Mivelhogy mostanság olybá kevés időm adatik röpiratokkal bombázni a blogoszférát, újfent leporoltam egy hajdankori, kelet-Európa törős szemináriumi dolgozatom, mely arra a kérdésre kereste a választ, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadserege centripetális avagy inkább centrifugális erőként működött-e. Slendrián alkotmány - nem tagadom, de emlékszem, hogy már akkor sem volt időm tisztességgel megszerkeszteni. Kompenzálásképp raktam bele pár cuki pikcsit, hogy ne legyen olyan uncsi.
A Habsburg-monarchia avagy a dunai birodalom egy 625000 km2 területű, megközelítőleg 35 millió lakosú, soknemzetiségű, katonai szempontból nyitott államegyüttes volt, összefüggő, természetes határok nélkül, amelynek védelmét a peremországok – Galícia, Bukovina, Lombardia, Velence – sebezhetősége miatt nehezen lehetett szavatolni. Oroszország, Poroszország erőfölénye, a lappangó francia revanstörekvések, a nemzeti egységmozgalmak, Kelet-Közép-Európa nacionalizmusra hajló tömegeinek kiszámíthatatlansága egyaránt arra kényszeríttették a bécsi politikát, hogy kollektív, európai biztonsági rendszerrel szavatolja birodalmának fennmaradását. Az államokon belüli pedig a stabilitást az ideológia mellett a klasszikus katonai feladatokat mellőző és a katonai-rendőri feladatokra áttérő haderőnek kellett biztosítania.[1]A Monarchia hosszú és válságokkal teli történetét szinte elválaszthatatlanul végigkísérte ennek a hadseregnek a története. A Habsburgok dinasztikus hadserege teljesen más alapokat igényelt, mint egy nemzetállam hadserege. Már a gyakorta használt két elnevezés is a felszín alatti feszültséget tükrözte, amely ebben a hadseregben minden látszat ellenére jelen volt. Míg az „osztrák-magyar” megnevezés bizonyos nemzeti különállást rejt magában, addig a „császári és királyi” elnevezés egyértelműen a hadsereg dinasztikus gyökereire enged következtetni.[2] A XIX. századi nemzeti mozgalmakat nem tekintették politikai erőnek. A birodalom lakosságát alkotó népeknél minél erősebben jelentkezett a nemzeti öntudatra ébredés, annál nagyobb ellenállást fejtett ki vele szemben az uralkodóház. A militarizmus a Habs
burg-monarchiában sokkal inkább a belső kohézió fenntartását szolgálta, mintsem a külső agresszorokkal szembeni védekezést. Éppen ezért a birodalmon belüli szolidaritás a kezdetektől a széthullásig a császári hadseregre épült, - Oroszország és Poroszország mellett – a katonai abszolutizmus mintaállama maradt. A szerteágazó nemzeti törekvések pediglen nem voltak képesek komolyan fellépni a császári akarat kizárólagosságával szemben.[3] Úgy tűnt, hogy erre a célra a legalkalmasabb egy nemzetek felett álló hadsereg.[4]
A nemzetek feletti, csak a császárnak alárendelt haderő létrehozása - mint ahogy azt látni fogjuk - nem ment zökkenőmentesen. Már a kiegyezés gondolatának megfogalmazódásakor fennálltak bizonyos nehézségek.[5] A magyar politikusok egyértelműen az uralkodó tudomására kívánták hozni, hogy Magyarország önálló nemzet, amely elismeri ugyan a Habsburgokat Magyarország királyaként, de nem fogad el egy a magyar Szent Korona fölé rendelt birodalmat. Ferenc József pedig ötven évig fáradozott a nemzeti konfliktusok levezetésén anélkül, hogy megértette volna, hogy tulajdonképpen mi is a „nemzet” maga. Az Ő birodalma –ahogy mondotta volt- a „legkülönbözőbb nyelvű néptörzsek tágas lakóhelye”. Mélyen rendi-feudális felfogásával összeegyeztethetetlen volt a nemzeti közösség fogalma. [6] A változásokhoz vezető útMiután mind politikai, mint a katonai vezetés szigorúan őrködött a haderő „nemzetek feletti” jellegén, váratlanul érte 1848-ban a nemzeti jelleg eleven erővel való jelentkezése, amely a haderő szétesését is eredményezte. A magyar és olasz egységeknek a nemzeti mozgalmakhoz való csatlakozása viszont növelte az aulikus tisztikar társadalmi szerepét és presztízsét. Ezzel egy időben Ferenc József arra törekedett, hogy a haderőt egészében az uralkodói eszközévé tegye. Ez indokolta az egymást követő, számos esetben egymásnak ellentmondó intézkedést, miközben lényegében a hadügy, a hadsereg szervezése a régi maradt.Ekképpen a 
magyar politikusok szinte folyamatosan, változó intenzitással követelték egy, csak Szent István koronája iránt elkötelezett magyar haderő felállítását. Ennek megvalósítása felé tett első lépet az 1859-es solferinói vereség jelentette, amitől kezdve egyre határozottabban nyert teret a dinasztikus államfelfogással szemben a parlamentizmus eszméje, s ezzel egyetemben a nemzeti gondolat is. A königgrätzi csatavesztés tovább erősítette ezt a folyamatot[8] aminek következtében – a kiegyezéssel – a régi birodalom önálló kormányokkal rendelkező két országrészre tagolódott.Tehát már az 1859-es háború véget vetett az abszolutista kísérleteknek Ausztr
iában. Amíg a birodalom erős volt- vagy legalábbis annak tűnt – a kormánynak nem volt széles körű támogatása. Most azonban új híveket kellett szereznie: Ferenc József ezért kihirdette az ún. Októberi Diplomát, amely központi parlamentet hívott életre Bécsben, és újjáélesztette a tartományi diétákat.[9] Ez az új alkotmány szakítást jelentett a németesítő centralizációs politikával, és kísérletet volt arra, hogy az egyes országok feudális nemességét aktívabb együttműködésre nyerjék meg. Külön célja pedig a magyar konzervatívok megbékítése volt, akik újra megkapták az 1848 előtti feudális alkotmányt. Ez a félmegoldás azonban már nem bizonyult elegendő meggyőzőerőként a magyar liberálisok számára. A diploma csak a szlávok feudális elemeinek igényeit elégítette ki, akik szélesebb helyi autonómia alapján szervezhették újra erőiket.[10] A feltétlenül centralista nézeteket valló német-osztrák liberálisok elutasították az Októberi Diplomát, mert abban a konföderáció veszélyét látták. Világosan kirajzolódtak a frontvonalak, és lényegüket tekintve változatlanok maradtak egészen a Monarchia felbomlásáig. Nagyjából tehát két politikai tábor körvonalazódott a Monarchiában. Egyrészről a heterogén politikai színezetű németek, a pángermán nacionalistáktól a liberálisokig és szocialistákig, s mindezek igen feszélyezett szövetségre léptek a magyar politikai pártokkal.[11]
Ezenfelül még számos különleges szövetség és ellenségeskedés is létezett. Így példának okáért a lengyel politikai vezetők, lett légyenek liberálisok vagy konzervatívok, föderalisták vagy centralisták, általában a bécsi kormányt támogatták, amíg az elnézte Galíciában a rutének feletti lengyel hatalmaskodást. Vagy a magyarországi szerbek, kik hol a horvátokkal, hol a meg éppen a magyarok támogatását igényelték a horvát politikai aspirációk ellenében. Végezetül a dalmáciai olaszok, melyek többnyire megőrizték lojalitásukat Ausztria irányában –elsősorban a horvát többségtől tartva. Mindent egybevetve, bármit is kísérelt meg a császár, óhatatlanul számos politikai tömörülés elszánt ellenállásába ütközött.[12]
Az 1867-es kiegyezési törvény katonai vonatkozásaMind a magyar, mind az osztrák kiegyezési törvény egybehangzóan megállapította, hogy az egész hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetetére vonatkozó intézkedések joga az uralkodót illeti.[13] Figyelemre méltó, hogy mind a magyar kiegyezési törvény, mind az osztrák az „egész hadsereg”, az „összes hadsereg”, „gesamten Armee” fogalmakat használja, és az általánosan elterjedt „közös hadsereg” (das gemeinsame Herr) kifejezés egyikben sem fordul elő. A „közös hadügy”, a „közös védelem” fogalom ellenben már gyakrabban előfordul, de a közös hadsereg kifejezést mind a két törvény gondosan elkerüli. Az osztrák a hadsereg közös mivolta helyett 
az egységességet, és a császárhoz való alárendelt viszonyt kívánta hangsúlyozni. A magyar törvény viszont azért kerüli el a közös hadsereg kifejezést, mert azt a jogi felfogást képviseli, hogy az „egész” hadseregben tulajdonképpen található egy „magyar” hadsereg, amely tehát az egész hadseregnek, illetve az összes hadseregnek a része. A magyar megfogalmazás ergo nem a közöst, hanem az elkülönülő magyar hadseregrészt nyomatékosítja: „az egész hadsereg, és így a magyar hadsereg is, mint az össze hadsereg kiegészítő része”. E jogi formula hátterében a valóságban létező (közös) hadsereg kettéosztásának az elképzelése húzódott.[15] Ugyanakkor a magyar felelős kormány kinevezése 1867 februárjában, és ennek keretében a honvédelmi minisztérium létezése nem jelentette azt, hogy az uralkodó elfogadta volna akár a közös hadseregen belül elkülönült magyar hadsereg kialakítását, és –ekkor – akár a honvédség felállítását. A honvédelmi minisztérium 1867-ben az addigi helytartótanács katonai ügyekkel foglalkozó két osztályból alakult, változatlan személyi állománnyal, változatlan ügykörrel. Így ez nem jogosította fel sem „magyar hadsereg”, sem „magyar honvédség” felállítására, hatásköre ekkor csak a katonai ügyekkel való foglalkozásra terjedt ki, függetlenül attól, hogy milyen a hadügy szerkezete.[16] Mindazonáltal az 1867. évi kiegyezés az Osztrák-Magyar Monarchia véderejéről és a magyar honvédségről szóló törvénycikkekkel összhangban az 1848/49-es honvédsereg jogutódjaként a közös hadsereg kiegészítő részeként 1868. október 1-jétől
megkezdődött a honvédség szervezetének létrehozása. A kiegyezési törvény elismerte az uralkodó alkotmányos fegyelmi jogát az összes haderő vezérletére, vezényletére, belszervezetére. Ugyanakkor a honvédség kiegészítése, újonclétszáma, szolgálati idejének meghatározása, elhelyezése és élelmezése felett az Országgyűlés döntött. Az ország védrendszerének megállapítása vagy átalakítása csak az Országgyűlés (a két országrész Országgyűlésének, illetve Bizottságának) beleegyezésével történt. [17] A hadsereg megosztásának a gondolatát így sikerült megakadályozni azzal, hogy engedélyezték a Monarchia két felében az önálló honvédségek felállítását. Ekkortól tehát valójában három hadsereg létezett, amelynek ráadásul más-más minis
ztériumokhoz tartoztak. Ez a három hadsereg, amelynek háború esetén egyetlen egységes főparancsnokság alatt kellett harcolnia, a valóságban eltérő szándékkal jött létre. A honvédséget a magyar uralkodó körök minden erejükkel a lehető legteljesebben igyekeztek kiépíteni, mint nemzeti haderőt, míg Bécsben mind a Landwehrt, mind a honvédséget másodvonalbeli kiegészítő résznek tekintették.
A nemzetek feletti császári és királyi hadsereg számára már a csak külsőségeiben meglévő monarchiában gyakorlatilag a nemzetek feletti császár személye jelentette az egyedüli összetartó tényezőt. Sajátos helyzet alakult így ki, mert a
z általános hadkötelezettségen alapuló modern milliós tömeghadsereg létrehozására való aspirációk a konzervatív dinasztikus állameszmével való keveredést mutattak. Ennek következtében hadsereg komoly vezetési problémákkal küzdött. Soknemzetiségű jellege mellett meg kellett kísérelni az egészet nemzetek feletti szintre emelni, hogy megfeleljen a birodalmi érdekeknek.[18]
Az 1867-es kiegyezés után a vezérkari szervezet kiépítése összefüggött a Habsburg-dinasztia állami és hivatalrendszerének sokrétű és bonyolult struktúrája átalakításával. Az állami és udvari hivatalrendszer, valamint a katonai hierarchia összefüggései azt mutatták, hogy a hadsereg és tisztikara szervesen beépült egyrészt az uralkodói udvartartásba, másrészt az állami hivatalrendszerhez tartozó központi katonai igazgatás szerveibe. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének legfelsőbb vezetése az uralkodó, I. Ferenc József „Őcsászári és apostoli királyi Felsége” kezében összpontosult. Ő volt a Monarchia összes fegyveres erejének legfelsőbb hadura, a birodalom első katonája korlátlan hatalommal és jogkörökkel felruházva.A császár személye
„Sohasem fogok lemondani a legfőbb hadúrnak járó jogokról és privilégiumokról”- a hadsereg már 1849 óta a császár személyes parancsnoksága alatt állott. Ferenc József az első katonacsá
szár II. József óta, abban reménykedett, hogy birodalmát a személyéhez hű bürokrácia és a hadsereg kettős pillérére építheti. Fennállása utolsó hét évtizedében mind a Monarchia, mind a hadsereg oly szorosan kötődött Ferenc József személyéhez, hogy érdekes lehet kitekintést tenni a császár személyiségére is. Az 1830-ban született Ferenc József Ferenc Károly főherceg legidősebb fia és Ferenc császár unokája volt. 1848 decemberében lépett trónra, miután erélyes édesanyja, Zsófia bajor hercegnő, Schwarzenberg miniszterelnök és a Monarchia vezető tábornokai kikényszerítették Ferdinánd császár lemondását. Ferenc József hatvannyolc esztendeig tartó uralkodására rányomták bélyegüket az 1848. évi drámai események. Egy vitathatóan törvényes lépés eredményeként került a trónra, hogy megmentse a hagyományra és a törvényre alapozott régi rendet; valóban a törvényesség legfőbb őre lett a birodalmában, ámde fiatal korában nem sokat habozott, amikor császári döntéssel eltörölt számos alkotmányt és törvényt. A Magyarország elleni háborúban győztes csapatai élén lovagolt a győri csatában, ámde a magyar sikerek láttán kénytelen volt megalázó segélykérő leve
let írni Miklós cárnak. Vagyis míg Ferenc József népszerű és sikeres hadvezérként tetszelgett, tizenkilenc éves korában tapasztalnia kellett hatalmának nagyon is valóságos korlátait.[21] Az anyja és legfőbb tanácsadói által biztatott Ferenc József eleinte úgy képzelte, egyidejűleg lehet egyesített és központosított birodalma uralkodója, miniszterelnöke és legfőbb hadura. Jóllehet önhitt és konok volt, fokozatosan ráébredt arra, hogy Ausztria elmaradott, belsőleg meghasonlott, katonailag pedig gyönge. S hogy mentse, ami menthető, elfogadta az 1867. évi alkotmányos rendezést, a dualista monarchia tervezetét. Ferenc József nem volt hajlandó tovább kísérletezni, ezért makacsul ragaszkodott az osztrák-magyar kiegyezéshez, még akkor is, amikor ennek további léte nyilvánvalóan megpecsételte birodalmának sorsát.[22] A hadsereg mindvégig az uralkodó autokratikus fennhatósága alatt maradt, lényegi kérdéseket nem befolyásolt a parlamentáris rendszer. A hadseregnek e patrimoniális jellegét egészen a végsőkig a feudális adminisztráció tartotta életben, még az általános hadkötelezettség bevezetését követően is. Szinte az alkotmányos korszakig érintetlen maradt a toborzás módszere. A toborzás nem volt alkalmas az állampolgári öntudat növelésére. Ferenc József jobboldali képen szemrevételezhető kalapja egyébiránt kurva jó.
