Az experimentális karmester

Nemrégiben akadtam rá Daedelus pakombartos experimentális elektronika-gurura, épp az imént késtem is le fellépését a hajón, mi azóta szívfájdalmam. Egy viktoriánus kori intellektuális vadállat, a monome nagymestere is egyúttal. Zenéi bonyolultabbak névadója labirintusánál, s elmélyedve bennük könnyen Ikarosz sorsára juthatunk. Fenomenális!

Európa italkultúrája vol.1. - Bevezetés

Eleddig bejegyzéseim túlnyomó többsége a sör és a történelem Szkülla és Kharübdisze között oszlott meg. A következő, Európa italkultúrájával foglalkozó sorozatom megkísérli szinkronizálni a leggyakoribb kulcsszavakat, vagyis sör- (továbbá bor, és pálinka) történet van kilátásban; elsőként is egy rövidke áttekintés következik.

Tudniillik az italok nem tartoznak egyszerűen a táplálkozás kategóriájába. A legrégibb időktől kezdve izgatószerek is egyben, a környezettől, végső soron pedig a magunktól való menekülés eszközei. Egyes indián törzseknél a részegség ennél is több: voltaképpeni ugródeszka különböző transzcendentális világokba. Akárhogy is vesszük, az alkoholizmus - melynek ugyan a múlt század elejéig szerte a világon szigorú tradíció voltak - egyre nagyobb mértékeket öltött Európában az évszázadok folyamán. Az elmúlt fél évezredben Európában az erjesztett italoknak három fő fajtáját különböztették meg: sör, bor, pálinka. Nem volt ez mindig így.

A kora újkorig a legjelentősebb alkoholos italnak a bor számított, melynek - akkoriban - élvezeti értékével semmi sem vetekedhetett. Klasszikus termőterületnek számít a mediterrán partvidék, akárcsak a vele északról szomszédos hegyek déli lejtői és a dél felé irányuló folyóvölgyei, a kereskedelem végett azonban mindenhova eljutott, ahova el kellett jutnia. A középkort jellemző optimális klímaviszonyok kapcsán a bortermelés a IX.-XIV. század során a mainál jóval északabbra fekvő peremterületeken is virágzott, úgymint Angliában és Dániában.
A bor mellett ugyanakkor szerte Európában készítettek gyümölcsborokat, méhsert, vagy márcot, valamit gabonákból (búza, árpa) erjesztettek alacsony alkoholtartalmú sörszerű italokat. Utóbbiak hörpintése már az őskortól kezdve bevett metódus volt, viszont ezen szeszeket csak frissen lehetett meginni, azaz csak helyi fogyasztásra voltak alkalmasak, és a borhoz képest meglehetősen gyenge eresztésnek számítottak. Kivált Észak-Európában volt nagy keletjük.
Az általános italtriász legfiatalabb tagja a pálinka. Az alkohol lepárlásának módját köztudottan arab tudósok fedezték fel még a X. század környékén. A nagyszerű találmány Dél-Itálián keresztül kisvártatva Európa valamennyi szegletében felütötte fejét, noha a tömény szesz csak nagyon lassan kúszott fel az élvezeti italok lajstromára: még a XII.-XIII. században is (aqua vita néven) jobbára a gyógyszerkészítés drága, és megbecsült alapanyagának számított. (Manapság érdemes lenne reggel hatkor egy mélyinterjút készíteni a kókai Bisztró névre hallgató vendéglátóipari egység jómunkába négykézláb igyekvő kocsmológusaival, - kiknek pillantásaiban Kabul késdobálói tükröződnek vissza - hogy ők mennyiben tekintenek orvosságra, és mennyiben élvezeti cikkre a pálinkára, egyáltalán élvezik-e a szesz gyógyítását, avagy a ügyes-bajos dolgaikra leginkább a szesz jelenti-e a legmegfelelőbb gyógyírt.)
A XV.-XVI. században az európai italkultúrában hatalmas változás következett be: ekkor terjedt el a sörök komlózása, és a modern sörfőzési technológiák térnyerése is erre az intervallumra tehető, mely által nagymértékben növekedett az ital eltarthatósága, és szállíthatósága. Hozzávetőlegesen ebben a periódusban kezdenek szélesebb körökben alkalmazni desztilláló berendezéseket, melyek a korábbi, a tömény szeszek lepárlási mennyiségének többszörösét tudták biztosítani. Az erős túlzással "nagyipari" termelés egyből olcsóvá tette a felest.
A technológiai feltételek kialakulása mellett más tényezők, a klimatikus viszonyok is meghatározónak bizonyultak az italkultúra fejlődésére nézve. A XV. századtól kezdődően kemény telek, jégesőkkel végigvert, hűvös nyarak lettek gyakoriak, mely hatására a kontinentális Európának az Alpoktól északra eső területeiről nagymértékben visszahúzódott a borkultúra klasszikus szőlőtermelő területeire. És ezzel sokkal drágábbá is vált egyben. Nyugat-Európában, az ipari forradalom következtében felgyorsult az urbanizáció, továbbá valóságos demográfiai robbanás zajlott: emberek tömegei özönlötték el a városokat, melyek így óriási felvevőpiacokká váltak, természetesen a piát illetően is. Az olcsó piát (ma kis, üveges rakétáknak mondanánk) illetően persze.
Ekképp a nemes és drága bor a tehetős polgárság, és az arisztokrácia kiváltsága lett. Az alsó néprétegek pedig ekkor kaptak rá a sörre, jobb híján. Ugyanezen periódusban Kelet-Európában a zord klíma, és a gabonabőség miatt a pálinkafőzés tett szert népszerűségre.
A XVI. század közepére Európában a sör és a pálinka - rangját tekintve korántsem - mennyiségét illetően egy szintre lépett a borfogyasztással. Térhódításuk nem egymás rovására ment, ellenben három jellegzetes italrégió alakult ki az öreg kontinensen, melynek tónusai tulajdonképpen a mai napig láthatóak: Dél-Európa az atlanti-partvidéktől a Kaukázusig megmaradt borivó övezetnek. Az 50. szélességi foktól északra eső területeken sör és pálinka gyűrte maga alá az embereket. Nyugat-Európában pedig ettől kezdve vált hétköznapi, relaxációs itallá a sör. E két övezet határa - persze igen nagy kiterjedésű átmeneti zónákkal -a legújabb korig bezárólag valahol a német-lengyel síkságon húzódott.

A következő bejegyzésben lopótököt ragadunk, és a bor nyomába eredünk.

Irodalom:
Égető Melinda: Az italfogyasztás tradíciói. In: Rubicon. 18. 2007/6-7. 6-9.p.
Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század. I.köt: A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Bp., 2004. 236-255.p.

Búvárrégészek szent maya kutak nyomában

Könyvnyomtatás Kínában - Gutenberg előtt

Egy néhai bölcsészbuliról emlékszem a Gutenberg Halottra, akinek nevével azonosítjuk az előző posztban, Luther és a reformáció során láthatóan kardinális jelentőségű nyomdatechnikai eljárások feltalálását és alkalmazását. Mármint Johann Gutenberggel persze, aki tényleg halott, viszont még meg sem született, mikor Kínában, őt megelőzőleg közel fél évezreddel már a szövegek ipari sokszorosításán törték a fejüket, nem is eredménytelenül.

