticuttól Delaware-ig az égész közbenső területeket testvérének, Jakab yorki hercegnek juttatott. Új-Hollandia birtokbavételét effektíve egy bizonyos Richard Nicholls ezredes kezdte meg a rendelkezésére bocsátott 400 katonával. A hajók július végén érkeztek Bostonba, majd augusztus végén az új-angliai csapatokkal egyesülve kopogtattak a New York-öböl küszöbén. Stuyvesant, Új-Hollandia akkori főigazgatóját szétvágta az ideg, ám a lakosság nyugalomra intette és a kapituláció mellet döntött. 1664. szeptember 8-án Új-Amszterdam története ezennel véget ért, és helyette megkezdődött New York-é.

Új-Amszterdam városi tanácsának szívfacsaró levele:

"Nagytiszteletű Uraim, a nagytiszteletű Nyugatindiai Társaság amsterdami kamarájának Igazgató Urai!
Mi, nagyságotok hűséges, szomorú és elhagyott alattvalói nem hallgathatunk arról az eseményről, amely Isten akaratából és nagyságtok hanyagságának eredményeképpen oly váratlanul következett be, mivel nekünk tett ígéreteikről megfeledkeztek. Legutóbb megérkezett ide négy királyi fregatt Angliából, amelyeket Őfelsége és testvére, a yorki herceg küldött, azzal a megbízással, hogy ezt a helyet, és egész Új-Hollandiát Őfelsége uralma alá hajtsa. Ebből a célból elegendő katonát is hoztak magukkal, és temérdek sok lőszert. Az egyik hajó fedélzetén 450 katona s tengerész volt, a többin hasonlóképp. Amikor a hajók a Najac-öböl elé értek, Richard Nicholls admirális, aki jelenleg itt kormányzóként uralkodik, levelet küldött a mi főigazgatónknak, és közölte vele jövetele célját, valamint a követeléseit. Etr a váratlan levelet elolvasva a főigazgató értünk küldött, hogy együtt döntsük el, mi a teendő. Elhatároztuk, hogy megbízottakat választunk. A főigazgató és három megbízottunk kétszer is megkísérelte, hogy tárgyalásokat kezdjen, de nem kapott más választ, csak azt, hogy ők nem vitatkozni jöttek ide, hanem azért, hogy a kapott parancsot végrehajtsák és megbízatásuknak eleget tegyenek, akár békés úton, akár erőszakkal. S ha ezzel kapcsolatban bármi tárgyalni-való van, azt csak Őfelségével, Anglia uralkodójával lehet megtárgyalni. Három nap haladékot kértünk a tanácskozásra, amit meg is adtak. De nem henyéltek ezalatt sem; négy fregattjukkal közelünkbe jöttek, kettő közülük az erőddel szemben helyezkedett el, a többi Nooeten Islandnál vetett horgonyt. Velük szemben a többi révnél öt század katona és egy újonnan felállított lovasszázad, valamit egy sereg újonc táborozott, akik mind északról, vagy a Long Islandról jöttek, és halálos ellenségeink lévén, alig várták a rablást, fosztogatást és vérengzést, amint az abból is kitűnt, hogy amikor a megadásról történt említés, átkozódásban törtek ki.
Végül is, minthogy teljesen körül voltunk kerítve, nem láttunk lehetőséget a megmenekülésre. Hiába vettük számba erőinket, csak azt állapíthattuk meg, hogy bár a település lélekszáma több, mint 1500 fő, közöttük alig van 250 fegyverfogható férfi a mindössze százötven főnyi katonaságon kívül. Sem a városnak, sem az erődnek nem volt elegendő lőpora. Az erődben alig volt több 600 fontnál; akadt ugyan még 700 font ezen felül, de teljesen hasznavehetetlen. Bár a telepesek vonakodtak, mi a lakosság nagyobb részének kérésére szükségesnek láttuk, hogy a főigazgatót és a tanácsot felszólítsuk, egyezzenek bele a megadásba, mivel úgysem lennénk képesek ellenállni az ellenségnek, amely még a jelenleg rendelkezésre álló erőnél sokkal nagyobbat is képes felvonultatni. A főigazgató és a tanács végül is hozzájárult: küldjünk megbízottakat az admirálishoz, és ezek közöljék vele, hogy a vérontás elkerülése érdekében elhatároztuk: beleegyezünk a feltételekbe, ha megfelelő megállapodást terjesztenek elő.
Hat személt választottak ki mindkét fél részéről ennek lebonyolítására. Ezek meg is egyeztek, de hogy mi lesz ennek a következménye, azt csak az idő fogja megmondani.
Minthogy többé nagyságotoknak a mi megvédelmezésünkre tett ígéreteiben már nem bízhatunk, mi, az egész szegény, szomorú és elhagyott községgel együtt csak a mindenható Istennél kereshetünk menedéket, az ő irgalmában bízhatunk, és nem kételkedünk abban, hogy ő mellénk áll majd megalázott helyzetünkben és többé nem is fordul el tőlünk.
Maradunk az Önök megszomorodott és magukra hagyott alattvalói: Pieter Tonnemann, Paulus Leendezen, van der Grift, Cornelis Sttenwyck, Jacob Backer, Tymotheus Gabry, Isaac Grevenraat, Nicolaas de Meyer.
Kelt Jorckban [York], amelyet ez ideig új-hollandiai Amsterdamnak neveztek, 1664. szeptember 16.-án."

