Az Imbolygó hollandi legendája

A bolygó hollandi, a soha haza nem térő, a végtelen Óceánon való örök vitorlázásra kárhoztatott szellemhajó, mely a messzeségben tűnik fel a semmiből, időnként szikrázó lidércfényekkel. Sohasem szállhatnak partra megnyugvásuk reményében, a tengeren való örök bolyongásra ítéltettek. A hajó megpillantása rossz óment jelentett, s mindig csapást vont maga után.

Az eredtére vonatkozólag számos legenda kering a tengerész-folklórban, közeli kapcsolatban állt például a középkori Falkenburg-kapitány mítoszával, ki az Északi-tengeren lett szüntelen kóborlásra átkozva az Ítélet napjáig, miközben ráadásul az Ördöggel kellett kockáznia saját lelkéért. Úgy tűnik ez lehetett a hollandus változat alapja.

A hajóra vonatkozó első könyvbéli hivatkozás George Barrington Voyage to Botany Bay c. 1795-ös művében található:
„Gyakran hallottam a matrózok babonáit kísértetekről jelentve, de sohasem adtam túl sok hitelt e beszámolóknak; úgy hírlik néhány éve egy holland hadihajó eltűnt a Jóreménység-fokánál, aminek minden fedélzeten lévő lelke odaveszett, kísérőhajója [azonban]túlélte a vihart, és röviddel azután kikötött a földfoknál. Helyreállítván [hajójukat] visszatérőben Európába egy kegyetlen viharba keveredtek, közel ugyanazon földrajzi szélességen. Az éjszakai őrség során több ember látott, vagy legalábbis azt képzelte, hogy látott egy irányukban álló hajót,[majd] feléjük tartva, mintha az le akarná rohanni őket: azt állították, hogy ez pontosan az a hajó, mely az előző vihar során elsüllyedt, és bizonyosan annak kellett lennie, vagy legalábbis szellemének, de amint kitisztult az idő, a tárgy, s a sűrű sötét felhő eltűnt. Semmi sem verhette ki a tengerészek fejéből a jelenséget, és a kikötőbe megérkezvén ahogy a körülményeket magyarázták, futótűzként terjedt a történet, és az állítólagos fantom-hajót Bolygó hollandinak nevezték. A hollandtól az angol tengerészekre átragadt ez a pillanatnyi fellángolás, de van egy kevés Indiamen [régi típusú kereskedőhajó] matróz, akik kitartanak amellett, hogy látták a kísértetet.”
Egyebek iránt a hajó kapitánya egyes források szerint istenkáromló esküt tett: vagy behajózik a Tábla-öbölbe, vagy pedig elkárhozik. A hajó végül ugye sziklára futott és elsüllyedt, a kapitány pedig ezen eskü terhe alatt arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig a környező vizeken hajtsa a hullámokat.
Más források szerint egy bizonyos Bernard Fokke nevű XVII. századbeli, a Holland Kelet-Indiai Társaságnak dolgozó fríz kapitány lehet a kísértethajó vezetője. Fokke villámgyors útjairól volt híres Hollandia és Jáva között, és rossznyelvűek szerint az Ördöggel lepaktált, hogy 90 nap alatt eljuthasson az Antillákra, de emiatt azzal bűnhődik, hogy a Jóreménység foka körül hajózik míg világ a világ, és a hajó fedélzetén állva homokóráján számlálja az évszázadokat. Egy másik verzió szerint, egészen pontosan a Blackwood's Magazine 1821 májusi számában viszont az áll, hogy a Bolgyó hollandi egy amszterdami hajó volt, mely hetven éve hagyta el a dokkot, és Hendrik van der Decken nevű tengeri medve kormányozta. Alapvetően megbízható forma volt, és bátran szembe is szegült volna az ördöggel, ha úgy adódik. Éppen ezért sosem panaszkodtak a kapitánysága alatt. Aztán a mai Fokváros környékén szelték a hullámokat, a Table-öbölnél, és egy egész napon át küszködtek az ottani időjárással. A szél azonban csak egyre őket fújta, vagyis nem éppen nekik kedvezett, és a derék van der Decken bizony elkezdett szentségelni. Sötétedést követően egy másik hajó [a kísérőhajó kapitánya] arról faggatta őket, hogy bemennek-e az öbölbe éjszaka, vagy sem. Van der Decken így válaszolt: "legyek örökké átkozott ha így tennék, az ítélet napjáig a széllel kellene küzdenem!" És valóban nem futottak be az öbölbe, a széllel való hosszadalmas küzdelmük, és az ebből adódó lehetséges késedelem miatt, bár nem is látták őket többé sehol sem...
