Egy nap a városban

Reggel midőn felhúzám redőnyöm milliónyi nyílvessző formájában lövell rám az üdítő napsugár. Gondolám jó nap lesz. Ez a mai volt az az igazi őszi idő, melyet a legjobban szeretek. Derült, kellemesen hűvös. Ez az ősz. Előbb a konfúzió intézet, majdan megbízatásom újfent az Buda várába vezényelt, ha már ott vagyok, akkor szét is nézek. Restaurálják a Mátyás templomot, valóban szemkápráztató lesz ezzel az új díszcseréppel. Aztán megyek tovább a nem túl széles várutcán, szeretem a hangulatát. Szeretem az archaizáló megoldásokat. Elidőzök egy kicsit az MTA kertjében, majd misszióm bevégeztével továbbállok. Visszaérvén a Szentháromság térre, mondom jobban megnézem én ezt a Mátyást templomot, meg a Halászbástyát is beveszem vala. Másodjára még szebbnek találtam. A halászbástyáról pediglen nagyszerű kilátás

nyílt.









A kiváltságosokat kétfogatos kocsi vitte úri kedvük szerint. Nem buszoztam, inkább végigsétáltam a váron keresztül, egészen a Nemzeti Galériáig, majd onnan az OSZK liftén lejutva újra az avarszinten találtam magam. Nolens-volens visszamegyek az intézeti zsolozsmára, s olyan medievisztikus szellem szállt meg, hogy az ora et laborát énekeltem magamban. S mikoron délután három órakor közhírré tétettem, hogy mára elhagyom az intézetet, a rám forduló kérdő tekinteteknek csak annyit mondtam: Haraguvék Isten és veté őt ez munkás világba bele! Por és hamu vogymuk! Ezzel elhagyám a campust, az frusztrációm gaz forrását. Ha már így visszarévedeztem középkori ábrándokba, mi sem tűnt következetesebbnek, mint elnézni a Nemzeti Múzeumban megrendezésre került nagy sikerű Királylányok messzi földről című, katalóniai-magyar kapcsolatokat feltáró kiállításra. Mióta tudomásom van róla szerettem volna megnézni, most viszont rá is szántam magam. Már belépéskor megragadott a kiállítás légköre, valami bizsergető aurája van ezeknek az évezred viharait túlélt régiségeknek. Mindig eltűnődök azon, hogy milyen hihetetlenül mély távlatba is nyúl vissza egy-egy oklevél, kard, ékszer, kódex, bármely tárgy története. Egy ezredfordulón kelt okirat, Európa mely szegletén született, kik írták, milyen emberek voltak, milyen világban éltek? Érdekes ezekbe belegondolni, egyebek iránt természetesen részletes leírás dukált minden egyes kiállított darabhoz, de én mindegyik fölött elfantáziáltam egy kicsit. Nem bírok betelni látványukkal. Egy honfoglalás korabeli karperec, melyet ősapáink viseltek, s egy lándzsahegy, mellyel ősellenségeinket vonták ki az élők sorából; egy XII. századból származó kódex, melyet ismeretlen művész díszített elképesztő iniciáléval egy félhomályos helységben, gyertyafénynél: és most én is láthatom tulajdon szememmel. Szimplán fantasztikus. Kronologikus sorrendben vezettek egymás után a termek, így a már említett honfoglalás korától egészen Mátyás király uralkodásáig érhettünk el. Már 942-ben betörtünk Katalónián keresztül az Ibériai-félszigetre,amúgy, hol Lérida városág jutottunk, ám ongori őseink a córdobai kalifa fogságába estek: innen származik az egyik legkorábbi írásos feljegyzés a magyarokról. Majd a dinasztikus kapcsolatokat terítékre tűzve jöttek a királynék: az Árpád-ház szent dinasztiának számított a korban, és valamennyi máig élő uralkodó-dinasztia magáénak tudhat Árpád-házi felmenőket, minthogy a beházasodási stratégiának kulcsfontosságú szerepe volt, így Európa egy nagy család volt voltaképpen. Királyok szintjén persze, bár nem is, de ebbe most nem mennék bele. No de visszatérve a hercegnőkre, érdekes dolog, hogy példának okáért Árpád-házi Jolánta (I. Jakab hitvese)az egyik legnagyobb tiszteletben álló aragóniai hercegnőként él a mai napig. Ő egyébként a középkori királynéi ideál megtestesítője: termékeny (10 lurkó), jó diplomata, jó tanácsadó. Gyermekei, unokái útján életszemlélte, példája, szentsége Ibériában, Itáliában, Franciaországban egyaránt elterjedt volt. Másik oldalról például az 1196-ban a mi távoli földünkre tévedt Aragóniai Konstancia Imre király hitveseként, kinek hozománya között szerepel egy címerkép, mely új megvilágításba helyezi azt a szerencsétlen, a bornírt nép, valamint az obskurantista média által meghurcolt, kerékbe tört Árpád-sávos zászlót is; melyet ugye teljesen magunkénak vallunk, jóllehet érdemes lenne tudnunk, hogy az Aragóniai uralkodóház heraldisztikai motívumait viseli nyomon, s éppen Konstancia Magyarországra kerülésével, ergo a XII. század legvégére terjedt csak el. Ami nem mindegy, bár ezt nehéz lesz azoknak a formáknak beadni, akik a sumeroktól eredeztetnek minket, akárcsak "nagymagyar" honfitársainknak. [Mi az hogy nem a miénk bazmeg?!] De a kiállítás, meg annak tartalma nem nekik szólt, mert ők saját történelmüket sem ismerik, más országokét pedig nem is akarják. No de tovább menve Mátyás udvarához értünk, köztudott, hogy Aragóniai Beatrix volt Podjebrád Katalin után második hitvese. E vonatkozásba XV. századi katalán irodalom volt bemutatva, de ott volt az 1488-as Thuróczy-krónika is, annak nagyon örültem. Érdekes mozzanat volt, ahogy hallottam a tárlat vezető csaj szájából (ki mellesleg évfolyamtársam volt, csak muzeológiás nem véletlenül, látásból vágtam, amennyiben nem tévedtem) hogy Mátyás corvinái amolyan fennhéjázó propaganda művek voltak: gyönyörű kezdő oldalak, teli hihetetlen illusztrációkkal, ez úgy tíz oldalon keresztül, majd üres lapok végig. Befejezetlen művek számos esetben. Mátyás csak kinyitotta kódexeit: 'ezt figyeld, milyen könyvem van haver', aztán már össze is csapta őket. 'Az semmi, akkor még ezt nézd meg, baszki', és szintúgy csak az eleje volt megmunkálva, attól függetlenül, hogy több száz üres lap alkotta a súlyos kötetet. Vicces. Aztán szó esett ugye a Nándorfehérvárt követő Kapisztrán-Hunyadi őrületről, Hunyadi európai hírű törökverőként lovagi eszményképet testesített meg; számomra mégis ellenszenves figura, legfőképpen az európai történelem egyik legkétesebb - szerintem az egyik legelbaszottabb - diplomáciai lépése, az 1444-es szegedi béke miatt: Hunyadi óriási uradalmakért cserébe hajlandó volt megegyezni a pogány kutyákkal, kudarcba fullasztva ezzel a nagyreményű keresztes hadjáratot. No mindegy. A kiállított tárgyak közül egy számszeríj tetszett a legjobban, elég brutális volt. Lábbal, vagy külön erre szolgáló gépezettel lehetett csak felhúzni ezeket. Anno azt hallottam, hogy a számszeríjászok privilegizált katonák voltak, külön segédekkel, de egyben a leggyűlöltebbek is: ha bevettek egy várat, a várvédő katonák életét általában megkímélték, de a számszeríjászokat mindig kivégezték. Mert a számszeríj átütötte a páncélt is, és nem éppen a lovagi harcmodor "gyere ki-játszuk le' elveit követte, hogy egy lőrésből száz méterről kilőnek egy tankként előretörő bádogembert. De érdekelt ott engem minden, éppoly izgalommal tekintettem meg mindent, mint Po a Kung Fu Pandában a templom ereklyéit. Az elején még fotózgattam párat, de észrevett egy felügyelőnő, és utána mint egy keselyű körözött fölöttem, pedig azt az íjat nagyon le akartam fotózni. A Zsigmond-kori faragott dísznyeregről nem is beszélve. Azért így is csináltam pár képet. Mire kiértem már a városban is pislákoltak a köztéri lámpák fényei fogadván a lassan elterülő mélysötét leplet. Majd Keletiben még beleütköztem egy perui pánsípos kompániába, kik azért zenélnek, hogy kordában tartsák az emberevő óriás lemmingeket, mint ahogy tudjuk azt a South Park óta. Adtam nekik egy százast, de ezzel megfosztottam magam egy gyrostól. Oda se neki.

Ja, és majdnem elfejeltettem, Mátyás király az Isten kegyelméből nemesi rangra emelt - holott már az voltam annak előtte is - de most egy oklevél formájában tudtára adta ezt széles e világnak.

Saint-Simon sztorijai vol. 1

Saint-Simon herceg (1675-1755) az újkor egyik legnagyobb történelmi-emlékirat szerzője, XIV. Lajos, a Napkirály udvarának tagja. 1691-1722 közötti időszakra vonatkozólag titokban több ezer oldalnyi naplóbejegyzést termelt, kitárva a barokk udvar minden esztelen őrültségét a fojtogató udvari etikettől kezdve pikáns anekdotákon át a kretén arisztokráciáig - nem véletlenül csak 1829-ben jelenhettek meg első kiadásukban. Amióta ismerem nagy élvezettel olvasgatom, most pedig meg is osztok belőle pár érdekes történetet:

A bolond Saint-Hérem márkiz
Saint-Hérem márkiz roppant furcsa szerzet volt külseje, és roppant különös teremtés szokásai tekintetében. Egy ízben megégett a combja a Szajna vizében, Fontaineblueau-től nem messze, fürdőzés közben: úgy vélte ugyanis, hogy a víz igen hideg, meg akarta melegíttetni hát, s ennek érdekében nagy mennyiségű vizet forraltatott a parton, majd megparancsolta, hogy öntsék azt a folyóba, közvetlen közelében, de mivel a forró víz, mielőtt a folyó vize lehűtötte volna, ráömlött, a márkiz olyannyira megégett, hogy hosszú ideig az ágyat kellett nyomnia. Ha villámlott, négykézláb mászott az ágy alá, majd minden cselédét megkérte, hogy feküdjenek az ágyra, egyik a másikra, hogy ha becsapna a villám, őket érje, s ne őt. Ostobasága következtében ő is, férje is tönkrement, jóllehet gazdagok voltak mindketten, ám a márkiz tömérdek pénzt költött arra, hogy imádságot mondasson lelki üdvéért. Megszámlálhatatlan kalandjai közül az a legmulatságosabb, melynek során egyszer, ebéd után, amikor a személyzet éppen étkezett, egy bolond behatolt a márkiz place Royal-i palotájába, s egyedül találván szorongatni kezdte. A jóasszony, aki tizennyolc éves korában is roppant csúf volt, de ekkor már több, mint nyolcvan esztendős volt és özvegy, torkaszakadtából kiabálni kezdett. Emberei végül is meghallották; mire besiettek, zilált állapotban találták: a márkiz kétségbeesetten kapálózott a dühöngő őrült markában. A bolondot letartóztatták, és törvényszék elé állították, amely pompásan szórakozott az ügyön - mint mindenki, aki értesült az esetről; az egész város jót mulatott a történteken. A bolondról megállapították, hogy bolond, s nem történt egyéb, mint hogy mindenki nevetett a histórián.

Öregember házassága Az öreg Gesvres herceg nyolcvanesztendős korában másodszor is megházasodott, a Romilley családból származó Chesnelay kisasszonyt választván, aki szép arcú, formás termetű, gazdag leány volt, és becsvágyból meg a Király és Királyné jelenlétében való leülés jogáért adta oda a kezét a hercegnek. - És ez nem vicc. Versailles-ban nagyon kemény pénzeket fizettek pusztán azért, hogy XIV. Lajos reggeli szarásánál jelen lehessenek, mert akkor sok mindent meg lehetett beszélni a királlyal...Egyébként senki nem támogatta vén kujon tervét, még a király sem, de nem bírták lebeszélni róla. Aztán pedig "a lakodalmi vacsorán hetvenkedni akart [telezabálta magát]; el is nyerte büntetését, s a fiatalasszony még kegyetlenebbül megbűnhődött: a herceg összerondította az ágyat, úgyhogy az éjszaka jó részét azzal kellett tölteni, hogy megtisztogassák őket és új ágyneműt húzzanak." A fiatalasszony a későbbi években nagyon okosan viselkedett, és teljesen ura lett férjének, rendbe hozta kapcsolatait, mellesleg magára ruháztatta át az agg herceg vagyonát, és végül lemondatta hercegi méltóságáról is.

Durva tréfa Gramont gróf, amikor egy ízben megpillantotta Béchameilt a Tuilériák kertjében sétálva, így szólt a társasághoz:"Fogadjunk, hogy ülepen billentem Béchameilt, és ő hálásan köszönetet fog rebegni érte." És csakugyan meg is tette, amit ígért, mégpedig teljes erővel. Béchameil elhűlve hátra fordult; Gramont gróf nagyban mentegetődzik: unokaöccsének nézte, jelenti ki. Béchameil el volt ragadtatva a történtektől; a társaság még jobban...
Egy kis magyarázatként e történethez annyit, hogy Antoine-Charles de Gramont gróf, majd herceg (1645-1720) hadvezér, államférfi. - Louis de Béchaniel (1630-1703) udvaronc, intendáns. A viszonylag alacsony sorból rangú Béchameil megtiszteltetésnek vette, hogy az előkelő családból származó gróf - bárhogyan is - érintkezik vele, s rokonával téveszti össze.

Non sum digmus [Domine, non sum dignus - Nem vagyok méltó rá, Uram!] Ekkoriban halt meg, váratlanul, La Frette márki. Egész Franciaországban nem akadt csinosabb termetű. előnyösebb külsejű férfi, mint a márki és fivére... Nagyapjuk az első Sossions grófnak, a király rokonának szolgálatába szegődött volt; legkedveltebb familiárisa lett, úgyhogy amikor IV. Henrik. első koronázása alkalmával, 1595-ben a párizsi augusztinusoknál a Szentlélek-rend lovagjává ütött néhány urat, a gróf kivívta, hogy a rend utolsó előtti nyaklánca La Frette-nek jusson. Róla beszélik, hogy mikor megkapta a nyakláncot, s azt mondta: Domine, non sum dignus, amit azóta nem mondanak már és talán sohasem is mondtak volt, IV. Henrik azt felelte:"Tudom, tudom; csak Soissons rokonom kedvéért teszem: hiszen annyira megkért rá."

Egy herceg, aki kutyának képzelte magát (...) Azt rebesgették, hogy voltak pillanatok, amikor a herceg [Monsieur le Prince] hol kutyának, hol másféle állatnak képzelte magát, s ilyenkor úgy viselkedett, mint ahogyan állatok szoktak, igen szavahihető emberek biztosítottak róla, hogy látták, amint a Király esti fogadásán, az imádság ideje alatt Őfelsége karosszéke mellett állva föl-fölkapta a fejét hirtelen, több ízben is, s kitátotta a száját oly nagyra, mint ahogyan a kutya szokta, amikor ugat, de hangot nem adott ki.

A köpködő hercegné [Marie d'Orléans-Longueville] Egy ízben a Királlyal társalogva Őfelsége dolgozószobájának ablakmélyedésében, noha alig látott, mégis megpillantotta az udvaron álló Matignon grófot. A hercegné tüstént köpött, ötször vagy hatszor is, egymás után, majd a Királyhoz fordult, bocsánatot kért, de, úgymond, ha egy Matignont lát, nem állja meg, hogy ki ne köpjön.

A részeges Vaillac [- avagy Másnaposak] Ekkoriban halt meg Vaillac gróf is. Kitűnő főtiszt volt;a Király lovassági altábornaggyá nevezte ki, s a gróf igen sokra vitte volna, ha a bor, a tivornyák, s következményük, a feslett életmód, fel nem emészti képességeit, és alkalmatlanná nem teszi a hadiszolgálatra. Szállásán mindig sok bort tartott; előbb berúgatta társait, majd leitta magát ő is. Egyszer, amikor tökrészeg volt, vele szolgáló helyőrségi bajtársai, csupa hétpróbás zsivány, összeházasították egy utcalánnyal: a gróf azt sem tudta, mit csinál, a házasságot pedig nem hirdették volt ki, nem tették közzé, szerződést nem kötöttek. Vaillac, kialudván mámorát, döbbenten látja, miféle személy fekszik mellette. Csodálkozva megkérdi, ki hozta ide, és mit keres itt. Az utcalány még jobban elcsodálkozik, közli, hogy ő a felesége, és igencsak kinyitja a száját. Vaillac azt sem tudja, hová legyen rémületében, azt hiszi, megbolondult, nem érti, amit mondanak, és segítségért kiált. Társai gondosan összebeszéltek: mindenki ugyanazt a nótát fújja, a gróf előző esti házasságának több szemtanúja is akad; Vaillac azt hajtogatja, hogy hazudnak, nem emlékszik semmire, eszébe sem jutott efféle házassággal gyalázatba esni.

A szép meg a csúnya leány Monseignur egy ízben megkívánt egy felettébb csinos operai leánykát. A leányt egy előre megbeszélt napon Versailles-ba hozták, ahová is elkísérte egy másik, csúf leány, s mindeketten egy kis előszobában várakoztak. Monseignur, akit értesítettek, hogy a két személy megérkezett, benyitott a szobába, s megragadván azt, aki a keze ügyébe esett, maga után vonszolta. A leány szabadkozott: a csúf leány volt ugyanis, s tudta, hogy Monseignur bizonnyal összetévesztett őket. Monseignur azonban, épp ellenkezőleg, azt hitte, hogy a leány kényeskedik csak, betaszigálta hát a másik szobába, és magukra zárta az ajtót. A másik leány eközben nagyot nevetett a félreértésen, és azon, hogy társnőjét mily nagy sértés éri csakhamar, amikor el fogják kergetni, és őt fogják hívni. Nem sokkal ennek utána belépett Du Mont, s meghökkenvén, hogy ott látja a leányt, mégpedig egyedül, megkérdezte mit keres itt, és hová lett a barátnője; a leány elbeszélte a történetet. Du Mont nyomban az ajtóhoz sietett, bekopogtatott, és azt kiáltotta: "Nem ez a lány az, Herceg úr! Összetévesztette őket." Semmi válasz. Du Mont megismétli, amit mondott, de újfent eredménytelenül. Monseignur végül kinyitja az ajtót, és kituszkolja a csúf leányt. Du Mont odasiet hozzá a másikkal, s azt mondja: "Itt van: ez az. - Már megtörtént - felelte Monseignur - tegyük el egy másik alkalomra"; és ezzel behúzta az ajtót.

Egyelőre ennyi. Majd mazsolázok még.

Tele, mint a farkas

A Balázsok telezabáltattak - mióta absztinens lettem, inkább eszünk. Bár az ivás továbbra is jobban megy. Olyan bőséges adag brassóit hozott ki a pincér, hogy már csak gyertyákat kellett volna beletűzdelni, és még tortának is elment volna. Nem voltam farkaséhesnek mondható, sőt alapjáraton madárétkű ember vagyok, most betegen pedig amőbaétkű, vagy még annál is kevesebb-étkű. Finomnak finom volt, de öblögettünk egy korsó sörrel - csakis az evés miatt - és momentán úgy érzem magam, mintha megettem volna Piroskát, a Nagymamát, a vadászt de még a farkast is. Apropó Piroska, a minap olvastam a múltkoron, hogy a Piroska és a farkas voltaképpen egy évezredes erőszak reprezentációja. A kedves kis állatmese gyökerei újabb kutatások szerint i.e. 600-ra nyúlnak vissza. Egy Dr. Jamie Tehrani névre hallgató kulturális antropológus a Piroska és a farkas 35 féle változatát vetette össze - melyről úgy tudták, a 17. századbeli Franciaországból származik egy bizonyos Charles Perrault tollából, majd a Grimm-fivérek átdolgozásából - és arra a következtetésre jutott, hogy ez is csupán egy variáns a 35-ből. Valamennyi különböző változat ugyanis egy közös ősműre vezethető vissza, mely nem más, mint Aesopus 2600 éves fabulája. Európában farkas csapja be a kislányt, Kínában tigris, Iránban pedig ráadásul kisfiút vágnak át a palánkon. A kutató kimutatta azt is, "hogy a történetnek - a karaktereket is beleszámolva - 70 különböző változó eleme van. A közös ős Tehrani szerint egy másik mesére hasonlíthat, amelyben a farkas kecskemamának álcázza magát, hogy bejusson a házba, ahol a kis kecskék vannak. A mese afrikai változata is nagyjából ezt a szálat őrizte meg, és a japán, koreai, kínai és burmai története is hasonlóak. Az Iránban és Nigériában mesélt történet viszont inkább az európaihoz hasonlít." A mesék pedig akárcsak egy a biológiai organizmusokhoz hasonlóan furtonfurt változtak, s nagyon sokáig egyáltalán nem írták le, illetve nem rögzítették azokat, így több száz nemzedéken át hagyományozódva nem csoda, hogy különböző képen éltek tovább. "A kutató szerint a hasonló kutatások az emberi psziché fejlődésébe is bepillantást adhatnak, hiszen a fabulák esetében az a legfontosabb, hogy mit tartottak fontosnak megőrizni belőle a történetmesélés folyamán." Jack Zipes, a Minnesotai Egyetem meseszakértője szerint az ilyen történetek az egyes nemzedékek közös tudását is tovább hagyományozták. A Piroska és a farkasban ez pediglen a durvaság volt: szerinte ugyanis az emberiség ezzel a történettel több ezer év erőszakosságának, és nemi erőszakának történetét - Piroska felfalása ugyanis ezt is szimbolizálja - hagyta az utókorra. Ezt a fajta szimbolikát egyebek iránt már több ízben megfigyelhettem, részben az óind eposzokban és magában a szanszkrit meseirodalomban; vagy éppen történeti antropológiai tanulmányaim során: Robert Darnton "nagy macskamészárlás" című beszámolójára emlékszek - például ott is szimbolikusan erőszakolták meg a nyomdász feleségét. A meséket bár nem tekintik irodalmi műfajnak, már csak azért sem, mert jobbára szájhagyomány útján terjedtek, ám ettől függetlenül jelentőségük óriási, hiszen egy adott kultúra emlékezetét örökítik tovább. S a mesék kezdetben korántsem pusztán gyerekeknek szóltak, sokkal inkább fiatal felnőtteknek volt egyfajta útmutatás magához az élethez. Alapvetően egy irányjelző, mit szabad s mit nem: a Piroska és a farkasnak is egyértelmű tanulsága, hogy 'ne térj le az útról, és ne barátkozz idegenekkel'. Kiváltképp farkasokkal ne...(Csak zárójelbe jegyzem meg, hogy valaha nagyon is elterjedtek voltak a farkasok Európában, és volt idő, hogy bizony a farkasok voltak az urak. Egy pillanatnyi figyelmetlenség, egy gazdasági megtorpanás vagy éppen egy kemény tél elegendő volt az ordasok elszaporodásához. Több esetet ismerünk, példának okáért 1420-ban a rosszul őrzött Párizs kapuin hatolt be egy egész csorda farkas, majd 1438-ban ismét canus lupusok garázdálkodtak az egykori Lutetia Parisiorum falain belül, de számos későbbi példa is akad: 1640-ben Besançon városát (melyet mellesleg portyázó magyar őseink 920-ban sikeresen feldúltak és kifosztottak, és azóta a francia népi etimológia - bár tévesen- az ogre - emberevő(óriás) szót a francia hongroise ( azaz magyar) szó eltorzulásából eredezteti...Valójában pedig a latin 'orcus - pokolbéli istenség' származéka, de mindegy.) No de visszatérve még mindig a farkasokra, valószínűleg többeknek ismeretes a "gévaudani bestia", amiről egyébként van is egy film, 1760-as években a farkasok galádságai oly méreteket öltöttek, hogy ekkor kezdett elterjedni egy lehetséges szörnyállat mítosza. De hogy igazándiból felfogjuk a farkasok jelentőségét, érdemes tudnunk, hogy fennmaradt egy kereskedők követei által készített jegyzék 1783-ból, mely szerint Angliába megfelelő mennyiségű farkast kell importálni, melyek majd szépen kipusztítják a szigetországiakat...Nem szabad elfelejtenünk persze azt sem, hogy akkor még voltak ugye erdőségeket is, óriási kiterjedésű setét, vad rengetegek Lengyelországtól Németországon át Franciaországig, szerte az egész kontinensen, és még az 1850-es években is gyakoriak voltak a farkas-támadások eldugottabb hegyi falvakba, hegyvidéki városokba, úgy mint Vercors hegyein is lupusok grasszáltak 1851-ben. De mi dicsőséges emberek persze kiküszöböltünk minden előttünk álló problémát, így a farkasokat is szakszerűen kiirtottuk az erdőségeikkel együtt. Piroska manapság felszállna a hévre, és vinne egy finom happy-meal menüt a nagyinak egy Bifidus ActiRegularis-szel felturbózott rendkívül egészséges, ráadásul könnyű és szintén finom Danone Activiával kiegészítve. A zsebtolvajokon, a részeg sofőrökön, a szervkereskedő emberrablókon, a Szarajevóba kurvaként eladó striciken kívül más veszély aligha fenyegetné, ám farkasoktól semmiképp sem kell tartania, mert már azok az állatkertben is csak kitömve vicsorognak.

Vonnegut megmondja, mi van

Nemrég ajánlották figyelmembe Kurt Vonnegut-ot, az egyik legjelentősebb avagy inkább sajátos humorával a legviccesebb amerikai írót. Utolsó befejezett kötetéből, a hazátlan emberből mazsoláztam pár érdekes gondolatot:

"Az evolúció szerintem elmehet a pokolba. Hatalmas tévedés vagyunk. Egyetlen évszázadnyi közlekedési őrjöngéssel halálos sebet ejtettünk ezen a kedves, életadó bolygón - az egyetlenen az egész Tejúton. A kormány hadat visel a drogok ellen, nem igaz? Akkor menjen a kőolajnak is. Beszéljen arról, milyen káros a kőolaj bódulata! Ez aztán a káros bódulat! Ha tankolunk egy keveset autónkba, akár száz mérföldet is megtehetünk óránként, elüthetjük a szomszéd kutyáját, és cafatokra téphetjük a légkört. Hé, amíg nem lehetünk mások, mint Homo sapiensek, addig mit ugrálunk? Francba az egész szarsággal. Van valakinek egy atombombája? Kinek nincs manapság atombombája? Folyatom még!

Marci Hevesen - a betyárját!

Ez kérem, egy Marci elleni tanúvallomás. No de melyik Marci?! Hát a hevesi Marci, kit oly sokszor emlegetünk: "él, mint Marci Hevesen". Zöld Márton ugyanis egy létező figura volt, a 19. századi Magyarország egyik legjelentősebb betyárjaként tevékenykedett, míg bitófára nem került. Az imént akadtam rá az Országos Levéltár honlapján, s innen idézem a következőket: először is 1814 és 1816 között garázdálkodott. Aztán a fegyverneki pusztán történt felakasztása előtt tett tanúvallomásában így vallott magáról: „Zöld Márton a nevem, 25 esztendős, tekintetes Bihar vármegyében fekvő Berettyó Újfalubul való születés, református, nőtelen, a Herceg Hessen Hamburg Nemes Regementbéli szökött katona, nemes személy vagyok... Hat esztendőket töltöttem el mind összesen temlecben. Elsősorban verekedésért, másodszor az újfalusi bíráktul erőszakosan elvett ökrökért, harmadszor két lovat elfogattatván Nánáson, annak utána katonának adattam... Most karácsonykor két esztendeje, hogy elszöktem Nagy Váradrul..." Már faterja is zűrös alak volt: "aki életét vagy tömlöcökben vagy bujdoklásban töltötte". 1810-ben Budaházy Lajos főszolgabíró az akkor 19 éves Zöld Márton tetteit olyan súlyosnak vélte, hogy azok felett a vármegyének kell ítélkeznie: „olyan tetemes a vétek hogy a tekintetes nemes Vármegye által való megítélést kívánja". Csőregh István főhadnagy így foglalata össze az esetet: „Berettyó Újfalusi nemes Zöld Márton, azonkívül hogy miolta az insurrectióból haza jött, sok tolvajságokról tette magát gyanússá, a közelebb múlt április hónapba micsoda káromlást vitt véghez a nemes Fonyad Jánosné asszonyom házánál az ... ide rekesztett Hivatalos vizsgálódásból megtetszik. Ezen kívül a közelebb múlt június 8dikán, a maguk házánál ugyan, de minden igaz ok nélkül miként kínozta meg Berettyó Újfalusi Pap Sándort és micsoda káromlásokat vitt akkor is végbe a ... vizsgálódás eléggé megmutatja. De a gonoszságban itt sem állapodván meg, a most múlt június utolsó napján Berettyó Újfalusi biró uramat, és a vele levőket, midőn a tilalmasból hajtották a sok marhát, az úton megtámadta, előllök a marhát rút káromlások közt elzavarta, egyik csősznek a bundáját a nyakából kitépte, sőt ha a kaszát, mellyet egy legénytől el akart venni, kezéhez vehette volna, gyilkosságot is tselekedett volna..." Intézkedést kér, hogy „rossz tselekedeteiért hogy ezen rossz ember (ki egész életét korhelységgel tölti, és tőle a közönség csak kevés ideig sem lehet bátorságba) méltó büntetését minél elébb elvehesse".

Zöld Marci azzal próbált meg védekezni, hogy ha hibázott is, annak nem pusztán ő az oka: „...Én a most múlt nemesi insurrectióban a magam személyére Őfelsége szolgálatában lévén, haza kerülésemmel némely irigyek addig incselkedtek mesterkedtek körülöttem, hogy engemet mások előtt rossz színekkel festegetvén nem igaz vádakat tévén ellenem, ide a tekintetes nemes vármegye áristomában hozattattam, miért? miért nem? jó szerént magam sem tudom; ha hibáztam annak nem csak én vagyok oka, hanem azok, akik engem méltatlan háborgattak, míg insurgens voltam az idő alatt senkivel semmi bajom nem volt, becsületesen viselvén magamat, mint ezt az akkori tisztjeim is bizonyíthatják. Alázatosan instálom a tekintetes Fiskális Urat méltóztassa ügyemet a mostan tartandó tekintetes Törvény Szék előtt felvetetni, minél elébb hadd szabadulhassak az ellenem tett vádak alól, ígérem és kötelezem magamat arra, hogy ennek utána soha hibámért a tekintetes nemes Vármegye előtt meg nem fordulok."

"A vármegye azonban egy év tömlöcre ítélte, onnan katonának adták, ahonnan megszökött, majd az egész Alföldet bejárta és egyben végigdúlta. Útonállás, erőszakoskodás, ménes szétugratás kísérte útját. Egyszer aztán összetalálkozott az akkora már „országszerte elhíresedett haramiák vezérével", Palatinszki Pistával, akivel szövetségre lépett és ettől kezdve együtt kalandoztak. Csapatuk időnként nyolc főre gyarapodott, de lényegét tekintve csak ők voltak kezdő emberek - a többi tag gyakorta került bitófára, onnan meg a másvilágra, de mindig adódott utánpótlás. Kirabolták a Szabolcs megyei pandúr komisszárius tanyáját, elállták az Ugocsa megyei szolgabíró útját és többször 15-20 fős nemes utazó társaságot tartóztattak fel. Tevékenységük fő területe Bihar és Heves megye mellett a Hortobágy volt, de végül árulás miatt a pandúrok kezére kerültek. Az 1816 végén társaival együtt felakasztott betyárról sorra születtek a népdalok, balladák - többi nagy hírű társához hasonlóan megdicsőült a kollektív emlékezetben, és 1817-ben már az ország valamennyi vásárában árulták a „Zöld Martzi és szeretője nótáji, és egymástól való bútsúzások" című ponyvát. 1834-ben Kossuth Lajos a Marseillaisse-zel kapcsolatban jegyzi meg: „ A fegyverneki pusztán fogadom, ... (a nép) nem a marselli hymnust hallaná, hanem Zöld Marci nótáját". Kossuth Lajos tudta a betyár népszerűségének okát, (akinek soha nem tapadt vér a kezéhez): az akkori helyzetben ő testesítette meg a feudális társadalmi rendből kitörő, az urakkal szembeszegülő erőt. Ha tehát valaki él, mint Marci Hevesen, akkor ez eredetileg egyértelműen Zöld Marcira utal, aki országosan ismert tevékenységének egy részét Hevesben fejtette ki, és ott is lelte halálát. Így eredeti jelentésében a szólást a rövid ideig jól élő, nagy hírnévre szert tévő, de sejthetően rossz véget érő emberre mondhatták."

(Forrás : Magyar Országos Levéltár cikke)

Marcus Intalex: Dat Music 2

Azt hiszem, ma megtaláltam a valaha is létező legtökéletesebb drum'n'bass albumot, mely nem más, mint a Marcus Intalex: Dat Music 2, de ez csak most tudatosult bennem, másodszori végighallgatásra. Aztán meg arra jöttem rá, hogy ez nem csoda, hiszen már a Dat Music 1 is a kedvenceim közé tartozott, s onnan talán a Marcus Intalex: Wide Eyes-nál jobban megkomponált számot én még életemben nem hallottam. Egyszerűen gyönyörű. Az a szám olyan, akárha egy monumentális fénykatedrális hirtelen elkezdene képzeletbeli tengelye körül forogni, és az az elképesztő kinetikus energia előbb hipnotizálna, majd valahogy mégis álomba ringatna. Prima primissima. Akárcsak a Dat Music 2, úgy teljes egészében. Helyenként lágy dallamok, de azért mindegyik nyomában ott lohol egy kiéhezett szubbasszus-gólem s játszódik mindez egy kissé kesernyés, melankolikus és rideg környezetben, számomra a megtestesült tökély. Nem a táncparkettre gyártott zenék ezek, mert ez nem holmi jump-up d'n'b, ó nem, nem. Itt brilliáns ritmusképletek váltják egymást hihetetlen összhangban, mintha egy földönkívüli masinéria melódiái lennének selymes és ugyanakkor buja jazzel meghintve. Mesteri szinkópa és különböző égitestek atmoszféráinak összeférhetetlen összevegyítése, afféle magába szippantó mágneses tér melyben mégse szűnsz meg létezni. Energikus eklektika.Ez a drum and bass mélyebb oldala, ez a fekete zongora. Zene, művészet és technológia triásza.Perfekt kompiláció.

Számlista:

CD1
01. Naibu - Newport
02. SPY vs Kiat - Close Encounters
03. Lynx vs Hellrazor - Shady Pastimes
04. Lomax - Resist
05. Instra Mental - Hunter
06. ST Files - Cold Front
07. SPY - Monochrome
08. Marcus Intalex - Electrocution
09. Zero T & Mosus - Monarch
10. Marcus Intalex - Skizm
11. SPY & Mosus - Cold 909s

CD2
01. Marcus Intalex - Astro Dance
02. Calibre - Cant Get Over You
03. D Bridge - On Your Mind
04. Lomax - Too Real
05. Chris Coda - U142
06. Commix - Life We Live
07. Marcus Intalex & ST Files - Sark
08. Commix - Underwater Scene
09. Chris Coda - Heading North
10. Martyn - JW On A Good Night
11. ST Files - Moods

Intalex munkásságából ízelítő a myspaces oldalán.

Hogy húzzuk ki az idő vasfogát?

Sehogy. De ebbe képtelen beletörődni a világ. Mert ha valamitől parázik az ember, akkor az az, hogy megöregszik, elveszti ifjúkori szépségét és meghal. Lehettek anno bárminő rettenthetetlen hadvezérek, nagy hatalmú politikai vezetők vagy éppen fenséges hercegek és hercegnők; az egyszerű közemberek módjára őket is éppúgy megrágta az idő vasfoga, minekutána maguk is emberek voltak. Sokan ezt persze képtelenek voltak tudomásul venni, s különféle csodaszerek és varázslatos kozmetikumok feltalálására parancsolták udvari, vagy esetenként komplett birodalmuk tudósait. A kozmetikumok korántsem újdonkeletű dolgok. Már Hammurapi törvényoszlopán is említést tesznek a sminkről: korbácsolással büntették annak túlzott használatát. Nem is beszélve az egyiptomiakról: "a fáraók sírjában kenőcsök tégelyeit, festékeket, csipeszeket - mely a haj göndörítésére szolgált -, fésűket találtak. Az egyiptomi nő illatos olajjal kente a haját, fehér és piros festékkel kendőzte az arcát, pirosította az ajkát, kezén és lábán a körmöket hennával festette pirosra, vagy éppen aranyozta. Szempilláját és szemhéját feketítette, hogy szemhasadéka nagyobbnak tűnjön, és tekintete csábítóbb legyen. Különböző zsírokkal és olajokkal kenegették testüket, főleg fürdés után. A kéz- és körömdíszítés divatja már a fáraók idejében bizonyíthatóan megvolt, akik különböző növényi színezékeket használtak körmeik festésére". A római nők már békabélből készített szemfestékkel szépítették magukat ,"illatos púdereket használtak, fehér és vörös festéket por, vagy kenőcs formájában. A mandragórát az arcon lévő sebhelyek, forradások eltüntetésére használták. A szőrtelenítést nemcsak a nők, hanem a férfiak is óriási mértékben kultiválták. Használták a csipeszt, borotvát, és valamiféle gyantát is melyet melegen alkalmaztak a szőrtelenítendő helyre." Ázsiában, példának okáért Kínában egyébként nem pusztán a kozmetikai szereknek volt nagy keletje, de a különféle életelixíreknek is: az i.e. 141-87 között uralkodó 汉武帝 Han Wudi császár is óhatatlanul szeretett volna kilépni a létkörforgás fájdalmából, örök életre vágyva. Összetoborozta hát gyógyszerkészítő mestereit, hogy kotyvasszák meg neki a halhatatlanságot nyújtó szörpöt, mely munkálatok során sütöttek, hevítettek, olvasztottak, gőzöltek, szárítottak, szublimáltak a derék kínai kuruzslók, ám a puskaporon kívül nem találtak fel igazán használható szert, így a császárnak maximum ellenfeleit, de éveinek számát nemigen tudták megritkítani. (Különösen, hogy ez hozzávetőlegesen egy évezredes folyamatot vett igénybe, nem is beszélve hadászatban való alkalmazásáról, mely csak a Song-korban lesz elterjedt) Mondjuk az nem tudom, miért gondolták, hogy a kénből, salétromból és faszénből álló meglehetősen gyúlékony egyveleg segíteni fog a mennyei uralkodón, ám egy neves kínai orvostudományi munka szerint tályogra, sömörre, ekcémára és némely járványos fertőzésekre remekül alkalmazható volt. A mintegy évezredes kutatásokat lankadatlanul végezték a taoista bölcsek, de lényegében nem sikerült kifundálni a halhatatlanságot nyújtó csodaszert.

Ha az öregedés megállítását nem is, de legalább lelassítását voltak hivatottak elérni a közép- és kora-újkori kozmetikumok. Legalábbis ezt vélték. Plasztikus képet fest erről az Erzsébet-kori Anglia, vagyis hogy annak nőideálja. Az oldalt látható képen szereplő dáma maga I. Erzsébet királynő, kinek nem magától olyan vakítóan hófehér orcája, hanem a több, mint egy ujjnyi vastag korabeli sminkrétegtől. A sminkeknek akkoriban még más volt a rendeltetésük, inkább a szépséghibák, úgy mint különböző (egyelőre még) kezelhetetlen bőrbetegségeket, himlő nyomait és egyéb csúfságokat kellett palástolniuk a ráncokról nem is beszélve. Az effajta szépségápolás azonban inkább kárt okozott, mint szépséget ápolt. Bár ha belegondolunk, hogy par example a "velencei cerussa" - mely még a L'Oréalnak is odabaszna- ólom-karbonátból készült, különös képen nem is csodálkozunk ezen... A középkortól kezdődően vált elterjedtté a tükör, mely hatalmas lendületet adott az arcra mázolható szépségszerek elterjedésének. Jóllehet a tükör az ördög eszközének számított, hiszen a hiúság gyakorlatát segítette elő, mégsem akadályozta meg abban az előtte ülő hölgyeket, hogy arcukat vizsgálgassák. A rettegett "napfoltokat", vagyis a szeplőket valahogy el kellett tüntetni. Kezdetben még kvázi ártalmatlan, vagy legalábbis nem mérgező mixtúrákat kentek magukra: Bajor Izabella francia királyné például szamártejben fürdött, arcára vaddisznóagy, krokodilmirigy és farkasvér kissé bizarr egyvelegét vitte fel. De a pálmát mégiscsak a már említett velencei cerussa vitte, mely a világ legfelkapottabb kozmetikumának számított egészen a 19. századig. Noha a rendkívül mérgező fehér ólomércből gyártott szer gyakorlatilag teljesen leamortizálta az arcot, szörnyű elváltozásokat eredményezve, ez mégsem tántoríthatta el a divatnak hódoló hölgyeket. A velencei úrhölgyeknek külön társaságot is alapítottak, melynek tiszteletbeli tagja lett többek között Medici Katalin francia királyné is, s minél több halálos mérget próbáltak ki saját magukon saját szépségük elérése érdekében. Kit érdekeltek a kortárs orvosok intő szavai?! Bármit fel lehetett áldozni a szépség oltárán. Eképpen a cerussát vastagon kenték az arcra, nyakra, kebelre, és ahelyett, hogy lemosták volna az előző réteget, egyszerűen egy újabbat kentek rá, ami már egy koporsóból kacsintgató dáma szépségét idézte elő. A visszaemlékezések alapján amúgy a férfiaknak annyira nem jöttek be az elmállott arcú leányzók, de a korban a cerussa használata trend volt és különben is visszaállította a bőr p.h. értékét. És mellesleg e mérgek a szervezetben is lerakódtak, így a születendő gyermeket is potenciális veszélynek tették ki. Egy kortárs orvos így fakadt ki: "Sokan közülük annyit mázolják magukat ezekkel a löttyökkel és kotyvalékokkal, hogy arcuk ezernyi színben játszik: vagyis van köztük, akinek az arca sárga, mint a mocsári gólyahír, másoké sötétzöld vagy fakószürke, és vannak olyanok is, akiknek az arca színe mélyvörös, mint a szálában festett gyapjúé. Így hát e cerussa, amellett, hogy elrohasztja a fogakat, és bűzös leheletet ád, ezeket a valaha tetszetős teremtéseket pokoli fúriákká változtatja" A cerussa-használatban maga I. Erzsébet mutatott példát, (hiszen mindenki a királyt/királynőt majmolta, akárcsak XIV. Lajost) és rendesen tunkolta magát a szerrel. Ahogy öregedett, úgy nyomott képére egyre több cuccot, hogy aztán mint egy hajó viharvert orrszobrára hasonlítson, melyről darabokba szakadozik a festék. A francia nagykövet meg is jegyezte, hogy némileg megritkult a királynő protkója, és borzalmas állapotban voltak fogai. De Erzsébet nem érte be csupán cerussával: ajakszínezésre okkert és szublimátot használt. Udvarhölgyeinek sem kellett szégyenkezniük, hiszen hamu, szénpor és faggyúgyertya keveréktől tündököltek kitörő szépségükben, és ettől volt fehér bőrük. Vagy inkább zöld, oda se neki. Ó de nem csak Angliában volt divatja a szépségápolásnak. Japánban előbb viasszal, majd rá rizsporral kenték magukat a gésák. Katalin cárnő pedig nyers májból, zsírból és vérből álló pakolást küldött magára éppenséggel. Minden földrésznek megvoltak a maga fortélyai. Nem mindenki volt persze ilyen bevállalós, hogy efféle kenceficékkel tegye szebbé magát: némelyeknek az volt a biztos, ha saját vizeletükben mosakodtak. Vagy a híres francia kurtizán, Diane de Poitiers csak és kizárólag esővízben mártózott meg. A biztos receptekből voltaképpen nem lehetett kifogyni: ilyen volt a negyven napig főtt tojással táplált fiatal varjú párolt húsa. Vagy az igencsak nagy népszerűségnek örvendő "Szulejmán vize", úgy kétszáz évig volt használatos, és megtisztította a bőrt a különböző foltoktól, szeplőktől vagy éppen szemölcsöktől. Mivel azonban legfőbb alapanyaga a szublimát volt, így leginkább a bőrtől tisztította meg az arcot, lényegében szétmarta a húst, elsorvasztotta az ínyt, kihullottak tőle a fogak et cetera, tehát szép fiatal nőkből néhány év alatt vasorrú bábát csinált. Gyakori volt még a higannyal telített arcfestékek használata is, mely szintén jótékony hatású volt: "1740-re orcája egyik fele vészesen feldagadt. Ezen egy tályog maradványait részben egy tapasz, részben pedig fehér festék borította, amelyet olcsón vett, és ezért olyan durva szemcséjű volt, hogy az ember a kéményét sem meszelné ki vele"- ahogy Horace Walpole mondotta volt Lady Mary Wortney Montague-ról. De a 18. század végén még senkit sem érdekeltek e lehetséges mellékhatások, hiszen ne feledjük el, egy olyan korról beszélünk, amiben a nők képesek voltak levágni lábujjaikat, csakhogy kecsesebb topánkákat viselhessenek...
De még a 20. szádban is akadtak bőven nők, kik életükkel hazárdíroztak, például az első világháború megelőzőleg a paraffininjekciók voltak trendiek, melyek jóllehet visszatetsző duzzanatokat és allergiás tüneteket váltottak. Mások bőrlehántolásnak vetették alá magukat, amelyek visszafordíthatatlan elváltozásokat eredményeztek és csaknem halálos fertőzéseket is. 1912-ben egy leányzó kármin-festéket fecskendezett bőre alá, hogy attól majd "halvány rózsaszín" árnyalatban fog pompázni arca, ehelyett viszont arca és nyaka egyaránt élénkvörös lett, és vőlegénye fel is bontotta eljegyzésüket. De 1911-ben is még nagyüzembe ment a kozmetikumgyanánt alkalmazott méreggyártás, a higanytartalmú Klintho Cream a kormány beleegyezésével figyelt a boltok polcain.
Manapság a szépségipar csúcsteljesítményen pörög, mert megérdemled. Ahogy most átnéztem pár kozmetikai cég honlapját, megtudhattam, hogy már a krémek forradalmáról kell beszélnünk: az új generációs pipereszappanok már algákból és nyomelemekből, tejsavóproteinből, termálvízből és Omega3-zsírsavból állnak, és így a lipidek megakadályozzák, hogy baj legyen. A lipidek áldásos tevékenységében én legalább annyira hiszek, mint hogy a csupakabrák zabálják a kecskéket Mexikóban. Pedig hihetnék, hiszen a kutatók ugyanis (ez kurvára tetszik, a kutatók mindig olyan fehér köpenyes -szemüveges okos emberek, akik biztonsággal szolgálják ki az emberek minimális tudományos igényét, elég ha csak említést tesznek róluk: a kutatók, és ezzel legitimizálva is van egy adott termék tudományos volta), ergo a kutatóknak sikerült a vörösvértestek vastartalmát egy erős mágneses térrel kivonni, és ezeket a mágnesdarabokat(!) belerakták egy új krémbe (hogy ezt hogy a faszomba csinálták, szerintem ők sem tudják) és így felgyorsul a bőr mikrocirkulációja, és egyensúlyba hozzák a sejtmegújulást. Mikrocirkuláció, sejtmegújulás, itt valami komoly dologról kell, hogy szó legyen! Két jó hangzású, szintén tudományos felhangú maszlag, illetve hogy önmagában korántsem maszlag, csak ezekbe a krémekbe sűrítve az. De a kutatók nem állnak le, és segítenek kommunikálni a különböző bőrrétegnek, és már megint előjöttek a lipidek. Időközben korunk kuruzslói rájöttek arra, ami a taoista bölcseknek nem sikerült. A kutató-kuruzslók megfejtették az örök fiatalság titkát, ami nem más kérem, mint a Melatonin. Néhány kutató ugyanis arra a megállapításra jutott, hogy a Melatonin nevű hormon segítségével a fiatalság életkortól függetlenül fenntartható, és még a szarból is képes virágot hajtatni. Szemránckrémtől az alakformálásig kifogyhatatlan a lehetőségek tárháza. Méregtelenítés, zsírbontó kúrák miközben E-betűkből álló szintetikus zsiradékokkal hizlalnak. De manapság már korántsem pusztán a krémek jelentik a szépségápolás zenitjét: vegyük példaként az arcvasalót. Egy fórumról: "Én voltam egy arcvasaló termékbemutatóján. A gép egy epillátorhoz hasonlít, otthoni használatra van kitalálva. Különböző fejeket adnak hozzá, az egyik az arcon lévő ráncokat vasalja ki, a másik narancsbőrre jó, meg van egy a fejbőrre. Van hozzá speciális folyadék, amit bedolgozol a bőrbe a készülékkel.A bemutatón az arcnak csak egyik felét vasalták ki és tényleg szemmel látható volt az erdmény! A száj körül húzódó mimikai ráncok enyhültek, a szemöldököt és vele a szemhéjat is feljebb került - eltolódott egymáshoz képest az arc két fele [akkor az egy, az ólom-karbonáthoz hasonló gyorsan ható méreg volt, ami szétroncsolta pofája egyik felét] A hatás állítólag egy hétig marad meg. Azt mondták kozmetikusok is használják." Jön egy kétely: "és ha valaki mondjuk huzamosan vasalgatja az arcát, honnan lehet majd tudni, hogy egy idő után egyszercsak duplájára nő a bőre" Jön rá egy megnyugtató válasz: "Nem hiszem, hogy bárkinek is duplájára nőhetne a bőre. A vasalást ne szó szerint értsd!!! Úgy mondták, a kezelést hetente kell megismételni, kb 2 hónapos kúrát érdemes végigcsinálni. Utána tartós a változás." Azt képzelem, mennyire tartós lehet. Valahogyan azt érezzük, hogy igen, e haladott kor embere mindent megcsinálhat, kikapcsolhatja az öregedést, öregből fiatalt varázsolhat, fiatalból öreget ha kell, bár mindez csak illúzió, amiben az emberek szeretnek élni. Talán mosolyogtunk vagy éppen fintorogtunk a farkasvér-krokodilmirigy kombináción, holott napjaink algával mixelt Omega3-zsírsavjai is hozzávetőlegesen hasonló hatásfokkal bírnak. "Szeretnéd magadat hatvan évesen harmincnak érezni? Nem bánnád, ha negyvenöt éves korodban húsznak néznél ki? Az álom valóra válhat! A fáraók bebalzsamozták magukat a haláluk után. Ma már adódnak jobb módszerek is arra, hogy (...)" tovább nem idézem, mert nincs értelme. Nem adódnak jobb módszerek. A mai kor embere is maximum annyit tehet, mint a fáraók: bebalzsamoztathatja , vagy éppen lehibernáltathatja magát, de hiába is ringatja magát abban a hitben, hogy a kutatók megoldották a lehetetlent, mert - ha az emberiség nem pusztítja el magát addigra, míg e technológia elérhetővé válik - arra még várni kell, hogy jelentős mértékben kitolják illetőleg meghosszabbítsák az átlagéletkort. Viszont az emberek hiúságát vagy inkább félelmét remekül ki lehet használni, nagyon is dörzsölt formák állnak a szépségipar mögött, és őket is, mint mindent egyes egyedül a profit hajtja előre, nem az általa megkopasztott embertömeg nyomorult életének meghosszabbítására irányuló jóhiszemű humanizmus - mert mint jól tudjuk, semmi sincs ingyen...

(Felhasznált irodalom: Geoffrey Regan: Történelmi baklövések. Pécs, 2004. 12-16.p.)