2009. december 28., hétfő

Nargile

Ha az oldalt látható igéző tekintetű Seherezádé nem is, legalább egy, a nappalinkba került nargile igyekszik kelet misztikus füstjébe, ködébe, mi több füstködébe burkolni szűkebb környezetét; ez okból gondoltam tömök egyet, előkotorom Bassnectar - Mystic Grooves, valamint a Deep Electric India albumokat, s közben összeollózok (Terebess, töriblog, etc.) ezt-azt történetéről.
A Közel-Keleten - és Nyugaton is egyre inkább- nagy népszerűségnek örvendő vízipipa valószínűleg India nyugati tartományaiban, a Pakisztánnal határos Rádzsasztánban és Gudzsarátban született meg. Innen terjedt el Kelet-Ázsián, Perzsián és a Közel-Keleten keresztül Egyiptomba, Észak- és Kelet-Afrikába, végül legnagyobb népszerűségre az Oszmán Birodalomban tett szert. A sokféle kultúrán keresztülhaladva a vízipipa szerkezete kisebb-nagyobb változtatásokon ment keresztül: hozzáadtak vagy elvettek belőle, míg végül elnyerte mai formáját.
A korai idők óta termesztettek az indiaiak kendert, és ezeket a növényeket orvosságként alkalmazták. Eredetileg csak a magját használták fel, amiből kannabisz-olajat nyertek. De idővel felfedezték a növény levelének egyéb hatásait, és bizony elkezdték kábító hatású szerek készítésére használni. A drogokat eredetileg erős érzéstelenítőként használták, de más növények és fűszerek hozzáadásával egyfajta pasztát készítettek belőle, amelynek rágcsálásával egy más világban való elmélyedés élvezetének szokását honosították meg. Mivel ezzel nem voltak megelégedve, megpróbálták a szer hatóanyagát eredeti összetételében magukhoz venni, ehhez különféle eszközökre volt szükségük. Ezen vágyak természetes eredményeként született meg a nargile, illetve annak őse.
A nargile előfutára a narcsil, amely egy Indiában honos kókuszfajta. Húsát eltávolították, majd a héjára lyukat fúrtak, ebbe pedig egy szalmaszálat tűztek- bámulatos az ember innovációs képessége. És ez volt az első formája a modern nargile ősének. A kókusz e fajtájának nevéből ered a kezdetleges eszköz neve, a narcsil.
A perzsák is megkedvelték ezt a szerkezetet, és továbbfejlesztették. Az eredetileg kókuszhéjból és tökből készült testet porcelán flaskával helyettesítették, és szalmaszál helyett egy puha, hajlékony részt adtak hozzá, amely leginkább öntözőcsőhöz hasonlított, és a szalmaszálnál sokkal praktikusabbnak bizonyult.
A dohány behozatalával és élvezeti cikként való használatával a perzsák elkezdtek ezzel az anyaggal is kísérletezni. Ehhez a vízipipa testére erősítettek egy tálcát, amelyben a dohányt tartották. Bronzból készítették, hogy elég erős legyen, és szer-nek nevezték, a perzsa „fej” szóból. Szintén a perzsák készítették először a dohánynak azt a fajtáját, amit ma vízipipából szokás szívni, és tömbekinek neveznek.
Az oszmánokhoz viszonylag későn jutott el a nargile. Bár pontosan nem ismerjük az idejét, valószínűleg azután került be, hogy a birodalom területén elterjedt a dohány, amelyet az angol kereskedők vittek be amerikai gyarmataikról.
A vízipipa a muszlim vallás előírásai miatt (miszerint minden tudatmódosító szer fogyasztása szigorúan tilos) sokáig tiltott eszköznek számított. Igazi népszerűségre csak azután tett szert, hogy a különféle drogokat dohánnyal váltották fel. A dohányfogyasztás effajta szokása a XVII. századtól kezdve valóságos őrületet indított el.
