Raqs Sharqi

Nem tudok szakadni Kelet öleléséből - igaz, már több, mint három éve- , és nem is áll szándékomban, de ahogy ígértem jön egy szösszenet a hastáncról, mi minden fantáziát megmozgat. Nos, a világ egyik legrégibb múltra visszatekintő, s az alatt mi keveset változó tánca a hastánc. Kezdjük mindjárt azzal, hogy eleve téves fordítások egymásutániságban lett az eredeti arab raqs sharqi, szó szerint a Kelet táncából hastánc. Mikor is az első franciák a XIX. században közel-keleti túrára adták fejüket, meglepően konstatálták, hogy mit művelnek Seherezádéék, lévén az európai táncokban ismeretlen volt a törzs és a csípő külön mozgása, tévesen danse du ventre-nek nevezték, amely az angol tükörfordításban ugye belly dance, így a magyarban hastánc. Az elnevezés téves szókép, miképp a hastáncban a táncosnő egész teste aktív mozgásban van, beleértve az oly tipikus fej, váll és mellmutatványokat, melyeket lágy karmozgásokkal fűszereznek.

Gyökerei az ókori világ termékenységi szertartásaiban eredeztethetőek. Valamennyi ókori civilizációban az egyik legfontosabb istenségnek számított a Földanya Istennő, kinek fő profilja az újjáteremtés volt faji- és univerzum-szinten egyaránt. Ő felelt az évszakok váltakozásáért, a természet újjászületését, rajta múlott egy adott terület jóléte, a bőséges termés, gazdag állathozam, s maga a fajfenntartás. Azért ez egy meglehetősen felelősségteljes munkakör, és persze a Földanya sem szeremből dolgozott, fontos volt tehát kiengesztelni, áldozatokat mutatni be neki: az ókori emberek - számukra természetes módon- a fiatal lányok legszebb virágját ajánlották fel, no meg szolgálatukat is. És innen már egyenes út vezet az ún. templomi prostitúcióhoz, mely során előszeretettel deflorálták Kelet szépeit - ez egyébiránt e vonatkozásban szinte minden ókori társadalomban hasonló elven működött. Így a lányok feladata maradt a szent táncok végzése az istennő tiszteletére, és ezen termékenységi táncok érthető módon számos hastáji mozdulattal operáltak. Az ókori világban a vallásos és világi élet határjai egybemosódtak, együtt léteztek, így a templomi prostitúció teljesen bevett dolognak számított. Valójában ezek a lányok rendkívüli megbecsülésnek örvendtek a társadalmon belül, gyakorta külön privilégiumokkal. Indiában például a templomi táncosok, a dévadászik biztosították a klasszikus hastáncformák évezredeken átívelő töretlen népszerűségét. A vallásos és világi gondolkodás párhuzama a művészetekben is nyomon követhető, a lélek vágyakozását az istenséggel való egyesülés után, a szerelmesük utáni vágyakozással fejezték ki: ez egyértelműen benne van.
A hastánc eredeti értelmében napjainkban is kapcsolódik a termékenység gondolatához, Egyiptomban példának okáért ma sem képzelhető el esküvő hastánc nélkül, a fiatal párokról fényképet készítenek, ahogy a hastáncos nő hasára teszik kezüket, szimbolizálva ezzel a termékeny kapcsolat iránti vágyat.
Más vonatkozásban is kapcsolódik a termékenységhez, kivált a születései szertartásokhoz. Számos arab törzsben a szülő nőt körbevették a törzs nőtagjai, és ismétlődő hasmozdulatokat végezve táncoltak körülötte, mutatva ezzel milyen mozdulatokat végezzen szülés közben.
A hastáncot eredetileg éppen azért táncolják mezítláb, mert így alakult ki a közvetlen kapcsolat a Földanyával, és így lehet annak energiáit felvenni és közvetíteni.
Később, az ókori társadalmakban kikerült a tánc a templomokból a világi életbe, és egyre inkább szórakozásból, szórakoztatásból művelték. Az ókori Göröghonban a szegényebb családból származó lányok kimentek a piactérre, ahol az egyből fellelkesült közönség pénzt dobált az ügyes táncosoknak. Így gyűjtötték össze a hozományra való pénzt, és hogy azt biztos helyen tudják, felvarrták ruhájukra díszítésként. A pénzdobálás szokása a mai napig fennmaradt az arab országokban, és a mai táncosruhákat is gyakran díszítik az ókori pénzek mintájára aranypénz-utánzatokkal. Már az ókortól kezdve elkezdődött a professzionális szólótánc kialakulása. Az ókori Egyiptomban már léteztek hivatásos tánccsoportok, melyeket állami és családi ünnepeken is bevethettek. A hárembeli lányokat külön tanár tanította a táncra, mindazáltal neveltetésük részét képezte a különböző hangszereken való játszás elsajátítása, a művészetekben és tudományokban való jártasság. Egész koreográfiákat építettek fel számukra. Később alimahnek nevezték ezeket a lányokat (alimah = tanult nő), akik a japán gésákhoz hasonlóan társalgással, énekkel, tánccal no és esetenként szerelemmel szórakoztatták urukat. Általában az ókori Egyiptomot szokás a hastánc őshazájának tartani, ám az egyiptomiak jobbára szemlélői maradtak, és többnyire rabszolgákat béreltek fel saját szórakoztatásukra.
