Egy székely szabólegény kalandjai

Gyerekkoromtól kezdve mindig is nagy érdeklődést mutattam a földrajzi felfedezők, pionírok, világvándorok és kalandorok iránt, kik származásukra, vagyoni helyzetükre való tekintet nélkül indultak neki egy veszélyekkel teli, nagyon is bizonytalan, ugyanakkor feltárulkozásra váró új, izgalmas világba, hogy aztán csodás felfedezéseket tegyenek. Régmúlt idők utazói, régmúlt idők erkölcseivel és bátorságával, a hétköznapi emberek számára elképzelhetetlen régiókon, vad tájakon életüket kockáztatva vágtak neki a homályos térképfoltoknak, a szerencsésebbek feje fölé a siker font koszorút, míg mások életüket áldozták ismeretlen tájakon. Ezeket az embereket tekintem igazából példaképemnek, s közölük is elsősorban Jelky Andrást, kinek a képen látható szobra, a vándorbottal kezében a glóbuszon lépkedő szabólegény már szimbólummá vált. Szeretnék én is ilyen vándor lenni. Csak úgy, játszi könnyedséggel járni-kelni a világban, mint a vándorok. "Vándor vagy, és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréshez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy"- mondotta Márai Sándor.Ha valaki, hát Jelky maradéktalanul eleget tett Márai intéseinek, ehhez azonban érdekes tudni életútját is. A bajai szabómester kisebbik fia maga is édesapja foglalkozását kívánta űzni a családi hagyományoknak megfelelően. S a korabeli céhes viszonyok szerint peregrinációra adta fejét, és 1754. március 13-án nekivágott az akkori világ fővárosának, Párizsnak. Gyalogszerrel. Már pusztán e ténybe lehetetlen a mai embernek belegondolni, én már Sülysáp után elvesznék az autópályát követve; holott még nagyapámék gyerekkorukban gyakorta gyalog jártak Kókáról fővárosunkba, 40 kilométer azért ily mód nem kis táv. Jelky meg Párizsnak vágott lábbusszal több, mint 250 éve. Ezt nevezem én bátorságnak. Bár Párizsba indult, de nem juthatott el oda egy váratlan verbuválás kapcsán. A császárváros Bécset követően Prágába ment, majd német földön haladt tovább Drezdát, Lipcsét, Nürberget érintve, majd Aschaffenburgba került, hol sor kerül az erőszakos sorozásra Nagy Frigyes porosz király seregébe. Következő állomása Rotterdam volt, hol egy hollandus emberkereskedő csalta fel hajójára, megmutatni a hajón fellelhető cuccokat, csak aztán egy véletlenül pont beesett egy a hajó fedélzetén lévő csapóajtón 85 társa közé... Boonekamp Richárd névre hallgatott a holland emberkufár, ki Kelet-Indiába kívánta transzportálni az ember-árut, ám az Atlanti-óceánon egy végzetes viharba keveredtek, a mindössze néhány főt számláló életben maradt hajótörött közt volt Jelky András is. A tengeren hánykódva végül megpillantották egy angol hajó fedélzetéről, ennek köszönhette életét. Az angol hajó pediglen az akkor holland kézen lévő gyarmatra, Surinamebe tartott, hol egyébként kedvenc futballjátékosom, Edgar Davids született. Az ott uralkodó klíma azonban korántsem volt játékos, s mindenképp szabadulni akart székely szabólegényünk Paramaribó kikötőjéből, és sikerült is neki egy portugál hajó fedélzetén 1756 tavaszán visszajutni Lisszabonba, Európába. Itt azonban nem lelt munkát, s jólelkű csövesek tartották életben, míg rá nem tette lábát egy Máltára tartó vitorlásra. Desztinációjukat azonban nem érhették el, miképpen arab kalózok ütöttek rajta riptik az ő fregattjukon. Jelkynek eddig tartott nagy szabadsága, és már vitték is Algériába, így tudósít Afrikában eltöltött első napjairól: "Mindenfele tarkabarka sokaság járkált, kavargott és kiabált érthetetlen nyelven, rikító színű öltözékek kápráztatták el a szemet és terhes, kábítóan fűszeres illat töltötte meg a levegőt" A fekete-kontinensen megismerkedhetett a rabszolgák mindennapjaival, lévén maga is az volt. De nem sokáig tűrte a rabigát, s egy hajmeresztő kaland során sikerült megszöknie fogva tartói tömlöcéből, újfent egy portugál hajó fedélzetén Afrika megkerülésével, 1757. májusában a kínai portugál gyarmat, Makaó földjére lépett. Nem nagy jövő várt rá. Különösen, hogy akaratlanul is megsértett egy meglehetősen magas méltóságú mandarint, amiért jött megint a dutyi -amit el lehet képzelni... Ámbár szokásosan nem hosszú ideig itt sem volt rab madár, hisz a császári helytartó közbenjárásának köszönhetően szabadon bácsáták. A trip következő állomása Kanton, egy holland kereskedelmi telep, hol megélhetés végett kénytelen volt ismételten katonának állni, zsoldosnak szegődött. Így juthatott el holland Kelet-India gyarmati fővárosába, Batáviába, a mai Jakartába, ergo Jáva szigetére. Az ottani helytartó, Peter Albert van der Parra bizalmába fogadta, mentesítette a katonai szolgálat alól. Sőt, miután megtudta igazi foglalkozását, szabóműhelyt is nyithatott. Élete végre kezdett konszolidálódni, különösen, hogy egy jómódú gyarmatos család leányát, Elisabet Sequint vette nőül. Kitűnő munkájával, világlátott tapasztalataival, megnyerő modorával csakhamar nagy tekintélyre tett szert. Ráadásul a gyarmati hadsereg tisztjeként számos vállalkozást, missziót hajtott végre, csak úgy másodállásban. Ő lészen az első hazánkfia, ki Srí Lankára, az Éden szigeteként emlegetett földi paradicsomba tehette lábát. Ott eljutott egyébként egészen a sziget szívébe, Dalida Maligawához, a "Szent Fog" templomához, hol a hagyomány szerint Buddha fogát őrizték. Ezt követően a mintegy hatezer kilométerrel keletebbre található Maluku szigetekre vezetett katonai expedíciót. A Fűszerszigeteken Ternate uralkodóval kellett kereskedelmi egyezményt kötnie, de ez is magában rejtett némi parát, lévén a sziget lakói fejvadászok voltak. Sikerült is kannibálok fogságba kerülnie, s a klasszikus metódusnak megfelelően bambuszketrecben hizlalgatták, a soron következő törzsi lakomára, mint fő-fogásnak szánva. Úgyse ettek még világvándort. De Jelky nem az a fajta volt, ki beletörődött sorsába, s hagyta volna magát lassú tűzön kondérba megfőni, ellenben azt életrajzírói sem tudják pontosan mily módon, de meglépett emberevő vendéglátóitól. Nem volt megállás, mint a Kelet-indiai társaság megbízottja hivatalos küldöttként ment tovább a felkelő nap országába, Japánba, szintén első magyarként lépve Nippon földjére. Itt is eredménnyel járt, újabb kereskedelmi szerződést köthetett. Utazásai és munkája következtében igencsak megbecsült polgárrá vált, titkos tanácsosi ranggal, valamint egy prosperáló szabóműhellyel büszkélkedhetett. Szeretett felesége váratlan halálát követően azonban eluralkodott rajta a honvágy, és elhatározta, hogy visszatér szittya földre. 1776. október 25-én indult haza, fia és lánya kíséretében előbb Amszterdamba, majd Bécsbe, végül 1778-ban Budára települt. Itt bőkezűen támogatta a fiatal mesterlegényeket, kik hozzá hasonlóan szakmai kalandtúrára adták fejüket. Az igencsak kalandos életű Jelky András egyike volt a XVIII. század kevés számú magyar világvándorának. Szinte az egész Földet bejárta tulajdon lábával, éppúgy, akárcsak szobrán látható. Távoli utazásainak híre honfitársainak is ablakot nyitott a nagyvilágra, s érdeklődést ébresztett a Föld egzotikus szegletei iránt. De szeretnék én is ilyen vándor lenni...

(Kubassek János: Útkeresők. Magyar utazók és földrajzi felfedezők. Bp., 2008. 16-19.p.)

Gondolatok a hazáról és az államról

Kissé csonkának éreztem legutóbbi bejegyzésem végét, hogy mit is jelent hát a patriotizmus, mi is hát a hazaszeret, s afféle kiegészítésképpen jöjjenek most a következő sorok, Márai Sándor gondolatai ezek, melyeket egészen igaznak vélek: "Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagad. A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban;ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mint nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.

Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, szereted-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te- szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon - inkább az államszeretről teszel tanúbizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha - férfiasan, kidüllesztett mellel - megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered."

Így már jobb.

Huszár-terminátor

Gyakorta hangoztatott szólás a "keményfejű magyar". De vajon honnan is származik e megilletés? Nos, történetesen Mecséry Dánieltől, a legendás harcostól, "generális őrnagytól", minden magyar huszárok példaképétől, elpusztíthatatlan terminátortól. Kőszegen született 1759. szeptember 29-én, a pozsonyi gimit követően joghallgatónak szánták, ám ő Bécsbe szökött Esterházy Miklós testőrkapitány ezredének szolgálatába, s innentől rohamosan felfelé ívelt karrierje. Prominens katonai képességekkel rendelkezett, s csakhamar regimentadjuntás lett gr. Alámásy Ignác lovassági tábornok mellett, majd 1783-ban gr. Esterházy Imre lovas generális ezredébe került hadnagyként. Ezzel az ezreddel jutott el Sziléziába, valamint Holland-Németalföldre. A harcmező legvitézebb harcosaként kíméletlenül ritkította az ellent, érdemei elismeréséül nem véletlen kapott Mária Terézia-rend lovagkeresztet. De nem volt megállás, őrnagy, majd alezredes lett, 1796-97-es években folyt harcok során már legendák övezték alakját, s így vetette bele magát az 1800-as évi Rajna-vidéki zúzdába, s bár megsebesült a vérontások során, sőt fogságba is került; végeredményben ebben az évben tüntették ki tábornoki méltósággal, s nevezték ki vezérőrnaggyá. Ám mindebből még nem világlik ki, miért is volt a legkeményebb fejű magyar, erre leginkább az 1805-ös eschenaui ütközet ad magyarázatot. Óriási túlerőben lévő francia dragonyosoknak rontottak neki "ősi,konok virtussal", s az utóvédharcok során a franciák persze legázolták őket, emberünk 14 sebbel borítva borult le lováról (e sebek egyenként is halálosnak számítottak egy átlag felhasználónak), de ami a legkeményebb, hogy ebből 9 csapás egyenesen a fejét érte; ebből kettő agyvelőig hatolt, kis híján széthasítva koponyáját, az egyik seb 14 cm-es, a másik 22 cm-es volt.Hetekig élet és halál közt evickélt, erős szervezetének s a gondos ápolásnak köszönhetően csodával határos módon azonban túlélte ezt az elképesztő rongálást. Már rég halottnak hitték, mikor hét hónap múltán újfent szolgálatra jelentkezett...Élete során összesen 13 lovat lőttek ki alóla, ő azonban -mint láthattuk- nem szarral gurigázott, s minden egyes alkalommal ismét visszatért a harctérre fanatikus voltából adódóan. Későbbi éveit tekintve 1815-ben udvari haditanácsos, 1819-ben belső titkos tanácsosi címhez jutott. 1823-ban, 65 évesen érte a halál 46 év katonáskodás után, jellemző magyar módon szegínyen, akárcsak a templom egerei. Hiába volt a legmagasabb katonai kitüntetések birtokában, a földbirtokból semmit se látott, csupán üres ígérgetéseket, hogy majd egyszer neked is lesz, haver. Ettől függetlenül neve halhatatlanná vált, még ha gyalázatos módon a kollektív emlékezetből ki is veszett. A bécsi Anatómiai Múzeumban ma is megtalálható összeszabdalt koponyája, amire az orvosok még napjainkban is álmélkodva tekintenek, valamint az itthoni Hadtörténelmi Múzeumban is van egy másolat. Érdemes megnézni.

(Ódon Imre: A legkeményebb (fejű) magyar huszár. In: Rubicon 2000. 5. 11. 34.p.)