Több technót a parlamentbe!

Már régóta több technó kellene a parlamentbe:

Nemes kezdeményezés:

Gumikoporsó

Bájos, mi? Az önfeledt Haribo nyuszi angyali mosollyal s a világ összes jóindulatával kínálja az E-maszlagból gyúrt halálosztókat. Bár e szituáció magába rejt némi ambivalenciát: a Haribo nyuszi vagy azért ennyire boldog, mert nem neki kell elfogyasztania e szintetikus szacharóz szörnyeteget, avagy ellenkezőleg: szabotálni próbálja működésüket, jobb esetben sorjában likvidálja őket, megszabadítva ezzel a 'Haribo boldog világának' polgárait a lassú rothadástól. Ezen gondolati ösvényen haladva újabb elágazáshoz érünk: a Haribo nyuszi vagy egy földi szférába süllyedt bukott angyal, akinek már minden mindegy; talán éppen szenvedésteli, nyomorult életét végigkísértő ősi, elementáris félelmeit, továbbá környezetét és saját magát is lassacskán felprédáló, sistergő dühének utolsó fázisát ábrázolja eme ikonosztázion, illetve már magát a katarzist, amint a feladatát teljesített nyuszi egy végtelenül elnyúló mosoly formájában szertefoszlik az örökkévalóságban. Már amennyiben persze kizárjuk a lehetőséget, hogy a nyuszi nem saját szodomita világának letűnt istene, és kénköves, izzó vastrónján terpeszkedve nem éppen sikoltozó alattvalóit falja fel egyesével sátáni kacaj kíséretében. Igazándiból senki nem néz a gumicukor zacskója mögötti könyörtelen valóságba: az ábrázolás eléggé stilizált, és ezért homályos képet fest 'Haribo boldog világáról'. Nyilván egy ilyen nyuszi épp ködösíteni próbálja a való világot, és azt igyekszik alátámasztani, hogy olyan jó lesz neked, mint a Haribo nyuszinak, ha megeszed az esetekben vitaminokból, pontosabban vEtEmEnEkből és villámcsapásból életre hívott gumicukorkákat. Akárhogy is vesszük, semmi sem figyelmeztet e finomságok egészségtelen voltára, gumikoporsót azért elég bajosan lehetne forgalomba hozni, hát még eladni. Mellesleg imádom a gumicukrot, sőt függő vagyok, talán épp ezért kezdem gyűlölni is. Mindenesetre nem hiszem el, hogy az a nyuszi valóban boldog, és sokkal valószínűbbnek tartom, hogy valami ördögi kényszerpályán fetreng, mintsem saját elhatározásából pózol gumicukorzacskón.

Anno Domini 933

1848. március 15.-e nimbusza mellett elfeledkezünk egy fájdalommal teli eseményről: 933. március 15.-én ugyanis kalandozó őseink vereséget szenvedtek Merseburgnál. Szokványos szászországi büntetőhadjáratnak indult az egész, miképp Madarász Henrik elfelejtette feladni a rózsaszín csekket a Magyarok nyilaitól ments meg Uram minket Kft. részére. Henrik közel egy évtizede a magyarok őrző-védő szolgálatait élvezte néminemű aranyformátumú ellenszolgáltatás ellenében, és ez idő alatt kellőképpen megerősödött ahhoz, hogy megtagadja e sarcot, és fityiszt mutasson ősapáinknak. 933 első hónapjaiban ezért meg is indultunk, két részre vált seregünk Szászország bekerítését tervezte, ami annyira nem sikerült. A nyugati és déli irányból támadókat szétszórták, a kelet felől jövők pedig Riadénél (Merseburg mellett) nyílt ütközetbe keveredtek Henrik királlyal, és a magyarok harcmodora ellen felkészített szász és thüringiai csapatok könnyűszerrel megfutamították őket, megkóstoltatván ezzel a magyarokkal a bukás keserű ízét. Ergo Henriket nem sikerült rábírni a védelmi pénz további folyósítására. S bár a kalandozások történetének egyik legsúlyosabb fiaskóját könyvelhettük el, a magyarok vállalkozókedvét ezzel nem lehetett szegni. A csata lefolyását egyébként pedig a német Widuking és az itáliai Liudprand művei őrizték meg. Úgyhogy tűzzük ki a kokárdát mindenképpen, de mértékletesen ünnepeljünk, hiszen e kurdarc beárnyékolja e napot.

John B - Corvintető

Tegnap egész barátságtalan időben indultunk útra barátságot kötni az antropos.hu invitálásának eleget tevő homoerotikus törtritmusharamia John B által hadba szólított - az ortodox drum'n'bass-erek számára fattyú -, nekünk hitehagyottaknak ellenben frenetikus partiélményt biztosító electro-dnb-robotzsaru-nintendo-punk fúzióval. Hangzásvilága saját frappáns megfogalmazásában: "a team of Robot Madonnas making Drum & Bass electro songs, mixed with monstrous D&B mashups and traces of trance - playing pointy guitars & drinking chocolate martinis and Premier Cru Chablis while squeezing boobies", és ez meglehetősen reális kép. Ám oda is kellett érnünk valahogy a tetthelyre. Szóval a sülyi késdobálóba kezdődött történetünk, erről annyit érdemes tudni, hogy a sülyi állomásnál két kocsma: egy jó kedélyű, valamint egy rossz kedélyű a világegyetem kezdő és végpontja; ahol a borvirágos szeszegerek gyakorta ősrobbanást szimulálnak, már ha nem az univerzum titkait fürkészik. És e két csillagvizsgáló közül a jó kedélyű már zárva van így szombat este, nolens-volens a lidérces messze fényektől szikrázó rossz kedélyűbe vagyunk kénytelenek beszerezni utazásunkhoz szükséges kellékeket, többnyire Ászok formájában. Vonatra pattanva lassan araszoltunk Pestre, majd a Blahára, hol is Corvin áruház tetején, kissé paradox módon fenn a magosban helyezkedik el egy underground placc. Legutóbb úgy tizenöt éve jártam arra anyámmal, csak akkor még nem merészkedtem a harmadik emeletnél magasabbra, egyébként pedig kaptam egy legó-markolót. Most meg egy belépőt, mert megvettük a jegyeket, illetve pusztán egy uv-fényben látszódó pecsétet kaptunk jegy gyanánt, majd mielőtt jobban elmerültünk volna a gyomorszaggató amen break-áradatban, a Hordó söröző felé vettük az irányt, hol már egy ideje Kapiék ügyködtek. Egy kis viszki, egy kis Koka kólát követően visszaorientálódtunk a Corvintetőre, és csakhamar a dühöngőben találtuk magunkat. Egyebek iránt rebesgették, hogy nem nagy hely, bár én meg amondó voltam, hogy a tavalyi Chachacha-nál bizonnyal nem lehet kisebb, mert az olyan volt, mintha egy polipot akartak volna egy gyufásdobozba oktrojálni, hogy tessék, táncolj. S csakugyan nem olyan szerény méretű, de annál rosszabb elrendezésű, mármint a dj-pult elhelyezése nem a téglatest alakú tánctér végén van, de valahol oldalt. Ráadásul oszlopok, meg küklopszok, meg már nem emlékszem micsodák van ott, ám a lényeg, hogy ugyebár mindenki a dj-pult előtt szeretne csápolni, de mindenki nem fér oda, ám ez senkit nem érdekel, az erősebbek kapnak oxigént, a gyengébbek elhullnak. És ekkor egy szende kiscsaj megró, hogy ne ugráljak. Kiscsillag, én ugrálni jöttem ide, kivált ha Chris Su & SKC -Blastah-járól van szó, és nemhogy ugrálok, Föld körüli pályán keringek, kacsintottam. Az első sorokban felettébb értelem dús megnyilvánulásoknak lehettünk megcsodálói, úgy mint a 'bocsi de első soron kell átvinnem ezt a három korsó sört, mert szeretem a kihívást és oly sok ráció van bennem'; egyszerűen nem értem az embereket. Aztán megérkezett John B, nekünk magyaroknak csak János, kissé meglepődött, mikor a tömeg skandálni kezdte: János! János! János!, és már indította is a dnb robbanófejekkel ellátott nu-electro rakétáit, valami orbitálisan nagy szettet nyomott, permanens kézerdőt állítva ezzel az égnek. Szokásához híven elég változatos szettet produkált, még dubstep-szerű momentumok is voltak. Elképesztő hőség volt, forrt a levegő, inkább csak afféle zavaros dioxidokat inhaláltam, mintsem tényleges levegőt. Ahogy a papa átvette a stafétabot Jánostól, kifele vettem az irányt a tánctérről, vissza a Fábiékhoz. Ücsörögtünk ott egy darabig kedvezőtlen árfekvésű söreinkkel, s a meglehetősen vegyes összetételű tömeget mustráltuk: mindenki tudott arról, hogy itt valami nagy buli lesz a Corvintetőn, de hogy ki fog játszani, illetve mit az a jelek szerint nem sok mindenkit érdekelt, mert ilyen drum'n'bass-t még reklámfilmek aláfestőzenéjében sem hallott emberek is adták neki, mintha Rolling Stones-koncerten lettek volna. Négy előtt távozó üzemmódba kapcsoltunk, elköszöntünk, majd rohantunk az éjszakai buszra, Keletibe persze nem maradhatott el a kecsöp-mustár-majonéz apoteózisa, majd újfent a vonaton találtuk magunkat. Nagyon fáradtak voltunk, félig elaléltan mordoriul beszéltem össze-vissza, miképp félig már az asztrális síkon vergődtem, de a testemet még haza kellett juttatnom Kókára. A buszon aztán már "elsüllyedt a világ és nem maradt élve más:dombon ült s fejet csóvált a mord Jerémiás", de mi is meglehetősen mordok lettünk; én meg ráadásul magamtól bebábozódtam, hogy valami csodás pillangóként kezdjek új életet, ami sikerült is volna, ha hét órakor nem tör ki a harmadik világháború az ablakom alatt. Valami gőzgépek, husziták meg transformersek csaptak össze a házunk előtt, legalábbis ezt vizionáltam magam előtt kínoktól vergődve, hogy még azt pár nyamvadt órát sem hagyják meg nekem békességben, mint ezen este után igazán megérdemeltem volna. Ergo most a belső fejem ezért bosszúból igyekszik szétnyomni a külsőt, valaki meg satuba fogva préseli szét az agyamat, de megérte, és a világ összes kincséért sem hagytam volna ki, mert megakolosszális buli volt.