Azt eddig is tudtuk, hogy a papír megalkotásával Kína közvetett módon taszigálta előre az európai tipográfiát, annak materiális fundamentumának megteremtésével. Kínában, társadalmi sajátosságaiból adódóan művelt emberek országában, a tanulásnak -melyet az élet forrásaként tisztelnek - gigantikus irodalma van. A legrégebbi írásos emlékek az ún. jóslócsontokhoz - 甲骨文 jiăgŭwén - kapcsolhatók, melyek felfedezése egy érdekes sztorit takarnak: egy bizonyos Wang Yirong tudós mandarin még a múltszázad fordulóján járt Pekingben, és egy patikában járva azokra a megkövesedett csontokra vetette figyelő pillantását, melyeket - vele egyetemben - a derék kínai parasztok a legkülönfélébb betegségek ellen véltek elsőrendű medicinának: sárkánycsontoknak tudták őket. Kissé rázoomolva a "sárkánycsontokra" különös karcolatok ötlöttek neki szembe, s miként maga is műgyűjtő volt, és jól ismerte a régi feliratokat, rögtön feltűnt neki, hogy ősi feliratokat tart kezében. Később, tüzetesebben megvizsgálva rájött, hogy nemhogy ősi, de a legősibb kínai írás emlékeket tartja kezében, melyeket a kínaiak évszázadok óta összeőröltek, és gyógyításra használták. Olyan régi korokból származtak ugyanis, hogy az emberek elfelejtették, mik azok. Ezeken, a többnyire teknősbéka, vagy marhalapocka csontokon egy-egy rövid kérdést tettek fel, majd tűzön izzítva a csonton keletkező repedésekből megállapították, hogy érdemes-e a császárnak a szomszédos állam ellen hadat indítania, jó termés várható-e, etc. (Az újabb időkben pedig, hogy melyik kocsmába érdemes menni.) És általában a választ, illetve a jóslat eredményét is rávésték, miszerint igen, jó, hogy a császár meghódította ezt az államot, (vagy hogy a császár pórul járt), jó termés volt, miegymás. Összesen kb. 2500 karaktert tudtak megkülönböztetni, ezeket tekintik a ma létező - legteljesebb szótárak szerint - hozzávetőlegesen 49.000. írásjegy alapjának. És ezen ősi írásos emlékek alapján feltételezik, hogy a könyv Kínában már a Shang-dinasztia idején (i.e. 1765-1123) létezhetett.
Meglehetősen gyakoriak a jóslócsontok karakterei között a mai könyvet, vékony füzetet jelölő, számlálószóként is funkcionáló 冊 (egyszerűsítve 册) cè írásjegyhez hasonló karcolatok. A vízszintesen egy széles hurok által által keresztezett négy függőleges vonalból álló írásjegy a könyvet valóban legősibb formájában ábrázolja: a fa- vagy bambuszlapok, amelyekre lakkba mártott, hegyes pálcikákkal függőlegesen írtak, és amelyeket bőrszíjak, vagy selyemzsinórok kötöttek össze, és tartottak a megfelelő sorrendben. (Ezért probléma, ha egy ásatás során, az elporladt bőrszíjak miatt egy halom bambuszlapot találnak, akkor lehet legózni, mi követ mit...)
Ezek a lapokból álló könyvek több évszázadon keresztül voltak használatban, már Confucius is ilyeneket használt az Yiqing (Változások Könyve) értelmezéséhez. Közép-Ázsia sivatagjából úgy ötven évvel ezelőtt kerültek elő a legrégibb kínai könyvek: ezek fából, vagy bambuszból készült lapok, szótárok, kalendáriumok, orvosi receptgyűjtemények, és a selyemút felügyeletével megbízott kínai helyőrségek ügyes-bajos mindennapi életével kapcsolatos hivatalos dokumentumok. Javarészt i.sz. 98 és 137 közötti évszámok szerepelnek rajtuk, és az innen származó forrásokon bizonyos fejlődés érhető tetten: az írást tintával és ecsettel rótták rájuk. El lehet képzelni - kivált, ha falapokról volt szó - mily terjedelmes volt egy ilyen könyv, és a bőrszíjak mily kevesek voltak összetartásukhoz, ezért is váltottak fel lassacskán a rugalmasabb selyemmel az elszakadozó bőrszíjakat. A kb. 30 cm szélesre szőtt anyagot a két végén többé-kevésbé dekorált fapálcára tekerték fel, mely az egészet tartotta.
A selyem azonban nem a legolcsóbb cuccok közé tartozott, így azt is váltani kellett, előbb piheselymet, majd egyre közönségesebb anyagokat, úgymint régi vászonrongyot, kendert, eperfa kérgét, de még halászhálót is alkalmaztak, mígnem sikerült olyan pépet kreálniuk, melyre a szárítás után írni lehetett. Kínában nagy tradíciója volt, hogy ha a Császári Udvarban bevált valami, akkor a pórnépnek is, mint jótéteményt juttatták el. S mivel Kínában minden dolog feltalálásához egy-egy személyt, adott esetben kultúrhéroszt kapcsolnak, nem volt ez másképp a papírral sem, mely a Császári Műhelyek igazgatójának, Cai Lun eunuch nevéhez kapcsolható i.sz. 105-ben.
A selymet tehát felváltotta a papír ( kivéve a fényűző kéziratok kapcsán). A kis méretű íveket (25X45 cm) egymás mellé ragasztották, melyek így egy szalagot alkottak, és egy hosszú pálcika segedelmével fel-le tekergették azt. Ha valamit elő akartak keresni, akkor igen körülményes volt az egészet kigöngyölíteni, ezért hamar felmerült az óhaj, hogy a szöveg bármely részéhez azonmód hozzáférhessenek anélkül, hogy százhúszezer folyókilométernyi papírt szétborítsanak.
Éspedig a kegyes szándék, hogy az indiai szent könyveket majmolják (vékony és hosszú pálmalevelek, melyeket cérna fog össze), és annak szükségessége, hogy a külön nyomtatott oldalakból álló könyvet hozzanak létre, csakhamar átalakította a könyv külső megjelenését. A Dunhuang barlangban előkerült V-X. század közöttre datálható kéziratok közt akad olyan, mely erős papírból készült lapokra íródott, s melyeket átlyukasztva zsinórral fűztek össze. Néha ezeket a lapokat az élüknél összeragasztották, létrehozván ily mód a hosszúkás, harmonikaszerűen kinyíló könyv archetípusát, amiket a kínaiak "örvénykönyveknek" hívnak, érzékeltetve ezzel a gyors mozgást, ahogy a lapok az olvasó szíve óhaja szerint gyorsan peregnek. Ez a könyvformátum akkora siker lett, hogy egy arab szerző, Mohammad Ibn Ishaq 989-ben nem bírta szó nélkül hagyni: "a kínaiak vallásukkal és tudományaikkal foglalkozó könyveiket papírlapokra írják, amelyek olyan formában nyílnak ki, mint a paraván." Ez az indiai-kínai kombinációjú könyvforma szolgált a buddhista és taoista szövegek lejegyzésére, metszet-, és festménygyűjteményekhez, vagy éppen kalligráfiai minták felületének.
Viszont a papír önmagában igen sérülékeny volt, ezért minden a lapot a közepén kettéhajtottak, és az összes lapot e hajtás mentén összeragasztották, ugyanakkor szabadon lebeghettek, akárha szárnyak lennének, innen ered a "pillangókönyv" elnevezés. Ez a könyv tökéletes "adathordozónak" bizonyult a kéziratok számára, ám egy szöveg nyomtatása keféléssel a domborúan metszett és befestékezett fatáblára az ívnek csupán egyik oldalán volt megoldható. Ezért, hogy az üresen maradt hátoldalt elrejtsék, a lapokat kettéhajtották és összevarrták, de nem a hajtásnál, hanem a szélüknél. A rendkívül vékony kínai, koreai, és japán papírok alkalmasak voltak ilyetén fűzésre, amelyen mindmáig semmit sem változtattak. A könyveket vízszintesen fektették a polcokra, s mivelhogy minden könyvecske gerincén olvasható volt a benne lévő szövegekre utaló indikáció, az olvasó elé tárult a mű felépítésének részletes tartalomjegyzéke.
A kínaiak találékony emberek lévén igen korán elkezdték kutatni a szövegek sokszorosításának praktikus és tescogazdaságos útját. Időszámításunk kezdetén figyelemre méltó tudásra tettek szert a metszés művészetében, akár a nagy márványsztélék esetében, melyekre homorúan vésték a klasszikus szövegeket, akár a talizmánpecsétekről, melyeket buddhista és taoista szerzetesek használtak mágikus formulák, vagy szentképek sokszorosításához.
A könyvnyomtatáshoz a domborítva és fordítottan kivésett pecsét technikájának kifejlődése és elterjedése vezetett. Már időszámításunk környékén több ilyen pecsét létezett, és a szerzetesek már ekkor teleírták őket különböző formulákkal. Hamarosan imádságok kísérik Buddhát és bódhiszattvákat ábrázoló, nagyméretű képek, melyek többek között a hívek hálószobáinak falát voltak hivatottak díszíteni. Aztán persze az írnokok egyre merészebbekké válnak, és megszaporodnak a vállalkozások, melyekben az imákat röpiratok, azokat pedig rövid, vallásos művek, majd népszerű szövegek: kalendáriumok, szótárak követnek.
A mozgatható karakterekkel végzett nyomtatás első kísérletit az alkimista kovácsmesternek, Pi Chengnek tulajdonítják (1041-1048), akinek agyag és folyékony ragasztó felhasználásával sikerült olyan karaktereket létrehoznia, melyek tűzben megkeményedtek. A szedés egy papírhamuból, viaszból és enyvből készült keverékkel bevont vaslemezen történt, és vaskeretek biztosították, hogy a helyén maradjon. A szedést kissé felmelegítették, majd hagyták kihűlni, ezáltal a karakterek tökéletesen tapadtak, a nyomtatást követően pedig újabb melegítéssel visszanyerték őket. Mozgatható karakterkészletet a módfelett kemény jujubafa metszésével és ólom vagy réz öntésével is megkíséreltek létrehozni, de ez ritkaságszámba ment. (Par example a XVIII. századi, 10.000 fejezetből álló Gǔjīn Túshū Jíchéng 古今圖書集成 nyomtatásánál, melyhez a rézkaraktereket nem öntötték, hanem metszették. A karakterek 214 csoportjába történő osztályozásának új módszere a mandzsu eredetű Kangxi császár nevéhez, pontosabban rendeletéhez fűzhető, az általa készíttetett szótár felcsillantotta a reményt, hogy a több tízezer karakter praktikus osztályozásával könnyebb lesz őket megtalálni, illetőleg a használatot követően visszahelyezni. A betűk öntésének és a munkaerő eltartásának költségei ellenben akkora összegekre rúgtak, hogy kizárólag a császár engedhetett meg magának ilyesmit. Ezeket az irdatlan méretű hivatali kiadványokat a tisztviselők és a művelt rétegek mintegy munkaeszközként kapták, így előállítási áruk nemigen számított. A rendkívül folyékony kínai tinta sem volt igazán alkalmas a fémmel történő nyomtatáshoz. Ráadásul egy esztétikai és szentimentális vezérelv: egy könyv lapjait végigolvasva a kínaiak szeretik viszontlátni egy szép kalligráfia reszketését és ennek vagy annak a kalligráfusnak a szöveggel finom harmóniában álló, csodálatra méltó stílusát. Éspedig a fametszet szépen visszatükrözi ezt, ezért néhol napjainkig hűek hozzá. A szétszedhető karaktereket csak a XX. században alkalmazták ismét, népszerű kiadványokra és újságokra korlátozva.
Marco Polo, ki bandukolása során mindenre oly kíváncsi, s rácsodálkozó volt, elámult a Kínában forgalomban lévő bankjegyek láttán, azt viszont már nem veszi észre, hogy metszett táblákról nyomtatták őket... Ergo ezen, az emberiség fejlődése szempontjából óriási jelentőségű technológiának lehetőségei szemlátomást számos utazó figyelmét elkerülték, de legalábbis egyikük sem tartotta méltónak őket arra, hogy beszámoljon róluk.