A későbbiekben, a XIX. és a XX. század során is több jelentés számolt be a Bolygó hollandi felbukkanásáról. Úgy, mint György, Wales hercege (a későbbi V. György angol király). Kamaszéveinek végén, az 1880-as években idősebb testvérével, Viktor Alberttel egy három éves utazáson vettek részt oktatójukkal, Daltonnal, a Bacchante nevű korvetten, és Dalton ezeket jegyezte fel: "hajnal négykor a Bolgyó hollandi elvágta utunkat, s a szellemhajó különös vörös fényben izzott", ám mikor a 200 yard távolságban érő fantomhajóhoz közelítettek, annak hirtelen nyoma veszett. A Bolygó Hollanditól egyszerűen rettegtek a babonás hiedelmekre amúgy is hajlamos tengerészek; a vöröslő fényben izzó, fekete testű, és mindig teljes vitorlázattal feltűnő hajóról állítólag gyakran lehetett kiáltásokat hallani, és jó néhányan látták a fedélzeten a kapitányt is, izzó szemekkel, lobogó ősz hajjal.
A találkozást túlélők rengeteg halálesetet, tragikus hajószerencsétlenséget írtak a Bolygó Hollandi számlájára. Legtöbbször ugye a Jóreménység foka körül észlelték a baljós jelenést, de a II. világháború idején már a német tengeralattjárók legénységét is rázta a félelem szele a Bolygó Hollanditól, amelyet akkoriban Szueztől keletre láttak felbukkanni.
Sok racionális magyarázat létezhet a kísértethajók felbukkanására, leginkább rossz látási viszonyok vagy Fata morgana-k okozhatnak ilyen típusú érzéki csalódást. Kétségtelen azonban, hogy sok esetben valóban elhagyott, kóbor hajókat láttak a tengerészek ide-oda hányódni a tengeri útvonalak között - a Jóreménység foka körül fokföldi fantomoknak hívták ezeket. Az 1930-as évek óta jelentősen megcsappant a fantomhajókról szóló jelentések száma - talán azért, mert akkoriban az utolsó valódi, hányódó hajókat is elsüllyesztették.
Egyebek iránt a babonákon nincs mit csodálkozni. Ha egy ember huzamosabb időt tölt el távol a szárazföldtől, akármennyire is szereti a tengert, tuti hogy begolyózik. Az ember a szárazföldre termett, mint olyan, noha elviekben uralma alá hajt mindent a Marianna-ároktól a Termoszféráig, de facto csak a földön állja meg igazán a helyét. Szó szerint. S ha belegondolunk, nagyon is félelmetes tud lenni a tenger. Nem a Krakenek vagy Leviatánok miatt, nukleáris töltetű torpedóink a szuperkavitáció jelenségét felhasználva akár 370 km/órás sebességgel szétlőhetik őket, hogy aztán a tengerbiológusok megállapítsák cafataikból, hogy egy kihaltnak vélt, ám újra felfedezett, de már kipusztított lény friss foszlányait tartsák kezükben. Sokkal inkább határtalansága miatt, az Óceán ereje miatt. Már egy nagyobb tó közepén, csónakban horgászva is attól paráztam anno, hogy felborítja lélekvesztőnket egy megvadult kárász-raj, valahol a nyílt, hátborzongatóan hatalmas tengeren, egy bármikor beszakadható sötét kárpiton száz, hogy már az első este látnám a Bolygó hollandit. Egy régi típusú szkúneren petróleumlámpával a vaksötét éjben, sűrű és nehéz ködben, több kilométernyi mély fekete víztömegen hánykódva hónapok óta, az árbochoz kötöztetném magam, mint Odüsszeusz, és viaszt tömetnék a fülembe: egészen biztos, hogy csak így bírnám ki. Elég csak egy ódon vitorlással kihajózni, és már jönnek is Bolygó hollandusok. Amilyen neylon-gyerek vagyok, nem nehéz beleképzelnem magam egykori tengerészek rémálmaiba, látomásaiba. S ki tudja egyáltalán, hogy pusztán a fantazmagória minden? Ha meghal valaki, akkor pedig nincsen semmi? Ebből kiindulva miért ne lehetnének szellemek? A szellemeknek meg miért ne lehetnék hajóik?

