Xuhui, baby!

Tomázs elvtársnak nem kell túlságosan megerőltetnie magát, hogy elviselhetetlen legyen - gondolhatták azt az egyetem tanulmányi osztályán, és furtonfurt obstrukcióm hatására visszatelepítettek a vágyva vágyott városrészbe, azaz a Xuhui campus kollégiumába. Ha el szeretnénk érni valamit Kínában, erőszakosnak kell lennünk. 

Nem, nem. 

Mondom erőszakosnak. Napról-napra, hétről-hétre, szívós deranzsálással akár a Nagy Fal téglái is lebonthatóak, nem beszélve a kollégiumi ügyek felelősének elhatározásán, hogy távol tartson minket minden pezsgés képzeletbeli kiindulópontjától, ergo a Xuhui negyedtől. 

Persze, már az elején megmondták, hogy deportálásom Minhangra pusztán átmeneti lesz. Mármost az átmeneti - zanshi (暂时) - szó a kínaiban igencsak kontextusfüggő. Jelen esetben, miszerint a Minhangon való ténykedésem csak átmeneti lesz, a 暂时 fordulattal élve a következő jelentéssel bír "tebizonyottfogszmegdögleni" (már amennyiben ezt sztoikus nyugalommal elhisszük, és nem teszünk a változtatásra irányuló erőteljes lépéseket). 

Noha már kezdtem egyre jobban megszokni Minhangot, azért minden szembe jövő embernek elmondtam, hogy meghurcoltak: elmondtam a metróban a jegypénztárosnak. Elmondtam a taxisnak, aki kihozott Minhangra. Elmondtam a minhangi tanulmányi osztályon a takarítónőtől kezdve minden egyes tanárnak. Elmondtam a koleszban minden ájínak (阿姨= portás/mindenes nénik megszólítása), minden nap reggel  - mikor elmentem, majd este - mikor megjöttem. Elmondtam a kolesz morózus portásának, aki rám se figyelt fapofával való tv-nézése közben. Elmondtam az éjszaka útmentén grillező ujgoroknak. Elmondtam a ba-s kínai "focistáknak", akikkel együtt rúgtam hétvégenként a bőrt. Elmondtam zöldség-gyümölcs árusoknak. Elmondtam mindenkinek, hogy volék sirolm tudotlon, sirolmol sepedik, búol oszuk, epedek. És mindemellett minden héten ad hoc jelleggel - ha már véletlenül úgyis arra jártam - bementem a Xuhui campus nemzetközi diákokért felelős intézetébe, üdvözölni az ott dolgozókat, illetőleg alkalmanként felolvastam egy éneket Dante Isteni színjátékából, a Pokol fejezetből. 

Talán ezért, talán más okból, de örömmel értesítettek, hogy legyek szíves takarodni a Xuhui campusra. Mostantól saját szobám van, bent a város közepében, mindenhez közel. Azóta elégedetten grasszálok fel s alá, az egész TO dühödten vonyít, farkat behúzva vicsorogva hunyászkodik. 

Ez csak vicc volt, mert még valaki képes elhinni. Egy a lényeg, visszatértem, három heti verítékes munkám eredményeképpen. 

Minhang

Hétfőn a hostelből összes ingóságommal egyetemben az egyetem Xujihui campusára el caminóztam, mert onnan rendszeres buszjáratok indulnak Minhangba, ergo gyorsnak és kényelmesnek tűnt kivándorlásom. Csakhogy a buszok szeptember 6-áig nem járnak délelőttönként, én meg reggel kilencre ott voltam; így sok czudar káromlás közepette ingóságaimmal újfent a metró felé vettem irányt, és kezdtem meg hosszú menetelésem a Minhang campusig. 

Maga a campus meglepően jó hely. Nagyságát tekintve ha kiterjedéseben nem is, de populációjában bizonnyal felette áll teszem azt Kókának (ami 4000-5000 lakossal bír). A campuson minden van, kórház, rendőrség, szupermarketek, műfüves focipályák lelátóval,  (Katjától kaptam egy eb-s focilabdát, ma nyomattunk is egy meccset kínai srácokkal), edzőtermek, teniszpályák, könyvtárak, tavak, folyók, parkok, bankok, posta, menzák, éttermek, léttermek, menetrend szerinti buszjárat a campus területén belül; egyszóval nagyjából minden. A kolesz is új építésű, többek között van hűtőm is, mely kiválóan alkalmas a csintaók fogva tartására. A sárga 14-esben vagyok, ha valaki netán megkívánna látogatni.

Az egyetem környéke szintén alapvetően az egyetem hallgatóira van kihegyezve, éttermek, kávéházak, kifőzdék, írószerboltok széles repertoárja várja az arra tévedőket. Van egy jó kis koreai kajázda, három japán, persze ezek mind erőteljes sinizált vonásokkal, a tulajok is kínaiak mindegyikben, de egész normális kosztokkal operálnak. Mellesleg nagyon pénztárca barát mód: ez az egész környék tiszta Nanjing-feeling, de nanjingi árakkal is egyszersmind, ami nem utolsó rangú. Ugyanis Shanghai belvárosában egy átlagos kocsmában egy shot-pohárkányi jobbfajta piáért el bírom cserélni havi ösztöndíjam; na nyilván ezt csak összevetésként írtam, hiszen minden tekintetben sokkal drágább, mint egy átlag kínai város, és nem kell veleszületett tehetség a pénzszóráshoz. Ezzel szemben itt legalább költséghatékony működést tudok kieszközölni. 

Végső soron mondhatni pozitívan csalódtam a környékben, ami teljesen rendben van, egy problémája van csak: ez nem Shanghai, hanem pusztán annak agglomerációjában elhelyezkedő települések egyike, a Bundot pediglen még a Hubble űrteleszkóppal sem lehetne látni innen. Vagyis ha visszajutok egyszer a Xuhui campus közelébe, hangot adván visszafogott lamentációmnak minden egyes irodában fel szándékozok borítani egy asztalt a rektori irodától kezdve a takarítok portájáig, hogy alkalmasint vissza is vehetnének. 

A szobatársam még nem érkezett meg, mindenesetre még otthon letöltöttem a 3 Inches of Blood legújabb albumát, miheztartás végett. Itt nem lesz j-pop, mandopop, kantopop, sem k-pop meg másegyéb effeminált lófasz (noha a Girl's Generation énekeseit nem fogom hazaküldeni, amennyiben egyszer jelen  eónban ímhol kötnének ki)  a Celine Diont pedig csak a volt vietnami szobatársamnak, Minfannak engedem meg hallgatni és énekelni, pontosabban vonyítani. 

Ma túlestem a beiratkozás első felén, de még az orvosi papírjaim leadása, a vízumom meghosszabbítása hátra van. Addig is tanulok új szavakat, utánanézek a tanároknak, meg várom az embereket, mert még csak most kezdtek szállingózni a koleszba. Remélhetőleg itt is kihúzom valahogy.