A vezérkar kiépítése
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-es létrejöttét előkészítő időszak intenzív szakaszában, 1865-ben hozták létre a vezérkart J. Radetzky(1766-1858) marsall tapasztalatainak hasznosításá
val. Ez az időszak a hadseregépítés viszonylag dinamikus szakasza volt. 1852-ben Bécsben megnyílt a vezérkar szakiskolája, a Hadiiskola (Kriegsschule), amelynek első parancsnoka a magyar származású alsószopori Nagy László(1803-1872) ezredes, később tábornok volt. A tanintézet 1915-ig működött, amelyben több, mint 60 éven keresztül a soknemzetiségű birodalmi hadsereg magyar vezérkari tisztjeit is képezték. 1853-ban felállították a hadmérnöki-földrajzi kart, amelyet 1860-ban a Katonaföldrajzi Intézet állományába soroltak be. 1856-ban felállították a hadsegédi testületet.[23]
A katonai felső vezetés, Radetzky kezdeményezésére alapozva, az 1860-as évek elején ismerte fel az egymástól függetlenül létező és egymásnak nem kis gondot okozó hadsegédi testület és a főszállásmesetei törzskar egyesítésének szükségességét. Majd 1862. október 11-én hozott legfelsőbb határozat készítette elő az 1865. szeptember 22-én felállított vezérkart a két testület egyesítésével. Addig a legfelsőbb katonai a hadügyminisztérium kezében összpontosult, s a csapatok és intézmények között közbülső hatóságként a Tartományi Főparancsnokság működtek. Ezeknek a földrajzilag meghatározott hivatalos működési hatásköre megegyezett a Birodalom politikai beosztásával, a következők szerint: a hivatalos székhely Bécs volt Alsó-Ausztria számára; Prágához tartozott Csehország, Morvaország és Szilézia; Udinében székelt Lombardia, Venetia, Karintia, Krain, Küstenland és Tirol tartományi hivatala. Budához tarozott Magyarország, Nagyszebenhez Erdély, Lemberghez Galícia és Bukovina, Zágrábhoz Horvátország, Szlavónia és a horvát-szlavón katonai határvidék; Temesvárhoz a Bánát, a Szerb Vajdaság, valamint a szerb-bánáti határvidék. Végül Zárához(Zadar) tartozott Dalmácia.[24]
Az országban állomásozó gyalogság többnyire helyőrségekben (a korszak végén már javarészt kincstári épületekben), a fennmaradókat és a lovasságot viszont adózók házainál szállásolták és látták el. A családok békéjét zavaró, anyagilag és pszichológiailag is rendkívül terhes beszállásolás az országot a többi tartományhoz képest aránytalanul jobban sújtotta, mivel az országban több lovasságot tartottak, mint amennyit itt állítottak ki.[26] Növelte a feszültséget a lakosság és a hadsereg között, hogy lehetőség szerint más tartományokból való ezredekkel rakták meg Magyarországot (a magyar 32. gyalogezreddel viszont a forrongó Milánót). A többnyire német vagy szláv tisztek gyakran tisztességes kvártélyt is nehezen kaptak, nemhogy megfelelő fogadtatást az úri társaságban; bálok, egyéb társadalmi összejövetelek rendezésénél, főleg az Alföldön, célzatosan mellőzték őket. (Bonyolultabb volt lakosság és katonaság viszonya a Délvidéken, Erdélyben vagy hazánk évszázadok óta Bécs árnyékában élő nyugati szélein.)
A tisztikar
A tisztikar a korszak nagy részében a kiválasztás és a nevelés következtében nemzetek feletti, birodalmi jelleget mutatott, elsősorban a dinasztiához kötődött. Akik képtelenek voltak hazához-nemzethez kötődésüket levetkőzni, vagy háttérbe szorítani, azokat – mint pl.: Festetics Györgyöt vagy Laczkovics Jánost – kivetette a hadsereg. A megmaradtak közül sokan nem vesztették el hazájuk iránti hűségüket; tevékenységükkel a magyar hadügy előremozdítói kívántak lenni. Mások magyar eredetét már a csak a nevük jelezte, s a ténylegesen magyarul tudók egy része is a dinasztiának lett 
feltétlen híve. Ugyanakkor a magyar toborzású alakulatok idegen tisztjeinek egy része megtanult magyarul, s számos, az országban állomásozó vagy hazai származású, de nem magyar nyelvű tiszt tartott ki utóbb a honvédségben a végsőkig.[30] Megint más eset volt a magyar anyanyelvű, vagy magyar családokkal rokonságba került tisztek élete – akik nem is voltak kevesen, hiszen arisztokrácia és tisztikar szívesen házasodott egyenlő rangú, hasonló szemléletű családokkal.[31] Az ilyen vegyes nyelvű tiszti családok nagy része azt vallotta: „az osztrák katonának nincs hazája, csak legfelsőbb Hadura”, ergo császára. Többnyire még a hazafias érzelmű családok sem negligálták a messziről jött rokont, ha magyarbarátnak mutatkozott.
A civilek és a katonaság már említett feszült viszonyát plasztikusan festi le a következő eset: a félig magyar származású Ernst Wurmbrand gróf aki mint a 32-esek hadnagya írja: „a civilek gyűlölték [az osztrákokat], és mindent elkövettek ellenünk. (…) ilyen dolgaik persze elkeserítettek minket, és nagyon rosszul bántunk a civilekkel.” A milánói Scala első három sora a civileké a katonatiszteké volt, „e három zárt sorba civil abszolute nem ülhetett, hisz a civil lakossággal szakadatlanul hadilábon álltunk.” A legénységnek tilos volt egyedül az utcán járkálni, de a tisztek legalább párosával sétáltak. Ha Galíciában, Csehországban nem is volt ilyen heves a hadsereg és a civil társadalom ellentéte, parázslott még a forradalom hamujában. A forradalmakat leverő tisztikar a társadalmi bojkottot gőgös elzárkózással viszonozta, nemzetekfelettiségét hangsúlyoztatva. [33]
A tisztikar nemzetiségi megoszlása
A magyar, illetve a magyarországi születésű tisztek számaránya a császárai hadseregben a Napóleon bukása és az első világháború kitörése között eltelt száz évben viszonylag szűk határok között hullámzott. A magyar nemzet részesedése a tisztikarban a legkedvezőbb évtizedekben sem közelítette meg a magyar katonák vagy éppen magyar
állampolgárok arányát a hadseregben, sohasem volt több 13-14%-nál, viszont a szabadságharc utáni évtizedben sem süllyedt 6% alá. A magyarországi születésű tisztek aránya 20-30% között mozog, emelkedik a délszlávoké és a magyarországi németeké. Lényeges növekedést a magyar tisztek számában a honvédség fejlesztése okozott, ehhez még a polgárosodás, az általános hadkötelezettség, és a (német, illetve délszláv) asszimiláció is hozzájárult. Ugyanígy nem csökkent a magyar születésű tisztek aránya az önkényuralom éveiben sem. A szerbek és horvátok térnyerése 1848-1867 között hozzájárulhatott volna a „polgári” származású tisztek arányának gyors növekedéséhez, csakhogy ők voltak a legkevésbé polgárok a fogalom valódi értelmében.1895-től már hivatalos kimutatás készül a tisztikar nemzetiségek szerinti megoszlásáról. Eszerint a múlt század utolsó éveiben(1895-1899) a szerb és horvát aktív tisztek aránya a k.u.k. hadseregben már alig éri el a 3,5%-ot, századunk első éveiben 2,8%-ra csökken, 1905-1911 között átlag 2,4%-ra. Minden szakíró elismeri, hogy a délszláv gyalogostisztek 
számának ily mérvű csökkenése csapás volt a k.u.k. hadseregre. A horvátok növekvő passzivitása csak a világháborút megelőző években változott szerbbarátsággá – Miroslav Krleza ludovikás hallgató a Balkán-háború kezdetén Szerbiába szökött önkéntesnek, s nem volt egyedül; amikor Conrad vezérkari főnök 1912-ben preventív háborút követelt Szerbia ellen, egyik fő érve az addig oly lojális horvátok kétségbeejtő szerbpártisága. Nem ez volt az utolsó fordulat a horvát-szerb viszonyban, a magyar társadalom számára azonban a horvát nemzet középosztálybeli, tiszti rétegének végleges elszakadását jelentette évekkel Trianon előtt.[34] A hivatásos tiszti dinasztiák nagy része a világháborúig megmaradt a császár hűségén, de teljesen Bécshez kötődve – a magyarbarát horvát-szerb tiszti családok vagy eltűntek, vagy teljesen asszimilálódtak (Bakay, Sztójay, Solymossy, etc.) A magyarországi tisztek túlnyomó többsége a napóleoni időktől a világháborúig e négy nemzetből (szerb, horvát, német, magyar) rekrutálódott. Bár a román, rutén, szlovák nemzetiségű tisztek száma m
indig is csekély volt, arányuk a dualizmus éveiben még az 1867 előttihez képest is csökkent. A legnagyobb nemzetiségnek, a románoknak aránya a tisztikarban a hivatalos statisztika szerint 1895-1910 között 0,5-0,9% körül mozgott (ebben benne vannak a bukovinai románok is).
De még akkor is, amikor az általános hadkötelezettség bevezetésével a hadsereg látszólag parlamentáris ellenőrzés alá került, zöme, a gemeinsane Armee (közös hadsereg) alakulataiban (szemben az olyan helyi, területi alakulatokkal, mint az osztrák, magyar és horvát Landwehr vagy honvédség, melyek közelebbi kapcsolatban álltak a szűkebb hazával) a dinasztia kizárólagos hadserege maradt, s annak szellemét tükrözte. E hadsereg erőszakkal konszolidált ideológiája által feltámasztott állami szolidaritás kizárólag dinasztikus jellegű volt, s egyre inkább összeütközésbe került az egyes népek demokratikus és nemzeti öntudatával. A tisztek túlnyomó többsége mindvégig német volt, bár ez a németség nem jelentett nemzeti tendenciát, hanem – a közigazgatás és a diplomácia szerveihez hasonlóan – csak az egész Habsburg –monarchia „diplomáciai nyelvét” képviselte. „Ez a szellem, a patrimoniális Habsburg-állam szelleme más nemzetiségű tisztek körében is, akik – meglehetősen öntudatlanul –Ferenc József császár elvét követték: nem nemzetünknek, hanem a Habsburg-dinasztiának voltak fiai”.
A nacionalizmus effektusai
A Monarchia nemzeteinek többsége politikai megfontolásokból lemondott a nacionalizmus természet szerinti céljairól, az önálló államról, a nemzeti érvényesülést a soknemzetiségű államalakulat határai közt kereste. E magatartás részint a nemzetközi helyzet megítéléséből, részint a birodalmon belüli érvényesülés lehetőségeinek mérlegeléséből fakadt. A külső helyzet megítélésében a veszélyeztetettség tudata állott előtérben. A Monarchiában élő nemzetek a környező hatalmak terjeszkedésétől féltek, és arra a meggyőződésre jutotta
k, hogy önállóan, a Monarchia keretein kívül nem tudnának megállni az expanzió útjában. A Monarchián belüli nemzeti érvényesülés reményeit a sajátos etnikai összetételre, a nemzetek közötti bizonyos erőegyensúlyra alapozták, amely feltételezéseik szerint egyetlen nemzet számára sem zárja ki a korlátozott szuverenitás gyakorlását. A belátásnak, a tapasztalatnak, az érdekegyezésre inspiráló szubjektív tényezőnek azonban olyan a természete, hogy az idők múlásával változhat, és nemcsak a ragaszkodásra, hanem az érdekek szétválasztására is ösztönözhet. A századvég generációja számára már korántsem volt axióma sem a Monarchia szükségességéről, sem a Monarchián belüli érvényesülés lehetőségeiről korábban kialakított vélemény. A véderőtörvény parlamenti vitája alkalmával megmutatkozott, hogy a magyar lojalitás sem magától értetődő. A nemzeti és állami érdekek diszharmóniája távlataiban katasztrofális tünet volt, de közvetlen kihatásaiban is súlyos következményekkel járt: csökkentette az állam külső megnyilvánulásainak hatékonyságát. [36]Andrássy egy 1872-es konferencián a nemzeti lelkesedés hiányát taglalta, mely utóbbit legalább a közös haza megvédésének eszméjével gondolta feltámaszthatónak. A nemzeti lelkesedést életre kelteni és a közös védelem eszméjét erősíteni úgy lehetett a legjobban, ha nevén nevezik azt a hatalmat, amely a Monarchiát fenyegeti, és miután Oroszországot tekintették ennek a hatalomnak, az orosz veszély gondolatát állandóan ébren tartották. Persze ez a manipuláció nem öltött tömeges méreteket, mert a vezető garnitúra nagy része számára maga a nemzeti lelkesedés gondolata is merőben idegen volt. [38] Bosznia-Hercegovina megszállásához hozzájárult, hogy Sol
ferino és Königgratz óta olyan pszichológiai motiváció kellett, hogy a Monarchiának valami nagy tettel kell megmutatnia életképességét. Nyugtanalító tünetek nemcsak a határokon túl, a határokon belül is mutatkoztak. A nemzeti és állami érdekek lehetséges diszharmóniája, amely a sajátos soknemzetiségű struktúra következtében elméletileg mindig fennállott, a kilencvenes években kezdett formát ölteni. Az osztrák-német lakosság, a szám szerint legerősebb népesség, már eddig is nagyfokú közömbösséget mutatott, és utolsó határozott gesztusa 1871-ben a Németországgal való kibékülés kikényszerítése volt. Ettől kezdve nagyfokú érdektelenségével tűnt ki, és a Monarchia külpolitikájának nem tudott, de nem is akart irányt szabni. A Monarchia iránti érdektelensége a kilencvenes évek kezdetétől oly méreteket öltött, amely hovatovább a birodalom egzisztenciájára nézve is veszélyessé vált. A magyar nemzet és a birodalom kapcsolatában hasonló előnytelen változások következtek be. A Monarchiához való ragaszkodás helyett fokozatosan a nemzeti külön érdekek kerültek előtérbe. Magyarország és a birodalom kapcsolatait fölöslegesnek, a dualista berendezkedést károsnak nyilvánították. Az együvé tartozást fölöslegesnek, mert úgy vélték, hogy a megállapodott Európában kevésbé van szükség a Monarchia biztonságot nyújtó kereteire, a struktúrát károsnak, mert úgy látták, hogy a vámunió akadályozza a magyar gazdasági fejlődést, a közös hadsereg és a közös külpolitika pedig korlátozza a magyar szupremácia fenntartásához nélkülözhetetlen nemzeti-állami teljességet. A csehek a kedvezőtlen tapasztalatok ellenére ausztrofilek maradtak, a horvátok tovább táplálták a nagyhorvát illúziókat
, a lengyelek pedig tudták értékelni az oroszországinál és németországinál kedvezőbb állásukat. E népek lojalitása fontos tényező volt, de nem ellensúlyozhatta az osztrákok és magyarok erősödő közömbösségét. A nemzeti álláspontokban végbemenő változások eredményeként a Monarchia belső kohéziója tovább gyengült, és éppen akkor szigetelődött el a nemzeti közérzülettől, amikor Európa szerte tetőpontjához közeledett a legszélesebb társadalmi rétegeket megmozgató nacionalizmus.[40]
És bár 1867 óta a császár gyakorlatilag egyáltalán nem törődött korábbi szövetségeseivel, Magyarország nemzetiségeivel, ennek ellenére a nemzeti küzdelmek okozta növekvő nehézségek és veszélyek közepette a messzebbre látó bécsi körök mégis visszariadtak attól a gondolattól, hogy a hadsereget a mesterséges asszimiláció megteremtésére használják fel. Miképpen is nyilvánvalóvá vált, hogy mihelyt a hadsereget is áthatná ugyanaz a nacionalizmus, mint azokat a nemzetiségeket, ahonnan a katonák rekrutálódnak, a Monarchia véres polgárháborúk közepette hullana szét. Ezért legfőbb céljuk változatlan maradt: kizárólag Habsburg patriotizmussal tölteni el a hadsereget, a katonák nacionalizmusát pedig apolitikus nacionalizmus állapotában tartani: a nyelvi, családi, vagy legfeljebb faji nacionalizmus állapotában, amelynek semmi köze sincs az egyes nemzetek politikai vagy állami szinten zajló küzdelmeihez. Ez a törekvés hosszú időn át eredménye volt. A közös hadsereg valódi állam volt az államban, melynek „polgárai” – így kiváltképp a tisztek – elsősorban katonatársaik vagy ezredük, nem pedig nemzetük szellemét szívták magukba egy életen át. A császár változatlan merevsége, rugalmatlansága azonban fokozatosan növelte a nacionalizmus centrifugális erejét, s a Habsburg tudattal átitatott régi császári hadsereg mindinkább ellentétbe került nemcsak a magyar függetlenségi törekvésekkel, hanem a lassan öntudatra ébredő nemzetiségi mozgalmakkal is, melyek egyre jobban átérezték céljaikat az államélet minden területén.
A válság erősödő tünetei
Az 1867-es kiegyezéssel a Monarchia bár viszonylagos belső stabilitás állapotába jutott, az 1890-es évektől kezdődően azonban nagy erővel kezdtek jelentkezni a fentebb említett nemzetiségi mozgalmak. A Monarchia a fokozódó válság jeleit mutatta, amely a század elején elmélyült és állandósult. A háborús provokációk és a Monarchia felbomlással fenyegető belső válságok a dualizmust fenntartani akaró erők fegyverkezési ütemének gyorsítását igényelte. 1914 elejére a haderő békelétszáma 478000 főt
tett ki, amelynek a védkötelezettségi törvény kereteiben történő emelése éles vitákat váltott ki a politikai hatalmon belül.[44] Az osztrák-magyar hadvezetőség, konkrétan Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök céljaiban egy modern tűzfegyverekkel ellátott, erős gyalogsággal és tüzérséggel rendelkező tömeghadsereg megteremtése szerepelt, amelynek kizárólagos feladata a „Monarchia felbomlasztására törő erők” megsemmisítésében látta. Ugyanakkor maga is belátta: „A hadsereg szellemét illetően a nemzeti kérdés a leglényegesebb. Csak olyan hadseregben létezhet közös szellem és kötődés egy nagy, közös ügyhöz, amelyben mindegyik nemzetiség meg lehet győződve arról, hogy egyenjogúnak egy egyenértékűnek tekintik.”
A soknemzetiségű Monarchia tömeghadserege egyidejűleg mindazokat a gazdasági, társadalmi és politikai ellentmondásokat tükrözte, amelyekből a kiutat a dualista államszervezet vezetői a háborúban keresték. E sereg emberanyagát az általános védkötelezettség alapján a Monarchia valamennyi nemzetének és nemzetiségének hadköteles férfiai adták, akiknek száma 1918-ban elérte az 1,8 milliót.[46] A Monarchia fegyveres ereje nemzetiségi, eg
ymás nyelvét nem értő katonák halmaza volt, amelyet a dinasztia iránti lojalitás, a közös haza szeretetének ideológiája tartott egybe. A hadsereg nemzetiségi összetételének százalékos megoszlását pontos kimutatások hiányában csak hozzávetőlegesen lehetséges meghatározni(a tiszteket leszámítva): a katonák 24%-a osztrák (német), 18%-a magyar, 13%-a cseh, a többi horvát, lengyel, kárpátukrán, román, szlovák, valamint olasz volt. A hadseregben három szolgálati nyelvet használtak (német, magyar, horvát). Az említett nyelveken kívül ezred nyelvet is engedélyeztek.
Az egyre súlyosbodó nemzetiségi ellentétek a világháború kitörésének idején, majd a háború menetében a hadsereg fegyelmi állapotát mindjobban veszélyeztették, majd „aláásták”. A hivatásos tisztikar, a dualista államszervezet híveként a fegyveres erő fegyelmét kíméletlen eszközökkel igyekezett féken tartani. A legtöbb büntető szankciót az ún. „megbízhatatlan nemzetiségek” katonái ellen alkalmazták (csehek, románok, olaszok, délszlávok, ukránok, stb.) A hadvezetőség a nemzetiségi katonákkal szembeni atrocitásokat eltűrte.[47]
Az első világháború előtt Törökországot tartották Európa beteg emberének, de a Habsburg Monarchia is ugyanilyen joggal pályázhatott volna e titulusra: az uralkodó nemzet nem képezett az államban olyan számbeli többséget, amely lehetővé tette volna uralma fenntartását demokratikus eszközökkel a nacionalizmus korában.[48]
Az első világháború és a Monarchia felbomlása
1914 nyarán az Osztrák-Magyar Monarchia Németországgal szövetségben kirobbantotta a háborút, amely szenvedéseivel, megpróbáltatásaival még inkább kiélezte a nemzetiségi ellentéteket. A háború történetében nemcsak a hadieseményeket tartjuk számon, hanem a Monarchia népeinek nemzeti és állami függetlenségükért vívott harcát is. Az elszakadási kísérletek már a háború alatt megkezdődtek. Korfuban, 1917. július 20-án megállapodtak a szerbek és a horvá.png)
tok egy szerb-horvát-szlovén állam létrehozásáról. 1918. április 8-án a Monarchia nemzetiségi kongresszusra gyűltek össze Rómában, ahol annak az elhatározásnak adtak hangot, hogy nem hajlandók tovább a birodalom keretein belül élni, és önálló állam alakításának igényével léptek fel. Népek börtönének minősítették a Monarchiát, és ezenbelül kiváltképpen a hadsereget az elnyomó államgépezet eszközeként igyekeztek megjeleníteni. [49]
Továbbá kölcsönösen elismerték egymás jogát a függetlenségre és a nemzeti egyesülésre. Megállapodtak abban, hogy folytatják közös harcukat a saját államukban megvalósuló teljes függetlenség kivívásáig. 1918. október 5-6-án a Monarchia délszláv küldöttjei Zágrábban életre hívták a szlovénak, horvátok, szerbek nemzeti tanácsát, a három nemzetiség egységes államának létrehozását jelölte meg végső célként. Október 29-én a horvát-dalmát szábor nyilatkozatott tett: megszüntet minden további kapcsolatot. Ausztriával és Magyarországgal, s megalakítja a független horvát-szlavón-dalmát államot.[50]
A Monarchia végül nem kerülhette el sorsát, s alkotórészeire szakadt. Szinte pillanatok alatt megtörtént, október utolsó napjaiban az egyes országok és nemzetek sorra fordultak el, új államot alakítottak, vagy már a meglévőkhöz csatlakoztak. A Monarchiát, akárcsak a török birodalmat, a nemzeti elv robbantotta szét. Ugyanakkor nem jöttek létre a szó szoros értelmében vett „nemzeti államok”, hanem újabb – csak éppen kisebb – több nemzetiségű országok, vagy hiányos nemzeti államalakulatok. A hadsereg ebben az összefüggésben mintául is szolgálhatott volna a Monarchia közszellemének, a nemzeti ellentétek tapintatos kezelésére.