Ötvenhat értelmezései és a nemzet

A mai napra legátfogóbb keretet talán egy szemináriumi dogám nyújthat gondolataim kifejtéséhez, melyet még a tavasszal írtam a PTI - igazgatójának egy igen érdekes órájára. Címe: 1956 értelmezései és a nemzet. A dolgozat bárminemű felhasználása 5-10 évig terjedő szabadságvesztéssel sújtandó. Szóval:

1956 az első antitotalitárius forradalomként tűnik fel a magyar történelembe, de emellett nemzeti forradalom is volt egyúttal. Az egyetemisták, a születő pártok programjai között a demokratikus és szocialista törekvések mellett kimondottan nemzeti sérelmekkel foglalkozó pontok (a szovjet csapatok kivonása, Magyarország szuverenitásának visszaállítása, a régi Kossuth-címer visszaállítása, a hagyományokhoz méltó új egyenruha a magyar honvédségnek,

március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása).[2] A nemzeti kérdés– mint függetlenségi problematika, vagy a határon túl élő magyarok helyzete nem vetődött fel nyilvánosan. Ennek oka többek között abban rejlett, hogy a „szocializmus humanizálását” megnehezítette volna az e tekintetbe vett nemzeti sérelmek előtérbe állítása a szövetségesek, a szovjetek, és a környező államok körében minden bizonnyal jelentkező ellenállás miatt. A sztálinizmus bírálata azonban a szovjetizálás bírálata is volt egyúttal, ekképpen a függetlenség hiányáról is szólt.[3]
Nagy Imre tisztában volt a nemzeti kérdés súlyával, és megnyilatkozásaival is egyértelműen patrióta voltára enged következtetni.[4] Snagovban írt vitairatának lényegi mondandója is, hogy 1956-ban az ország függetlenségének, egyenjogúságának, valamint szuverenitásának biztosítása volt legfőbb célja.[5] A korabeli dokumentumokból, visszaemlékezésekből egyértelműen kitűnik, hogy 1956 őszén egy véglegesen megosztott országban rég nem látott nemzeti egység-nemzeti összefogás[6] alakult ki a szovjet csapatok kivonását illetően, valamint a katasztrofális Rákosi-rendszer ellenében. [7] Ahogy azt a Nagy Imre-kormány utolsó működő államminisztere, Bibó István is megfogalmazta: „Egyébként is a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt és egy esztelen vérengzésre volt válasz, meglepően józan, emberséges, és mértéktartó volt.”[8]
A felkelők meglehetősen heterogén tábort alkottak. Saját jogon politizálni kívánó fiatal munkások, diákok; s a Nagy Imre nézeteit valló kommunisták, kik a szocializmus demokratizálódását, a nemzeti függetlenség és szuverenitás elérését tartották legfőbb törekvésüknek.[9] Újra aktivizálódott a népi értelmiség, mely a paraszti érdekképviselet, valamint a demokratizálódás érdekében lépett fel.[10] Az egykori szocialisták, demokraták, munkásemberek, az ötvenes évek elején társadalmi státuszukat vagy vagyonukat veszett emberek; a volt középosztálybeliek, értelmiségiek is mind-mind színre léptek, s politikai teret kerestek legkülönbözőbb érdekeik miatt.[11]
Az új, nem sztálinista típusú szocializmus politikai modellje a magyar szándékok szerint a nyugati demokráciák pluralista, többpártrendszeres, parlamenti modellje lett volna. „A dicsőséges magyar forradalom egy hét alatt megteremtette azokat az erőviszonyokat, melyekben lehetségessé válik valóságos, szabad, magyar demokrácia megindulása.”[12] Bibó István 1956. November 4.-ei nyilatkozatában arról is számot ad, hogy „Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni.”[13] A társadalom vegyes összetételű csoportjainak politikai reformmozgalma 1956-ban természetszerűen állította előtérbe a demokratizálás, a humanizáció és a nemzeti önrendelkezés újrafogalmazásának követelményét, amit a forradalomban részt vevők, majd a fegyveres felkelők is magukévá tettek, és amelyek a szovjet katonai beavatkozás indulatokat felkorbácsoló hatására sem változtak meg gyökeresen.[14]