Irodalom:
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 77-82.p.
Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 18-21.p.

Chemical Brothers - Further ízelítő

Kedvcsináló a Chembros új albumához, az élő showk során nyomatott új számokhoz adekvát vizuál tartalmával:

Polgárháború Kínában:a Guomindang kifulladása, 1946-1949

1946. március 5-én hangzott el Winston Churcill fultoni beszéde, ebben szerepelt a „vasfüggöny” politikai metaforája, amely az USA és a Szovjetunió közötti feszültség növekedésére utalt. Amint a szovjetek megkezdték visszavonulásukat Mandzsúriából, a területeket a KKP-nak adták át. Jiang Jieshi (Csang Kaj-shek) figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy amennyiben nem a Guomindang hadereje állítja helyre Kína egységét, Északkelet-Kína a KKP fennhatósága alatt marad. 1946. június 26-án amerikai támogatással a Guomindang hadsereg megindította offenzíváját. A már Jiangxiban, majd a japánok ellen alkalmazott meghátrálási taktikával élve a Vörös Hadsereg – melyet ekkorra Népi Felszabadító Hadsereggé kereszteltek át – visszavonult. Mandzsúriában, ahol Jiang erőinek számottevő része felvonult, több támaszukat elvesztették, a nagyobb városok közül csupán Harbinban tartottak ki, amely a legközelebb feküdt az orosz határhoz. A nemzeti hadsereg átvette az irányítást Shanxi, Hebei, Shandong, Henan körzeteiben. 1946 decemberére Jiang Jieshi elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy kijelentse: a kommunisták jelentette fenyegetést a következő év őszére teljesen felszámolják. Az amerikai követek intései, miszerint Mao visszavonuló erői nem mutatták jelét a megadásnak, nem találtak meghallgatásra.[1] Jiang Jieshi katonailag ekkor valóban erőfölényben volt a KKP-vel szemben: a Guomindang 4.300.000. fős hadserege messze fölülmúlta Mao 1.270.000-es seregének létszámát és korszerűségét is, ezen felül valamennyi nagyváros a GMD kezében volt. S az 1946. november 4-én a Guomindang és az Egyesült Államok között megkötött barátsági, kereskedelmi és tengerhajózási egyezmény folytán Jiang megbizonyosodhatott Amerika támogatásáról.[2] (Ezen kereskedelmi szerződéseknek súlyos hatásai lesznek a kínai gazdaságra.)

Mindazonáltal a KKP szilárd hátországgal és hatalmas ellátási bázissal rendelkezett északkeleten, területei több ezer kilométer hosszúságban határosak voltak a Szovjetunióval. További fontos előnyt jelentett a KKP számára, hogy a felszabadított körzetek lakossága a vezető erőnek tekintett Guomindangot tette felelőssé a polgárháború kitöréséért, ami nagymértékben apasztotta Jiang támogatottságát. A Guomindangtól való elfordulásnak gazdasági indítékai is voltak: az említett 1946. november 4-i amerikai–kínai szerződés értelmében az amerikai vállalatok rendkívüli kedvezményekhez jutottak a kínai piacon. 1946-ban, mintegy hat hónap leforgása alatt 27 nagyvárosban 770 kínai vállalat ment tönkre az amerikai dömping eredményeképpen. A polgárháborúra fordított óriási összeg inflációt idézett elő, s további problémát jelentett a folyószabályozás elhanyagolása, valamint a súlyos adóterhekkel egyidejűleg fennálló magas munkanélküliség, az éhínségek, majd a mindennapossá váló tüntetések, melyek együttesen járultak hozzá a Guomindang-Kína gazdasági csődjéhez.[3]