Felhasznált irodalom:
Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Bp., 1996.
Bencze László: A Monarchia katonai rendszere a forradalom előtt. in: Új forrás. 1998.5. 2.
Csabai Károly- Móricz Lajos: A honvédség a Monarchia közös haderejében. In: Új honvédségi szemle. 1991.153
Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918. Bp., 1993.
Diószegi István: Nemzeti törekvések és a dinasztikus velleitások az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikájában a 19. század utolsó harmadában. In: Aetas. 1994.2.
Farkas Márton: Katonai összeomlás és forradalom 1918-ban. A hadsereg szerepe az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásában. Bp., 1969.
Fried István: A Monarchia hadserege és a magyar irodalom. In: Új horizont. 1994.6-5. 22.
Galántai József: A Habsburg- Monarchia alkonya. Osztrák-magyar dualizmus. Bp., 1985.
Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században. Bp., 2005.
Hajdu Tibor: Oroszország és a Monarchia összeomlása. In: História. 1995.5-6.
Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály 1850-1914.Ferenc József magyar tisztjei. Bp., 1999.
Jászi Oszkár: A Habsburg Monarchia felbomlása. Bp., 1983.
Oroszi Antal: Az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkarának kialakulása és működése (1865-1918). In: Új Honvédségi szemle. 2000.5.54.
Szabó József János: A hadsereg felsővezetése az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868-tól az első világháború végéig. In: Társadalom és honvédelem. 1999.1.3.
Vermes Gábor: A délszláv törekvések a magyar nacionalizmus az Osztrák-Magyar Monarchiában. In: Aetas. 1994.2.
Zachar József: Hadsereg és társadalom a Habsburg-Monarchiában 1815-1914. Nemzetközi kollokvium, Strasbourg, 1991. június6-8. In: Hadtörténelmi közlemények. 1991.3.104.
[1]Bencze László: A Monarchia katonai rendszere a forradalom előtt. in: Új forrás. 1998.5. 2. 68.p.
[2]Szabó József János: A hadsereg felsővezetése az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868-tól az első világháború végéig. In:Társadalom és honvédelem. 1999.1.3. 50.p.
[3]Jászi Oszkár: A Habsburg Monarchia felbomlása. Bp., 1983. 215.p.
[5]Már magával a kiegyezéssel is számos probléma merült fel: az uralkodó német nemzet soraiban éppúgy jelen voltak a dualizmus ellenes áramlatok, mint a magyar közvéleményben, vagy a szláv nemzetiségekben. (Jászi Oszkár: A Habsburg Monarchia felbomlása. Bp., 1983. 181-194.p.)
[7]Zachar József: Hadsereg és társadalom a Habsburg-Monarchiában 1815-1914. Nemzetközi kollokvium, Strasbourg, 1991. június 6-8. In: Hadtörténelmi közlemények. 1991.3.104. 183.p.
[8]gróf Károlyi Mihálynak mondhatni igaza volt, mikor azt mondta, hogy a dualista rendszer két csata következményeként jött létre: Köninggrätz vetette meg az alapjait, Sedan pedig konszolidálta. In: Egy egész világ ellen. Bp., 1965.
[9]Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918. Bp., 1993. 68.p.
[10]Jászi Oszkár: A Habsburg Monarchia felbomlása. Bp., 1983. 179.p.
[11]Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918. Bp., 1993. 69.p.
[13]A vezérleti jogba beletartozott a hadüzenet joga is, a vezényleti jogba az álló hadsereget az uralkodó bármikor és bárhova irányíthatta. A belszervezetre vonatkozó jogban a kiállított hadsereg összes belső kérdése bennfoglaltatott, így a tisztek kinevezése, a belső szerkezet meghatározása, a szolgálati nyelv megállapítása, a fegyelmezés, etc.
[14]A véderőről szóló törvény szerint a közös hadsereg hadilétszáma 800 ezer, a honvédség és a Landwehr hadilétszáma 200-200 ezer fő. A közös hadsereg újoncszükségletéhez Magyarország 42,1%-al járult hozzá.
[15]Galántai József: A Habsburg- Monarchia alkonya. Osztrák-magyar dualizmus. Bp., 1985. 102.p.
[17]Csabai Károly- Móricz Lajos: A honvédség a Monarchia közös haderejében. In: Új honvédségi szemle. 1991.153.16.p.
[18]Szabó József János: A hadsereg felsővezetése az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868-tól az első világháború végéig. In: Társadalom és honvédelem. 1999.1.3. 51.p.
[19] A hadügy keretei és a hadsereg felépítése a régi maradt, csupán annyi feladatváltás történt, hogy immár egyfajta belső biztosítási funkció került előtérbe. Ez indokolta az egyes ezredek széttagolt elhelyezését és az állandó gyakorlást, gyakori helyőrség váltást.
[20]A Habsburg-ház főhercegeinek, hercegeinek kötelező volt a katonáskodás. Az egyenruha a példamutatás, a dinasztiahagyományainak ápolása, az összetartás, a Viribus Unitis (egységben az erő) kifejezésének szimbóluma volt, melynek egyik pillére a hadsereg, s ennek gerince és idegrendszere a császárhű tisztikar volt. A legfelsőbb udvari méltóságok az arisztokrácia válogatott személyeiből álltak, akiknek zöme szolgálaton kívüli tábornok, illetve törzstiszt volt
[21]Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918. Bp., 1993. 61.p.
[23]Oroszi Antal: Az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkarának kialakulása és működése (1865-1918). In: Új Honvédségi szemle. 2000.5.54. 117.p.
[25]A Magyar Korona országai a negyvenes évek években 15 ezer sorgyalog- és 11 huszárezredet (regiment) voltak kötelesek kiállítani egyenként 3700-3900, illetve 1700-1800 főnyi békelétszámmal.[25] A kor egészében az ország 64-75 ezer fő reguláris katonát tartott el, a határőrvidékkel együtt összesen 116-122 ezret, mely a birodalmi sereg harmadát tette ki.
[26]Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században. Bp., 2005. 121.p.