A szovjet csapatoknak a magyar politikai válságba való beleavatkozása miatt ez a nemzeti elem és a szabadságvágy magában függetlenségért folytatott harcban öntött testet, s szélesedő nemzeti összefogást eredményezett..[15]A geopolitikai realitásoknak megfelelően az elsöprő erejű szovjet intervenció hatására sem bomlott meg a nemzeti ellenállás egészen 1956. december elejéig.[16] Ez a szovjet intervenció azonban megakadályozta, hogy a forradalom elérje végső célját.[17] „S aki a magyar forradalom s a leverését követő ellenállás valóságával egy kicsit is kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, ami a szovjet tankok szétlőttek, hogy helyette berendezkedni segítsenek valamit, ami mindenhez hasonlít, csak a jövőt építő társadalomhoz nem.”[18]
A forradalom bukása után bár fontosabb elvi kérdések szabad megvitatására már nem volt lehetőség, bár 1956-1957 között a forradalomról alkotott hivatalos kép alkotása – mely egyebek iránt folyamatosan változott az idők során- komoly belső vitákat eredményezett. Közvetlenül a forradalom után még az „ellenforradalom” minősítés sem volt általános.[19] Ez csak fokozatosan nyert teret az MSZMP hatalmának megszilárdulásával párhuzamosan[20].
Az 1956 utáni viták lefolytatására alakult meg az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő úgynevezett Kulturális Elméleti Munkaközösség. Ez a munkaközösség bizonyos témák(burzsoá nacionalizmus, szocialista hazafiság, népi írók, szocialista realizmus, irodalmi modernizmus, etc.) megvitatását követően tette közzé állásfoglalásait.[21]Ezek közül az egyik legfontosabbnak talán a szocialista hazafiságról szóló állásfoglalást tekinthetjük, mely szerint a nacionalizmus elvesztette kezdeti haladó szerepét, s immáron akadályozza a ’különböző nemzetekhez tartozó dolgozók összefogását a kapitalizmus elleni harcban’. „A mai magyar nacionalizmus célja a szocializmus építésének akadályozása, a munkáshatalom aláásása, a szocialista tábor egységének megbontása és a kapitalizmus visszaállítása.”[22] A tézisek tehát a nacionalizmust tették meg legfőbb bűnbaknak. Ennek megfelelően az újra hatalomra került pártvezetés megindította harcát a „burzsoá nacionalizmus” megnyilvánulásaival szemben, s a szocialista hazafiság lényegét (nép, szülőföld tisztelete, proletárdiktatúra megteremtése, a dolgozó nép társadalmi felszabadítása, etc.) fogalmazta meg. Ebből adódóan azokat tartották igazi hazafiaknak, akik ezeket az elveket vallották. Az itt kifejtett téziseket az 1970-es években született új állásfoglalásban is feltartották.[23]Az 1960-as évek elején Révai kulturpolitikusi és főideológusi szerepét Aczél György vette át.[24]
1956 lényegében tudatos felejtés sorsára jutott. A hatalom nem kívánta ünnepeltetni magát a felkelés leverése miatt, a társadalom számottevőbb hányada pedig úgyszintén a jobbnak látta nem felidézni a történéseket.[25] Éppen ezért 1956 valódi örökségének sokáig csak „földalatti”, vagy éppen emigráns létezése volt egészen a demokratikus ellenzék fellépéséig a nyolcvanas évek közepén-végén. Számukra a forradalom emlékének ápolása a rendszerrel szembeni ellenállás szimbóluma, 1956 a nemzeti függetlenség, mi több magának a demokráciának a jelképe volt.[26]
Mintegy két évtizeddel az 1956-os felkelést követően azonban fokozatos változások következtetek be az állampárt jellegében és magatartásában, mindez azonban nem jelentette a rendszer intézményes kereteinek felszámolását, miképpen is a kor geopolitikai realitásai erre nem adtak módot. Az 1956-os felkeléssel kapcsolatos nézetek differenciálódása a Kádár-rendszer bomlásával, 1956 emlékének nyilvános feltámadásával kezdődött, mikor is a nyolcvanas évek közepére a honi társadalmi, politikai és a szellemi elitben is megértek a feltételei, hogy felvessék a rendszer politikai reformjait, s felülvizsgálják ’56 örökségéhez fűződő viszonyukat. E reformviták egy szabadabb szellemi atmoszférát nyitottak meg, melyben megismerkedhettek a hazai demokratikus ellenzék, az emigráns politikai körök tevékenységével s azok orgánumaival. Ez az új generáció már nehezen fogadta el, miért is volt szükség ilyen súlyos megtorlásra az „ellenforradalom” leverését követően, még a geopolitikai realitások összefüggésében sem.
1988 májusában[27] Kádár Jánost leváltották, ami alapvető fordulatot jelentett az 1956-hoz történő viszonyulás terén is, s elkezdődött a múlt kritikai feldolgozása; melynek eredményeképpen 1956 „ellenforradalom” helyett népi felkelésként aktualizálódott. [28] 1956 újratematizálása s tudatosítása belső politikai válságot eredményezett, s nagymértékben hozzájárult a régi rend felbomlásához, magának a rendszerváltásnak dinamikájához. Ugyanakkor 1956 közvetlen politikai jelentőségével kapcsolatban kezdettől eltérő vélemények voltak jelen a magyar társadalomban, sőt a hagyomány értelmezésében is olyan éles viták bontakoztak ki, amelyek kérdésessé tették központi szerepét egy modern nemzeti identitáskép kialakításában.[29] Ezeket az eltérő megközelítéseket jól tükrözi az ’56 irodalmában meglévő differenciálódás is, melynek lényegében négy irányzata ismeretes. Két „baloldali” és két „jobboldali”, nevezetesen reformszocialista, a nemzeti demokrata, a konzervatív nemzeti és a szélsőjobboldali irányzat[30].
Az 1956-os forradalom előre sejthető bukása ellenére vízválasztónak bizonyult az ország második világháborút követő történelmében. A magyarságot mondhatni reálisabb önszemléletre, s arra tanította meg, hogy nem számíthatnak külső támogatásra. A Szovjetuniót pedig arra, hogy a magyarokat nem lehet saját népükhöz hasonló alávetettségben tartani. E kölcsönös felismerés jegyében alakult ki az a kompromisszum, mely lehetséges optimumként a társadalom nagy része számára elfogadható volt. Ebben az értelmezésben 56’ nem bukott el, hanem a Rákóczi-szabadságharchoz, vagy éppen 1848-49-hez hasonlóan a kompromisszumkötés feltételeit javította.[31] Továbbá 1956-ot követően a nemzeti-nemzetiségi kérdés egyaránt fontos bel-és külpolitikai jelentőségre tett szert a kelet-közép-európai térségben. A nemzeti problematika hatást gyakorolt a Szovjetunió és az európai szocialista országok kapcsolatrendszere, valamint az egymástól elkülönülő nemzeti érdekek is mint a térség országainak egymáshoz fűződő viszonyának meghatározó elemévé vált.[32]
1956 azért fontos ma is, „mert kifejezte az emberi, társadalmi, nemzeti szabadságvágyat, önrendelkezési igényt.” S továbbá „a felkelésben felszabaduló energia megmutatta, hogy az emberi léptékű, politikai és kulturális, a történelmen, a sorsvállaláson alapuló közösség: a nemzet nem kiiktatható az emberi-társadalmi viszonyok rendszeréből.”[33]

---

[1] Nagy Tamás: A forradalom külpolitikai háttere. In: Tanulmányok és emlékmozaikok az 56-os forradalomról. Bp., 2007. 68.p.

[2] Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., 2007. 518.p.

[3] Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989. Bp.,2007. 19.p.

[4] Uo. 18.p

[5] „Az Rákosi-Gerő klikk, a letűnt párt- és ország vezetés sárba tiporta a magyar nemzeti eszméket, törekvéseket és érdekeket. Jóvátehetetlen bűnt követtek el a magyar nép és a nemzetközi munkásmozgalom ellen. De vajon az új párt- és országvezetés bűne kisebb-e? Jóvátették-e a múlt hibáit, orvosolták-e a jogos sérelmeket, véget vetettek-e a szolgalelkűségnek, amely a nemzet tragédiájához vezetett?(…) A magyar nép nemzeti harcát elárulták, hátba támadták, idegen fegyveres erővel leverték. Ilyen durván és kíméletlenül még nem tiporták el a magyar nép jogos nemzeti törekvéseit. Ilyen súlyos sérelmet még nem ejtettek a nemzeti önérzeten és büszkeségen, méltóságában így meg nem alázták.(…) Egy népnek nemzeti léte fő feltételeiért, nemzeti eszméiért folyó harca, amelynek zászlajára a függetlenség, szabadság, egyenjogúság van írva, s amely zászló alá állnak a nép széles tömegei, amelyeket a nemzeti célok lelkesítenek, nem lehet ellenforradalom. Ez a harc- nemzeti forradalmi felkelés. (Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések 1956-1957. Bp., 2006. 171.p.)

[6] E nemzeti egység nem éppen magától értetődő voltára hívja fel a figyelmet Ripp Zoltán, miszerint: „nagyon is ellentmondásos és konfliktusos eseménysorokat produkált az utca turbulens felkelése, a kaotikus fegyveres küzdelem, amely egyaránt mutatta a függetlenségi harc és a polgárháború jegyeit.” 1956 értelmezésének további problémáját adja, hogy politikailag és érzelmileg egyaránt erősen motivált megközelítések jellemzik a feldolgozások s az értelmezések egy részét. (Ripp Zoltán:Problémák, hiányosságok és nézetkülönbségek 1956 történetírásában. In: Múltunk 2006/4. sz. 100.p.)

[7] Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., 2007. 520.p.

[8] Emlékirat. Magyarország helyzete és a világhelyzet. In: A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról. Bp., 1996. 179.p.

[9] Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz. 33.p.

[10]A forradalom és szabadságharc leverését követően az országos tiltakozások közepette ülésezett a Magyar Írók Szövetségének 1956. december 28-i közgyűlése. Erdei Sándor főtitkár tartott beszámolót, majd Tamási Áron előterjesztésében pedig felhívást fogadtak el. A Gond és hitvallás c. „ünnepélyes állásfoglalás” szövegét az író maga fogalmazta meg. Éles vita után, de az állásfoglalás szellemében Veres Péter elnök zárta le a közgyűlést. „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét.”1957-től a Belügyminisztérium felfüggesztette az Írószövetség működését, számos írót letartóztattak és súlyos büntetésekre ítéltek. In: Agárdi Péter (szerk.): Művelődéstörténeti szöveggyűjtemény. II/1., Pécs, 1997. 201-202.p.

[11] Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz. 33.p.

[12] A politikai és alkotmányjogi kibontakozás útja [Fogalmazvány, 1956. Október 30-31.] In: Bibó István válogatott tanulmányok 1935-1979. Bp., 1990. 159.p.

[13] Uo. 167.p.

[14] „Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban” konferencia jegyzőkönyve.17.p.

[15] Földes György: Magyarország, Románia, és a nemzeti kérdés1956-1989. Bp., 2007. 19.p.

[16]Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz.36.p.

[17]1958 áprilisában Hruscsov, egy magyarországi látogatás alkalmával, az immár nyugodt országban elmeséli majd, hogy az 1956-os események mekkora zavarba hozták a szovjet vezetést: “Bár az erő és a jog a mi oldalunkon volt, nagyon nehéz volt döntenünk, hiszen a munkásság egy része az ellenforradalmamat támogatta...Higgyenek nekem, barátaim, a döntés előtt mi is nagyon nehéz napokat éltünk át.” (Fejtő Ferenc: 1956. A magyar forradalom. Az első népfölkelés a sztálini kommunizmus ellen.116.p.)

[18] Emlékirat. Magyarország helyzete és a világhelyzet. In: A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról. Bp., 1996. 181.p.

[19]A marxista ideológusok közötti eltérő nézeteket bizonyítja többek között Molnár Erik: Nemzeti-demokratikus felkelés vagy burzsoá ellenforradalom c. tanulmányai is

[20] Bayer József:1965 emlékének szerepe a rendszerváltásban. In: Múltunk. 2006/4. 5.p.

[21] Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., 2007. 521.p.

[22] A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról. Tézisek. Bp., 1959. 3.p.