Az iszlám megjelenésével és elterjedésével ez megerősödött, hisz az megkötéseket tesz a zenével és a tánccal kapcsolatban. Ennek ellenére soha nem sikerült azt visszaszorítania. Egy kevésbé konzervatív csoport, a szúfik teológiája úgy tartja, hogy azok a dallamok, amik érzelmeket, boldogságot fejeznek ki, dícséretesek. A szúfik a legelterjedtebb iszlám misztikus irányzat képviselői, nevüket valószínűsíthetően a gyapjúból készült ruházatukról kapták (az arab sufi = gyapjúból való). És az ő nevükhöz fűzhető a dervistánc, mely során transzállapotba kerülnek, mely során közelebb férkőzhetnek a transzcendentális világhoz, mi több testük az ég és a föld közötti csatornává nemesül. A mai napig léteznek Marokkótól Szaúd-Arábiáig különféle transz-táncok, melyeket - mint az ókori Hellászban - gyógyításra avagy vallásos céllal használnak.
A középkorban azonban feltűnt egy népcsoport, mely átvette a szórakoztatást, hiszen az iszlám berkein kívül állt: a cigányok 1000 körül indultak el Indiából, és egyre Nyugatabbra haladva Perzsiában, Egyiptomban, majd Törökországban telepedtek le, illetve később Spanyolországba is eljutottak. Egyiptomban a ghawazek (cigányok) gazdagították a hastáncot, s mély belső átéléssel szintén egy másik tudatállapotba menekültek a tánc segítségével. A fénykorát élő Törökországban is főleg ők szórakoztatták a helyieket, és fejlesztették tovább új ritmusokkal. A XVIII-XIX. században Napóleon katonái is őket látták Egyiptomban, amikor a "dance du ventre" névvel illették a táncot.
A modern hastánc történetet 1893-ban a Chicago-i Világkiállításon kezdődött. Ide érkeztek szíriai táncosok, kik közül egy "Little Egypt"nevű vált leghíresebbé. A baletthez és fűzőkkel karcsúsított nőalakhoz szokott amcsikat sokkolta, amit láttak, de azért tetszett is nekik...A századfordulón és a szecesszió korában jött orientalizmus-őrület, a Kelet felé fordulás keretében a vízipipához hasonlóan több tehetséges táncos fedezte fel magának a hastáncot. Ekkor alakult meg a "cabaret style". azaz revü stílus is. 1927-ben pedig megalakult Kairóban a Casino Opera, a modern hastánc első keleti központja. A század hastánc-csillagai léptek fel itt, (harminc, vagy többtagú háttérzenekar kíséretével).
Ma leginkább persze pusztán turisztikai látványossággá korcsosult. Viszont Amerikában és Nyugat-Európában már professzionális szólótáncként fejlődik, hol nagyon kreatív és érzékeny előadóművészek igyekeznek megmutatni, hogy a hastánc művészet. A Közel-Keleten persze tovább él eredeti formájában is, mikor nők egymás közt, egymásnak táncolják szimplán a tánc öröméért, és pozitív hatásaiért, ügyességüket, fiatalosságukat és erejüket bizonyítva ezzel.
A hastánc az európai táncokkal ellentétben nem a lépéseken alapul, hanem a belső izmok mozgatásából. A hangsúly ugye csípőtájékon van, azonban az érzelmeket, a tánc lelkét a finom kézmozdulatok fejezik ki. Jellegét egyrészt az egymásba átfolyó, lágy, hullámzó s nagyon is érzéki csípőmozdulatok adják, amelyek kígyózó, egészen hipnotikus hatásúak; másrészt viszont az energikus, hirtelen és pontos csípőlökések, rázások, rezgetések. A tánc így egyszerre légiesen könnyed, kecsesen áramló határozott, misztikus, földi, szenvedélyes. Minden, ami a nőiességgel összefügg, kifejezhető vele, így érzelmi skálája lényegében végtelen. Alapvetően a szépségről szól, de nem pusztán tárgyi értelmében, sokkal inkább egy absztraktabb, magasabb rendű szépségről, harmóniáról, egy bennünk élő ideálról szól. Miképp eredendően lírai, gyakran improvizatív, szabad tánc, ez okból teljesen egyéni lehet.
A hastáncra jellemző még néhány eszköz, mint a táncos tánc közben használ. A legelterjedtebb a fátyol, - amit imádok- ami a tánc légiességét, meseszerűségét hivatott fokozni, de mint ruhadarab is megállja helyét. Csaknem ennyire elterjedt az ujjcintányér, amelyet már az ókorban is használtak a kasztanyettával együtt.
Mivel a hastánc a belső izmok mozgatásából áll, közel áll így más keleti mozgáskultúrákhoz, a testi-lelki kiegyensúlyozottságot, harmóniát, önuralmat segíti elérni. Állandó kondícióban tart erőteljes leterheltségek nélkül, hajlékonnyá teszi a gerincet - ami például a jóga szerint a fiatalság titka. A század elején Amerikában számos cikk jelent meg a hastánc pozitív hatásairól (ám ez a nézet a napjainkban sem változott, ha jól tudom). A tánc természetességét hirdették a balett természetellenes, csontokat és izmokat deformáló megoldásaival szemben; továbbá a kreatív kifejezőképességet, és az eredendő, ősi nőiességet és érzékenységet jelenti. Itthon egyelőre nem nagyon ismert, nem nagyon értett a hastánc, igazából még nincs kialakult kultúrája. Cinetripen anno rendesen elbűvöltek Amiras és fürdő hurijai az ő műsoruk tényleg csodás volt; azt leszámítva hébe-hóba ugyan találkoztam hastáncosokkal vízipipa-bárokban, lenge öltözetük persze megnyerővé tették őket - és végső soron ez a legfontosabb - ám felléptetésük jobbára reklám-gyanánt ment, mint ezen varázslatos tánckultúra bemutatására. Némi impulzív videó:




Ez utóbbi nem nagy cucc, csupán az ujjcintányér illusztrálása végett került ide.

Felhasznált irodalom:
Németh Krisztina: A Közel-Kelet tánckultúrája: a hastánc. In: Új Keleti Szemle. 2008.2.1. 56-57.p.

Gül-Bejáze

Ha már így elkalandoztunk Kelet felé, gondolám jöjjön egy kis idevágó Jókai, nem bableves, hanem a Mór. 1854-es Fehér Rózsa című művéből egy részlet. (II.)

"Halil Patrona zsibárus boltja ott állt a bazáron. Nemigen jövedelmes kereskedés volt; dohányt, csibukot és pipaszárokat árult. Áfiont (mákony) nemigen tartott, pedig ez akkor kezdett legkeresettebb cikk lenni Törökországban. Meg is látszott rajta. De Patrona felfogadá, hogy ő e lélekbódító szert nem fogja boltjában megszívelni soha, s amit Patrona megfogadott, azt ő meg is szokta tartani. Sokszor összeült szomszédjaival efelett beszélgetni, s elmondta nekik, hogy az áfiont mind a sejtán (sátán) küldé az igazhivőkre, és az nem egyéb, mint a dzsinnek (rossz szellemek) által elhullatott rútság, mit a müzülmánok nem átallanak szájukban forgatni, lenyelni, felszíni, és ettől következik a romlás mind rájuk, mind maradékaikra, és az egész mozlemin népre! A szomszédok helybenhagyták beszédeit, de azért ők csak árulták az áfiont, mert abból volt a legnagyobb haszon; s azért, ha valaki elvágta a torkát késsel, tehát sohase áruljanak többet kést a boltban? Látszék, hogy Patrona nem született kereskedőnek. Azonban ami kevés haszna származott, az neki untig elég is volt, és sohasem jutott eszébe, hogy valamire szüksége volna, ami nincs.
Nagyon meg volt tehát akadva, midőn most egyszerre ötezer piasztert kapott, hogy mit tudjon azzal csinálni? Amit ő óhajtott, azok mind igen távol eső dolgok voltak. Szeretett volna hajóhadakat vezényelni a tengeren, hadseregeket a táborban, városokat építeni, basákat tenni le és fel, uralkodni, parancsolni; hanem arra mind kevés ötezer piaszter; ez olyan sok volt és olyan kevés ránézve, hogy nem tudott vele mit kezdeni.
Boltja éppen azon részére nyílt a bazárnak, hol egy rostéllyal különválasztott helyen a legalacsonyabb fajú kimustrált rabszolgákat szokták elárverezni. Naponkint látott Halil tíz-húsz ilyen emberi árucikket boltja előtt eladatni. Ez nem volt előtte valami különös dolog.
Nem azok az érzékeny jelenetek voltak ezek, miket a költők olyan szépen le tudnak írni, midőn a gazdag derbendi kalmár elhozza a szépség tündéreit a kéjnek, a gyönyörnek játékszeréül, a szép cserkesz és georgiai szüzeket, kiknek arcuk elpirul a férfitekintet előtt, s szemük könnybe lábad, midőn hozzájuk szólnak; ide csak az unott, hányt-vetett portékát, a kelletlen jeszíreket (rabszolga) szokták küldeni, csak a kérges arcú szerecsen rabnők, az elvénült mérges dajkák, az emberi barmok szoktak jutni, kiknek mindegy, akármely gazdánál szolgáljanak, kik egykedvűen hallják a kikiáltó szavát, aki éveikről, tulajdonságaikról beszél, s engedik a vásárosok által fogaikat megnézetni, karjaikat, lábaikat próbálgatni, s az egész dologgal legkevesebbet törődnek.
A legközelebbi Pazárgün napján (vasárnap), hogy Janaki Haliltól eltávozott, ismét künn ült a szatócs boltja előtt a bazárban, midőn a kikiáltó megjelent a vásárban, egy lefátyolozott rabnőt vezetve kézen fogva, s végigkiabált az utcán:
– Emberséges müzülmánok! Íme, egy odaliszk a felséges szultán háreméből, ki a nagyúr parancsára nyilvánosan eladatik. Neve az odaliszknak Gül-Bejáze, fehér rózsa, éveinek száma tizenhét, fogai mind megvannak, lehelete egészséges, bőre tiszta, haja sűrű, tud táncolni és énekelni s mindenféle női munkákat. Aki többet ád érte, annak eladatik, s ára a dervisek között fog kiosztatni; kétezer piasztert már ígértek érte, jöjjetek ide, és nézzétek meg, ki ád többet érte!?
– Allah őrizzen meg bennünket ily gondolattól, hogy mi e leányt megvásároljuk – mondának az okos kalmárok. – Az annyi volna, mint készpénzen venni meg a nagyúr haragját. – S bölcsen visszahúzódtak boltjaikba. Nagyon jól tudták ők, mit tesz az: egy elutasított odaliszkot a szultán háreméből valakinek házába fogadni. Jobb volna annak, aki ilyesmit merészel, mind a négy ártó angyal nevét szobája falára írni vagy a talizmánra gázolni papucsával, mint felvenni egy virágot, melyet a szultán elhajított, hogy azt megszagolja.
A kikiáltó egyedül maradt a bazár közepén a rabnővel, a kereskedők még boltjaikat is bezárták. Köszönik alássan, még ajándékba sem kell az ilyen szerencse.
Csak egy ember maradt boltja előtt, csak egynek volt bátorsága megtekinteni a kikiáltott rabnőt, és ez volt Halil Patrona. Talán megszánta azt a rabnőt. Látszott, mint reszket szegény a sarkig érő fátyol alatt, melyből bár nem látszott ki egyéb, mint szemei, de e szemekben meglátszott a könny.
– Jer, hozd be őt boltomba – szólt Halil a kikiáltóhoz –, ne leplezd le az utca közepén.
– Nem lehet – szólt a kikiáltó –, fejemre van parancsolva, hogy a bazár közepén, ahol a többi közönséges rabszolgákat szokták eladni, vegyem le arcáról a fátyolt, s kiáltsam ki az árát mindenki láttára és hallatára.
– Nem tudod, mit vétett ezen odaliszk, amiért ilyen csúfosan eladatik?
– Halil Patrona – szólt a kikiáltó –, sokkal jobb lesz mind az én nyelvemre, mind a te füleidre nézve, ha az ilyen kérdésekre nem felelek. Én teszem, amit nekem parancsoltak, leleplezem az odaliszkot, elmondom, mit tud, mire alkalmas, nem ócsárlom és nem magasztalom, senkit sem biztatok, hogy vegye meg, és senkit, hogy ne vegye meg. Allah mindnyájunkkal szabad, s az történik velünk, ami régóta elvégeztetett.
E szavakkal leemelé az odaliszk fejéről a fátyolt.
– A prófétára! Ez szép delnő! Milyen szemek! Az ember azt hiszi, hogy beszélnek, s ha sokáig néz beléjök, többet tanul, mintha az Alkoránból olvasna; milyen ajkak! Szeretnék kívül maradni a paradicsomon, hogy ez ajkakat láthassam mindig. És minő halovány arc! Jól nevezték őt Gül-Bejázénak. A fehér rózsához hasonlók arcai. Látod, harmat is van rajta, mint a rózsán szokott lenni. A szemek harmatja. Milyenek lehetnek e szemek, midőn mosolyognak? Minő ez arc, midőn elpirul? Minő ez ajk, midőn beszél, midőn sóhajt, midőn édes vágytól remeg!
Halil Patrona egészen el volt ragadtatva.