[27]Nyilvánvaló, hogy az ilyen és ehhez hasonló eljárások nem növelték a lakosságban a Habsburg-hadsereg iránti szeretetet. Különösen a magyar nép szemében tűnt ez a gyakorlat az idegen uralom és társadalmi elnyomás megnyilvánulásának, s ezt a gondolatot faluról falura terjesztették.
[28] Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály 1850-1914.Ferenc József magyar tisztjei. Bp., 1999. 14.p.
[29]A megváltozott társadalmi körülmények között szükségszerűvé vált az új szervezés, az új kiképzés, az új harcászati elvek alkalmazása. Így lehetségessé vált az önkéntes szolgálat is, amely lehetővé tett a polgári erőknek, és az értelmiségek számára a tisztikarba való tömeges benyomulást.
[30]Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században. Bp., 2005. 123.p.
[31]Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály 1850-1914.. Ferenc József magyar tisztjei. Bp., 1999. 14.p.
[33]Hajdu Tibor: Tisztikar és középosztály 1850-1914.. Ferenc József magyar tisztjei. Bp., 1999. 14.p
[35]Jászi Oszkár: A Habsburg Monarchia felbomlása. Bp., 1983. 220.p.
[36]Diószegi István: Nemzeti törekvések és a dinasztikus velleitások az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikájában a 19. század utolsó harmadában. In: Aetas. 1994.2. 5.p.
[37]A magyarok félelmei a szlávok fokozódó szolidaritás-érzésétől a 19. század első feléből erednek, amikor az erősödő magyar nacionalizmus nemcsak Bécs bürokratikus centralizmusával került összetűzésbe, de a horvátok, szerbek és szlovákok ébredező nacionalizmusával is. A magyarok szemszögéből a pánszlávizmus fenyegetőnek tűnt, mert minden látszólagos önbizalmuk ellenére veszélyben érezték magukat: azt hitték, minden oldalról ellenség veszi körül őket.(Vermes Gábor: A délszláv törekvések a magyar nacionalizmus az Osztrák-Magyar Monarchiában. In: Aetas. 1994.2. 205.p.)
[38]Diószegi István: Nemzeti törekvések és a dinasztikus velleitások az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikájában a 19. század utolsó harmadában. In: Aetas. 1994.2. 12.p.
[39]„Miután a gyenge török kormány a nagyhatalmak ismételt sürgetése dacára sem volt képes, de nem is akart a két tartományban a keresztények óriási kárára szüntelen dúló rendzavargásoknak, kegyetlenkedéseknek és mészárlásoknak véget vetni, a berlini kongresszus az akkori osztrák-magyar külügyminiszternek, Andrássí Gyulának javaslatára 1878 évi június 28.-án megbízást adott Ausztria-Magyarországnak a két tartomány megszállására és kormányzására.” (Doberdoi Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. Huszonkettedik rész. I. Ferenc József háborúi 1848-1882. Bp., 1942. 462.p.)
[40]Diószegi István: Nemzeti törekvések és a dinasztikus velleitások az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikájában a 19. század utolsó harmadában. In: Aetas. 1994.2. 33.p.
[41]Jászi Oszkár: A Habsburg- Monarchia felbomlása. Bp., 1983. 222.p.
[43] Jászi Oszkár: A Habsburg- Monarchia felbomlása. Bp., 1983. 224.p
[44]Farkas Márton: Katonai összeomlás és forradalom 1918-ban. A hadsereg szerepe az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásában. Bp., 1969. 16.p
[45] Jászi Oszkár: A Habsburg- Monarchia felbomlása. Bp., 1983. 224.p
[48]Hajdu Tibor: Oroszország és a Monarchia összeomlása. In: História. 1995.5-6. 17. 13.p.
[49]Fried István: A Monarchia hadserege és a magyar irodalom. In: Új horizont. 1994.6-5. 22. 105.p
[50]Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Bp., 1996. 187.p.
Ha már a japán agresszióról esett szó, akkor ímhol egy régebbi recenzióm az egyik legjelentősebb XX. századi kínai író, Ba Jin egy alkotásáról, az örök élet tornyáról, melyet az előző poszt által szült történelmi szituáció ihletett.
apok munkavégzései, és vándorlások alkalmával. Az első elbeszélés a mű címét viselő örök élet tornya. A kulcsszereplő a császár, kinek gazdagsága és hatalma végtelennek tűnik, ám korának előrehaladtával emberi létének korlátaiba kénytelen ütközni. E felismerését követően már csak közelgő halálának gondolata foglalkoztatta: korábbi évtizedes boldogsága örökre szertefoszlott. A halhatatlanság elérése vált legfőbb törekvéséé. Ennek érdekében először küldöncöket bocsátanak útra a birodalom különböző, a császári rezidenciától távol eső vidékeire, a császári szemszögből plasztikus képet adva „semmirekellők", azaz a nép által lakott területekre. Az égész ország bejárása után egy legenda vet szárnyat, miszerint valaha egy huszonhét emeletes toronyban volt elrejtve az örök élet esszenciája, ám az összeomlott. A küldöncök eredménytelenül tértek vissza, a császár éktelen haragra gerjedt s többet ki is végeztetett közülük. A császár állapota folyamatosan csak romlott: a nagyhatalmú miniszterek a „rongyos és szomorú" aljanépet tették felelőssé. A nép sanyargatásával sem javult az uralkodó betegsége. Ekkor egy öreg miniszter felvetette az örök élet tornyának újbóli megépítését, mely a császár türelmetlensége miatt képtelen vállalkozásnak bizonyult: mindössze egy esztendő alatt huszonhét emelet felhúzása. A miniszterek és tábornokok a feláldozható „semmirekellő" nép nagy számából adódóan elrendelték az építkezés elkezdését. Szerte a birodalom teljes területéről özönlöttek az emberek, a teljhatalmú császár parancsának végrehajtására. Az iszonytató körülmények közepette, a hidegtől, éhségtől, meggyötörtségtől egyre csak hullott az aljanép. De mégsem törtek meg: a kínkeserves munka közben is folyton dalukat énekelték, melyből bánatuk tört elő. A megtébolyodott császár hiába ölette halomra a nép fiait, énekük akkor sem szűnt meg. A haldokló császár népes kíséretével végül eljutott az elkészült toronyba, mely váratlanul inogni kezdett, és omlásnak indult. A hűségesnek vélt talpnyaló miniszterek, tábornokok, ágyasok, mindenki-ki életében legfőbb éltetői voltak a császárnak- saját élete megmentésére törekedett; nem törődve az ekkor már semmilyen hatalommal nem bíró császárral. A nép utolsó erejének kihasználásával épített torony, a zsarnokságot jelképező torony összeomlott. A fia kérdésére –mi szerint hogyan dőlhetett össze e csodás épület- reagálván az apa válaszában ott rejlik a megoldás, és a bírálat is egyben: „a homokra épített tornyok sohasem állnak biztosan" mely allegorikus célzattal élve a kíméletlen elnyomás általi erők felhalmozódásának magától értődő bukását vonja maga után. A második elbeszélésben, a torony titkában a gyermek fantáziáját megragadó örök élet tornya jelenik meg ismét. Egy látomásszerű álomvilágba kalauzolván mutatja be Ba Jin a képzeletbeli építmény varázslatos gazdagságát, és mindennek tulajdonosát, a könyörtelen, rátarti uralkodót, ki óriási vagyonával sem tudja lenyűgözni az apja iránt esedező gyermeket. A fényűző torony emeletein haladva a császár által elnyomott népek tömegeibe ütköznek: ágyasok, rabok, szolgák, kik mind az őrült uralkodó kegyétől függnek. A huszonegyedik emelet elérésekor a fiú végre rátalált halálra váró apjára, ki az elhalt toronyépítők titkának birtokában van, mely által elpusztítható az oly sok szenvedés árán elkészült építmény. A titok felfedte előtt azonban véget ér az álom. Az elbeszélés hatásos jelenetei az erkölcsi világrend válságát is kifejezésre juttatják: a korlátlan hatalommal rendelkező
császár kezébe van minden alattvalójának élete, egy személyben dönt sorsukról. A nép egyszerű fia azonban haláláig szembeszállva is képes kitartani fogadalma, a torony titkának őrzése mellett. A harmadik elbeszélésben, a Láthatatlanná tevő gyöngyben egy ártatlanul bebörtönzött falusi tanítót vádolt meg áruló barátja azzal, hogy lázadást szított, amit egy varázslatos gyöngy birtokában hajthatott végre. A válogatott kínzások ellenére sem tudtak vallomásra bírni. A hivatalok erre házát is átkutatták, de nem akadtak a gyöngy nyomára. A tanító fia megpillantotta a gyöngyöt, majd a hivatalnokoktól való félelem miatt lenyelte azt. Ezt követően sárkánnyá változott, anyja elvesztette ezzel fiát. Az utolsó történetben egy csodálatos fa elevenedik meg, mely a tövében menedékre lelt fiatalok kétségbeejtő helyzete, a megdöbbentő igazságtalanságok- a társadalom csúcsán lévő császár, és az általa nyomorba taszított nép- érzékelésével váratlanul kitörve adja elő a választ; mely a szerző tulajdonképpeni ítélete saját kora felett. Az elbeszélések vonzerejét a benne szereplő cselekvő „hősök” megrajzolása jelenti, kiket Ba Jin példaképpé téve a nép számára, dacolnak bárminemű elnyomással szemben. Az 1937-től kezdődő japán agresszió[6] miatt szükség is volt erre: a honvédő forradalmárok, és az idegen elnyomás ellen küzdő nép erőt merítsen e mű történeteiből. 