[23] Néhány ponton azonban változtattak rajta, így a kozmopolitizmus és a népi-urbánus ellenét elítélése, vagy a cselekvő hazafiság számonkérése.

[24] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2005. 497.p.

[25] Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz. 36.p.

[26] Bayer József:1965 emlékének szerepe a rendszerváltásban. In: Múltunk. 2006/4.7.p.

[27]A forradalom résztvevőinek, és emlékének rehabilitálását követelő Történelmi Igazságtétel Bizottság 1988 tavaszán alakult.

[28] Bayer József:1965 emlékének szerepe a rendszerváltásban. In: Múltunk. 2006/4.10-11.p.

[29] „Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban” konferencia jegyzőkönyve.

[30] Litván György: Az 1956-os magyar forradalom hagyománya és irodalma. In: Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete. Évkönyv I. 1992. Bp., 1992. 7-16.p.

[31] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2005. 397.p.

[32] Földes György: Magyarország, Románia, és a nemzeti kérdés1956-1989. Bp., 2007. 20.p.

[33] Földes György: 1956 és a magyar felkelés. In:Múltunk 2006/4. sz. 41.p.

"Ez kínai-fúj"

Állandóan kifakadok az emberi hülyeségen. A minap egyik ismerősünk magasan kvalifikált ismerőse holtig állította, hogy a budapesti kínai kolónia halottait a "sárgák" feldarabolják, és azt tálalják fel a kínaibüfékben. Ez egy tanárember szájából -nyugodtan tekinthetjük tehát értelmiséginek-hangzott el, akkor felmerül a kérdés, hogy mit várjunk egy kevésbé szofisztikált honpolgártól. Ezzel egyidejűleg folyamatosan hallom a kínai szervcsempészetről szóló rémhíreket, miszerint egy boltba bement nőt altatógázzal elkábítottak, és már zsákba helyezve vitték is volna ki, ha egy MAGYAR közbe nem lép. Ez persze egyértelműen in grop preferencia: a kínaik mint valami elburjánzott rosszindulatú daganat plántálódtak Mária országának anyatestébe, s mint ilyen magukban hordoznak valami visszatetszést és félelmet - vélik ezt magyarok tömegei. Éppen ez idioszinkráziájuk archimedesi pontja - nem ismerik a kultúrát, idegennek tartják és félnek tőle. A félelem, akárcsak egy sarokba szorított állatnál védelmi agressziót szül, ami jelen esetben csakhamar gyűlölködésbe csap át. Gyűlölködés, értetlenség, fogvillantás, acsarkodás, elégedetlenség: minden adva van egy feudális parasztfelkeléshez. Megvannak a bűnbakok: Jin és Csingcsang a Józsefvárosi piacról. Miattuk vagyunk ilyen szar helyzetben. (Csak zárójelben jegyzek meg egy olyan jelentéktelen tényt, a Négy Tigris piac már egy jó ideje a vietnamiak kezében van, de hát "sárga"-"sárga", ergo minden ázsiai kínai. Már megint a kínaiak...) Mert itt vannak a kínaiak és... - Stop. A lehető legnagyobb természetességgel siklunk át ezen a kijelentésen. Én pusztán egy kérdést tennék fel: melyik ország törölte el a vízumkötelezettséget 1989. január 1-től Kína irányában. Megfejtéseiket a Zsákbamacska Szerencsejáték Zrt.-nek küldjék el Budapestre. Mivel néhány év alatt nagyszámú bevándorló érkezett az országba, ez újabb félelmeket szült, különösen hogy nem integrálódtak a mi kultúránkba, hanem megtartották sajátjukat. További érdekes egybeesésre lehettek figyelmesek a világméretű konspirációs teóriákban gondolkodók: a kínaiak bevándorlása egybeesett azzal a trenddel, hogy a kínai termékek elárasztották a világpiacot, vagyis ez is a bevándorlók számlájára róható fel. Ráadásul a rendszerváltást követően elég magas volt a munkanélküliség, versenyképtelen iparágak mentek tönkre, a kínaiak meg csak jöttek. És ez a kép megmaradt. A mai napig ez él az emberek képzetében. Persze már megint Jinről és Csingcsangról, két kis kínai kereskedőről van szó, és persze nem a multinacionális mamutvállalatokról, melyek a kereskedelem túlnyomó többségét bonyolítják. Másrészről