Karácsony Kínában

Nem is tudtam, hogy a Jingle Bellsnek 983741369872342 változata van, hogy minden egyes itteni üzletben képesek megszólaltatni valamelyiket, karácsonyra hergelni ezzel is az esetlegesen felgyülemlett pénzük elköltésen eleddig még nem gondolkodó kínaiakat, a nagyszámú külföldieken túl. Karácsonyfák állnak terek közepén, a plázák minden egyes négyzetméterén, de még a legutolsó édeskrumpli árus is zsebből vág hozzád egy Csendes éj remix cdt, ám persze ezek ellenére sem találom az ünnep hangulatát, nyoma sincs a szent atmoszférának, mely valahogy magától generálódik odahaza. Itt inkább csak bulinak számít, de Szenteste nem feltétlenül szeretnék példának okáért kínai indusztriális-metál koncerten pogózni AK-47-re a 61-ben. De máshol sem. Először van honvágyam.

Ettől függetlenül persze Békes, Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves erre tévedtnek!

Aki pedig tud, az egyen bejglit, és becsülje meg a töltött káposzta varázslatos ízvilágát, mert itt bizony egyikből se jut szar se.

Óda a töltött káposztához

Alapjában véve nagyon finomakat, s nagyon jókat (is) eszem nap, mint nap, de miután megtudtam, hogy a Nagyi persze töltött káposztást is főz, az olyan sóvárgást indított el bennem az otthoni kaják irányában, mely rögvest kivajúdta az alábbi sorokat.

Töltött káposzta, a magyar korona ékköve:

Te gyémánttal töltött smaragd-rubin,
te szivárványon bendőbe vágtató
ezüstsörényű, csillámpatkós unikornis,
eget fedő hatalmas, szaftos uniformis.

Te, honfiúi kebel legfőbb táplálója,
az éhező szittyák felvidítója,
te, te messze földön tofut zabálók
orcájára könnyet csalója,

a Kárpát-medence kolbászos hajója,
fenemód hiányzol, én vagyok megmondója.
Rizs, hozsanna,szeretetnek étke,
elzarándokolhatnál Nanjingba ebédre.

圣诞节老人来了

Méghozzá személyemben...