apok munkavégzései, és vándorlások alkalmával. Az első elbeszélés a mű címét viselő örök élet tornya. A kulcsszereplő a császár, kinek gazdagsága és hatalma végtelennek tűnik, ám korának előrehaladtával emberi létének korlátaiba kénytelen ütközni. E felismerését követően már csak közelgő halálának gondolata foglalkoztatta: korábbi évtizedes boldogsága örökre szertefoszlott. A halhatatlanság elérése vált legfőbb törekvéséé. Ennek érdekében először küldöncöket bocsátanak útra a birodalom különböző, a császári rezidenciától távol eső vidékeire, a császári szemszögből plasztikus képet adva „semmirekellők", azaz a nép által lakott területekre. Az égész ország bejárása után egy legenda vet szárnyat, miszerint valaha egy huszonhét emeletes toronyban volt elrejtve az örök élet esszenciája, ám az összeomlott. A küldöncök eredménytelenül tértek vissza, a császár éktelen haragra gerjedt s többet ki is végeztetett közülük. A császár állapota folyamatosan csak romlott: a nagyhatalmú miniszterek a „rongyos és szomorú" aljanépet tették felelőssé. A nép sanyargatásával sem javult az uralkodó betegsége. Ekkor egy öreg miniszter felvetette az örök élet tornyának újbóli megépítését, mely a császár türelmetlensége miatt képtelen vállalkozásnak bizonyult: mindössze egy esztendő alatt huszonhét emelet felhúzása. A miniszterek és tábornokok a feláldozható „semmirekellő" nép nagy számából adódóan elrendelték az építkezés elkezdését. Szerte a birodalom teljes területéről özönlöttek az emberek, a teljhatalmú császár parancsának végrehajtására. Az iszonytató körülmények közepette, a hidegtől, éhségtől, meggyötörtségtől egyre csak hullott az aljanép. De mégsem törtek meg: a kínkeserves munka közben is folyton dalukat énekelték, melyből bánatuk tört elő. A megtébolyodott császár hiába ölette halomra a nép fiait, énekük akkor sem szűnt meg. A haldokló császár népes kíséretével végül eljutott az elkészült toronyba, mely váratlanul inogni kezdett, és omlásnak indult. A hűségesnek vélt talpnyaló miniszterek, tábornokok, ágyasok, mindenki-ki életében legfőbb éltetői voltak a császárnak- saját élete megmentésére törekedett; nem törődve az ekkor már semmilyen hatalommal nem bíró császárral. A nép utolsó erejének kihasználásával épített torony, a zsarnokságot jelképező torony összeomlott. A fia kérdésére –mi szerint hogyan dőlhetett össze e csodás épület- reagálván az apa válaszában ott rejlik a megoldás, és a bírálat is egyben: „a homokra épített tornyok sohasem állnak biztosan" mely allegorikus célzattal élve a kíméletlen elnyomás általi erők felhalmozódásának magától értődő bukását vonja maga után. A második elbeszélésben, a torony titkában a gyermek fantáziáját megragadó örök élet tornya jelenik meg ismét. Egy látomásszerű álomvilágba kalauzolván mutatja be Ba Jin a képzeletbeli építmény varázslatos gazdagságát, és mindennek tulajdonosát, a könyörtelen, rátarti uralkodót, ki óriási vagyonával sem tudja lenyűgözni az apja iránt esedező gyermeket. A fényűző torony emeletein haladva a császár által elnyomott népek tömegeibe ütköznek: ágyasok, rabok, szolgák, kik mind az őrült uralkodó kegyétől függnek. A huszonegyedik emelet elérésekor a fiú végre rátalált halálra váró apjára, ki az elhalt toronyépítők titkának birtokában van, mely által elpusztítható az oly sok szenvedés árán elkészült építmény. A titok felfedte előtt azonban véget ér az álom. Az elbeszélés hatásos jelenetei az erkölcsi világrend válságát is kifejezésre juttatják: a korlátlan hatalommal rendelkező
császár kezébe van minden alattvalójának élete, egy személyben dönt sorsukról. A nép egyszerű fia azonban haláláig szembeszállva is képes kitartani fogadalma, a torony titkának őrzése mellett. A harmadik elbeszélésben, a Láthatatlanná tevő gyöngyben egy ártatlanul bebörtönzött falusi tanítót vádolt meg áruló barátja azzal, hogy lázadást szított, amit egy varázslatos gyöngy birtokában hajthatott végre. A válogatott kínzások ellenére sem tudtak vallomásra bírni. A hivatalok erre házát is átkutatták, de nem akadtak a gyöngy nyomára. A tanító fia megpillantotta a gyöngyöt, majd a hivatalnokoktól való félelem miatt lenyelte azt. Ezt követően sárkánnyá változott, anyja elvesztette ezzel fiát. Az utolsó történetben egy csodálatos fa elevenedik meg, mely a tövében menedékre lelt fiatalok kétségbeejtő helyzete, a megdöbbentő igazságtalanságok- a társadalom csúcsán lévő császár, és az általa nyomorba taszított nép- érzékelésével váratlanul kitörve adja elő a választ; mely a szerző tulajdonképpeni ítélete saját kora felett. Az elbeszélések vonzerejét a benne szereplő cselekvő „hősök” megrajzolása jelenti, kiket Ba Jin példaképpé téve a nép számára, dacolnak bárminemű elnyomással szemben. Az 1937-től kezdődő japán agresszió[6] miatt szükség is volt erre: a honvédő forradalmárok, és az idegen elnyomás ellen küzdő nép erőt merítsen e mű történeteiből. 
.png)