Wolfman 2010

Ha már ilyen farkasidő dúl, gondoltam megnézem a Farkasember 2010-es újrafeldolgozását, amúgy is valahogy szeretem a B-kategóriás horror és kalandfilmeket. Van Helsing, Álmosvölgy legendája, a 94'-es Frankeinstein valamint a jelen tárgyalt Farkasember persze nem vehető egy kaptafára, már csak műfajbéli eltérések miatt sem, ám az időintervallumot tekintve hozzávetőlegesen a XIX. századra esik valamennyi története, és szerintem ebbe a századba lehet belecsepegtetni a legtöbb sötét romantikát, mi az ilyetén filmek egyik legfőbb attribútuma. Cilinderes, (igaz, csak a század legvégétől-) 38-as Smith & Wesson-t forgató formák, nehéz bársony szoknyával, fűzővel, harisnyakötővel operáló nők, postakocsik, puskapor, és valami fülledt kéj, s mindezt egy meglehetősen sötét, gótikus keret fogja közre. Látványtervet tekintve fenomenális a megvalósítás, a történetek ezzel szemben pusztán az adott mítoszból táplálkoznak, amiben adott egy otromba bestia, egy pisztollyal-karóval-fokhagymával egyszerre vadul vagdalkozó hérosz, valamint egy szende mademoiselle, és ezek hárman kergetik egymást petróleumlámpával kiterjedt erdőségeken keresztül. A Farkasemberrel ugyanez volt a helyzet, az egész cselekményszövés banálisra sikeredett, ám a hangulata nagyon jól átjött, s különösen tetszettek a klasszikus filmelődökre jellemző triviális vágási technikák, példának okáért a Hold horizontra való egyszerű felhúzása, vagy éjsötétben lady-t üldöző fenevad kétdimenziósnak ható jelenete telitalálat volt. Volt sok köd, kastély, kripta, vér, vagyis a hagyományos, klisé szerű körítés. A szereplőket illetően Bernico Del Toro-n a maszkmesterek nemigazán tudták fitogtatni képzettségüket, hiszen elég neki, ha vicsorog, és azonmód benne manifesztálódik valamennyi kultikus rémalak. Anthony Hopkins meg mindig ilyen rohadt állatot játszik, tökéletes neki e szerep. Emily Blunt is tette a dolgát becsülettel: félt, sírt,csókolt... Hugo Weaving pedig szúrósan bámult cilindere alól, egyébként remekül testesítette meg vadorzó nyomozó alakját. Bár végig vártam tőle, mikor tesz javaslatokat a gyűrű elpusztítására. A cigányokat fölösleges volt belekeverni szerintem, no de ez már részletkérdés. Utána is nézek majd e mítosznak. Summa summarum egyszer azért meg lehet nézni. Kétszer már nem biztos.