arról is megfeledkezik mindenki, hogy bizony volt és van kereslet a gagyi kínai árura, tehát potenciális felvásárlópiacot is jelentünk, amellett hogy tisztában vagyunk a minőséggel és szidjuk a kínai árut. Nyilván, mert megfizethető - ámde ez magával von még egy rébuszt: azért is a kínaiak felelősek, mert a magyar adórendszer kizsigereli a szittyákat', és ezáltal olcsó termékek megvásárlására kárhoztatja őket? Továbbá az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Kelet - vagyis Kína Nyugat fegyverét fordította Nyugat ellen. Miről is van szó? A szabad piacról, kérem. Nyugati játékszabályok szerint lett legyőzve a Nyugat, bármily fájdalmas is, kedves nyugati übermensch. Vagy nem tudom, hogy szólítsalak. A kivándorlásról meg mit lehet mondani? Ubi bene, ibi patria. Az is fájdalmas, hogy Jin és Csingcsang megteremtette saját egzisztenciáját egy számára tökéletesen idegen országban, úgy, hogy még annak nyelvét sem ismerte. Ez fáj azoknak a magukat "nagymagyarnak" valló ismerőseimnek is, akik utálják a "sárgákat". Ők magukat, mint a jobboldali hagyomány zászlóhordozóinak tekintik. Rendíthetetlenek, rettenthetetlenek, és az igazság birtokában vannak. Hogy mi az ő igazságok, fogalmam sincs, de egyvalamiben kurva nagy hiányosságuk van: ismeretekben. Noha én jobboldali hagyományt írtam, nekik közük nincs hozzá. Nem is ismerik. Olyan, hogy Turán társaság, Magyarországi Turán Szövetség- életükbe nem hallottak róla. Trianon, Szálasi, balhé, zsidók, sárgák, balhé. Ezzel minden meg van oldva: ki kell őket irtani egy jófajta balhé keretében, és akkor visszatérhetünk az ezredéves határokhoz. A bűnbak mindig is pompás kohéziós erőt képviselt, mert hülyeség lenne is a magyar virtusban keresni a bajt. Valami külföldi hozta ránk ezt a ragályt, körbenézünk, és már fel is van nyársalva Jin és Csingcsang szúrós tekintetek lándzsáiban. Van Magyarországon kínai maffia, és vannak rossz kínai emberek is Magyarországon. Éppúgy, mint ahogy van magyar maffia, és vannak rossz magyar emberek Magyarországon. De mint rosszak, úgy jók is megtalálhatóak mindkét kultúrában, már amennyiben ezen örök érvényű dualista megközelítés Prokrusztész-ágyába akarjuk belegyömöszölni egy adott nemzet lelki-alkatát. Márai gondolatai nagyon találóak: az emberi jellem nem szűnik meg az országhatárok sorompóinál, nem lehet egy adott népcsoportot "jónak" vagy "rossznak" skatulyázni. Mi lenne akkor szükséges ahhoz, hogy könnyebb legyen azt együttélés? Talán a másik kultúráról való ismeretszerzés, megismerés és ezáltal megértés, vagyis: egy reális Kína-kép kialakítása.

Arról, hogy a műveltséghez sok bátorság kell

Egy frissen szedett Márai gondolat-csokor még így nyugovóra térésem előtt, mely a legértelmesebb eszmefuttatás, mellyel ma találkoztam:

"Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerűhöz, a zavaroshoz és vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a műveletlenséghez. Mert a műveltség annyi, mint az igazságnak - minden dolgok igaz ismeretének - feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez, tehát a valóság és az igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Az ember egész szívével, sorsával, lényével ismeri meg az igazságot. Az ember csak életre-halálra lehet művelt. Az emberek mindig készségesebben nyugodnak bele valamilyen kellemetlen igazság elkendőzött magyarázatába, tehát a műveletlenségbe, mint a nyers, egyszerű tőmondatos igazságba, ami a műveltség. Az emberek titokban tudják, hogy minden, ami igaz és emberi, tehát valóságos, vérben, verejtékben és szenvedélyben fogan, de szívesebben pusmogják, lesütött szemmel, hogy a gyermekeket a gólya hozza. Ez így tetszetősebb és kényelmesebb. De a műveltséget nem a gólya hozza. "
Mennyire igaza van!