Mao ezzel szemben 1946. május 4-én érvénytelennek nyilvánította a japánellenes háború során a földesuraknak tett engedményeket, s határozatot hozott a földreform végrehajtására, ami a földesurak és a vagyonosabb parasztok földjének kisajátítását, és az „egyenlősítés” és „igazságosság” elvei szerint történő felosztását jelentette a paraszttömegek megnyerése érdekében. Sikerült elnyerni a KKP hazafias és forradalmi propagandájára igen fogékony paraszti népesség támogatását, szemben a Guomindanggal.[4]
1947 februárjára több mint ötven Guomindang-század indult meg a Yan’an központú Különleges Körzet irányában. Március 19-én Jiang Jieshi erői bevonultak az előzőleg kiürített városba, ahol a KKP erői tőrbe csalták őket, igen nagy veszteségeket okozva ezzel. Tulajdonképpen ezt a taktikát alkalmazták számos további város esetében is, sikeresen.[5] Mao Shaanxi tartomány északi részére vonult, körülbelül százötven kilométerre Yan’antól. A Guomindang-offenzíva azonban kezdett megfenekleni: a generalisszimusz legütőképesebb egységeit küldte északkeletre (ahol a lakosság és a lokális hatalmi elit támogatására nem számíthatott), anélkül, hogy biztosította volna a közbenső és közép-kínai területeket, s mindeközben a KKP erőit nem sikerült megsemmisíteniük. Ráadásul a Guomindang-seregek harci morálja igen alacsony volt, nagy méreteket öltött a dezertálók száma, akik „ideológiai átnevelésüket” követően a Vörös Hadseregbe álltak be.[6] Miközben Mao Shaanxi tartományban rejtőzködött, Jiang Jieshi folytatta a városok bevételét, de veszteségéi óriási méreteket öltöttek. Nyárra megkezdődött a Népi Felszabadító Hadsereg stratégiai ellentámadása, melynek létszáma igen gyorsan emelkedett.
Egy éven belül fordult a hadiszerencse, s immáron Peng Dehuai mért vereséget a Xi’an térségében lévő Guomindang-hadosztályokra. Szeptemberben Jiang erői Jinannál, egy újabb vasúti csomópontnál is vereséget szenvedtek. Noha David Barr tábornok, a Kínában tartózkodó amerikai katonai tanácsadók csoportjának vezetője visszavonulást javasolt a jinani helyőrségnek, az ezt figyelmen kívül hagyva kitartott a város védelme mellett, ám szinte teljesen megsemmisült.[7] 1947. október 10-én tette közzé a Népi Felszabadító Hadsereg nyilatkozatát, melynek jelszavai a Jiang Jieshirezsim megdöntése, valamint a népi demokratikus koalíciós kormány megteremtése voltak. A követelések között szerepelt a háborús bűnösök elítélése, a nemzeti kisebbségek politikai egyenjogúsága és autonómiája, az uzsoraszerződések annullálása, s a független külpolitika; továbbá a földesúri birtokok kisajátítása, az ipar és kereskedelem fejlesztése.[8] Az újonnan felszabadított területeken a reformokat a háború végéig elhalasztották.
1948 elejére a nemzeti erők egyre kritikusabb helyzetbe kerültek. Barr tábornok Mandzsúria kiürítését tanácsolta Jiang Jieshinek, az ottani Guomindang-haderő megkímélése érdekében, a generalisszimusz azonban túl későn adott parancsot a visszavonulásra, így ismételten nagy veszteségeket szenvedtek. 1948 nyara és 1949 tavasza között három nagy felszabadító hadműveletre került sor, a küzdelmek színtereiül továbbra is Mandzsúria, észak- és kelet-kínai területek szolgáltak. Az 1948. szeptember 12. és november 12. között vívott liaoxi-shengyangi csatában a Guomindang félmilliós emberveszteséggel volt kénytelen átadni Mandzsúria legfontosabb központjait. 1948. november 7-én indult meg a mandzsúriai harcokat lezáró periódus, a huaihai-ütközettel, mely a polgárháború egyik legjelentősebb katonai eseménye volt. 1948. december. 5-én indult a KKP haderejének harmadik hadjárata Peking, Tianjin és a nagyvárosok visszaszerzéséért.[9]
Az egyre reménytelenebb hadi helyzet következtében Jiang Jieshi újévi beszédében béketárgyalásokat kezdeményezett, s 1949. január 21-én bejelentette lemondását az elnöki posztról, ám ekkor már késő volt. Előtte egy héttel, január 14-én Mao Zedong is közzétette nyilatkozatát, a polgárháborúért a felelősséget a Guomindangra hárította, s pusztán időhúzó manővernek nevezte Jiang Jieshi kiegyezési javaslatait. Ugyanakkor a pacifista hangulat következtében nyolcpontos béketárgyalási javaslatot tett – a Guomindang-alkotmány és jogrendszer felszámolásáról, a hadsereg demokratikus elvek mentén történő átrendezéséről, a háborús bűnösök megbüntetéséről –, amely tulajdonképpen feltétel nélküli megadást indítványozott.[10] A Népi Felszabadító Hadsereg már kétszeres létszámfölényben volt, s április 23-án bevette Nankingot, majd május 27-én a keményen védett Sanghajt is sikerült bevennie. Nanking elestét követően Jiang Jieshi székhelyét Kantonba tette át, de szeptember végén megindult a támadás Guangdong tartomány elfoglalására is.[11]

---

[1] Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 405-408. p.

[2] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 117. p.

[3] Tálas Barna – Viniczei Gábor: A Kínai forradalom útja, a Kínai Népköztársaság gazdasági fejlődése. (kézirat) Bp., 1960. 28. p.

[4] A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 320–321. p.

[5] Jung Chang – Jon Halliday:Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 322-323. p.

[6] Várnai Ferenc: A hosszú meneteléstől az agresszióig. Bp., 1979. 60. p.

[7] Edward E. Rice: Mao's Way. London, 1972. 118. p.

[8] A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 332. p.

[9] Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 222-223. p.

[10] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 146. p.

[11] Jordán Gyula: Tajvan történte. Bp., 2005. 194-195. p.

Radnóti: Hetedik ecloga

Hosszú idő után ismét eszembe jutott:

Mondd, van-e ott haza még, hol értik a hexametert is?...

Hollandok, ti pöcsök!

Ezt kell megélnem, hogy buzirókák emeljék a trófeát magasba. Egy dolog vigasztal: Casillas többet sírt, mint védett. És még fog is, mert Van Bommel van akkora sintér, hogy utána megy Madridba, és úgy rácsúszik álmában, hogy nem kel fel többet. Aztán jön csak a karatekölyök De Jong, aki telitalppal rendezi át belső szerveit a 2002-es BL-döntő óta inkább sirdogáló, mintsem érdemi munkát végző, ám az egekig magasztalt kapusnak.

Jóllehet Iniesta gólja megérdemelt volt - ha mindenáron bíróság elé szeretnénk állítani a tényeket, és a vallatás súlya alatt, reflektorfényben kikényszerítenénk a csontig maró igazságot -; Spanyolország győzelme egyedül Hollandia impotenciájából fakadt, és hogy Van Bommel egyelőre nem harapta át a torkukat, de ami késik, nem múlik.

Aki tudja, hogyan lehet egyáltalán Spanyolországnak szurkolni, az antipátia stoplis manifesztációinak, az küldje el megfejtését Budapestre, a Zsákbamacska Zrt.-be. Kisorsoljuk többek között Puyol haját, aki ezentúl tonzúrával fog játszani, miután leforgatták vele a Zsákos Frodó legújabb kalandjai című thriller-sorozat első negyven évadját.

Haragszom továbbá Chilére, kiknek legfőbb feladata lett volna análterrorban részesíteni Hispánia hetvenkedő hülyegyerekeit, akárcsak a hollandokra, akiknek tigrishere őrleményt tudnék javasolni potencianövelés gyanánt.

Konklúzió: Hollandia ezen a bolygón nem fog világbajnokságot nyerni, legalábbis addig nem, míg Davids földi inkarnációja fel nem tűnik, már ha Davids maga vissza nem tér, és erre annyi esély sincsen, mint a Halálcsillag elpusztítására.

Tehetetlen Henrik, te tehetsz mindenről!

Negyeddöntős országok története- Spanyolország: a reconquistát követő ujjászületés

A negyeddöntős, most már döntős, a 2010-es világbajnokság részt vevő országokból már csupán Spanyolország maradt, s miként eleddig jobbára az egykori spanyol gyarmatok leválásáról, függetlenedéséről , illetve egyáltalán megszületésükről esett szó, nem lesz ez másként a gyarmattartó esetében sem, hiszen az ország a VIII. század óta a muszlim mórok kezén volt egészen a XV. századig, igaz, folyamatosan szűkülő területekkel, miközben két nagy regionális hatalmi potenciál emelkedik fel, s dinasztikus házasságkötésükkel megelőlegezik az egység útján megteremtődő központi hatalmat, Spanyolországot.

A XIV. és XV. század nagyobbik részében olyan, mint Hispánia pusztán egy egyházszervezeti fogalom volt, melyet két rész alkotott: León-Kasztília, valamint Aragónia-Katalónia. Ezek közül Kasztília igen kiterjedt, s fejlett volt, társadalma a hierarchikus feudális rend mintapéldája. Azaz: volt főnemesség, privilégiumokkal rendelkező felső osztálya, mely a XIV. században a rico hombre, alto home, avagy richus homo nem hivatalos neveken szerepelt. Alattuk állt a köznemesség: a hidalgo-k (de infanzón, és miles nobilis is ugyanezt a réteget jelzi); mely a lovag - caballero felett volt rangban, a késő középkorra a két társadalmi réteg gyakorlatilag összemosódott.
A városfejlődés eredménye volt, hogy a meggazdagodott kasztíliai polgárok már képesek voltak lovagként felszerelni magukat, így létrejött a polgári rendű lovag típusa. A városok arra is jogot szereztek, hogy saját szabadságuk védelmére fegyveres testvériségekbe - hermandades - rendeződjenek. A városok ezáltal katonai és gazdasági központokká váltak egyszersmind, ráadásul helyi önkormányzattal. Az ország részeit rosszabb utak kötötték össze, mint a "javítás" során szerfölött szétkúrt 31-es főút, ezért lehettek oly fontosak a körzetek várásai - Sevilla, Murcia, Cuenca, Medina del Campo, etc.
Kasztília parasztsága a reconquista után végtelenül boldog lehetett: a visszanyert területek újrabenépesítéséért személyes szabadságot nyert, és sokáig meg is őrizhették szabad községeiket. Európában egyedülálló módon a parasztközösség maga választotta urait - senores, nem mintha ez pillangóktól övezett harmóniát jelentett volna. A merino juhtenyésztést meglehetősen rosszallva figyelték a földművelők, hiszen azok érdekeit sértette. A juhtenyésztők szervezete, a Mesta ugyanis legeltetési jogot szerezett az állami és közösségi földeken egyaránt, kapálsz, mint egy állat, jön egy juhnyáj, és még kapálni sem tudsz. A kisparasztok lesüllyedéséhez ez is hozzájárult (nem azért, mert nem tudtak kapálni a juhoktól...). A külkereskedelmet viszont fellendítette a merino-gyapjú, melyet leginkább olasz városokba exportáltak, a XV. századtól már Németalföldre is.
Ahogy véget ért a reconquista, és nagyjából betelepültek a földek, belendült a termelés a nemesi birtokokon, a földesurak rögvest letörölték a csokimázat pofájukról, már nem kellett babusgatni a jobbágyokat többé, hisz volt belőlük elég. Ebből adódóan - valamint a jobb belátásból fakadóan - már szépen elkezdhettek pénzbéli javaikat a földesurakra testálni. A paraszt felett a senior gyakorolta bírói jogokat is. Az immáron más tulajdonán élő kasztíliai parasztok - a solariego - ugyan elhagyhatta urát, csak akkor földjét is otthagyta annak. A Cortez 1385. évi petíciójából megítélve nem rajongott értük túlságosan: "erősen adóztatnak, mindenfajta erőszakot, törvénytelenséget és rosszat követnek el, amiért is az említett községeket és falvakat a pusztulás és elnéptelenedés fenyegeti". Ez aztán parasztfelkelések vezetett, úgymint 1476-ban Córdoba mellett lévő Fuente-Ovejuna községében. Az andalúziai hely lakóihoz nem viszonyult valami szentimentálisan Guzman földesúr, akit 14 emberével együtt bespájzoltak a föld alá, és Córdoba védelme alá helyezték magukat. A királyi hatalom szorgos vizsgálódásait a falusiak bátran állták, így jóváhagyták, hogy Córdoba felsőbbsége alá juthassanak.
A katolikus egyház, a reconquista során nem csak eszmeileg erősödött meg, de a földbirtok nagyságát tekintve sem kellett szégyenkezniük. A reconquistát vezető királyi hatalom, és a központi kormányzat szintúgy megszilárdult, noha a Cortez, a nemesség és a városok rendi képviselete gátat szabott az abszolút királyi hatalomnak. Ez vezet a nemesség és a királyság összekülönbözéséhez, és a XV. század vérfürdőihez: XI. Alfonz (1312-1350) utódlásáért törvényes fia, I. (Kegyetlen) Péter (1350-1369) és féltesó, Henrik, Trastamara grófja folytattak agresszív véleménycserét, és Henrik amondó volt, hogy saját kezűleg szúrja le Pétert, és le is szúrta. II. Henrikként (1369-1379) uralkodott így Káin bűnének terhével. I. János, utána III. (Beteges) Henrik követte, ki utóbbi csak 11 esztendős volt, így belviszályok üthették fel fejüket, akárcsak a soron következő II. János kiskorúsága alatt. Ő és tökös fia, IV. (Tehetetlen) Henrik (1455-1474) uralma alatt az uralkodói hatalom sokat vesztett tekintélyéből. A reményt egyedül az jelenthette, hogy a Tehetetlen húga, Kasztíliai Izabella trónvárományos férjhez ment II. Aragóniai Ferdinándhoz 1469-ben, és Kasztília királynője lett, míg férje Aragónia királya. Balra a képből nem derül ki, hogy személy szerint ez jó volt-e nekik.
Az egyesülés nem jelenthetett azonosságot, már csak a két ország eltérő társadalmának eltérő fejlődési struktúrái, valamint eltérő terjeszkedési tendenciái miatt sem. A közös királyságon belül Katalónia és Aragónia egyaránt megőrizték külön intézményeiket. A gazdasági prosperitás kedvező mederbe terelte a katalán nyelv és műveltség fejlődésének áradatát, a szövetség létrejöttével is megőrizte autonómiáját. Megmaradt az aragón és katalán Cortez különállása is, az együttes ülések a cortez generales nevet viselték. A Mediterráneum felé kacsintgató Aragónia-Katalónia és az óceánra nyitott León-Kasztília szintén fejlesztette kereskedelmi és hadiflottáját is, kifejlesztve a tengernagyi tisztséget. (Egyébiránt a kasztíliai almirante, és a katalán almirant szó az arab amir al-mu'minin szó átvétele, ami a Hithűek parancsnokát és hithűek vezetőjét jelenti egy általam talált fordításban.)
A XIV. században az aragónok és katalánok egyaránt jelentős gazdagságra tettek szert a Mediterráneum nyugati medencéjükben az általuk irányított kereskedelmi forgalomból. Barcelonának a királyok több ízben juttattak kiváltságokat (1444, 1473). Népessége még egy nagy polgárháborút követően is - a kor viszonyait tekintve - 20.000 fővel igen nagynak volt mondható.
Aragónia-Katalónia felemelkedésének legfőbb indikátora európai egyházpolitikai küzdelmekbe való aktív részvétel, kiemelkedő egyházi egyéniségeinek viszonylagos önállósága. Ilyen volt Ferrer Szent Vince (c. 1350-1419) katalán domonkos rendi író, hittudós, ki heves vitákba bonyolódott a széles körben utált Husz Jánossal a konstanzi zsinaton: "Ti vakabbak a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításának megszentelt talaja"? Ferrer az avignoni pápa híve volt, és értekezést írt - A kortárs egyházszakadásról címmel VI. Orbán pápa megválasztásának érvénytelenségéről.
Az arab-berber mórok hatalmuk fokozatos visszaszorulását követően is javarészt helyben maradtak. Egy részük - rosszmájúak szerint csak színleg - megkeresztelkedett, és ők lettek a moriszkók. A hitükben megmaradt mórok még a XIV-XV. század folyamán is megbecsülésnek örvendtek kézműves tevékenységük miatt, mely mellett főképp kereskedelemmel foglalatoskodtak. Pompás építkezésük és kerámiakészítésük tovább hatott. Jogi státuszukat tekintve mudejárok, vagyis adófizető, de az iszlám szerint élő, mór szokásokat megtartó lakosok voltak.
Az egykori mór kalifátus maradványa még mindig őrizte függetlenségét. A Sierra Nevada lábánál elterülő Granada város fénykorát a Naszridák uralma alatt élte (1238-1492), virágzott selyemipara és kereskedelme. Az Alhambra építészeti együttese, erődök, mór paloták, a Naszridák nyári rezidenciája mind-mind a XIV-XV. század építészeti gazdagságára hívják fel a figyelmet. A Naszridák hatalma Potemkin-falu volt, leginkább Kasztíliától függtek, az adót szépen le kellett csengetniük, és katonai kontingensek kiállítására voltak kötelezve. Granada igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ragaszkodik az iszlámhoz: csak arabul beszéltek, keresztény mozarabokat nem is tűrtek városukban. Ügyesen kihasználták a kasztíliai belviszályokat, intrikákat, s V. Muhammad ben al-Ahmar uralkodó és vezíre Ibn al-Hatib az 1350-1360-as években valamelyest restaurálta parányi országának hatalmi pozícióit. 1364 végén a mór uralkodó követséget küldött a már említett I. (Kegyetlen) Péterhez, kasztíliai királyhoz Sevillába, a békeviszony megerősítésére, és a baráti viszony megerősítésére: selyemcuccokat, és nehéz aranyszerszámmal felszerelt fajtatiszta lovakat küldött Péternek kegyetlenségének mérsékletéül.
Granada elfoglalását (1492) követően viszont a születendő spanyol monarchia végleg kiszorította a mórokat és a muzulmán hatalmat. Kolumbusz ez évben érte el Amerikát. Ugyanakkor Spanyolország egyesülése nem jelentett teljes mértékű összeolvadást, plasztikusan mutatja ezt Izabella címere: a 2. és a 3. mező oroszlánjai Leónt, az 1. és 4. mező tornyos bástyái Kasztíliát, a beékelt gránátalma pedig Granadát jelzi. A regionális és nyelvi különbségek mellett is valamennyi tekintetben párhuzamos társadalmi fejlődési irány és tagozódás jellemezte a spanyol kultúra fejlődését.
Mindazonáltal a parasztmozgalmak leszerelése, a lázongó főurak szeparatizmusának elfojtása, a városi gazdasági érdekek érvényesüléséhez segítése, a két irányú tengeri forgalom előmozdítása, vagy éppen a szellemi élet kordában tartása mind-mind e két eltérő regionális uralom anakronisztikus voltára hívta fel a figyelmet, s a tényleges egység mielőbbi létrejötte mellett érvelt, melynek a már említett 1469-es dinasztikus házasságot követően 1479-ben realizálódott.