Isten veled, Primavera!

Kikémlelvén az ablakból a láncra vert égboltra, melyet baljós fellegek állítottak ádáz seregük avantgárdjául, nem nehéz belátni mily csúfondáros vereséget szenvedett a felfuvalkodott Tavasz. Flóra, Héliosz, Perszephoné, Pomóna, Auróra hol vagytok? Itt csak pusztulásnak van hajnala. Hol vagytok elrejtőzvén ti gyáva, félelemtől reszkető kocsonyák? Senki sincs, ki segítő jobbot nyújtana Kóka elesett népének, míg az alattomos, nagy fehér fagyos hópelyhek irgalmat nem ismervén; némán, de tántoríthatatlanul hullanak alá lassan megdermesztve Böjtmás havának hófehér sírhantján világra jött szépreményű, sudár kardvirágját. A téltemetés visszájára fordult, s az olvadt, piszkos hó tetemének kapart verem most menedékül szolgál a rettentő köd, vicsorgó dér és annak diabolikus jégrémei ellen. Tompa, homályos, elmosódott tónusok, hályogos vak remények estek bele akaratlan egy ördögi örvénybe, mely mindent elragadott. Ami idáig az erőtől duzzadó, zamatos, buja életet, a dicsfényben tündöklő megújhodást szimbolizálta, most durván, gazul eltaposva sínylődik, mélyen a fagyos földbe tiporva. Hősök, héroszok, titánok csonthalma tornyosul keservesen füstölő kis gunyhónk mögötti elátkozott, meddő réten. Kályhácskánk tüze egyre bátortalanabb lángon ég, holott már valamennyi bútorunkat elnyelte. Regém befejeztén azonmód rádobom laptopomat egyszersmind, s talán ez lészen az utolsó bejegyzésem mindörökre. Ám ennél több a baj. Fára felakasztott, kihűlt, dermedt mókushullák pörögnek körbe lassan elképzelt tengelyük körül, és ez a tengely maga a halál tengelye. Odébb cinegék könyörtelen testvérharca dúl az utolsó magvakért a lassacskán vérszivattyúvá aljasult madáretetőbe. Bizonnyal nincs kiút, bizonnyal itt a vég, bizonnyal újfent eljött, s eltemetett minket a könyörtelen Tél. Iszonytató csend szállá meg a Körtefalapos utcát, az elfojtott, vagy talán a megfojtott lét üveges szemeinek semmibe révedő, üres pillantása tükröződik vissza az elsötétült, elbukott horizonton. Télidő, farkasidő. Eltűnő nyomok. Távoli hörgésbe fulladó sikolyok, alábbhagyó, keserves zokogás...Borzong az egész világ. Yggdrasil árnyékából elősettenkedő vérszomjas Fenrir már tudja: közel a Ragnarök ideje. Ja várjál, az csak a szomszéd kutyája, bocs. Mégis ketyeg végső óránk, kárhozat.

Az Úr 2010. esztendejének Böjtmás havának 7. napján Kókát újfent hóbörtönbe vetették. De miért már megint minket, kegyetlen sors?