Az utolsó napok
Nán
jīngban -Kína egyik legkibírhatatlanabb klímával rendelkező városában - a pokoli hőség elviselésének megkísérlésével teltek, több-kevesebb sikerrel.
Nán
jīng nyáron nem embernek való. De állatoknak sem. Talán egyes gombafajtáknak lenne egyedül létjogosultságuk e forrongó katlanban, ámde mégis közel 8 millió lélek gondolja úgy, hogy okvetlen itt kell ténykednie. Juli albérletében porciózott el, fejedelmi szálláshelyet biztosítva, mit ezúton is köszönök neki. A fennmaradó egy hetet arra szántam, hogy elzarándokoljak még azokra a helyekre, melyekre eleddig még nem tettem be lábam, ezekről külön bejegyzéscsokrok érkeznek majd. Ezenfelül elbúcsúztam a még
Nán
jīng-ban lévő - többnyire kínai barátaimtól -kivált
Tián
mì-től, s
Wáng-tól.
Tián
mì most átmenetileg egy full extrás apartmanban lakik, főnöke,a Finnigens Wake ír kocsma tulaja biztosítja számára pár hónap erejéig, mióta itt lakik, sokat lógtunk nála. Sajnálom, hogy szétmentek Ivan-nel, együtt ismertem meg őket még tavaly, s nagyon jó barátaim lettek, de meg sem kérdeztek, hogy szakíthatnak-e. Pedig nem engedtem volna őket.
Ergo most külön vannak, de ki tudja, mit hoz a jövő. Ivan közben el is költözött ki a picsába, az Andemen-en túlra, buszon vittük a könyvespolcát, ami mókás szituációkat hívott életre, mint a költözés maga. Ez is megvolt.
Csütörtök isten kegyelméből ingyenes sörpercek törzshelyünkön, az Ellen's-ben. Ellen's teljesen kihalt volt, csak mi voltunk, valamint a pusztulattól rettegő
Qīngdǎo-k. Apropó, semmi sem a régi: mostantól pusztán egy ingyenes sört lehet egyhuzamban kikérni, s az üveget is vissza kell vinni.
Wáng a legjobb kínai haverom, ő igazából korántsem egy tipikus kínai. Nagyon nyitott, s felvilágosult szellem, a legnagyobb jövő előtt álló kínai, kit ismerek. Még a déli,
Guìlín-i tripem során ütköztem vele a maratoni vonatúton, s azóta gyakorta összejártunk, országos cimborákká váltunk.
Ő egy biztos pont
Nán
jīng ban, az elkövetkező pár évben egészen biztosan itt lesz még. Az
Ellen's után
Wáng-ékkal és Juliékkal még egyszer idén utoljára az 1912-negyedbe infiltrálódtunk, s a
Mazzo-ba zúztunk, egészen a hajnal harmatába gázolva. Mazzo is különben kezd már olyan lenni, mint a Castle, legutóbb tömegverekedés csorbította hírnevét. Február óta nem is voltam: nem hiányzott. Ettől függetlenül még lecsekkoltuk egy ízben.
Pénteken okítottam utoljára négy-öt éves doktoranduszaimat, miután megtudták, hogy egy jó darabig - vagy talán egyáltalán nem - jövök újra, sírva fakadtak. Hogy örömükben, vagy bánatukban, nehéz megítélni, mindenesetre remélem, hogy az utóbbi okból kifolyólag, egészen meghatódtam. Persze órákon szartak rám, de legalább a végső órán eszükbe ötlött, mily jó fej is ez a Thomas - Candy, a kínai asszistens majd aprítja őket ezután.
Szombaton váltottam yent, és nem bírtam megállni, hogy vissza ne menjek még egyszer a Nánshīdà campusára, e tengernyi élmény mezejére, a "kelet legszebb campusának" tituált objektumára, mely valóságosan bukolikus környezetbe burkolja a Nánjīng Normal University-t.
Egészen kivételes évet töltöttem el itt.
Nán
jīng e bolgyó legjobb helye.
Nem kifejezetten szép, de igazi egyetemi város, s minden adott, mire egy liúxuéshēng-nek szüksége lehet. Hatalmas múltja van, ezernyi látnivalóval, emellett a szórakozásra sem lehet panasz. A képzés színvonala igen magas, marasztaló szóval nem lehet illetni, dicsérni annál inkább. Szívesen visszajönnék.
Gāotiě-re pattantam, még egyszer végigsimítottam pislantásommal a város ormótlan idomait, az ordibáló utca árusok kopasz fejét, a Xuánwǔhū-t, s az állomást. Eszembe ötlött, mikor tavaly ideérkeztem, totálisan esetlenül egy totál idegen világban, önkéntelenül is elmosolyogtam akkori önmagamon. Megválasztott ez az egy év Kínában, Nánjīngban.