Igen gyorsan elkártyázom az ösztöndíjam, nem feltétlenül akarattal, de hozzávetőlegesen egy hétre felmarkolását követően újra a kolesz faliújságát figyelem, mikor is kapunk újfent szociális támogatást. S minthogy ez így nem mehet tovább, tanítási lehetőség után néztem, merthogy az jó esetben egyenest a bonvivánlét belépőkártyáját jelenti. Be is ajánlottak egy placcra, múlt héten Miyával elmentünk interjúra. Az "interjú" javarészt abból állott, hogy megnézték, mennyire vagyunk külföldiek. Miya szőke, nagyon külföldi. Én pusztán világos barna, de van egy Sherlock Holmes-os sapkám, ergo szódával külföldi. Majd értesítenek, mikor menjünk, és hova. Pénteken szól az egyik tanár, hogy ráérek-e a hétvégén, lenne egy kis meló. Végső során kurvára ráértem.
Elmegyek, átvezetnek a munkahelyre. A mászókákat elnézve rövidesen kiderült: de hisz ez egy óvoda, bassza meg. Igen, ráadásul Mikulás leszek. Mondjuk ennyi pénzért Pán Péter, vagy százegykiskutya is lehettem volna, így hát betanultam a Jingle Bells koreográfiáját, meg a többi mókát. Tegnap délelőtt első óra, 4-5 éves gyermekszemekből áradó elementáris félelem szakállas-borzolt hajú önmagam irányába, melyeket viszont egy széles mosoly eloszlatott. Először tanítani kellett nekik pár, az ünneppel releváns szót, karácsonyfa, zokni, etc., majd jöhettek a játékok a Mikulás totalitárius diktatúrája alatt, hogy a szülők láthassák, a külföldi oktatja a gyerkőceiket. A mikulás együtt táncolt, énekelt, lufit fújt, bohóckodott a többségükben egyébiránt nagyon aranyos gyerekekkel, csak műszak végén már tolta befele a csintaó-ampullákat fájdalomcsillapítás végett.
Óra után némely szülő odajött érdeklődni, hogy honnan is vagyok. Mondtam, hogy Hungary. Most hallotta először. Hungry? Nem, Hungary, a suo placito 匈牙利. Hát az meg hol van? Ránéztem: természetesen Amerikában, te, az erudíció csimborasszója. Ja, Amerikában, bólogat. Igen, ott. Akkor te amerikai vagy? Hát ha Magyarország Amerikában van, akkor annak kell legyek, nemde? De.
Ezen felbuzdulva a következő nyelviskolába már mint Sir Thomas, Nottingham grófja, a szegények és elesettek védelmezője vonultam be. Meg is dicsérték igazi angol kiejtésemet. Mert ugyanis pénteken kaptam egy telefont, hogy akkor szombat este fél hétkor a Greenkids-ben debütálhatok. Én úgy tudtam, hogy reggel kilencre kell mennem a Birdleedsbe. Nem, este fél hét. Közben kapcsoltam, hogy a kettő nem egy cég. Miután megtudtam, mennyi a honorárium, csak annyit mondtam: ott leszek, baby.
Ergo egész napos mikulás malenkij-robot után rohantam taxit vadászni az esti dugóban, át is értem nagy nehezen a másik suliba, kérdezik milyen játékkal készültem. Mondom a csendkirállyal, baszod, ki legtovább viseli magán a hallgatagság nehéz bársonypalástját, azt főkapitányommá léptetem elő. Nos, a játék élesben nem működött. Eleve nem volt semmilyen kép, flashcard, vagy bármi, amire személyemen kívül figyelmüket összpontosíthatták volna. A kínai tanárnéni, az asszisztensem belökött tizenöt-húsz megvadult, kiéhezett 5-8 éves közé, hogy itt legyen nagy a pofám, szó szerint. Csakhogy ezt követően ki is sétált. Egyedül maradtam az arénában. Bemutatkoztam, mint Old Shatterhand (Az ököl, mely pozdorjává zúz -kivált ha hangoskodtok.) Ez után jött az Ovizsaru iménti jelenete. Vattacukor-apokalipszis, infantilis keselyű-pokol, percenkénti ősz hajszálak.
Kérlek, ne üvöltözzetek, nana, ne vágd el a torkát egy pillangós hajcsattal; hé, nem rohangálunk, nem rohangálunk, tedd le a széket, tedd le a széket! Végül is csak sikerült letörnöm e gyermekded obstrukciót, de voltak folyamatos szabotőrök, kik szabálytalan időközönkénti class is over! class is over! - kiáltásokkal rontották a csipet-csapat harci morálját. Tanítás után bementem az irodába a cuccaimért, na milyen volt, kérdi a többi tanár: lots of fun, kacsintottam.
Majd ma ismételten a fiatalkorúak mészárszékére merészkedtem vörös, kommunisztikus gúnyámban, műszakállban, sapkában, legjobb barátommal a rénszarvassal, betanult koreográfiával hohohózni, lufit fújni, bukfencezni, grimaszolni, folyamatosan ugrálni és toporzékolni béna lábammal, Boldog Karácsonyt kívánni reggel kilenctől délután ötig.

Barna zacskóba burkolt csintaómat hurcolászom, mint valami halk automata ide-oda. Egyébiránt korántsem volt ez rossz, csak valamivel nagyobb dózis 5-8 évesekből, mint amennyit biztonsággal kezelni tudok.

南京!南京!

A nanjingi mészárlás kapcsán ajánlatos a 南京!南京! Nanjing!Nanjing! című, a háború horrorját fókuszba helyező, erősen gyomorforgató film.

Dokumentumjelleggel pediglen:

Dióhéjban vol.2.

Nem hatalmasodott el az unalom rajtunk az elmúlt hétvégén sem. Szombaton meglátogattuk a Ming királysírok közelében lokalizálódó 灵谷寺-t, vagyis a Linggu ("a lélek völgye")-kolostort, ahol elvileg Xuanzang ereklyéit is őrzik, noha én nem találkoztam vele. (Xuanzang a buddhizmusra gyakorolt óriási hatása mellett már csak a Dragonball végett is kulcsfontosságú figura, hiszen indiai tripje adta az alapot a Nyugati utazáshoz, akinek az egyik főszereplője 孙悟空 Sun Wukong, a majomkirály ihlette tízes éveink meghatározó rajzfilmhősét, Son Gokū-t. A Linggu pagoda mintegy hatvan méterre tornyosul, elképesztő panoráma nyílt kilencedik szintjéről a környékre, azt nem mondom, hogy Nanjingra is, mert abból a sűrű szmogtól - egynémely kikandikáló felhőkarcolótól eltekintve - szar se látszott.