Irodalom:Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor. II.köt.Bp., 2005. 214-221.p.

Negyeddöntős országok története - Németország: Búcsú a búcsútól

Az előző posztban felmerült Luther, és az általa elindított reformáció, a Német-római Birodalom kapcsán ez kerül most terítékre a VB-országok soron következő fejezetéből. Az utókor reformáció címen illeti a történelem színpadára 1517-ben lépő Luther Márton ténykedésétől az 1648-ig terjedő periódust, mely a konfesszionalizáció, vagy felekezetképződés időszaka; én pusztán 1523-ig tárgyalom az eseményeket kizárólag Luther szempontjából, főképp a kiváltó okokra és a mozgatórugókra fókuszálva. A Luther által elindított reformációt tudniillik számos, az egyházban, politikában, és társadalmi viszonyrendszerben bekövetkezett változás előzte meg. Megváltozott a laikusok és az egyház viszonya, illetve az egyházzal kapcsolatos elvárások: a közvetítő egyház helyett lelkipásztori egyházra lett volna szükség. Az igazi vallásosságra mutatkozó igényeket jól példázzák az Európa különböző vidékein fellángoló aszketikus közösségek, melynek egyszerű hívei igyekeztek távol maradni az egyház túlburjánzott intézményrendszereitől; hitüket pusztán az egyéni tapasztalás útján kívánták megélni.