Nagy Szulejmán uralkodásának koráig nem voltak kávéházak az Oszmán Birodalomban. Ibrahim Pecsevi történetíró 1635 körül így számol be a kávéházak elterjedéséről:
„Egészen a 962. (1554-55) esztendőig sem az Allah által oltalmazott fenséges Konstantinápoly fővárosban, sem az oszmán földön másutt kávé és kávéház nem létezett". Körülbelül abban az évben érkezett a városba egy Hakam nevű fickó Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból; mindketten nagy üzletet nyitottak a Tahtalkalénak nevezett városnegyedben (a mai Isztambul kereskedelmi központja), és kávét kezdtek mérni. Ezek az üzletek gyülekezőhelyévé váltak a henyélőknek és élvhajhászoknak, úgyszintén néhány írástudó és literátor embernek, kik rendszerint húszan-harmincan jöttek össze. Egyesek könyveket olvastak, mások ostáblát játszottak és sakkoztak, megint mások új verseket hoztak magukkal, és irodalomról társalogtak. Azok, akik addig rengeteg pénzt költöttek baráti ebédmeghívásokra, rájöttek, hogy a társas együttlét örömeit egy vagy két akcsénak elköltésével is meg tudják teremteni. Oda jutott a dolog, hogy mindenféle munkanélküli és támogatást kereső tiszt, bíró és tanár meg a semmittevő üldögélők kijelentették, hogy nincs jobb szórakozó- és pihenőhely a kávéháznál, mely olyan zsúfolt lett, hogy sem ülő, sem állóhely nem maradt. Olyan híressé vált, hogy a magas hivatalok viselőit kivéve, még a nagy emberek sem állták meg, hogy el ne jöjjenek. Imámok, müezzinek és hipokriták mondták: "Az emberek rákaptak a kávéházra; senki nem jön már a dzsámikba!" Az ulemák azt mondták "Ördögi üzelmek hona az; még a boros tavernákba is helyesebb volna járni’. Különösen a prédikátorok tettek erőfeszítéseket betiltásáért….”
Végül azzal az indokkal, hogy naplopók és léhűtők gyülekezőhelyévé váltak, III. Murad betiltotta a kávéházakat. Jóval nagyobb veszélyt sejtettek valójában abban, hogy az összegyűlt emberek, értelmiségiek a kávéházakban eszmét cserélhettek, és esetleg a birodalom ellen szervezkedhette
A tiltást azonban sohasem sikerült teljesen betartatni, különféle kiskapukon keresztül továbbra is mértek kávét a városban, így a tilalmat fel is oldották III. Mehmed idején. Ezekben az években érkezett Angliából az Oszmán Birodalomba a dohány, amelyet eleinte orvosságként árultak, de miután bódító hatását felfedezték, már kizárólag e célból kezdték használni. Így azt lehet mondani, hogy a nargile az Oszmán Birodalomban a XVII. században terjedt el:
„Angol hitetlenek hozták be az 1009. évben (1600/01), és bizonyos nyirkos megbetegedések gyógyszereként adták el. Az élvhajhászok és kéjvágyók egyes képviselői kijelentették: "Íme, az öröm egyik forrása" és rászoktak. Rövidesen már nem csak az élvhajhászok dohányoztak. Még a nagy ulemák és más előkelőségek is rákaptak. A kávéházi csőcselék szüntelen füsteregetése miatt a kávéházakat kék füst töltötte be oly mértékig, hogy az ott tartózkodók már nem is láthatták egymást. A piacokon és a bazárokban is szinte összenőtt a pipa a kezükkel…”
A vízipipa több évszázados használata során az arab világ egyik legrégebbi tradíciójává vált férfiak körében. Ez a kikapcsolódást, relaxációt jelenti számukra, de alkalmanként tartalmasabbá teszik különféle társasjátékokkal is. Szinte minden keleti kávézóban van lehetőség vízipipázásra. Használata nem egyszerűen dohányzás, inkább szertartás, a dohányzás művészete. Használatakor a különleges gyümölcs ízesítésű dohány a pipa tetején levő tölcsérben van elhelyezve. A dohány tetején faszén izzik. A keletkező füst a tartályban levő vízen keresztül áramlik. A dohány aromája akár 1-1,5 óráig is élvezhető, (ami azért szerintem kicsit túlzás, bár jó minőségű szénnel, kerámiával, dohánnyal úgy hírlik megoldható). A szertartás után jóleső, ellazult érzés uralkodik el az emberen, ó igen. A nargile a dohányzás legjobb alternatívája, mivel a vízen átáramló füst mentes lesz több káros anyagtól, mire a tüdőbe jut. A nargile dohány nem tartalmaz kátrányt és nikotintartalma is alacsony. A vízipipa okozta tüdőrák kivételesen ritka. Ami örvendetes. (Bár ez utóbbin eléggé megoszlanak a vélemények, mindenesetre nem egy vitamininjekció, de hacsak nem Norbi updates Light tejfölös gombalevesen él az ember, akkor úgyis megdöglik).
Fontos tudni, hogy nem minden dohány alkalmas vízipipázásra, egyedül a kifejezetten erős, sötét színű iráni dohány. Ezt első lépésben többször átöblítik vízben, hogy veszítsen erejéből, majd datolyalével itatják át. Az igényesebb dohányokat végül gyümölccsel ízesítik Az ínyencek ezt azzal fokozzák, hogy friss gyümölcsdarabokat tesznek a víztartályba, még ízletesebbé téve a füstöt.