Vasárnap esős délelőttjén szobatársam vágya végre beteljesült, és nővé változott - igaz, csak egy vicces videó erejéig, de mivel még este is megvoltak hátborzongató szempillái, jobbnak láttam eltűzni a koleszból, kapóra jött Shogo újdonsült japó cimboránk invitálása, aki minden földi jóval készült, leginkább rákokkal, amikből egynek majdnem sikerült dezertálnia, de végül mégiscsak a főzőüstben érte utol végzete. Igen bájos ital- és szivargyűjteménye van, néhányat okvetlenül meg kellett kóstolnunk belőle. Egyébiránt járt már Magyarországon, szereti a kolbászt mustárral. Igen sokáig elvoltunk nála, az idő előrehaladtával viszont meglehetősen megmacskásodtunk, Soguo-t a vállunkon vonszoltuk be szobájába, összetakarítottunk, majd leléptünk magunk is. Reggel olyan nehezen emeltem fel szemhéjaimat, mint egy kripta fedlapját, de dafke bezúztam órára, amit kisvártatva a mintegy húszperces szirénaszó szakított félbe: ma van a nanjingi mészárlás évfordulója, melynek során 1937-ben hat hét alatt háromszázezer kínait ölt le sok esetben brutális kegyetlenséggel a japán haderő. Aztán el is ment a délután, most pedig újfent deák-üzemmód.

Járnék én is, ha járhatnék vol. 2.

Bemásztam ma a leletekért, úgy fest részleges ínszalagszakadásom van, illetőleg az ízületek nem tartják annyira a kapcsolatot a múltkori sérülés óta, de nekem most erre nincs időm. A doki csak a műtét időpontját akarta lefixálni, á nem fáj, sziasztok - mondtam, aztán vissza is tipliztem. Mindegy, ezentúl borogatni sem kell, mert szart sem ér. Egyelőre felhagyok a gongfuval, de másban nem foghat vissza

Irány a K2, bassza meg.

Kórházban Kínában

Térdem, térdem mondd meg nékem, ki a legnyomorékabb e vidéken?

Adtam két és fél hét gondolkodási időt elromlott lábalkatrészemnek, jobb belátásra bírása céljából, ám nem élt a csodás meggyógyulás lehetőségével, gyógyító királyok (- vagy éppen császárok) ismeretének hiányában nolens-volens elvonszoltam a közeli tartományi kórházba, hogy legalább valami tigrishere-őrleményt adjanak rá. Mint minden Kínában, a kórház is óriási, megtaláltam a sebészetet, belépek a megadott helyre, három-négy orvos pirospecsenyézik, majd óvatosan felém vetik pillantásuk; de mintha egy harmincas évekből előpattant, az 1927-es sikertelen Hunan-i parasztfelkelés okait kínvallatva firtató, üvegszemű Komintern-ügynök tekintetében látták volna viszont megrettent önmagukat, úgy hunyorogtak reám hitetlenkedve. No, ki fogja nekem elénekelni az Internacionálét? Nyugalom elvtársak, mindösszesen térdemet kívánom helyrerakni. Vagy úgy, megnézi, forgatja jobbra: fáj? Fáj. Forgatja balra: fáj? Fáj. Akkor irány az MR.

Ma reggel kilencre kaptam időpontot, elbotorkáltam nyolc után, leültem az egyik röntgen szoba előtti kórház-zöld székre, s némaságba burkolózva vártam sorsom jobbra fordulását. Némely autentikusabb kínai még bent is köpködött, nem számít ez ügynek. Letelepszenek mellém a további várakozók, beszélgetnek erről-arról, aztán az egyik nagy sietségben volt, de a másik megnyugtatta, hogy úgyis bemegyünk a külföldi előtt. Mondom az lehet, de hogy nem én leszek az a külföldi, az tuti kurvaélet. Elkerekedett szemük, egyből 外国朋友 lettem, jaj hogyvagysehogy, hatalmas cimbizés, aztán végül előre is engedtem a sietőset.
Végül sorra kerültem, betolták térdem a masinériába, aztán ott el is aludtam félig, őrült reggel volt még. Holnapra jön meg az eredmény, akárhogy is lesz, választok magamnak Az öt talizmán katalógusából valami frappáns megoldást (a tigrisherén kívül), vagy veszek az éjszaki piacon egy új térdet, de valamit kezdeni kell vele, mert ez így nem mehet tovább. Dolgom van még a Csomolungmán.

Miheztartás végett

Mostanság szobatársam kezdi elvetni a sulykot, Celine Dion hátán kerget lepkéket, valamint reggelente sem udvariaskodik kihangosított telefonján keresztül bestiálisan végigugatni - a vonal másik felén tartózkodó hím és nőstény fajtársainak - primitív gondolatfoszlányai átkos rezdüléseit; miközben én közepes hangerejű szentségelés kíséretében tulajdon körmömmel növelem az ágyam melletti, falba kapart rovásokat.

Ennélfogva tegnaptól kezdve megváltozott az ébresztőórám simogató csengőhangja 3 Inches of Blood-ra, hogy ha én kelek, akkor nagy eséllyel ő is. (3:11 után egészen biztosan.)

Néha csak az eszembe ötlő Leifeng elvtárs példamutatása győz meg arról, hogy nem érdemes megfojtani.

Nanjing - Underwater World

A mai nap újfent a Zijinshanra vetődtünk, egészen konkrétan egy akvarisztikai látványossághoz, mely az Underwater World - 海底世界 névre hallgat. Belépvén az elsőként megpillantott, tökéletesen haltalan formájú, komótosan keringő kopoltyús szardarabok (különböző fajta skorpióhalak voltak) sejtetni vélték, hogy nem a Tápió-mente vadvilágának meghatározó játékosai - teszem azt kárászok, szélhajtó küszök- fognak visszapislogni az üvegfalak mögül. S valóban, a későbbiek során látott lények közül egy másfél méteres óriás szalamandrát vagy egy arapaimát bajosan lehetne paprikás lisztben megforgatni, a rájákról már nem is beszélve. A tengeri-édesvízi kreatúrák seregszemléjét követően landoltunk a medúzák misztikus planétáján; egészen futurisztikus medencékben lebegtek a jövőből érkezett űrbéli-űrbelű, kocsonyákban kohabitáló, idegen galaxisok fel nem ismert képviselői, amiket az exopolitikának bizony komolyabban kellene vennie. Olyan összhatást eredményezett a terem, hogy a legkevésbé sem csodálkoztam volna rajta, ha valakinek ott a helyszínen tör ki a mellkasából egy alien, és szabadítja ki vízalatti börtönükben sínylődő rabtársait, hogy aztán leigázzák az emberiséget. Féreglyukak, sötét energia, goauldok, kvazárok, űrgammák, Hubble-teleszkóp, thetánok, csillagkapuk - ezek voltak agyamban e teremtményeket látván. Ezt követően egy evilágibb aurájú vízalatti alagút mozgólépcsőjére szálltunk (éppolyanra, mint a jetsonsban), hogy az óceánok népeinek mindennapjaiba nyerjünk nem mindennapi bepillantást. Színpompás halrajok, komoly, bús teknősök, cápák, s a cápákat etető (vagy a cápák eleségéül szolgáló) búvárok kokettáltak velünk az üvegfalon keresztül. Az Underwater World e pontig csodálatos, az alagútból kifele menet viszont leszállópályára áll: vannak ugyan nagyszámú fókák, császárpingvinek, mi több sarki rókák, valamint egy malamut (szánhúzókutyát üvegfal mögé zárni azért elég abszurd), viszont legtöbbjüknek nem a mosoly vágott barázdákat pofájukba, de az elkeseredés. Az egyetlen felvonultatott jegesmedve is a kötelet igazgatta nyaka körül egy sámlin állva. (Persze egy 1m x 0,5 m-es kalitkában magam sem jódliznék.) A második és harmadik szint tehát korántsem oly impresszív, mint az első, ettől függetlenül mindenképp ajánlatos kicsengetni a 120 yuant rá, már pusztán a medúzák miatt is. (200 yuan ellenében akár cápakajának is lehet jelentkezni búvárkodás címén.)

Szülinap, KTV, Scarlet

Nos, történetesen a tegnapi napon adódott, hogy szobatársam, Minfan világra jött valahol Vietnam eldugott szegletében 22 esztendővel ezelőtt, így nem mulaszthattuk el ennek illő celebrálását. Először a sarki grillezős megoldásban ettünk össze mindenfélét, egy láda Harbin sör kérdezte meg, hogy csatlakozhat-e hozzánk, és csatlakozhatott. Ezt követően megvártuk a többi kokinkínai cimborát, taxiba pattantunk, és a Hunan lu-n található KTV-be vettük az irányt, (去唱K) ami alatt a Kína, Taiwan, Hongkong, és Japán olybá népszerű karaoke bárjait kell értenünk. Olyan az egész, mint Óz fényes palotája, önálló kis termekkel, melyekben mindenki Lady Gagaként inkarnálódhat, én leginkább az új, énekes Vazul szerepkörében próbáltam helytállni. Amilyen slágerhullámokon szörföztünk végig, csoda hogy nem vesztünk oda, de "gyönge az én tollam, írni erről képet". Megállás viszont nem volt, miképp a közelben ólálkodó Scarlet bárba vonzottak ismeretlen erők, és akik úgy hiszik, így buliznak a kínaiak, azoknak érdemes lenne ellátogatniuk ide, mert az bizony paradigmaváltást eredményezne. Sokáig elvoltunk a buli forgatagában, végül valamikor visszabotorkáltunk. Reggel szét akart tépődni az agyam, volt ám patkányharapás-láz, egész délelőtt csak sompolyogtam, és a nem a Poker Face-t, de a Dies Irae-t énekeltem.

Iuste iudex ultionis, donum fac remissionis ante diem rationis...