1665-ben aztán kitört a második angol-holland háború: az összes angol kikötőben horgonyzó holland hajót embargó alá vették, többet a nyílt tengerről kísértek be- ami persze elfogadhatatlan volt a hollandoknak. Az első összecsapásra július 13-án került sor Lowestoft partjainál - ahol az Egyesült Tartományok hiába vettek be mintegy száz hajót és húszezer embert - csúfondáros vereséget szenvedtek. 1666ban a hollandok megnyertek egy tengeri ütközetet (az ún. "négynaposat"), viszont el is vesztettek egyet (a "kétnaposat"). A hadiszerencse akkor fordult meg, mikor 1666 szeptemberében Londonban tűzvész tombolt, s egy álló napig nem sikerült eloltani a lángokat, melynek következtében a város egy része porrá égett. Anglia gazdasága ezt komolyan megsínylette, ami hátráltatta az elkerülhetetlenné vált hajójavítást és a megsemmisült hajók pótlását. A hollandusok továbbá Chathamnál 1667-ben felgyújtották az angolok hajóit, akiknek viszont sikerült megtartaniuk New Yorkot. A harmadik angol-holland háború (1672-1674) során vívott Southwold-öböli és Texel előtt vívott csaták eldöntetlenül végződtek, a szárazföldön azonban az angolok fölénye érvényesült, kik megkaparintották az amerikai kereskedelem feletti ellenőrzést. E háború kis közjátékaként 1673 augusztusában az Egyesült Tartományok két tengerészkapitánya visszafoglalta Új-Amszterdamot és a tartományt, ám 1674 novemberében, a háború végezetével a békeszerződés újfent Angliának juttatta ezt a területet...

Felhasznált irodalom:
Németalföldi tengerjárók. Bp., 1961. 159.-174.p.
Maarten Prak: Hollandia aranykora. Bp., 2004. 47.-60.p.

100 év azonosság - 100 év változás

Óra után elnéztem a Néprajzi Múzeum címben szereplő jelenlegi kiállításra, mely Torday Emil, híres magyar Afrika-kutató életútját és munkásságát, valamint a tavaly nyáron emlékére tett expedíció eredményeit mutatja be. Torday neve nemzetközileg nagy hírnévnek örvend, csak persze szülőhazájában nem, mert ő már sajnos nem költözhetett be a VV-villába, de még a gigászi Vacsora-csatába sem vágtathatott be Bukhephaloszon, minekutána mindketten távoztak az élők sorából e grandiózus médiabéli megmérettetések létrejötte előtt. Bárkivel ellehetne diskurálni ebben az országban BB Éviről, Győzikéről, vagy éppen Pákóról -kiknek minden egyes fingását szájtátva figyeli a mélyen tisztelt szittya publikum-, ám ha egy olyan ember kerül szóba, aki úgy tett le valamit az asztalra, hogy nem "celeb", már a madár se látta. És ez szomorú.