Az Európa nyugati szélén megerősödő államok, a Német-római Birodalom tartományainak, pontosabban azoknak fejedelmeinek növekvő autonómiája következtében a pápa szupremáciája gyengébb és gyengébb lett. A Rómától való függés lazítása valamennyi világi hatalom létérdekké vált.
Az új eszmék, gondolatok terjeszkedésének eleddig nem látott teret engedett Johan Gutenberg találmánya útján létrejövő technikai fejlődés. A kölcsönös reciprocitás jegyében a nyomtatás legalább annyira segítette a reformáció elterjedését, mint amennyire reformáció hozzájárult a nyomtatás fellendüléséhez.
1517. október 31-én Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyeteme Szentírás-professzora Vitatkozás és a búcsú címmel tette közzé 95 tézisét. A latin nyelven megfogalmazott tételek kizárólag akadémikusoknak, tudós köröknek szóltak, és központi problematikája a búcsú-kérdés volt.
A búcsú Luther korában a pápai kúria legismertebb privilégiumának, és elsődleges bevételi forrásának számított, mely az évszázadok alatt létrehozta a maga gigantikus igazgatási apparátusát. Érdekes dolog volt ez a búcsú. Már a IX. században találkozhatunk olyan képzetekkel, hogy akik részt vesz a "hitetlenek" elleni küzdelmekben, az mentesül a vezekléssel járó büntetések és megrovások alól. Ez volt a fundamentuma a XI. század második felében létrejött keresztes búcsúnak, mely értelmében a keresztes háborúkban való részvétellel ki lehetett úgymond "váltani", vagyis elengedni az egyházi büntetéseket, a satisfactio-kat (pl.:böjtölés, zarándoklat, vagy éppen számkivetés). A későbbiek folyamán a búcsú jelentősége szintet lépett, már az Isten által kiszabott tisztítótűzbeli büntetést is elengedte. A tisztítótűz meghatározott ideig tartó büntetés formájában a bűnös embert tisztította meg földi léte során elkövetett vétkeitől, s egyedül a pápa rendelkezhetett vele. "Ez a lelkek feletti roppant hatalmat jelentette", a tisztítótűz időtartalmának lerövidítését-meghosszabbítását, mely a középkori skolasztika szerint a pápák törvényes jogát képezte, hiszen egyedül ők rendelkeztek az egyház titkos kegyelmi kincsével (thesaurus meritorum), amely a kereszthalált halt Krisztus és az összes szentek fölöslegben lévő érdemeiből gyűlt össze. Az elképzelés, miszerint minden hívő, mint az egyház misztikus testének tagja részesülhet ezekből az érdemekből, nem volt új dolog. Az viszont, hogy a pápa kénye-kedve szerint osztogathat ezekből a kegyelmi kincsekből a jóakaratú emberek számára, csak XIII.-XIV. századi metódus. A tömegigényekhez való alkalmazkodás remekül szemléltei a búcsú értékének csökkentését. Az idők során már annyian szerettek volna bűnbocsánatot szerezni maguknak, hogy a XII. századtól már pénzért is kaphattak búcsút, és akkor már el se kellett menni a Szentföldre, sem pedig keresztesháborúkban részt venni. A pápák ellenségeik ellenében rafinált módon - a kereszténység ügyét hírből sem szolgáló - valamennyi hadjáratot egyszerűen búcsút biztosító keresztes háborúvá avattak (lásd a IV. keresztes háborúk történetét, a kereszteslovagok (keleti) keresztény Konstantinápolyban véghezvitt brutális mészárlását, és rombolását. Ergo ilyenekért is lehetett bűnbocsánatot nyerni...). Majd VIII. Bonifác (1294-1303) 1300-ban meghirdette a jubileumi évet, mely során, ki hét római zarándoktemplomot végigjárt, teljes búcsút nyert. Eredendően 100 évente került sor megrendezésére, ám olyan népszerűségnek örvendett, hogy előbb 50, majd 33, végül 25 évente sor került jubileumi búcsúkra. És ami a legalja, nemsokára már az is megkaphatta a teljes búcsút, aki maga helyett valaki mást küldött a zarándokútra, avagy kiköhögte az utazás költségeit...(Átküldöd a szomszédot Jeruzsálembe, és még neked lesz megbocsátva.) A XV. századtól a búcsú már univerzális jövedelemforrásul szolgált az egyháznak: templomépítkezésre, Hollandiában gátépítésre, a pápák itáliai háborúira, török elleni védekezésre, sőt halottak számára (!) is kifizetett pénz is búcsúnyeréssel járt.
A könyvnyomtatás új technikáinak elterjedésével már nyomtatott formában kerültek forgalomba a pénzért árusított, bűnbocsánatot igazoló búcsúcédulák. Aki búcsúlevelet vett, annak már nem kellett aggódnia semmiért, földi vétkei megbocsátást nyertek, onnantól fogva okleveles jámborként tengethette mindennapjait. A jámborság foka is mérhető volt, mintegy okmányszerűen fellehetett mutatni, egyfajta "túlvilágra szóló biztosítási kötvényként", haza lehetett vinni. A búcsúcédulákon szerepelt, hogy a bűnös milyen mértékben nyert feloldozást: a búcsúcard bronz alapcsomag értelem szerűen erősen korlátozott engedményeket foglalt magában, ám egy búcsúcard gold totális megváltás 2000 megvásárlását követően már gond nélkül lehetett paráználkodni, utólag-előre megbocsátásban részesült. Vagy valami ilyesmi. És ez ellen lépett fel Luther.
Luther vallási alapelveit a bibliai tanulmányai során, 1511-1512 körül alakította ki, melynek lényege: csak a hit által, csak kegyelem által, csak Krisztus által, csak a Szentírás által - sola fide, sola gratia, solus Christus, sola Scriptura - felismerése lett tanításának alapja. Az isten kegyelméből fakadó hit egyedüli üdvözítő erejéből származó elgondolás alapvetően rengette meg a búcsúcédulák árusításának népszerűtlen intézményét. A 95 tézis pusztán laza összefüggésben álló tételek sora, melyek Luther hitvallását foglalják keretbe, prédikációk formájában, helyenként pedig harsány politikai jelszavakkal közbeékelve támadóalakzatot vesz fel a bullák ellen. Luther nem akarta nagy dobra verni ezt az egészet. Megmutatta néhány barátjának és püspöknek véleményezőleg, éppúgy, mint én saját irományaimat 1-2 haveromnak. Csak aztán ő vallást alapított, nekem meg összesen 4 hívet sikerült összeboronálnom 3 év alatt. Igaz, én nem haverkodom mainzi érsekekkel, brandenburgi és merseburgi püspökökkel. Na de Luther spanjaira visszatérve, érdemes kitérni a mainzi érsekre, Albertre.