– Ne vidd őt tovább – szólt a kikiáltónak –, és ne mutasd meg senkinek, úgysem meri őt megvenni senki. Én olyan árt adok érte, aminőt más sem adna, ötezer piasztert.
– Legyen úgy – szólt a kikiáltó, lefátyolozva újra a delnőt –, ám te lássad, hozd a pénzt, és vigyed a lyánt.
Halil bement az erszényért, átadta a kikiáltónak, egy pénz sem hiányzott belőle; az kezébe tevé az odaliszk kezét, és otthagyta azt nála.
Halil Patrona rögtön bezárta boltját, fogá az odaliszkot kézen fogva, s elvezeté őt magával szegényes, magányos lakáig.
A leány nem szólt az egész úton.
Hazaérkezve, Halil leülteté a lyánt tűzhelye mellé, s nyájos, szelíd hangon monda neki:
– Íme, ez itt az én házam; amit látsz benne, az enyim és tiéd; igaz ugyan, hogy mindaz kevés, de nem tartozol vele senkinek; ékszert, füstölőt nálam nem találsz, de járhatsz szabadon, és senki nem néz utánad. Íme, itt két piaszter, ebből készíts ebédet mindkettőnknek.
A jámbor müzülmán azzal visszatért a bazárra, s egyedül hagyá a hölgyet házánál, s csak este tért vissza ismét.
Gül-Bejáze ezalatt vacsorát készíte számára, ami két piaszterből kitelt, Halil tányérát odatevé a gyékényre, maga leült a küszöbre.
– Nem ott, itt mellettem ülj – monda Halil, s megfogá az odaliszk remegő kezét, s odaülteté őt maga mellé a vánkosra, s rakott eléje a piláfból, és kínálta megható szóval, hogy egyék. Az odaliszk szót fogadott. Még egy szót sem szólt ekkorig, csak mikor elvégezte az evést, odafordula Halilhoz, és alig hallható hangon rebegé:
– Hatod napja, hogy nem ettem.
Halil csodálkozva kiálta fel:
– Hatod napja! Irtózatos! S ki volt, aki ennyire kínzott?
– Magam akartam úgy, meg akartam halni.
Halil fejét csóválta.
– Ilyen ifjú és már meg akar halni. És most nem akarsz meghalni többé?
– Szemeiddel látod.
Halil nagyon megszereté a lyánt; sohasem volt neki senkije, akit szerethetett volna, s amint ott ült vele szemközt a lyán nagy, sötét szempillái árnyékot vetve fehér arcára, azon méla hallgatag ajkakkal, azt hivé, tündért lát maga előtt, kinek varázsa által új emberré érzi magát alakulni.
Halil nem emlékezett rá, hogy valaha örült volna, hogy szíve dobogását észrevette volna; és most, midőn a szép hölgyet látta maga mellett ülni, úgy dobogott az, úgy örült.
Ah, bizonyára jól énekli a költő: „két világ van, egyik a nap alatt, másik a hölgy szívében”.
Sokáig elnézte szép rabnőjét gyönyörködve, arcát, bűbájos szemeit, húri termetét; az mind mind olyan szép volt.
S ha gondolt rá, hogy e szépség mind az övé, hogy ő ura, birtokosa e lénynek, ki parancsára keblére omlik, s éjhaja sátorával eltakarja, és bársony karjaival átöleli, hogy ez ajkak nemcsak pirosak, de édesek is, s hogy e kebel nemcsak hófehér, de forrón is dobog, óh, akkor eszét kezdé veszteni a gyönyör, a vágy miatt!
És mégsem tudta, hogyan szólítsa őt meg. Sohasem volt még rabnője, nem tudta, mit mondjon neki. Az ő nyelve nem volt édes hízelgéshez szokva, nem tudá, mit kell mondani a nőknek, hogy szeressenek.
– Gül-Bejáze… – rebegé halkan.
– Parancsolj, uram.
– Az én nevem Halil. Nevezz engem úgy.
– Parancsolj, Halil.
– Ne mondd, hogy parancsoljak. Ülj mellém. Még közelebb hozzám.
A leány odaült mellé. Egészen hozzá közel.
És most még kevésbé tudta Halil, hogy mit mondjon neki? A leány szomorú, egykedvű volt, de nem sírt, mint rabnők szoktak. Halil úgy szerette volna, ha beszélne a leány, mondaná el élte történetét, szomorúságának okát, akkor talán könnyebben szólhatna ő is; vigasztalná, s a vigasztalás után megjönne a szerelem.
– Mondjad nekem, Gül-Bejáze, miért történt az veled, hogy a szultán a bazárban eladatni parancsolt?
A leány feltekinte Halilra azokkal a nagy fekete szemeivel; mikor hosszú szempilláit fölemelte, mintha az éjszaka nyílna meg két fekete nap előtt, s azután sokáig nézett rá merően, szomorúan.
– Azt majd te is meg fogod tudni, Halil – felelt neki suttogva. És Halil mindinkább hevülni érzé szívét ily közel a legforróbb, a legégetőbb lánghoz; szemei kápráztak ennyi szépség láttára, megragadá a leány kezét, és ajkaihoz szorítá azt. Oly hideg volt e kéz. Annál több ok, hogy azt ajkain, keblén melengesse fel, de a kéz csak hideg maradt, hideg, mint egy halott keze. Vajon a kebel, az ajk is oly hideg-e?
Halil szenvedélyittasan ölelé át a leányt, és amint keblére voná, és magához szorítá, hosszan, édesen, a leány halkan rebegé magában:
– Szűz Mária…
És a leány hosszú fekete haja leomlott arcára, s amint Halil félresimítá azt a szép arcból, hogy meglássa, ha pirosabb lett-e az az öleléstől, íme, az még fehérebb volt. Eltűnt belőle minden élet, a szemek le voltak csukva, az ajak zárva és elkékülve. Holt, holt, halott!…
Halil nem akarta hinni. Azt vélte, a leány csak tetteti magát. Szép keblére tevé kezét. Nem dobogott az. A leány nem érzett semmit. Tehetett vele Halil, amit akart. Egy holttest feküdt keblén.
A forró szenvedélylángra egyszerre jéghideg borzadály hatotta át Halil szívét, reszketve tevé le a leányt, s ijedten rebegé:
– Ébredj fel, nem bántalak, nem bántalak.
A könnyű kaftán le volt csúszva kebléről, azt ismét betakarta, s félelmesen nézte a szép hullaarcot.
A leány egy perc múlva nehéz sóhajjal nyitá meg ajkát, azután nagy sötét szemei nyíltak meg ismét, ajkai újra visszanyerték az előbbi pírt, szemei a bűbájos ragyogást, arca a fehér rózsa gyöngéd elevenségét, szép keble ismét szállt, emelkedett.
Felkelt a szőnyegről, melyre letevé Halil, s a szerte heverő edények eltakarításához fogott, s csak néhány perc múlva susogá Halilhoz, ki bámulatából nem bírt magához térni:
– Már most tudod, miért adatott el engem a padisah a bazárban? Amint engem férfi ölelése érint, azon percben holt vagyok, és holt maradok, amíg ismét el nem bocsát, és ajkai megfagynak rajtam, és szíve visszaborzad tőlem. Az én nevem nem Gül-Bejáze, hanem Gül-Ölü (holt rózsa)."

Nargile

Ha az oldalt látható igéző tekintetű Seherezádé nem is, legalább egy, a nappalinkba került nargile igyekszik kelet misztikus füstjébe, ködébe, mi több füstködébe burkolni szűkebb környezetét; ez okból gondoltam tömök egyet, előkotorom Bassnectar - Mystic Grooves, valamint a Deep Electric India albumokat, s közben összeollózok (Terebess, töriblog, etc.) ezt-azt történetéről.

A Közel-Keleten - és Nyugaton is egyre inkább- nagy népszerűségnek örvendő vízipipa valószínűleg India nyugati tartományaiban, a Pakisztánnal határos Rádzsasztánban és Gudzsarátban született meg. Innen terjedt el Kelet-Ázsián, Perzsián és a Közel-Keleten keresztül Egyiptomba, Észak- és Kelet-Afrikába, végül legnagyobb népszerűségre az Oszmán Birodalomban tett szert. A sokféle kultúrán keresztülhaladva a vízipipa szerkezete kisebb-nagyobb változtatásokon ment keresztül: hozzáadtak vagy elvettek belőle, míg végül elnyerte mai formáját.

A korai idők óta termesztettek az indiaiak kendert, és ezeket a növényeket orvosságként alkalmazták. Eredetileg csak a magját használták fel, amiből kannabisz-olajat nyertek. De idővel felfedezték a növény levelének egyéb hatásait, és bizony elkezdték kábító hatású szerek készítésére használni. A drogokat eredetileg erős érzéstelenítőként használták, de más növények és fűszerek hozzáadásával egyfajta pasztát készítettek belőle, amelynek rágcsálásával egy más világban való elmélyedés élvezetének szokását honosították meg. Mivel ezzel nem voltak megelégedve, megpróbálták a szer hatóanyagát eredeti összetételében magukhoz venni, ehhez különféle eszközökre volt szükségük. Ezen vágyak természetes eredményeként született meg a nargile, illetve annak őse.
A nargile előfutára a narcsil, amely egy Indiában honos kókuszfajta. Húsát eltávolították, majd a héjára lyukat fúrtak, ebbe pedig egy szalmaszálat tűztek- bámulatos az ember innovációs képessége. És ez volt az első formája a modern nargile ősének. A kókusz e fajtájának nevéből ered a kezdetleges eszköz neve, a narcsil.
A perzsák is megkedvelték ezt a szerkezetet, és továbbfejlesztették. Az eredetileg kókuszhéjból és tökből készült testet porcelán flaskával helyettesítették, és szalmaszál helyett egy puha, hajlékony részt adtak hozzá, amely leginkább öntözőcsőhöz hasonlított, és a szalmaszálnál sokkal praktikusabbnak bizonyult.
A dohány behozatalával és élvezeti cikként való használatával a perzsák elkezdtek ezzel az anyaggal is kísérletezni. Ehhez a vízipipa testére erősítettek egy tálcát, amelyben a dohányt tartották. Bronzból készítették, hogy elég erős legyen, és szer-nek nevezték, a perzsa „fej” szóból. Szintén a perzsák készítették először a dohánynak azt a fajtáját, amit ma vízipipából szokás szívni, és tömbekinek neveznek.
Az oszmánokhoz viszonylag későn jutott el a nargile. Bár pontosan nem ismerjük az idejét, valószínűleg azután került be, hogy a birodalom területén elterjedt a dohány, amelyet az angol kereskedők vittek be amerikai gyarmataikról.
A vízipipa a muszlim vallás előírásai miatt (miszerint minden tudatmódosító szer fogyasztása szigorúan tilos) sokáig tiltott eszköznek számított. Igazi népszerűségre csak azután tett szert, hogy a különféle drogokat dohánnyal váltották fel. A dohányfogyasztás effajta szokása a XVII. századtól kezdve valóságos őrületet indított el.
Nagy Szulejmán uralkodásának koráig nem voltak kávéházak az Oszmán Birodalomban. Ibrahim Pecsevi történetíró 1635 körül így számol be a kávéházak elterjedéséről:
„Egészen a 962. (1554-55) esztendőig sem az Allah által oltalmazott fenséges Konstantinápoly fővárosban, sem az oszmán földön másutt kávé és kávéház nem létezett". Körülbelül abban az évben érkezett a városba egy Hakam nevű fickó Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból; mindketten nagy üzletet nyitottak a Tahtalkalénak nevezett városnegyedben (a mai Isztambul kereskedelmi központja), és kávét kezdtek mérni. Ezek az üzletek gyülekezőhelyévé váltak a henyélőknek és élvhajhászoknak, úgyszintén néhány írástudó és literátor embernek, kik rendszerint húszan-harmincan jöttek össze. Egyesek könyveket olvastak, mások ostáblát játszottak és sakkoztak, megint mások új verseket hoztak magukkal, és irodalomról társalogtak. Azok, akik addig rengeteg pénzt költöttek baráti ebédmeghívásokra, rájöttek, hogy a társas együttlét örömeit egy vagy két akcsénak elköltésével is meg tudják teremteni. Oda jutott a dolog, hogy mindenféle munkanélküli és támogatást kereső tiszt, bíró és tanár meg a semmittevő üldögélők kijelentették, hogy nincs jobb szórakozó- és pihenőhely a kávéháznál, mely olyan zsúfolt lett, hogy sem ülő, sem állóhely nem maradt. Olyan híressé vált, hogy a magas hivatalok viselőit kivéve, még a nagy emberek sem állták meg, hogy el ne jöjjenek. Imámok, müezzinek és hipokriták mondták: "Az emberek rákaptak a kávéházra; senki nem jön már a dzsámikba!" Az ulemák azt mondták "Ördögi üzelmek hona az; még a boros tavernákba is helyesebb volna járni’. Különösen a prédikátorok tettek erőfeszítéseket betiltásáért….”
Végül azzal az indokkal, hogy naplopók és léhűtők gyülekezőhelyévé váltak, III. Murad betiltotta a kávéházakat. Jóval nagyobb veszélyt sejtettek valójában abban, hogy az összegyűlt emberek, értelmiségiek a kávéházakban eszmét cserélhettek, és esetleg a birodalom ellen szervezkedhette
A tiltást azonban sohasem sikerült teljesen betartatni, különféle kiskapukon keresztül továbbra is mértek kávét a városban, így a tilalmat fel is oldották III. Mehmed idején. Ezekben az években érkezett Angliából az Oszmán Birodalomba a dohány, amelyet eleinte orvosságként árultak, de miután bódító hatását felfedezték, már kizárólag e célból kezdték használni. Így azt lehet mondani, hogy a nargile az Oszmán Birodalomban a XVII. században terjedt el:
„Angol hitetlenek hozták be az 1009. évben (1600/01), és bizonyos nyirkos megbetegedések gyógyszereként adták el. Az élvhajhászok és kéjvágyók egyes képviselői kijelentették: "Íme, az öröm egyik forrása" és rászoktak. Rövidesen már nem csak az élvhajhászok dohányoztak. Még a nagy ulemák és más előkelőségek is rákaptak. A kávéházi csőcselék szüntelen füsteregetése miatt a kávéházakat kék füst töltötte be oly mértékig, hogy az ott tartózkodók már nem is láthatták egymást. A piacokon és a bazárokban is szinte összenőtt a pipa a kezükkel…”
A vízipipa több évszázados használata során az arab világ egyik legrégebbi tradíciójává vált férfiak körében. Ez a kikapcsolódást, relaxációt jelenti számukra, de alkalmanként tartalmasabbá teszik különféle társasjátékokkal is. Szinte minden keleti kávézóban van lehetőség vízipipázásra. Használata nem egyszerűen dohányzás, inkább szertartás, a dohányzás művészete. Használatakor a különleges gyümölcs ízesítésű dohány a pipa tetején levő tölcsérben van elhelyezve. A dohány tetején faszén izzik. A keletkező füst a tartályban levő vízen keresztül áramlik. A dohány aromája akár 1-1,5 óráig is élvezhető, (ami azért szerintem kicsit túlzás, bár jó minőségű szénnel, kerámiával, dohánnyal úgy hírlik megoldható). A szertartás után jóleső, ellazult érzés uralkodik el az emberen, ó igen. A nargile a dohányzás legjobb alternatívája, mivel a vízen átáramló füst mentes lesz több káros anyagtól, mire a tüdőbe jut. A nargile dohány nem tartalmaz kátrányt és nikotintartalma is alacsony. A vízipipa okozta tüdőrák kivételesen ritka. Ami örvendetes. (Bár ez utóbbin eléggé megoszlanak a vélemények, mindenesetre nem egy vitamininjekció, de hacsak nem Norbi updates Light tejfölös gombalevesen él az ember, akkor úgyis megdöglik).
Fontos tudni, hogy nem minden dohány alkalmas vízipipázásra, egyedül a kifejezetten erős, sötét színű iráni dohány. Ezt első lépésben többször átöblítik vízben, hogy veszítsen erejéből, majd datolyalével itatják át. Az igényesebb dohányokat végül gyümölccsel ízesítik Az ínyencek ezt azzal fokozzák, hogy friss gyümölcsdarabokat tesznek a víztartályba, még ízletesebbé téve a füstöt.
A nargile avagy sheesha használatának saját etikettje sok mindenre kitér, például kifejezett sértésként fogható fel, ha valaki a másik által szívott pipa izzó széndarabjáról gyújtja meg cigarettáját. Úgy gondolják, ez megzavarja az izzás ritmusát.
Manapság a nargile-bárok közösségi helyek, ahol az emberek összegyűlnek megbeszélni a napi politikát és a helyi eseményeket. Kuvaitban és Szaúd-Arábiában csak férfiak járhatnak ezekre a helyekre, és még néhány muszlim országban úgy vélik, hogy a pipa haram, azaz tiltott dolog a nők számára.
Van egy jordán közmondás, amely szerint, a nargile úgy néz ki, mint egy elegáns nő, akinek a keze a csípőjén nyugszik („Ki ez a hercegnő, aki a palotában áll csípőre tett kézzel?”). A pipa tetején lévő tálca hasonlít egy koronához, a pipa kerekded formás teste pedig egy női alakra hasonlít. A cső pedig egy női kar. Amit nem nehéz elképzelni. A palota pedig egy metafora arra az atmoszférára, amelyben pipázni szoktak, tudniillik puha párnákon vagy kárpitokon.
Az Oszmán Birodalomban a XIX. században a cigaretta elterjedésével a tömbekit főként nők szívták, hiszen számukra a cigaretta nem volt elérhető. Az oszmán uralkodóház női családtagjai is legtöbb idejüket vízipipázással töltötték. A XIX. század végén, a XX. század elején az előkelő török hölgyekről gyakran készült fotó vízipipájuk társaságában, amely elengedhetetlen kelléke volt a társas összejöveteleknek. Ma legyen az Irán, a Perzsa-Arab-öböl, vagy a Közel-Keleti országok, mindenütt pipáznak a nők, hol otthonukban, hol pedig a kávéházakban.
A XIX. század folyamán az európai államokba egyre jobban elterjedő orientalizmus-őrület következménye, hogy kifejezetten népszerűvé vált az európai elit nők körében. Fontos eszközévé vált az ötórai teázásnak és egyéb intellektuális összejöveteleknek, sőt, a XX. század elejétől nagy sikknek számított vízipipával fotózkodni. Napjainkban ugyan a cigarettázás népszerűsége és egyszerűsége csökkentette a nargile használatát, de aki valóban tudja értékelni a vízipipázás adta örömöket, az sosem cserélné le. Talán csak tizenöt tevéért, és Seherezádéért. "A cigaretta az ideges, rohanó, versenyző embereknek van… Amikor nargilét szívsz, van időd gondolkozni. Nyugalomra és toleranciára tanít, és megtanít értékelni a jó társaságot.” – tartják a törökök.
Arab, illetve muszlim írók, kiváltképpen egyiptomi, szíriai és libanoni intellektusok, gyakran említik visszaemlékezéseikben, leveleikben, hogy a kávéházakban milyen sok időt töltöttek nargilézés közben eszmecserével. Ez a szokás manapság kezd újjáéledni mind a Közel-Keleten, mind pedig kis fáziskéséssel ugyebár Európában is.
Ám a nyugati kultúrkörben, így hazánkban is előítéletesen viszonyulnak a vízipipához. A legtöbb emberben elő kép szerint ugyanis az arabok hasist és ópiumot szívnak belőle, ami nagyon ritka eset, hiszen nem csak vallási, hanem világi törvények szerint is tilos. A nyugati társadalmak is elfogadják lassan, hogy a nargiléből dohányt, és nem illegális drogokat szívnak.
A vízipipát hosszú évszázados fejlődése egy egészen rendkívüli eszközzé tette. Tagadhatatlanul nagy szerepet tölt be a muszlim társadalmakban, mint közösségalkotó tényező, valóságos életformaként van jelen a mindennapokban. A füstölés szerintem valamely veleszületett vágya az embernek, egyszerűen jó érzés füstokádó sárkányként funkcionálni. Mostanában valahogy furtonfurt pipázok, talán csak mert van, talán csak mert társítani lehet bármihez, legyen az könyv, film, zene, vagy szimplán a nagy büdös semmi.
Végezetül nem tudom miért, de valahogy kiegészítésképpen idekívánkozik még egy hastáncos is a végére:

No ezek után majd érkezik egy poszt a hastáncosokról is.

Századeleji karácsonyok

A MOL honlapjáról szúrom be a következő sorokat, valamint a hozzájuk tartozó, századelőbe visszaásító karácsonyi fotóit: "2009-ben vásárolta meg a Magyar Országos Levéltár a Vermes család meglehetősen nagy mennyiségű, többek között középkori okleveleket is magába foglaló iratait. A 18–19. században meggazdagodott délvidéki kereskedő családot a múlt század elején — az általa fizetett adók alapján — már az ország legvagyonosabb családjai között tartották számon. Szabadkáról származtak, az itteni villájuk mellett volt bérházuk Fiumében és Budapest elegáns, belvárosi részén: a Vas és az Irányi utcában. Ez utóbbit Lechner Ödön tervei alapján építették." A képek a szabadkai család karácsonyait örökítik meg 1905-től az 1940-es évekig.

Weöres Sándor: Majom ország

Futurisztikus retró

Igen, van egy olyan nevű szekvenszer, a Future Retro, (ami többek között például Chemical Brothersék stúdiójában is tettre készen várja szürreális melódiái kibocsátását) de erről már régóta tudok, ellenben most fedeztem fel egy, a Future Retro-nál egy sokkal régebbi időkben visszanyúló elképesztő zenei instrumentumot, a temerint. Azért linkelek egy Future Retro-t is:

Ergo a teremin. A szárnyasfejvadász ionpuskával lőtte volna fejbe magát ezen dallamok hallatán:

1919, Bábáráska, Lev Szergejevics Tyermen feltalál egy fizikai kontaktustól teljesen mentes, pusztán gesztikulációkkal vezérelhető zeneszerszámot. A leírás szerint működése egyszerű, egy rezgésszámra hangolt rádiófrekvenciás oszcillátor és egy antenna alkotja. Nekem, mint bölcsésznek ez kurvára kívül esik hermeneutikai befogadóhalmazomon, de egyszerűnek fogom fel, mert a bonyolultabb dolgokat még vizionálni is képtelen vagyok. Na, de a két jel interferenciája, a hallható hang frekvenciatartományba eső lebegése hozza létre az elektromos jelet, ami az erősítőn át jut a hangszórókhoz, zenei szólamot szülve ezzel. A másik hasonló elven működő antenna a hangerőszabályzásra használtatik. A teremin használata során a zenész egyik kezével a hang frekvenciáját, a másikkal meg az amplitúdóját szabályozza, így eredményezve egy harmadik típusú muzikális találkozást. De ez csak nekem volt újdonság:

Már régóta használják a NASA-nál földönkívüliek csalogatására. Ügyes dolgokat csinálnak vele:

Amúgy ennél a Daft Punkos videónál akadtam rá:

Mindig is nagy vonzalmat tanúsítottam a különböző zenei herkentyűk iránt, különösen Reason3.0. -ás ténykedésem során, mikor is Skandallum Project művésznéven ontottam magamból több-kevesebb sikerrel földalatti műfajokra hajazó szörnyszülött muzsika-porontyokat. Reasonnal amúgy nagyon komoly dolgokat lehet csinálni - már aki ért hozzá - én meg csak autodidakta módon generáltam a zajt, ahhoz képest sikerült pár értékesebb darabot összehoznom. Főleg, hogy semmilyen zenei előképzettségem nem volt. Már baszhatom, hogy anyámék nem írattak be csellóra. Rengeteg zenét csináltam, egy habzó-szújú sztahanovista állat módjára csináltam az ominózus 49 perces tech-electro mixeket (na jó abból csak egy volt, de azóta azzal szivatnak, ha szóba hozom zenei karrierem.) Bár, talán több esélyem lett volna, hogyha már lett volna net, 5-6 éve meg még annyira nem volt, így feltölteni se tudtam őket sehova. Noha Gabibá felrakta a legelső albumomat még anno, és letöltötte azt egy svéd tag, valamint a Freee magazin tehetségkutató versenypályázatára elküldtem egy cdmet, [de visszaküldték, mert közben más helyre költöztek, szivacs] más visszhangja nemigen volt a dolognak. Levettem most egy poros dvd-t a polcról, amin diszkográfiám van. Minden alább szereplő mű a Wild' Records (-a kiadóm) tulajdona, de most ingyenesen letölthetővé teszem a közelgő ünnepek miatt. Merthogy eleddig eszembe se jutott közszemlére bocsátani alkotásaimat, majdnem el is feledkeztem róla... Egy-két jobban sikerült darab:
Analogia Wylzi-X the Zypod Breakout Massive Defense Deeper Titanic Unforgiven Organic vacuum Space
Nem kell tőlük semmit se várni. Sok helyütt primitív és kezdetleges megoldások rontják az esetlegesen ígéretesen kezdődő darabokat, de már nem tudok változtatni rajtuk mostani ízlésem szerint. De talán nem is kell.

Etnocentrikus elektronika

Eddig is rajta voltam minden féle-fajta etno-elektronikus megoldáson, amen break és busójárás bárminemű fúzióján: ezek az elkövetkező zenék azonban a lehető legtökéletesebb vegyítései a hamisítatlan népi kultúrának és az embertelen gépzenének, szó szerént karikás ostorral csapkodják a breakeket, és lopótökkel szívják ki a tőlük sokszor idegen külföldi szubbasszust, amit viszont olybá gyönyörű vokálokkal és tradicionális hangszerekkel helyettesítenek. Ez az én világom, gulyásleves szürcsölése közben huszárbajszos drum'n'bassre kurjongatni, nem tudok jobbat elképzelni sem. Sokak egyszerűen nem fogják fel ezen zenekarok jelentőségét, mert ugye a mainstream közelébe sem férkőzhetnek efféle művészek: a nintendóval készített prüntyügő diszkóslágerek sokkal fabósabbak, avagy retardált tininindzsa virágnyelven megnyilvánulva "ceríbbek", mint holmi - a saját jellegzetesen magyar kultúránk gyökeréből vett - népzenei motívumokkal megspékelt, futurisztikus főkötőbe bújtatott elektronikus tánczenék. Tiesto, Paul van Dyk, Sasha, James Zabiela, Sander Kleinenberg,Deadmau5 - de beszélhetnék bármelyik dragonbéz, techno. etc. gururól is akár -jóllehet saját stílusok császárai, ám nemzetek feletti voltukból adódóan természetesen nélkülöznek mindenfajta - a nációhoz való kötődést, mert az ő céljuk a világ, s nem a nemzet megbuliztatása elsősorban. Egy angolnak, egy németnek, egy amerikainak, egy olasznak, akárki másnak nem mondanak semmit de semmit az elkövetkező nóták dalszövegei, mi magyarok azonban nagyon is értjük őket, mert pontosan hozzánk szólnak, s ettől oly különlegesek. Különlegesek, ó igen, mert lehet akármilyen vidám, bús, komor, zúzós, elpilledt egy adott szám, ámde az a keleti vadság, és az a rézfán fütyülő rézangyalos csintalanság, amit nomád elődeink és az őket követő generációk, ősapáink ősapái és azok ősapái képviseltek, csak az ilyen számokból tűnik elő. Nos, először is
Goulasch Exotica - Betyárvizit

Bármelyik egyéb számukat teljes szívvel ajánlom.
A hidegen fújnak a szeleknek van egy Balkan Fanatik remixe is, eredetileg ezt ismertem, ez kicsit masszívabb drum'n'bass alapokon nyugszik az előzőnél, amolyan papramorgó d'n'b: Balkan Fanatik: Hidegen

Maradva Lepénél és Jorgosnál, kikkel Szigeten anno remekül eldumáltunk, teljesen közvetlen, földön járó, abszolút jófejek, ergo jöjjön az Elment az én rózsám erőteljesen technoid breakekkel megvadított változata:

Igazándiból bármelyik számukat beszúrhatnám, de legyen ez az utolsó- Azt gondoltam:

Másik nagy kedvenc a releváns előadóktól, Folkfree. (Az oldalról mindenképpen érdemes letölteni a Gyoszén felőlt, ami a hortobágyi húsos palacsinta és a darkside jungle igencsak figyelemre méltó pároztatása. De a Biotranceet is megéri meghallgatni, mert az meg egészen fenomenális.)Ezek a srácok tekerőlanttal is tudnak akár - pont ettől - kicsit kurucos Daft Punkot, játszani, szerintem ez sok mindent megmagyaráz, de előbb jöjjön a Kimentem betyáros-lekváros törtritmus muzsikaszója:

Ezen több ízben beszartam vala:

Vagy éppen Szerbia:

Animát vétek lenne kihagyni, az egyik kedvencem tőlük e vonatkozásban, Anima Sound System - Két út van előttem:

A végére, eltérően az előbbiektől jöjjön még egy Agaskodo Teliverek, mely focistának öltözött magyarokból, egy nepáli-skót dobosból, valamint egy elmebeteg japó énekesnőből állnak, de csak azért jöjjenek, mely ők a pszicho-gyulyás műfaj egyetlen képviselői, és a gulyás az gulyás, akárhogy is vesszük:

Egyelőre ennyi. Még a lázamat is levitte kicsit a muzsikaszó.