Mert bizony 1875. június 22-én született Budapesten egy Torday Emil nevű gyerkőc, ki iskoláit szülővárosában, majd Münchenben végezte, és 1895-ben Brüsszelbe költözött, ahol öt éven át banktisztviselőként dolgozott. A földrajzi és etnográfiai tudományok vonzották leginkább, Henry Morton Stanley és David Livingstone könyveit falta. A belga állam szolgálatába lépett és így juthatott el a legsötétebb Afrikába, Kongóba,mint közigazgatási hivatalfőnök.
Ugyanis a II. Leopold (vagy Lipót), Belgium második uralkodója nagyfokú érdeklődést mutatott a gyarmati kérdés iránt, és ő volt az, ki bátorította a belgákat, hogy "terjeszkedjenek a tengereken túlra". Eképpen ő kezdeményezte továbbá az afrikai Kongó-medence megszerzésére irányuló törekvéseket, mely francia érdekekbe ütköztek. Ezért került sor 1884-ben a Kongó-konferenciára Berlinben, hol Bismarck döntő-bíráskodott, és február 24.-én aláírtak egy egyezményt, mely a gyarmatosítás történetében egyedülálló módon II. Leopoldot nevezte meg a Kongó-medence szuverén tulajdonosának, mely Kongó Szabad Államként vonult be a történelembe. Ergo mintha te vagy én kaptam volna meg egy földrészt, nem pedig Magyarország. (Cserébe a Monarcha biztosítékot nyújtott a kereskedelem illetve a hajózás teljes szabadságára Kongóban. A természeti kincsek kiaknázása miatt fellépő pénzügyi nehézségek következtében II. Leopold 1908-ban átruházta a jogát a belga államra, így alakult meg Belga Kongó.) Ennek a belga gyarmatosítás következtében - kiépített utak, vasutak, az újonnan felfedezett viziutak immáron lehetővé tették a kontinens eleddig ismeretlen területeire való benyomulást is. Kongó gazdasági szempontjait tekintve az őserdőben található kaucsukfa, illetőleg a gumiexport volt első helyen, de az értékes trópusi fát is nagy ütemben termelték kifele. A belga kereskedők, ültetvényesek, katonák érdekeiket brutális módon érvényesítették, az európai protokoll és etikett által elfojtott állatot itt kiengedték magukból az egyes monseiur-ok és herr-ek, és mister-ek, hogy kezeket csapkodjanak le kisbaltával; aztán hazamenjenek Belgiumba teázni. Mindenesetre ötmillió kongói nem éppen magától halt meg.
Torday 1900-ban utazott Bomába, Kongó Szabad Állam fővárosába. "Kincses szigetet vártam, s helyette dögleletes mocsárra találtam"- írja. A gyarmatosítókkal ellentétben nagyfokú empátiával viseltetett a helybéliek iránt, mégis velük érkezett, így nem volt könnyű dolga a bennszülöttek bizalmának elnyerésében. Sokat utazott Matadi és Kinshasa környékén, és a Kongó folyamon. Fekete kísérői kalauzolásával jutott el a Kongó-medence azon vidékeire, hol fehér ember még álmában sem járt. Ahogy Kubassek János írja, "a dzsungelek belsejében gyakran zajlottak le olyan rémdrámák, melyek az európaiak számára szinte felfoghatatlannak tűntek. Az ellentmondások mindenkit meghökkentettek." Torday megemlékezése szerint: "Az európai civilizáció és az afrikai barbárság legrosszabb hajtása sajátságosan keveredett. Ott volt Leopoldville, ez a fejlődő városka, néhány százfőnyi fehér lakosságával, a tengerpartra vivő vasútjával, hajóépítő műhelyeivel, amelyekben egész tekintélyes nagyságú hajók épültek, a villamosvilágítás tervben volt éppen, az egészségügyi intézkedések terén is megtétettek az első lépések. Voltak áruházak, missziók, szállók, kórház, fogház, törvényszék, katonai zenekar." Éles kontrasztot állított ennek a város szomszédságában évszázados elmaradottságban és nyomorban tengődő emberek falvai. A fehérek felfogásával ellentétes szokásokat betiltották a bennszülötteknek. Pedig a bűn és az erény mást jelentett a kongóiak, és mást az európaiak számára, ahogy erről részletesen beszámolt. Első négyéves kiküldetése keretében Katangába került. Mintegy húsz nap alatt hajózott fel a Kongó folyón Stanleyville-ig (ma Kisangani), leevezett a Stanley-zúgókon a nagyszerű vagenya evezősökkel. 1900-tól 1904- ig itt, az afrikai tavak vidékén, végezte kutatómunkáját. 1905-től 1907-ig az angol Royal Anthropological Institute megbízásából folytatta kutatásait a Kongó déli mellékfolyóinak vidékén. Felfedezőutakra indult, vadászott, a luba népcsoport területén tevékenykedett, elsajátította nyelvüket (amihez expedíciója végére még hét(!) egyéb kongói nyelvet is csak úgy mellékesen hozzácsapott.), és ezáltal gondolkodásmódjukat is. Torday bebarangolta a Kongó-medence legeldugottabb vidékeit is, ahogy lapátkerekes gőzhajóján utazva a következő megfigyelést tette:"ahogy feljebb és feljebb kaptat a hajó a Kongón, a benszülöttek ruhái egyre fogyatékosabbá válnak...végül semmire zsugorodnak." A mocsárvilágban elkapta a sárgalázat és a maláriát is, bennszülött kísérői azonban kigyógyították az "őserdő patikájával". "Már a koporsómat is megcsináltatták. Amikor átestem a válságon, újból kellett járni tanulnom"-írja. Ám folytatta útját. A Marungu helységnél azonosította a Livingstone által a Tanganyika-tó partján megjelölt Akalonga-fokot, így földrajzi felfedezést is tett egyszersmind. 1907 – 1909-ben, harmadik útja során a Kassai, Sankuru és Kwilu folyók mentén végzett antropológiai és nyelvészeti tanulmányokat, valamint néprajzi gyűjtést a British Museum részére. Ezen útjai során kereskedelmi érdekeltségek és telephelyek felállítása volt elsődleges feladata az angolok részére. Ekkor születtek meg első értekezései a mbala, mbuun, yansi, hungaan, kwesi és yaka népekről. Embertani és néprajzi megfigyelései úttörő jelentőségűek, és a gyűjtött tárgyi anyag is páratlanul értékes, mi több a világ egyik legsokrétűbb Afrika-gyűjtemények egyike (még úgy is, hogy csupán egy része élte túl a világháború bombázásait). A hosszabb lélegzetvételű kutatás során ellátogatott a Kuba Királyságba, a busongókhoz és a ngongókhoz. Szorgalmasan hazaküldözött tárgyait és jegyzeteit Thomas Athol Joyce, a British Museum munkatársa gondozta, és rendezte azokat publikálásra készre. Nevük alatt számos tudományos publikáció és monográfia jelent meg. Torday Emil legjelentősebb felfedezései az afrikai emberekhez köthetőek. Egyedülálló nyelvtudása lehetővé tette, hogy számos emberrel közvetlen kapcsolatba kerülhessen, megismerve így az egyes törzsek tagjainak életviszonyait, szokásait, viselkedését és jellemvonásait. Vérbeli antropológussá vált az Afrikában töltött évek alatt, és kis híján ott is vesztette életét. Egyik utolsó útja során egy váratlanul rátámadt orrszarvú csaknem eltaposta, és e balesetet követően hónapokig mozgásképtelenné vált, és nem is épült föl egészen. Idegileg, fizikailag egyaránt megrokkant, élete végéig csak mankóval tudott járni. Magyar és angol nyelvű bedekkerei izgalmas olvasmányok, "melyek igazi tükröt adnak a fekete földrész lakóinak életéről, szokásairól.
1911-ben visszalátogatott Magyarországra, hol a Magyar Földrajzi Társaságban Lóczy Lajos üdvözölte, szóba került a pécsi tudományegyetem néprajzi tanszékére való kinevezése, ám végül elmaradt. "Nem válhatott prófétává a maga hazájában, hiába szerzett már külföldön dicsőséget."Utolsó éveit London Brompton városrészében töltötte. Szeretett volna még visszatérni Afrikába, ám ezt már nem tette lehetővé állapota. Hugának írt levelében így szólt: "Afrika az én egyetlen bűnöm. (...) Ez jobb, mint az ivás és a bódítószerek." Élete vége jobbára szenvedésekkel volt terhes, egy félrediagnosztizált afrikai betegség miatt például az összes fogát kihúzták..."A sors fintora, hogy a londoni Shaftesbury Avenne Francia Kórházban halt meg, néhány lépésre attól a könyvkiadótól, mely A bushongok ösvényén című nagy sikerű könyvét elindította a világhír felé..."

Egy további érdekes anekdota, hogy Kubassek felkereste 1989-ben Torday lányát, Ursulát egy idősek otthonába, aki beszámolt arról, hogy a román követség diplomatái anno felkeresték apját, és felajánlották neki a Torda környéki birtokok évi jövedelmének folyósítását, ha felveszi a román állampolgárságot. Torday Emil azonban visszautasította a kecsegtető ajánlatot, és megmaradt független tudósnak.

A kiállítás maga nem volt olyan nagyszabású, mint amilyenre számítottam, mindazonáltal elképesztő fotók vannak kiállítva, mint ahogy abból néhány itt is látható. A kongóexpedíció.hu-n további érdekességekre lelhetsz, elsősorban persze a tavaly nyári Torday-emlékútról, kisfilmek és interjúk formájában. Csak ajánlani tudom, mint ahogy a kiállítást is.

Ezek a patkónak látszó tárgyak a dzsimbuk, melyek fizetőeszközül szolgáltak anno. Tordayék is egyébként vasrudakat adtak cserébe az őslakosoknak a különböző tárgyakért cserébe.





Ez pediglen egy elefántagyarból fabrikált Buddha-szobrot ábrázol. Hogy jutott el Buddha ismerete Kongóba? Ha valaki tudja, mindenképp árulja el!





Ezek meg kongói gyerekek által készített játékok, csúzlik, maszkok, etc. Azok a kör alakúak focik. Mármint fociznak velük.