A nargile avagy sheesha használatának saját etikettje sok mindenre kitér, például kifejezett sértésként fogható fel, ha valaki a másik által szívott pipa izzó széndarabjáról gyújtja meg cigarettáját. Úgy gondolják, ez megzavarja az izzás ritmusát.
Manapság a nargile-bárok közösségi helyek, ahol az emberek összegyűlnek megbeszélni a napi politikát és a helyi eseményeket. Kuvaitban és Szaúd-Arábiában csak férfiak járhatnak ezekre a helyekre, és még néhány muszlim országban úgy vélik, hogy a pipa haram, azaz tiltott dolog a nők számára.
Van egy jordán közmondás, amely szerint, a nargile úgy néz ki, mint egy elegáns nő, akinek a keze a csípőjén nyugszik („Ki ez a hercegnő, aki a palotában áll csípőre tett kézzel?”). A pipa tetején lévő tálca hasonlít egy koronához, a pipa kerekded formás teste pedig egy női alakra hasonlít. A cső pedig egy női kar. Amit nem nehéz elképzelni. A palota pedig egy metafora arra az atmoszférára, amelyben pipázni szoktak, tudniillik puha párnákon vagy kárpitokon.
Az Oszmán Birodalomban a XIX. században a cigaretta elterjedésével a tömbekit főként nők szívták, hiszen számukra a cigaretta nem volt elérhető. Az oszmán uralkodóház női családtagjai is legtöbb idejüket vízipipázással töltötték. A XIX. század végén, a XX. század elején az előkelő török hölgyekről gyakran készült fotó vízipipájuk társaságában, amely elengedhetetlen kelléke volt a társas összejöveteleknek. Ma legyen az Irán, a Perzsa-Arab-öböl, vagy a Közel-Keleti országok, mindenütt pipáznak a nők, hol otthonukban, hol pedig a kávéházakban.
A XIX. század folyamán az európai államokba egyre jobban elterjedő orientalizmus-őrület következménye, hogy kifejezetten népszerűvé vált az európai elit nők körében. Fontos eszközévé vált az ötórai teázásnak és egyéb intellektuális összejöveteleknek, sőt, a XX. század elejétől nagy sikknek számított vízipipával fotózkodni. Napjainkban ugyan a cigarettázás népszerűsége és egyszerűsége csökkentette a nargile használatát, de aki valóban tudja értékelni a vízipipázás adta örömöket, az sosem cserélné le. Talán csak tizenöt tevéért, és Seherezádéért. "A cigaretta az ideges, rohanó, versenyző embereknek van… Amikor nargilét szívsz, van időd gondolkozni. Nyugalomra és toleranciára tanít, és megtanít értékelni a jó társaságot.” – tartják a törökök.
Arab, illetve muszlim írók, kiváltképpen egyiptomi, szíriai és libanoni intellektusok, gyakran említik visszaemlékezéseikben, leveleikben, hogy a kávéházakban milyen sok időt töltöttek nargilézés közben eszmecserével. Ez a szokás manapság kezd újjáéledni mind a Közel-Keleten, mind pedig kis fáziskéséssel ugyebár Európában is.
Ám a nyugati kultúrkörben, így hazánkban is előítéletesen viszonyulnak a vízipipához. A legtöbb emberben elő kép szerint ugyanis az arabok hasist és ópiumot szívnak belőle, ami nagyon ritka eset, hiszen nem csak vallási, hanem világi törvények szerint is tilos. A nyugati társadalmak is elfogadják lassan, hogy a nargiléből dohányt, és nem illegális drogokat szívnak.
A vízipipát hosszú évszázados fejlődése egy egészen rendkívüli eszközzé tette. Tagadhatatlanul nagy szerepet tölt be a muszlim társadalmakban, mint közösségalkotó tényező, valóságos életformaként van jelen a mindennapokban. A füstölés szerintem valamely veleszületett vágya az embernek, egyszerűen jó érzés füstokádó sárkányként funkcionálni. Mostanában valahogy furtonfurt pipázok, talán csak mert van, talán csak mert társítani lehet bármihez, legyen az könyv, film, zene, vagy szimplán a nagy büdös semmi.
Végezetül nem tudom miért, de valahogy kiegészítésképpen idekívánkozik még egy hastáncos is a végére:

No ezek után majd érkezik egy poszt a hastáncosokról is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése