Járnék én is, ha járhatnék

Vasárnap nagy futball mérkőzést játszottunk az egyetem focipályáján, nagy számban ontottam a gólokat, míg a térdem el nem romlott, éppúgy, mint tavaly nyáron. Anno a játékos kedvű orvosok jódlizva jengáztak a térdkalácsommal, meg az endoszkóppal püfölték egymást a műtét alatt, de effektíve nem változtattak rajta semmit, mert időnként futás közben egyszerűen összecsuklok, mint a balett-táncosok koreográfiájuk végezetével, csak nem oly kecsesen. Mondjuk ez általában olyankor fordul, amikor már elfelejtkezem arról, hogy ügyelnem kéne rá(és nem nyújtok semmit), de leginkább az idegesít az egészben, hogy miért kell ügyelnem rá, ha egyszer úgy hitegetett a hentes a műtét után, hogy jobb lett, mint újkorában. Ameddig lehet, nem megyek orvoshoz, egyelőre megvagyok tigrishere-őrlemény nélkül is.

Provizórikusan fel kell hagynom a gongfu-val, kárhozat.

Ergo sántikálva botorkáltam le a nagy bejárati kapuval szemközti kifőzdébe, és unottan kértem ki magamnak valami forró fémtányérban főtt finomtalanságot, csakhogy sült szalonna volt benne és hagyma (meg ezernyi más egyéb, de azokat nem is látta réveteg képem). Egytől-egyig eszelősen beleröhögtem a rizsszemek képébe, és katonákat gyártottam magamnak, igaz kenyerem nem volt. De micsoda jó volt ez a szalonna, rögvest eszembe ötlött augusztusi sütögetésünk. Néha azért elkap a honvágy.

Már csak drum'n'bass-re volna több szükség.

栖霞山 - Qixiashan

Ma Nanjing egy újabb fontos látványosságát vételezhettük szemügyre, a várostól mintegy 20 km-re fekvő 栖霞山 (Qixia-hegy) környékét, illetve az ott található buddhista kolostort, mely az egyik legrégibb alapítású Nanjingban, i.u. 489-re datálják létrehozását, mely a Hat Dinasztia korára érájára esik. Ezen periódus alatt Észak-Kína sztyeppei barbárok kezén volt, a dél-kínai han etnikum pediglen Nanjingban központosult, illetve annak vezetésével működött. Noha a most látható templom a késői Qing-dinasztia korában épült (1636-1912), a templomot övező több száz kis barlang ("ezer Buddha kőszirt") illetve kőbe vájt grotto (melyekhez hasonlókat Hangzhouban láttunk) többsége röviddel a kolostor alapítását követően nyerte el alakját. Utóbbiak a Qing-dinasztia korában, par excellence a Taiping-felkelés (1850-1864) során erősen megrongálódtak, aztán a kulturális forradalom (1966-1976) sem állította vissza a szobrok, és az épületek ph-értékét. (Kivált, hogy barakként használták őket...) Végül 1979-ben nyitották meg újra a nagyközönség előtt.

A kolostor egyik legérdekesebb látványossága a Sarira pagoda, melyet a legendák szerint eredetileg 602-ben húztak fel, a Sui-dinasztia idején, aztán nemsokára leamortizálták, ám az Öt Dinasztia korában rekonstruálták. (Nem biztos, hogy izgalmas volt az összes érintett dinasztikus érát felsorolnom, mindenesetre érdeklődök tovább búvárkodhatnak az elte kínai enciklopédiájának hasábjain.) A öt szintes, nyolcszög alakú torony 15 méter magas, igazán impresszív, úgy csukta be egy szerzetes a számat. (Egyébiránt valóban laknak is itt szerzetesek, de lakosztályuk persze elzárva van a turistáktól.) A toronyra visszakanyarodva érdekességét nem pusztán a számos dinasztián átívelő története adja, de elképesztő faragványai és ornamentikai megoldásai is - Buddha születése, aszketikus gyakorlatok, meditációs elmélyülések, gonosz szellemek legyőzése, etc. - melyekkel együtt gigantikus művészi remekműként hány fittyet az idő múlására. Muszáj volt egy imafűzért újítanom e kivételes aurával bíró helyről.
Noha a kolostorról sokat regéltem, utunk nagy részét mégis a Qixia-hegyen átvezető túra tette ki, a három csúcs érintésével a lenyűgöző őszi színekben megmártózó juharfaerdők ölelésében, ragyogó napsütéssel kísérve. Minél feljebb értünk, annál melegebb lett a meredeken felvezető utak megmászása miatt, és annál csodálatosabb panoráma terült el a méltóságteljesen hömpölygő Jangcére nézve, (és most tiszta idő volt, a múlt héttel ellentétben) melyeken uszályok százai araszoltak. Remek kis trip volt, s mint oly sok minden másegyéb nevezetesség errefelé szimplán elképesztő.

A többiről meg beszéljenek a képek. Egyelőre csak a telefonosak.

报刊 és a halál ereklyéi

A nehézkesen feltápászkodó, kókadt Nap csatakos virradatában szörnyű harcba bocsátkoztam egy förtelmes, ezernyi agyarú, kénkőtől bűzlő, diabolikus ébresztőórával. Alulmaradtam, s mocskos nagy karmainak húsomba vájó szorításával húzott át a Péntek reggel koponyák övezte, fásult valóságába. Gyorsan összeeszkábáltam egy teát, aztán mindazon ruganyossággal, mely mára jutott, megkezdtem közel száz méteres bús zarándoklatomat az előadó felé; hol az újságolvasás óra szigony-tekintetű, kérlelhetetlen, fekete köpenyeges, másodállásban halotti torokat rendező vén oktatója okvetlenkedik. A vaskosan meredő bejárat előtt kétségbeesett kazahsztáni és ukrán csoporttársaimat fojtogatták a gondok, no mi történt bogárkáim? Ma vizsga van, vérengzés, az elvtársnő még részt venni sem engedte őket, mert nem csatlakoztak elegendő alkalommal a kiscsoportos foglalkozáshoz. A szobatársammal, mintha éjszaki őrségben lennénk, felváltva járunk ügyelni a pénteki kurzusra, ergo oly végtelen nagy számban magam sem voltam jelen. Csodás kilátások, mondom azért mélyen a szemébe nézek a tanítónéninek, mielőtt megkapom elbocsátó szép üzenetem. Egy árnyban járó ninja nesztelen némaságával osontam be, s kis híján helyet is foglaltam, de ekkor egy rekedt, ám mégis erőteljes hang húzta vissza fülem: 窦琦, - szólított kínai nevemen, megfordultam, pislogás nélkül álltam bősz tekintetét: 窦琦, noha a múltkor nem voltál, te rendesen jársz órára, ezért vizsgázhatsz is. Nem tudom, melyik másik alacsony, kecskeszakállás-sapkás, sápadt arcú europoiddal kevert össze, de nagyot bólintottam.

A teszt felkészületlenül ért, királyszar lett.
Ha már szar volt a reggel, akkor a délutánt is ildomos lenne szinkronba hozni - gondolám, így hagytam magam elvonszolni a 哈利波特 (van, ahol Harry Potterként tudják) 7. epizódjára az itteni IMAX-be, és azt kell mondjam: jó volt. Olvasás tekintetében két és fél könyvig jutottam, aztán jobbára a filmeken követtem végig, nagyjából képbe voltam, de Katja készséggel felsorolta a Weasley-családfát, vagy a kvidics-kellékeket, ha valami homályos volt. Tényleg elég sötét, és horririsztikus, mint amennyi sötétséget és horrort ki tud erőltetni magából három tiniszínész, de mindettől függetlenül ajánlom megnézésre, és figyelmeztetek mindenkit: Doby, a kobold megdöglik a végén, ráadásul szívszorító is.

Egyébiránt a hetedik könyv első idézete igen tetszetős:

Kínja e törzsnek, ó, jaj, keserű nagy átok vérbevegyült csapása! Nyögő, el se viselhető gond! Verő, el nem emésztő kín! Máshol ezekre nincs ír sehol, csak e házban, máshol vérbevegyült viszályban. A lenti isteneké e himnusz. Boldogok ott lenn, az imám fületek érje el, és már küldjetek üdvöt, győzelmet a sarjaitoknak.	”
– Aiszkhülosz: Áldozatvivők

紫金山 - Bíborhegy vol. 3. - Sun Yat-sen mauzóleum

Lementek a vizsgák, végső soron jobbak is lehettek volna, 82 illetve 85 %-osak lettek, utálom a 90 alatti dolgokat. Pénteken este a legkevésbé sem volt kedvem kimozdulni, de hirtelen nagyszámú koreai és vietnami alakulatok árasztották el odvunkat, sebtiben bábeli zsibvásár és kancsal káosz kerekedett felül, mely zűrzavarban egyedül a Csintaó jelenthette Ariadné fonalát. Ezt követően ráálltunk arra a keringési pályára, mely során egynémely környező kozmodrommal konfrontálódtunk, és tüzetesebb vizsgálat alá vettük a grillezett megoldásokon túl a Harbin söröket. Mivelhogy a koreaiak kisvártatva kapituláltak, visszazúztunk a koleszba. A felettünk lévő szobában tevékenykedő Brémát megjárt koreai muzsikusok legújabb performanszukra hangolódtak éppen éjjel három fele, én meg felmentem, s legalább oly bájosan kiinvitáltam őket, mint Achilleus Hectort Trója falai mögül. Kijött a Majmok bolygójának a főszereplője, elmondtam neki, hogy az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága, és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője, és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt reátok. Hagytam egy perc gondolkodásidőt, majd biccentettem s továbbálltam.

Szombaton kipróbáltuk az új sportszereinket, vettem egy focit, mert már labda-elvonási tüneteim voltak, a délutánt ez tette ki, majd estebédre voltunk hivatalosak Aiwen svéd cimborámnál, a gongfu-brother-nél Miyával, meg egy koreai csajjal, Hong Zhenai-al (igen, rengeteg koreai van) és egy kínaiul nem tudó, de remek megfigyelőképességgel felruházott további koreai sráccal, akit nem ismertem. Aiwen, és a kínai barátnője, Tianmi rengeteg finomsággal készültek, nagyon aranyosak voltak. Remekül elvoltunk, eldumáltuk az egész estét, s mikor az jött sorban, hogy mit volt nehéz megszokni Kínában, vagy mi okoz nehézséget az ittlétben, azt kellett mondjam: semmit, semmi. Az első perctől fogva, hogy érkezésemet követően a taxival kifordultunk a vonatállomástól mindent szerettem, és most is szeretek. Igaz, minden másnap megnézem a kóka.hu-t, és aggódva figyelem, mi történt már megint a Kerékben, de imádom Nanjingot, és Kínát is. (Jóllehet a különböző földalatti klubokban dübörgő gyomorszaggató drum'n'bass pusztán képzeletem kietlen szegletében van jelen, de nem itt. Ez mondjuk komoly trauma, noha az itteni buliknak is megvan a maga KELETje. Tudom, szarok a szóvicceim.) Este szokatlanul nagy szél kerekedett, de azért nem gátolt meg abban, hogy visszabotorkáljunk a koleszba.
Ma pediglen immáron harmadszorra vettük az irányt a Zijinshan felé Katjáékkal, Hong Zhenai-jal, valamint a szobatársammal, Minfannal, miként ingyenessé vált november havától kezdődően, meg amúgy is kihagyhatatlan látvány a 中山陵, vagyis Sun Yat-sen mauzóleuma, melyet 1926 és 1929 között húztak fel. Sun Yat-sen-t remélhetőleg nem kell bemutatni, effektíve a modern Kína atyja, a mai napig Tajvanon létező Kínai Köztársaság megteremtője. (Mely nem összekeverendő a szárazföldi Kínai Népköztársasággal!) A mauzóleum területe - mint minden Kínában - óriási, a hegyen felívelve a tradicionális császári, valamint a modern kínai építészet sajátosságai keverednek az egymást követő grandiózusnál grandiózusabb pavilonokon. A hely szent aurával bír mind a szárazföldi, mint a külhoni kínaiak számára, mindazon nemes erőfeszítést reprezentálja, amivel Dr. Sun Yat-sen megszabadította Kínát a "mandzsu igától" - vélik a kínaiak. A hegy tetején lévő áldozati csarnokba - miben a sír is található - hideg eónokban való várakozást követően léphettünk be mindazzal az egymilliárd-kettőszázkilencvennyolcmillió kínaival együtt, akik ezt a kissé hűvös őszi napot választották arra, hogy velünk együtt megcsodálják a nevezetességet. Ahogy kiértünk, kissé furcsállva vettük tudomásul, hogy kint oxigén is van.
Az alant elterülő panoráma elképesztő volt, bámulatos ez az őszi táj, de a fák sárga levelei már mind ködgubába burkolóztak. A alattuk álló nagyszámú katonák pediglen zöld zubbonyukba, igyekeztem éppoly morózus lenni mellettük, mint ők, kevés sikerrel.
Majd lementünk a hegyről, s háromszáz spártai helyett háromszáz kínaival szálltunk fel a 20-as buszra, mely az ördögnek is eladta lelkét, hogy egyesben eltranszportáljon bennünket a belvárosba. Végül a Hunan lu korzójára tévedtünk, hotpot-ot főzni (火锅). Tetszőlegesen összeválogatjuk a kellékeket, húst, zöldséget, tofut, istennyilát, és azokat kotyvasztjuk bele az asztalnál lévő főzőüstbe, nagyon finom, és a hideg közeledtével még inkább aktuális. Jóllakottan hagytuk el az éttermet, s döbbenten konstatáltuk, ahogyan a Hunan lu irizáló csillagkoszorúja tükröződött a leszálló tükör-éjben, mintegy vakítva sugározva azt az irdatlan energiát, mely ezt a várost jellemzi.

Kínpanoráma a koleszban

Mostanában nem alszok valami jól. Eleve meglehetősen nehezen szenderülök álomba, érzékenyebb a fülem, mint Heimdallé, pedig az ő figyelmét még a midgardi birkák gyapjának növekedése sem kerülhette el. Idáig nem volt gond a koleszban, de a felettünk lévő állatfarmon bizonyára megkezdődött a párzási időszak, és annak velejáróira lehettünk figyelmesek az elmúlt egy hétben.

Múlt hét hétfőn kezdődött, hogy felettünk hallhatóan megszaporodtak az egy szobára jutó koreaiak. Táncolgattak, nevetgéltek - nem baj no, laissez faire, ők is érezzék egyszer jól magukat az életben. (Egyszer. Nem kétszer. Egyszer.)
Kedden újfent begyújtották a rakétákat, ugráltak, a hím egyedek nászénekekkel próbálkoztak, Justin Timberlake koreaiul a tizenegyedik csapás, Minfan fülelt is, hátha ismeri valamelyiket, de gyorsan lekapcsoltam, mielőtt eszébe jutott volna neki a 代表我的心. Basszátok meg - javallottam, de rendben, én nem szakítok meg semmilyen aktust, inkább iszok egy sört. Szerda, Csütörtök: a felettünk dúló orgia mit sem veszít lendületéből, szekrényeket borítanak, korbácsolós India Jones-os erotikus kéjjátékokat játszanak (én nem tudom, mi volt az a hozsannázós csapkodás) rapszodikus, erősödő-gyengülő vonyítások, ritmikus kántálás, egyre növekvő moraj: baszki Minfan, ezek megátkoznak bennünket - jutott eszembe a koreai samanizmus. Szombatra egy katartikus extázis keretében kifulladtak. (Egyébiránt ezen időszak alatt mi tanulni próbáltunk.)
Vasárnap újra kezdődött a műsör, csakhogy már nehezteltem is. Olyan éjjel egy fele megszámoltam hány töltény van a tárban, majd vérben forgó szemekkel felmentem a harmadik emeletre - egyébiránt ez a puskát kellett volna szituáció. Útközben minden élőlénynek, ami szembe jött velem, felidéztem József Attila egynémely sorát:

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok a koreaiknak: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok a koreaiknak: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok a koreaiakra: Nagyon fáj. Fáj bizony, hogy nem bírok aludni már egy hete, mert minden nap fesztiváloznak. Kopogok, kijön egy tag: miért, miért csináljátok? - kérdem. Hát ők nem tudták, hogy áthallatszanak. Nem tudtátok?! Oda se neki - bólintottam a világ összes irgalmával - majd lesz még nálunk olyan buli, hogy menedékjogot kértek Észak-Koreában. Visszamegyek. Lefekszem. Szarnak az alkotmányra, hajnali háromkor kezdődik megint a pszichocirkusz. Ismételten felmegyek, s mint Columbo állok az ajtóban, veszek elő egy noteszt, s teszek fel furfangosabbnál furfangosabb kérdéseket, úgymint: mégis mikor a kurva anyátokba tervezitek, hogy lefekszetek végre, majd jegyzeteltem. Azóta nem jelentkeztek.

Volt ma egy tingshuo vizsgám, elég rossz lett, nem feltétlenül a koreaiak sikanériáiból kifolyólag, de ez van. Holnap meg hanyu, oh irgalom atyja ne hagyj el.

压力很大

"Jaj, tán loholjak? Jaj, tán feküdjek? Jaj, mért akarjak? Jaj, mért pihenjek?"- Motoszkáltak fejembe Kosztolányi szavai, jövő héten kerülünk szembe a félévközi vizsgákkal, már elkezdtem félni és tanulni egyaránt, s leginkább loholok, bár inkább feküdni és pihenni akarnék. 压力很大 - "nagy a nyomás". Nem kell azért véresen komolyan venni, a képen nem én vagyok: mindig is ügyeltem a lelki harmóniára, akárcsak a 2 rétegű, 100 %-ig cellulóz alapanyagból készült wc-papírok használatára. Viccet félretéve tényleg felváltottunk, mind tanulás, mind edzésügyileg.

Egyrészről az edzések átköltöztek egy edzőterembe. Na nem az én ötletemből kifolyólag: addig, míg a campuson volt, teljesen kényelmesen leugrottam a pályára, edzés után meg komótosan visszaballagtam. Engem nem érdekel a hideg. Másrészről inkább fagyok meg kint, mint hogy az edzőteremért is tejelni kelljen, noha az esetleges plusz anyagiak kérdésköre még nem öklendezte fel magát. Különben is, a cél, hogy kurva kemények legyünk, a mestert sem balerinák legyezték pávatollakkal a Shaolin-kolostorban. Ráadásul vagy negyven perc busszal a placc, ami további időveszteséget szül. Ettől eltekintve az edzések nagyon jók. Jóllehet a tegnapi után fáj minden porcikám, kipróbáltuk a tortúra-nyújtást, melyhez négy ember szükségeltetik: egy, a földön fekvő szenvedő alany, egy ki annak kezeit feszíti, egy ki az egyik lábát a földhöz tapasztja, s még egy ki a szenvedő másik lábát igyekszik minél közelebb annak vállához erőszakolni. A tortúra különböző stációinál szemeim úgy mozogtak, akárcsak egy kaméleoné, mindeközben hol ultrahangon szentségeltem, hol egy nyakon szúrt, agonizáló északi barbár gurgulázó mondókáit hangutánoztam. Igaz, ezt követően Fletley-t megszégyenítően pattogtam.

A vizsgákra való tekintettel ez a hétvége pedig ismételten a tanulásról fog szólni, illetve már szól most is. Pedig idilli őszi idő lenne akár túrához, akár az 1912-höz is... De mindkettő meg vár, ergo oda se neki, visszakanyarodok inkább leckéimhez, bámulatos fogalmazásaimhoz.

Halloween Nanjingban vol. 2.

"Tök, tök, sárga tök, Halloween-re mit főztök? Kígyót, békát, csontvázakat, mindenféle bogarakat." - szól Öri István verse (a sárga tök helyére pedig a menzás átokszórókat is gond nélkül beilleszthetnénk, a válasz ugyanaz lenne, és nem csupán Halloween-re, de hétfőtől péntekig minden egyes napra nézve.) A tök szerepe viszont jelen bejegyzésben pusztán Jack O’Lantern-re, vagyis a töklámpásra korlátozódik, újfent egy Halloween megmozdulás került terítékre.

Az edzést követően még egy ízben magamra öltöttem a KKP pártfunkcionáriusi gúnyáját, s Katjáékkal nekivágtunk az éjszakának. Elsőként a CD Klubba mentünk, egy latin szórakozóhely, ahol is Freddy Kruegert táncolták körbe kínai banjo-sok, így rögvest továbbálltunk. Tovább a 答案-ba (europoid nevén Behind the Wall-ba), ami pedig egy mexikói jellegű placc, itt már többen voltak maskarában, így mi sem lógtunk ki annyira a sorból. Meg a sörből sem. Az igazság azonban az volt, hogy érezhetően kitombolta magát a város péntek-szombaton, így már csak afféle erőtlen utórezgésként jelentkezett a Halloween-őrület valamennyi attribútuma: a hely pofásan fel volt díszítve, de alig voltak arcok, s kik betértek, a helyzetfelmérést követően rövidesen kitértek. Némi 自由古巴 elemzése után Katjáék erőlködésére a 61 Bárba tértünk vissza, de már előre tudtam: úgyis az Aisen lesz a végállomás. A 61 Bár a legutóbbi alkalomtól eltérően érthető okokból korántsem volt oly zsúfolt, a belső terem már-már a Kósa nélküli Kerék funerális emlékeit idézte.

Nem volt hát apelláta: az 1912, s az Aisen partikolosszusa becélozva. Már a bejáratnál összefutottunk Richárddal, az afrikai mágussal, ki most is asztalt biztosított lehetetlen körülmények közepette, nem is beszélve a folyamatos Csintaó-Remy Martini ellátásról. Az Aisenbe (amit, mint látom most Eisunnak kell írni mellesleg, de már nem fogom visszamenőleg az összeset kijavítani) nem nagyon járnak külföldiek, a kínaiakat meg nem érdekli a Halloween, így ismételten csak mi voltunk jelmezbe, de ezen a helyen még így se tűnik ki különösképp az ember.
Számos kínaival örök barátságot fogadtam, melyet némi csintaóval pecsételtünk meg. Nemsokára viszont visszavonultunk, mert ma reggel meg kezdődött a suli, de nem nekem. Most pediglen átváltok deák-üzemmódba, s gőzerővel tanulásba kezdek.

Halloween Nanjingban

Reggel Aiwennel elzúztunk az itteni Decathlonba, megvizsgálni, hogy egyáltalán milyen. Elég messze van tőlünk, vagy negyven percet buszoztunk, de végül odataláltunk. Lényegében ugyanolyan, mint az otthoni. Multiplikátoros orsóktól az ugrálókötélen át az űrlényekkel való szadomazo játékok kellékeiig bezárólag valamennyi eszköz készhez kapható a mozogni vágyóknak. Egy túracipőt újítottam, miként Tisza cipellőim előszeretettel törik kerékbe lábaimat egy-egy hosszabb trip során. A Decathlon mellett van egy Metro is, de azt nem bírtuk lecsekkolni, mivelhogy a mester meghívott magához ebédre. A város központjától távolabb lakik, nagyon csendes környéken. Finom kajákat csinált. Ezt követően megnéztük az edzőtermet, hol a későbbiekben fogjuk tovább tornázni wushu ismereteinket.