E bejegyzés elkészültéhez felhasználtam a kiállítás háttéranyagát, valamint a következő műveket:
Kubassek János:Magyar utazók és földrajzi felfedezők. Bp.,2008. 150.-155.p.
19. századi egyetemes történelem. 1789-1914. Bp., 2005. 364.-365.p.

Medvetáncoltatók

Korea bejegyzésnyi erejű története vol.3.

Bizony, jól sejted, a csajszi csupán kedvcsináló csalétek; ám nem kevésbé izgalmas Korea újkori története sem. (Ez elég szakbarbárosan hangzott, rendben, bizonyos mértékig kevésbé izgalmas, ám a kettő közül az utóbbit tudom csak felvázolni. És különben is kezdek szakbarbár lenni.) Na tehát a Koreai-félszigeten, immáron a XIX. században járunk. Tárgyalt királyságunk abban a hitemben él, hogy örökre fenn tudják tartani ezt a vak dióhéjba zárt status quót, kivált, hogy 1866-ban a Tedong folyón felvonuló amerikai Shermann cirkálót - mellyel egészen Phenjanig jutottak, majd ott a hajó legénysége királysírok fosztogatásába kezdett - még a helyőrség gond nélkül felgyújthatta. (Az Észak-Koreai agitáció szerint persze Kim Ir Szen dédfaterja vezette a hazafias akciót.) Egyébként pedig ez a már-már hermetikus izoláció nem sok jó hozott sem az ország külpolitikájának, sem belpolitikájának. Az ország gazdasága tönkrement, nincstelenek egész tömegei menekültek a kínai határvidék felé, mindeközben az udvar horribilis összegeket szánt nagyszabású, reprezentatív építkezésekre, melyek az állam hatalmát voltak hivatottak demonstrálni. 1872-ben, a már pattanásig feszülő helyzetben lemondásra kényszerítették az uralmon lévő Tevongunt, ki régensként uralkodott fia, Kodzsong felett, kit ezennel nagykorúvá nyilvánítottak, és ő foglalta el a trónt. A legfontosabb posztok azonban Kodzsong feleségének, a Ming család rokonságának kezébe kerültek, kik a koreai nemesség számottevő részével ellentétben hajlandónak mutatkoztak a reformokra, s az elzárkózás feloldására. Itt egy pillanatra megállunk, s Nipponra vetjük pillantásunkat. Ugyebár a Meidzsi-restaurációtól számítjuk Japán elképesztő fejlődését, ám azt azért nem árt tudni, hogy a Meidzsi-császárnak ehhez annyi köze volt, hogy nevét adta hozzá. És restauráció sem volt. A császár, mint a nemzeti dinasztia reprezentánsa pusztán legitimálta az ellenzéki fejedelemségek akaratát - Csósú és Szacuma politikusok a császárra hivatkozva kormányoztak, és erre mondják tévesen, hogy restauráció. Szóval 1870-től megkezdték iszonyatos - hát japán - ütemben modernizálni országukat, és néhány évtized alatt egy modern államot hoztak létre, kvázi a semmiből. És ennek az új japán államnak az első megvalósítandó célja Korea, mint védelmi-övezet létrehozása volt. Noha ez korántsem azt jelenti, hogy pusztán az újkorban kezdett Japán Korea iránt érdeklődni, hiszen Korea mindig is egyfajta pufferzóna volt Kína és Japán közt, és Japán mindig is élénk érdeklődést mutatott a félsziget iránt. Az előbbi bejegyzésben szó esett az Imdzsin veranról, az 1592-ben kezdődő invázióról; majd 1602-ben a hatalomra jutott Tokugava sógun már a Korea és Japán között fekvő Csuzima-szigetre is kiterjesztette fennhatóságát. Ám Korea formálisan Kína vazallusa volt, és ők annak is tekintették magukat. Amikor 1868-ban a Meidzsi-kormányzat felszólította csuzimai követeit, hogy tájékoztassák Koreát szerződéskötési szándékaikról, meg sem hallgatták őket. Japán azonban kötelességének érezte "Korea megóvását", és ezért a korábbi, az ópium-háborúk során a nyugat-európaiak Kínát illető jogaikat, és tulajdonképpeni nyugati aspirációkat akartak Koreába plántálni. Természetesen 1871-ben Tianjinben ezt Kínával is tisztázták, felszámolva ezzel a néhai kínai szupremácia minden maradékát. (Ezt megelőzőleg 600 éve nem volt hivatalos diplomáciai érintkezés a két ország közt. Lényegében dacból, mert Japán nem volt hajlandó a kínai univerzum része lenni, Kína meg nem bírta bekebelezni Japánt, így dafke szartak egymásra. Mellesleg ez volt az első, ázsiai-ázsiai ország között kötött egyenlőtlen szerződés.) Majd ezek után találkozunk újra Koreával, 1876-ban. Pro forma semmi akadálya nem volt már, hogy Korea visszautasítsa Japán szerződéskötési szándékát, hiszen Tianjinben már felszámolták Kína és Korea hűbéri viszonyát. Úgyhogy a tianjini-szerződéssel, meg pár ágyúnaszáddal hátuk mögött Korudáék (már nem vagyok biztos a japán diplomata nevében) 1876-ban Kanghva-szigeten megkötötték Koreával is egyenlőtlen szerződésüket, mellyel megnyitották az országot: Puszan, Vonszan, Csemülpo(a mai Incshon) kikötőinek megnyitását, a japán alattvalók extraterritorialitását (- területen kívüliség elve, mely kivonta a japán alattvalókat a koreai jogszolgáltatás alól, ami annyit tesz, hogy szankciót nélkül bűnözhettek, erőszakolhattak meg nőket, azt csináltak, mint akarhattak, és nem lehetett felelősségre vonni őket, csak Japánban. Ha pediglen kirívó esetre került sor, ami nemzetközi felháborodást keltett, par example a Ming hercegnő petróleummal való leöntése és felgyújtása 1895-ben, akkor hazaküldték Japánba az illetőt, ahol bizonyítékok hiányában felmentették a tettest.); továbbá teljes körű vámmentességet a japán által exportált termékekre; a japán yen fizetőeszközül való bevezetését foglalta magában. Ezt követően más államok is vérszemet kaptak, így ugyanilyen szerződéseket kötöttek az USA-val, Angliával, a cári Oroszországgal, Németországgal, és bizony az Osztrák-Magyar Monarchiával is. 1892-ben felvettük a diplomáciai kapcsolatokat Koreával, ám követségek nyitására nem került sor. Az OMM érdekeit a német követség képviselte. A gazdasági válság együtt nőt a külföldi behatolással, hiszen a külföldi áruk beözönlése tönkre vágta koreai kézműipart, a nagybirtokos réteg mezőgazdasági termékeinek exportja pedig tovább növelte a földművesek terheit. A rizst tonnaszám vitték ki Japánba, Koreában meg éhínségek voltak. 1882-ben katonai felkelés tört ki, az Imo Kunran nevű esemény kiváltó oka az volt, hogy a királyi alakulatok egy éven át nem kaptak zsoldot, majd ezek után egyhavi, penészes, homokkal kevert rizst juttattak nekik. A katonának Szon Szun Gil nevű közkatona vezette, és a szöuli nincstelenekkel kiegészülve elfoglalták a dúsgazdak hivatalnokok házait, felgyújtották a japán követség épületét, a királyi palotába is betörtek, számos minisztert meglincseltek. Ezt követően 1882 augusztusában a japán kormány kikényszerítette az incshoni szerződés aláírását, melynek megfelelően hétszáz fős japán katonai alakulatot vezényeltek Szöulba, hivatalosan bocsánatot kértek a japóktól, és teljes tiszteletadással, újra eltemették a megölt japánokat. Valamint a fizetendő sarc sem volt utolsó. A felkelők vezetőit- Szon Szun Gil-t és társait - kivégezték. Az ekkor még élő Ming királyné a Kínai rokonokhoz fordult segítségért, akik egy háromezer fős sereget küldtek Koreába, megbuktatták Tevongunt (akit az 1882-es felkelés tett újra királyukká), és ismét a Ming család kezébe került a hatalom gyeplője. A kínai befolyás növekedésével egyidejűleg lépett színre egy fiatal nemesekből álló társaság, kik önmagukat Reformpártnak nevezték, és a japán modernizációt kívánták országuk viszonyaira adaptálni. Kim Ok Kjun vezetésével elsősorban japán segítséggel kívánták csökkenteni a kínai befolyás növekedését, ami aztán jó terv volt. 1882-ben Pak Jong Hjo nevű, a reformátorokhoz tartozó fiatal tervezte meg a Thegukkit, a koreai nemzeti lobogót, mely központjában a távol-keleti kozmológia jin és jang ellentétpárja van, a négy sarkon pedig a világegyetemet felépítő jegyek elemei figyelhetőek meg. 1884-ben ezen reformerek palotaforradalmat hajtottak végre, és egész 48 óráig birtokolták a hatalmat, á ma szöuli lakosság valamint a katonaság ellenállásán megbukott kezdeményezésük. Csemülpón keresztül Japánba menekültek a reformerek. 1885-ben újfent Tianjinben a japánok és a kínaiak megegyeztek, hogy egyaránt kivonják erőiket Koreából, és meghagyják azt a maga békés valójában. 1893-ig nem is került sor effektíve jelentős eseményre, ám ez évben egy országos népi felkelés - a tongák lázadása- robbant ki, az uralkodókörök pediglen Kínához fordultak segítségért, Japán meg csak erre várt, előbb egy ultimátumot nyújtott át Kínának, hogy vagy közösen pacifikálják az országot, vagy pandástul-mindenestül kiverik őket onnan. Kína azonban bizakodó volt, mert ekkor készült el első modern hadiflottájuk, így nagy reményekkel küldték őket csatába, csak azokat már kb. a japán halászhajók szétkergették, s minekutána szárazföldön is jobbnak bizonyultak a japánok, 1895. májusában meg is kötötték a shimonoszeki békeszerződést, mely értelmében Kína most már tényleg lemond Koreáról, de tényleg, és egyébként a a Ryukyu-szigetek is ekkor kerültek Japánhoz, és a mai napig szeretnének elszakadni. Ráadásul Kínát kötelezték a Liaotong-félsziget japánoknak való átadására, Kína háromévnyi ezüsttermelésének megfelelő hadisarcot hajtottak be, amiből aztán kiépítették a japán nehézipart. Az oroszok, a franciák és a németek számára a Liaotong-félsziget japán kézre kerülése elfogadhatatlan volt, na de valamit mégiscsak adni kellett Japánnak, így került hát Formosa, vagyis Tajvan szigete a japánokhoz, és egészen 1945-ig az övék is maradt, míg vissza nem került Kínához. (Tajvan mai fejlettségét az 1945-ig tartó japán diktatúra alapozta meg. Már megint csapongok, szövegkohézióm már úgyis elveszett az első bekezdésben- főleg, hogy nincs is több bekezdés- ugyanis van egy hülye tulajdonságom, hogy mindig egyszerre öt dolgot szeretnék elmondani, és írni is, de ez az anekdota nagyon ide kívánkozik: szóval mikor Tajvan visszakerült Kínához, és 1945-ben újra birtokba vették a szigetet, ott már szinte egy japánnal megegyező fejlettségű országgal találkoztak. És amikor a szerencsétlen dél-kínai nincstelen csürhebanda 1945-ben (!) mozgólépcsős áruházakban találta magát, megállt bennük az ütő. Egész nap mozgólépcsőztek, a tajvani kínaiak undorodó megvetése közepette. Bicikliket loptak, de a hátukon vitték, mert nem tudták, mit kell velük csinálni, ilyen szituációt kell elképzelni...És fontos továbbá azt is tudni, hogy mikor a Korea miatt kirobbant háborút követően a shimonoszeki-békében Kína gond nélkül lemondott Tajvanról, ekkor hangzott el egy nagyon híres aranyköpése Kínának, mégpedig, hogy 男無情,女無義,鳥不語,花不香 azaz, hogy Tajvanon "a férfiak nem értelmesek, a nők nem szépek, a madarak nem énekelnek, a virágok nem illatosak", és ezt sokként élték meg Tajvanon. Kemény volt a japán diktatúra, és gyűlölték is a japánokat, ám Japán egy mintagyarmatot hozott itt létre, és '45-re már voltaképp hozzászoktak a magas életszínvonallal együtt járó rendszerhez. Amikor visszakerültek a japánoktól a kínai testvérekhez, ezekhez a mozgólépcsőző kínai testvérekhez, csak annyit mondtak: "a kutyák mennek, a disznók jönnek"...)
Ja igen, Korea. 1895 tehát, Kína végleg búcsút int utolsó hűbéresének. Az egyre erősödő japán fenyegetések végett azonban a koreai nemesség hazafias része megbuktatja a japán-barát minisztereket, erre Miura Goro szöuli japán nagykövet 1895. október 8-án palotaforradalmat szervezett, meggyilkoltatta a Ming királynét, majd petróleummal leöntötte és elégette holttestét, hogy az ne szolgáljon bizonyítékokkal. Nemzetközi felháborodás, japán követ fülének megráncigálása Japánban: ejnye, te nem tudtad Miura-san, hogy királynőket nem öntünk le petróleummal? Nem én. No jól van, de legközelebb nehogy felgyújts valami koreait. Nem én! Ez ilyen PASO kategória"Rakd be a zaciba a lőfegyvered (Beadom!) Hidd el, hogy így majd jó lesz Neked (Elhiszem!) Rakd le a töltényt, tartsd be a törvényt, uralkodj magadon!(Ígérem hogy uralkodok magamon!)" szintű tárgyalás lehetett...
Országszerte japán-ellenes partizánháború bontakozott ki (az I-bjon, az "Igazság hadserege" mozgalom), a szegény, naiv, lepkéket kergető koreai nemesek meg az oroszokkal kezdtek el cimborálni. 1896-ban az orosz diplomáciai misszió épületébe menekítették a királyt, a koreai történetírás ezt az időszakot az Akvanphacson-nak nevezi, míg királyuk az orosz követségen tartózkodott. Japán koreai befolyása így meggyengült, ám 1896 nyarán már meg is egyezett egymással az orosz és a japán kormány, aláírták a szöuli memorandumot, és a moszkvai jegyzőkönyvet, amiben egyenlő jogaikat ismerték el Korea fölött. A további nyugati hatalmak sem szerettek volna kimaradni semmiből, így már 1895-be koncessziókat kaptak az amerikaiak a Pjongan tartománybeli aranybányák kiaknázására, valamint a Szöul-Csemülpo vasútvonal megépítésének jogosultságára, mely amúgy 1898-ban végül a japánokhoz került. Az amerikaiak engedélyeket kaptak a főváros villamosítására, a vízvezetékhálózat kiépítésére, illetve villamosvonalak kiépítésére. Az angol tőkéscsoportosulásoknak is csurrant némi aranybánya-koncesszió, amivel persze nagymértékben megnövekedett befolyásuk az ország pénzügyeire és kereskedelmére egyszersmind. Francia szindikátusé lett a Szöulból Üidzsuba (Mandzsúria határvidékén található, ma Sinuijunak nevezik) vezető vasútvonal megépítési joga, valamint a Jalu(Amnok) és Tumen folyó menti erdőségek kiirtásának joga. A legtöbb koncesszió viszont Japán kezében maradt, a bányászipar nagy része, a távíróhálózat, a Szöul-Csemülpó vasútvonal, ráadásul Korea partjainak halászati joga is. Vagyis a XIX. század végi Korea (melyet 1897-től Dehan-birodalomnak nevezne) egy tulajdonképpeni vállalattá alakult át.
A század utolsó éveiben a Koreai Császárság belpolitikáját (mert 1897-ben Kodzsong király országának erejét demonstrálandó császári címet vett fel, innen a Dehan-birodalom elnevezés) japán és oroszbarát frakcióharcok határozták meg, Oroszország és Japán növekvő konfrontálódása miatt elkerülhetetlenné vált az újabb háború, ami 1904. február 8-án tört ki, mikor is a japán torpedónaszádok elsüllyesztették a csemülpói kikötőben horgonyzó Varjag orosz csatahajót. Ezt követően a dicsőséges orosz flotta a Balti-tengerből útra kelve megkerülte az egész világot, hogy csuzimába érve szarrá verjék őket a japánok: a komplett orosz flotta elsüllyedt 5000 halottal, de azért 117 főnyi burzsoá imperialista japánt sikerült likvidálniuk. 1905. november 7-én a Japán Császárság protektorátusi rendszert léptetett érvénybe Koreában, Ito Hirobumi és Haszekava japán tábornokok tárgyalni hívták a kormány képviselőit, és kivont karddal kényszerítették a koreai minisztereket a protektorátusi szerződés aláírására. Erre csak öten voltak hajlandóak, a japánoknak elég is volt ennyi (ez az öt ember ma a hazaárulás szimbóluma Koreában). Van egy bájos 50-es évekbeli Művelt Nép könyvkiadóbéli Keleti országok újkori története című vaskos könyvem, melynek második kötetében az áll, hogy "a világkapitalizmus és az 1905. évi orosz mozgalom végleg felébresztette Ázsiát. Az elnyomott, a középkori tespedésben elvadult lakosság százmillió új életre és az elemi emberi jogokért, a demokráciáért folytatandó küzdelemre ébredtek-írta Lenin. Ázsia népeinek nagyarányú demokratikus mozgalmában, amly az 1905. évi orosz forradalom hatása alatt bontakozott ki, tiszteletre méltó szerep jut annak a nemzeti-felszabadító küzdelemnek, amelyet Korea vívott a japán imperialisták ellen." [In:A keleti országok újkori története. II.k. (szerk.:) I.M. Rejsznyer, B.K. Rubcov. Bp., 1955. 130.p.] Ám ez nem sokat ért, mert 1906 februárjában Ito Hirobumival az élen felállították a japán főrezidensi hivatalt, és a korábbi koreai oktatásügyi miniszter, Li Van Jong vezetésével bábkormány alakult ki, ám gyakorlatilag minden Ito kezében volt. Itt ér véget a mese mára, és tetralógia lészen ebből a Korea történetéből, már amennyiben lesz rá érdeklődés. Bár érdeklődés úgysem lesz, lévén ez nem marketing, webkettő, vagy valami egyéb tökös tudomány, mindössze haszontalan hitvány história ugyebár; de mivel szeretem magamat olvasni, és miképp így csak egy csonka szardarab maradna Korea bejegyzésnyi erejű története, nagy valószínűséggel pontot teszek a végére.

Végre kiderül majd többek között az is, ki volt An Dzsung Gün, mert most nem derült ki, miért bársonyosak japán karmai, és hogy lett a koreai királyi család egyik sarjából jegyárus a szöuli királyi palotában,ott, ahol felnőtt.

Ezen bejegyzés elkészültéhez felhasználtam korábbi jegyzeteimet, valamint a következő művet :
Csoma Mózes:Korea. Egy nemzet, két ország. Bp., 2008. 17.-25.p.

Wass Albert-est

Legalábbis így halottam, hogy ez lesz ma a művelődési házban. Valami jófajta irodalmi estre számítottam, erre kiderült, hogy voltaképpen a magyar kultúra napját celebráljuk, s csak azon belül fog Simó József, a Czegei Wass Alapítvány magyarországi elnöke beszélni. Viszonylag nagynak mondható a kultúr előadó terme, ám a tanító és óvónő-gárdán, valamint a fél termet megtöltő énekkaron kívül nemigen voltak látogatók, főleg, ha a szülőket is beleszámoljuk, kik fellépő gyereküket jöttek fotózni. Most végül is A kultúra nem sok mindenkit érdekel ebben az országban, ebben a faluban, főleg hogy a Vacsora-csatában ma Schobert Norbi fog beleszarni Delhusa Gjon levesébe; Wass Albert meg aztán pláne nem; nekem például egyik közeli ismerősöm kérdezte tőlem, hogy ki az. Nos, ajánlom mindenki figyelmébe a Koltay Gábor filmjét, az Adjátok vissza a hegyeimet!, melyet a következő címről akár le is lehet szedni. Nem is tudtam ezelőtt, hogy ez a Rékasi ilyen intellektuel forma, valahogy nem bírta levedleni fejemben Barta Zsolt figuráját, de ebben a dokumentumfilmben más oldalát ismerhetjük meg. Ízelítőnek itt egy beszélgetés a rendezővel:

Szóval rövidesen a színpadra lépett Simó József, egy délceg székely úr, aki elvileg a magyar himnuszt interpretálta, elmondta, hogy a himnusz első és nyolcadik strófája invokáció, valamint a keletkezéséről és az utóéletéről regélt, hogy Erdélyben hogyan élik meg a magyar himnuszt, s közben gyakorta idézett Wass Alberttől, majd lényegében egész további mondanivalója Wass Albert megidézéséből állt. Megható volt hallani, hogy a II. bécsi döntést követően az ifjak egy csoportja az istálló mögül tanulta a magyar himnuszt, amit eleddig nem szavalhattak...Tényleg nagyon szépeket, és nagyon jól idézett, még a rágót is külhoni szemétnek éreztem számban, mindazonáltal szerintem lehetett volna kissé átgondoltabb is előadása; mert azzal egyet értek, hogy ne nézzünk TV-t, és hogy ne cigizzünk, ellenben gyártsunk minél több gyermeket, ám én vagy irodalmi előadást tartanék, vagy egy felvilágosító kampányt indítanék útra, a kettőt azonban nem keverném. De hát ezért nem én tartottam az előadást, és talán ezért sem volt rossz összességében. Majd jöttek a fuvolás-zongorás-énekkaros előadások, s néhány vers is. Én viszont utálom, ha egy verset felolvasnak. Egy verset szavalni kell, kihúzott mellel előállni, és szavalni. Nem papírról olvasni, és közben időnként fel-feltekinteni, ejnye. Majd jöttek a kókai néptáncosok, és nagyon szépen táncoltak, jó lenne, ha én is tudnék, mert így legmagyarabb attribútumom -melyet fel tudok mutatni - maximum egy kurjongatásban ölt testet, azon kívül, hogy szeretem a gyulai kolbászt. Tényleg ügyesek voltak, még ha e videóból nemigen is világlik ki:

Kókai panoráma

Mostanában rákaptam a panoráma képek gyártására:

Telefonhoz képest viszonylag jó minőségűek, mindazáltal akkor lesz ez látványos funkció, ha majd egyszeriben Kókánál egzotikusabb vidékeket is lencsevégre kaphatok. Bár Kóka is szép a maga valójában, szép bizony.

Korea bejegyzésnyi erejű története vol.2.

Nem, nem ő kerül terítékre, bármennyire is szeretnénk, de hát nem nőgyógyásznak, hanem történésznek készülök. Szóval országának történetét valahol a XIII. században hagytuk abba, és mivel utálok befejezetlenül hagyni valamit, rá is térnénk a lényegre. Szóval 1231-ben a mongol invázió a Korjói Királyságot is elérte, egy mai napig élő legenda szerint megbecstelenített koreai nők tízezrei lettek öngyilkosok. És még mindig nem tértek napirendre Koreában az eset fölött. A királyság uralkodó osztálya meghunyászkodott [amúgy ez egy tipikus marxista történetírói kifejezés - amiket imádok - ám mégis mi a fenét mást csinálhattak volna egy világhódító mongol invázió előtt] a Kínában hatalomra került Kubiláj kán alapította Yuan dinasztia előtt. A külső fenyegetések ezzel azonban még nem értek véget, hiszen a Yuan dinasztiát megbuktató kínai seregek, az ún. "vörösfejűek" 1359-ben a Koreai-félszigetre is ellátogattak, és évtizedekig tartó háborúskodás tört ki: az időközben hatalomra jutó Ming dinasztia is igény tartott a Korjóval való hűbérviszony fenntartására. A kínaiak kiűzésére egy Li Szong Ge (Lee Song-ye) nevű hadvezért neveztek ki, ő ehelyett a jószomszédi viszony fenntartására törekedett a Mennyei Birodalommal (mely egyébként téves fordításként csontosodott meg a történetírásban, de erről majd máskor), titokban lepaktált velük; és seregeit inkább a Korjó királyság fővárosa ellen fordította, a hatalmon lévő arisztokráciát likvidálta, és új dinasztiát alapított. Az ország neve a legelső államalakulat analógiájára Csoszon lett, mely hajnali békességet, hajnali üdeséget jelent. Li Szong Ge a Thedzsó uralkodói nevet vette fel, és ő helyezte át a fővárost a Han folyó melletti Hanszongba (asszem Kümszongból), melynek mai neve Szöul. Thedzsó reformjainak következtében jelentős fejlődésen ment keresztül az ország, a koreai kultúra virágkora viszont már Szedzsong király idejére (1419-1450) esik, ki a tulajdonképpeni "koreai Mátyás király"; így fő attribútumai neki is igazságossága, és a művészetek iránti fogékonysága. Az országában uralkodó analfabetizmus felszámolására felbérelt egy tudóscsoportot, hogy a kínainál némiképp egyszerűbb, és könnyebben elsajátítható nemzeti betűrovást dolgozzanak ki. (Mert hiszen a Kínát körülvevő országok többségében Japánhoz és Koreához hasonlóan átvették a kínait, mely hasonló szerepet töltött be Kelet-Ázsiában, mint Európában a latin; csak aztán rájöttek, hogy ez nekik annyira mégsem fekszik, és így alkották meg a koreai Hunmin Csongüm-ot, [de ha jól tudom ma hangulnak hívják] illetve a japán hiraganákat és katakanákat. ) 1444-ben el is készültek az új koreai nyelvvel, melyet máig az egyik leglogikusabb nyelvnek tartanak. Nem véletlen, hogy az UNESCO Szedzsong király-díjjal ismeri el az analfabetizmus elleni küzdelmet. Ergo egészen jól mentek a dolgok a XVI. századig, ám az uralkodó osztályon belüli ellentétek ismételten fellángoltak, s a belháborúkban legyöngült országnak nem is hiányzott más, mint japó kalózok deranzsálása. 1592-ben érdekes szituáció történt Szondzsó koreai király udvarában. Épp akkor tért vissza Japánból két követe, hogy hírt adjanak a Felkelő nap országának szándékairól. Az egyik követ azt mondta, hogy jó volt veletek, szerettelek benneteket, de nekünk reszeltek, mert már itt vannak a kapuban a japánok. Ellenben a másik csak legyintett, hogy nincs itt szar se. Az utóbbinak adtak hitelt, és az előbbi mondott igazat: Toyotomi Hideyoshi sógun vezetésével kétszázezer fős japán invázió zúdult a Koreai-félszigetre, akik ráadásul high-tech németalföldi tűzfegyverekkel voltak felszerelkezve, így kvázi akadálytalanul nyomulhattak előre, és nyomultak is, ám a Hanszan-szigetnél (Hansan-do) fordult a kocka, a "koreai szalamiszi csata" során Li Szun Sin admirális hírhedt teknősbéka-páncélos hajóin, a kobukszon-okon szétverte a túlsúlyban lévő japán flottát, és ez a korát megelőző koreai hajótípusnak köszönhető: a kobukszon egy páncélozott csatahajó volt, és a hagyományos japán hajók szemből nézeti V alakjával ellentétben U alakot formáztak, így sokkal nagyobb stabilitást biztosítottak, kivált közelharc során. (Jelentőségüket az is bizonyítja, hogy bekerültek az Age of empires-be, és egy Elite Turtle Ship csakugyan kurva jó volt.) E hajókkal egyebek iránt népük találékonyságát bizonygatják a koreaiak. A japánok inváziója, az Imdzsin Veran mintegy hét évig tartott (azt is jelenti), és elképesztő pusztításokat okozott a félszigeten. Rengeteg koreai kézművest hurcoltak el a japánok (egyébként az évszázadok során a koreai kézművesek jelentették a fő zsákmányt a japán kalózoknak, akik Japánba közvetítették a kínai kultúrát, a kerámiáktól az építészei megoldásokig). A bajok ezzel még mindig nem értek véget, hisz már Nurhacsi kopogtatott Kínában, legendás, híres-hírhedt nyolczászlós mandzsu seregei élén, és ha már Kínát leigázták, már pusztán a lendület miatt a koreai-félszigetet is lerohanták. Látszólag behódoltak a mandzsu kutyáknak, ám igazándiból mélyen megvették őket, és az utolsó kínai nemzeti dinasztia, a Mingek csillagának leáldozásával a koreaiak magukat tekintették a klasszikus kínai műveltség továbbörökítőinek, és egyetlen méltó örökösének, ezt nevezzük ma kis-Kína elvnek. Ennyi pusztító háborút követően nem csodálkozhatunk, ha a koreai udvar nem akart mást, csak egy kis csöndességet. Ez olyannyira jól sikerült nekik, hogy mintegy kétszázötven évre tökéletesen izolálták magukat a külvilágtól, gyakorlatilag minden kapcsolatukat elvágták a környező, no meg a nem környező államokkal is. A tengerparti részekről kitelepítették a lakosságot, a tengerbe torkolló folyókat facölöpökkel tették hajózhatatlanná, külön őrség gondoskodott a külföldi hajók távol tartásáról, ezért is kapta nyugaton a "remetekirályság" nevet a koreai-félsziget. (Manapság a teljesen elszigetelődő Észak-Koreával és az egykori "remetekirálysággal" szoktak volt párhuzamot vonni...) A XIX. században viszont már kénytelenek voltak felfedni magukat, mert aki bújt, aki nem, jöttek az ágyúnaszádok, de már megint tolódik a bejezés, mert csak a harmadik Koreáról szóló bejegyzésemben fogok az ország történetének felületes vázlatának végére érni.

A következő részből nem tudhatjuk meg, sikerült-e Miklósnak kinyomni Barta Zsolt tyúkszemét, de azt igen, hogy milyen szemetek voltak a Japánok, és a nyugati hatalmak, sőt, hogy még az Osztrák-Magyar Monarchia is szemétkedett 1892-ben, hogy mi az a Thegukki, mitől lett hőssé An Dzsung Gün , és hogy miért lett Korea nemzeti szimbóluma az Arirang című 1926-os film. Már egyáltalán nem bánom, hogy felvettem ezt az órát.