S noha nem kifejezetten szeretem a Halloween bulikat, mégiscsak társulnom kellett Juliékhoz, hogy kiderítsük, mi folyik a Castle-ban. Nemes egyszerűséggel kommunistának öltöztem. Van egy vörös csillagos katonai kalapom, Maós pólóm, cigisdobozom, kitűzőim, etc. Ehhez társult még egy láda csintaó, így robogtunk tovább Bea, az olasz csaj lakására, hol már elég sokan összegyűltek. Elkezdődtek a szokásos iszogatós-kockázós játékok, amiket nem szeretek: 1., az ivásból ne csináljunk játékot, mert az egy komoly dolog, mint Liszt Ferenc szimfonikus költeményei. 2., egy végletekig tekervényes úton kíván elvezetni ahhoz a stációhoz, mely egy söröskupak lepattintását követően a küszöbön áll. 3., alapvetően pazarlás, miként olyanokhoz jut el ily mód a nedű, kik kuncogva, csacsiskodva baszakodnak, hogy ők nem tudják eldönteni: igyanak-e, vagy inkább pónit kéne simogatniuk. (Én meg zsörtölődök magamban, hogy de mi oroszlánok vagyunk!) Mindettől függetlenül mókás volt, főleg azért, mert úgy itták a sört, mintha legalábbis egy Stroh-t birkóztak volna le, és úgy is érezték magukat. Aztán irányt váltottunk egyenesen a Castle felé, ahol a jelmezbált nagy tiszteletben tartották, így már a placc előtt két méteres szőrös Hófehérkék és vérben fürdő vámpírok tobzódtak, lent a Castleban a biodiverzitás meg értelem szerűen elképesztő méreteket öltött. Rengetegen voltak, Nandáról, Nanshidáról egyaránt. Egy affért követően belevesztem a buli süllyesztőjébe, azon kaptam magam, hogy mindenki eltűzött, magam sem tehettem mást: eltűztem.

Dub Fx - Flow

Dub Fx, az ausztrál szájkaratés-beatboxer egyik legnagyobb szerzeménye:

Dióhéjban

Először is: a szobatársamhoz hozzávágom Ricky Martint: társuljanak, énekeljenek torkukszakadtából vietnami cserkészdalokat, házasodjanak össze, neveljenek kazuárokat, randizzanak hóhérral, amit akarnak. De nem itt. Nagy hiba volt behozni a TV-t. Fatális.

Másodszor is: hideg van. Nemrégiben eleddig ismeretlen zimankó tette be ordas lábát Nanjing küszöbére, parkolópályára kell tennem rövidnadrágom, meg minden röviddel kezdődő ruhadarabom. Még a Ferihegyen kiraktam a sálat, hogy minek, majd veszek kint. Voltunk az éjszakai piacon, de ma módfelett drágák és makacsok voltak. 20 yuan egy sálért? Emberek ezek?
Mondjuk egy Maós cigis-dobozt nem hagyhattam ki, fojtogató anyagi helyzetem minden dacára sem. Még mindig nem jelezték elvtársaink a kolesz faliújságán, hogy mikor szeretnének a szocializmus titkaiba, valamint a havi ösztöndíj adagba beavatni. Ezen a héten már ildomos volna. Nem mintha nem elvezném a menzán feltálalt kiszart-kígyóbőröket, melyeket jobb híján, legalábbis olcsóbb híján oktrojálok magamba; mindazáltal nem volna nagy gond, ha egyszer önerőmből mosolyognék ebéd után, és nem az élelemnek álcázott átkot tálcámra szóró "Vakolj Bébi" 2010-es verseny döntős elvtársnője rajzolna pofámra zsírkrétával Joker-vigyort.
Holnap szétnézek a piacon, hátha van valami kalitkás taun-taun, legalábbis prémmel rendelkező állatnak látszó tárgy, amiből takarót hasíthatok - miképp ez a mostani pléd kezdi elveszteni szerepkörét -, és nem szeretnék megfagyva kiállítva lenni a Harbin-i jégfesztiválon, mivelhogy a koleszban a fűtés léte zavaros teóriák halmazát bővíti.

Harmadszor: tegnap valami olyan szinten vízhajtó teát ittam Katjánál, hogy utána kipisáltam a Kelet-Kínai tengert.

Dióhéjban ennyi. Edzésen ma megkérdeztem a mestert, hogy mikor leszünk már rohadt állatok, de azt mondta, hogy nem ma. Újabb elemekkel bővült veszedelmes wushu-tárházam. Egy Johnny Cage, vagy egy Sub Zero már nem ellenfél. Tényleg nagyon veszélyes vagyok.