Albert a Hohenzollern-dinasztiából származott, mainzi érseki méltóságából adódóan a választófejedelmek egyike is volt. A fennhatósága alá tartozó területeken a pápától kapott engedély - a plenáris búcsú - értelmében 8 évre megkapta a búcsú meghirdetésének, a kampány intézésének, illetve lebonyolításának jogát, és ez nem kis dolog volt. Albert már befolyásos egyházi és politikai személyiséggé vált: 1513-ban, 23 éves korában magdeburgi érsekké lett, s még ebben az évben megkapta a Halberstadti Püspökség adminisztrátorságát is. 1514-ben lett mainzi érsek, a két érsekséggel együtt már a birodalom egymástól távol eső részein is igen jelentős gazdasági-politikai befolyásra tett szert, persze ez elég sokba került neki: a kánonjog eleve tiltotta a magas egyházi méltóságok halmozását, melyek közül a mainzi érsekség az egyik legmagasabb volt; s kinevezése fejében a pápa a szokványos pénzösszegen felül 29.000. gulden kompenzációra tartott igény, mely horribilis összeg volt, ugyanakkor a kánonjogot a szőnyeg alá söpörte. Albert így kénytelen volt az augsburgi Fuggereknél hitelt felvenni, s maga (Gazdag) Jakob Fugger protekciója végett nyerhette el Albert a Szent Péter-székesegyház építésének támogatását szolgáló búcsút. Mint láthatjuk: Albernek létérdeke volt a búcsú-biznisz.
Éppen ezért Albert úgy vélte, hogy ez a sehonnai wittenbergi okoskodó rossz hatással lehet üzletére. Először a mainzi egyetemre továbbította Luther téziseit, az egyetem persze rögvest elítélte 1517. december 17-én Luthert, és az ügy további kivizsgálását a pápái kúriára bízta. A mainzi érsek "szakvéleményével" ellátott 95 pont Rómában landolt még december folyamán. A pápát különösképp nem érdekelte az ügy, ha túlságosan fickándozik, maximum máglyára küldjük Luthert a 95 hülyeségével együtt, gondolta.
Eközben egy főállásban Domonkos-rendi búcsúprédikátort, másodállásban inkvizítort - Johann Tetzelt szétvágta az ideg, hiszen maga is érintett volt a búcsú körüli vitában: halálosan megfenyegette Luthert, s kettejük későbbi rivalizálása az Ágoston-, és Domonkos-rend duellumává növi ki magát. A disputa csakhamar akadémiai szintre lép, tézisek és ellentézisek vad összecsapásává, irodalmi csatározássá emelkedik. A vita kezdett elmérgesedni, Luther Rómában való feljelentése a küszöbön állt, a Domonkos-rendiek Frankfurtban a templomi szószékből fütyörészve, kuncogva, fejcsóválva hirdették, hogy Luthert három héten belül megpirítják a máglyán. Ez már kissé keményebb ügy volt, mint Tetzel magánvéleménye.
X. Leó pápa ellenben még mindig lazán kezelte az ügyet, próbálta rávenni Luthert Johann von Staupitz Ágoston-rendi generális, Luther elöljárója s atyai pártfogója útján, hogy gyorsan szívjon vissza mindent, és menjen Isten hírével, csöndben, halkan. Luther ezt megtagadta, és hűbérura, Bölcs Frigyes titokban biztosította támogatásáról. 1518 áprilisában jelent meg nyomtatásban Luther prédikációja, a Beszéd a búcsúról és a kegyelemről, röviden, emészthető formában, és német nyelven, 20 cikkelyben foglalta össze mondanivalóját, és igazándiból ez a könyvecske tette ismertté széles körben, és 1520-ra több, mint húsz kiadást él meg: először indul meg Európában az a folyamat, amit ma sajtókampánynak nevezünk. A könyv lehet, hogy önmagában senkit nem győzött meg, mindenesetre kézzel fogható bizonyítéka annak a meggyőződésnek, amint a birtoklása testesít meg, továbbá érveket szolgáltat azok számára, akiket már meggyőztek, lehetőséget nyújtott hitük elmélyítésére, pontosításra, és ami talán a legfontosabb: biztosíthatta azokat az elemeket, ismereteket, melyek segítségével a vitákban diadalmaskodtak, és az ingadozókat maguk mellé állíthatták. A közönség az ekkoriban elterjedő könyvek, és a szintén nagyon fontos szerepet játszó nyomtatott szórólapok útján tájékozódhatott a reformátorok - így Luther - tevékenységéről, az általuk folytatott hitviták állásáról, etc. Ha felpróbáljuk mérni, micsoda jelentősége volt ekkoriban a nyomtatásnak, elég, ha az imént említett szórólapokra, vagy éppen a plakátokra gondolunk: a reformáció minden egyes fontos epizódjában találkozhatunk egy plakáttal: Luther 1517. október 31-én plakátot ragaszt ki Wittenbergben, az Ágoston-rendiek kápolnájának ajtajára. A búcsúcédulákkal kapcsolatos tézisek németre fordítva szerte elterjednek a mai Németország területén. Már két héten belül bizonyos fokú ismeretségre tesznek szert. 1521-ben Luther, kit a wormsi Birodalmi Gyűlés alá idéztek, a császári hírnök nyomában végighalad Németországon, és meghökkenve konstatálja, hogy minden városban ki van függesztve V. Károly ediktuma, mely könyvei elégetéséről szól. A tömegek pedig éppen az ilyen falragaszok útján értesültek egyáltalán a kárhoztatott, vagy betiltott művek létezéséről, melyeket aztán igyekeztek mielőbb beszerezni... A wittenbergi nyomdák számtalan kis könyvecskét dobtak piacra, melyeken sem dátum, sem a kiadó neve nem szerepel, a mű címlapján viszont Luther Márton hangzatos neve, és a reformátor arcképét ábrázoló metszet került, hogy mindenki megismerhesse vonásait. Ugyanakkor azon nyomban megjelennek az erőszakos, és botrányt keltő gúnyiratok: 1520-1530 között 630 ilyen Flugschriftet ismerünk, melyben különféle karikatúrákkal és illusztrációkkal tették nevetségessé a pápát, és a szerzeteseket, ilyen volt a Szamár-pápa vagy a Borjú-pápa, macskafejű barátok, etc. Ez már több volt a soknál.
A domonkosok Johann Eckkel teljesen felspanolták magukat, ki egy nagy tekintélynek örvendő tudományos nagyság volt a bajorországi Ingolstadt egyetemén, s Luther legfőbb ellenfele lett. Azt már Eck is érezte, hogy a búcsú - amúgy tisztázatlan dogmatikai előfeltételei - mellett pártoskodni tényleg nem sok rációra vall, és egy sokkal jobb dolgot talált ki, miszerint Luther a maga a pápa tekintélyét támadja. Háh, ebből gyere ki kis barátom! S ami még ennél is szörnyűbb rágalom volt, Luthert cseh eretnekséggel vádolta. Eck nagyon okosan használta fel ezt a vádat, hiszen a huszita háború borzalmai, és a Husz Jánostól való iszonyodás még nagyon elevenen éltek az emberek köztudatában, különösen Szászországban, ott valakit csehként illetni olyan volt, mintha boszorkánysággal vádolták volna, vagy mintha nit mondanának, mi több, az ellenség szinonimáját értették alatta. Szóval Luthert "csehséggel" vádolták.
1518. április 25-én ült össze Staupitz generális elnökletével az Ágoston-rendi szerzetesek szász kongregációjának konventje Hiedelbergen, ahol Luther elsöprő sikert aratott, és itt kezdett kialakulni a "Luther-párt". Itt Luther már nem pusztán a búcsúról prédikált, hanem az egyház egy másik nagy bulijáról, a kiközösítésről. A XVI. századra ugyanis a kiközösítés politikai szerszám lett. E félelmetes eszközt a pápai kúria eredendően csak nagyon komoly ügyekben alkalmazta, csak aztán az egyházi pénzügyigazgatás egyre erőteljesebb bürokratizálódása folytán végül az adóbehajtás közkedvelt módozata lett. Kiközösítették a jobbágyot, ha nem fizetett dézsmát, magas rangú egyházi méltóságokat, ha valamely oknál fogva adósak maradtak a pápai kúria irányában. Majd egész közösségekre is kiterjeszthetőnek vélték, és nem csak a szentségeket vonták meg az exkommunikálás során, de megtiltották, hogy a bűnössel bármiféle kapcsolatot- természetesen gazdasági kapcsolatot - tartsanak fenn. Ha ez nem lenne elég, a fizetései határnapok kiközösítései terminusok is voltak, vagyis ha Hétfőig nem tejelsz, elvesszük portád, ki vagy közösítve, szabadon megölhetnek, és soha nem üdvözülsz. És ezt legalább olyan könyörtelenül végrehajtották, mint ahogy azt profitorientált világunk fináncoligarchiái által kézben tartott bankok teszik manapság a törleszteni képtelenekkel: nekem az egyetem miatt nyitnom kellett anno bankszámlát, s jövedelem híján pusztán a kezelési költségből összejött rajta mínusz háromezer forint, és kaptam egy felszólítást, hogy amennyiben holnapután nem térdepelek le az OTP fallosza elé, szerveimről szóló szabad rendelkezésük értelmében elkobozzák májam-lépem, és 120 év börtönbe zárnak kívül az exoszférán, továbbá negyedíziglen megcsonkítják nemzetségem. Sok tekintetben tehát keveset változik a világ, már nincsenek Luther Mártonok, csak Fuggerek. A XVI. század második felében azonban még voltak Lutherek, illetve csak egy, de ő felemelte hangját immáron a búcsú mellett a kiközösítés ellen is, ami tovább növelte népszerűségét, így persze nem kerülhette el sorsát.
X. Leó megbízására a Domonkos-rendi szerzetes, Silvestro Mazzalini elkészítette teológiai szakvéleményét, melynek végső következtetése, hogy a pápa tévedhetetlen, akárcsak a római egyház, ergo a pápa tekintélyének doktrínájából kiindulva Luther is eretnekké vált; hiszen aki a búcsúval kapcsolatban azt meri állítani, hogy az egyház nem teheti meg, amit valójában megtesz, az bizony eretnek.
1518-ban, Augsburgban került megrendezésre a Birodalmi Gyűlés, I. Miksa császár leköszönt, ezáltal az utódlás biztosítása volt a gyűlés elsődleges feladata. Miksa unokáját, Károlyt, Spanyolország királyát, Burgundia hercegét akarta a Habsburg császárok sorába állítani. X. Leó pedig I. Ferenc francia királyt preferálta, éppen, hogy ne Habsburg legyen már megint a császár.
Ez közvetlenül kihatott Luther ügyének alakulására: a küszöbön álló császárválasztás következtében a szász választófejedelem szava hirtelen roppant fontos lett a pápai kúria számára. Leó ugyanis azt gondolta, hogy ha nem sikerül I. Ferenc királyt jelöltetnie, akkor Frigyes választófejedelemre irányítja hátszelét Károly ellenében. Bölcs Frigyes ebben a pillanatban Miksa császár szemében is módfelett szimpatikussá lett, szintén az utódlásban betöltött befolyása végett. Miksának közben eszébe ötlött, hogy ez a Luther még egy ütőkártya lehet a kezében a pápai kúriával szemben, így levélben kérte szász unokafivérét, vegye oltalmazó szárnyai közé a wittenbergi szerzetest, holott nemrégiben éppen ő maga kérte Luther eretnekperének felgyorsítását. Várjatok a máglyával fiúk!
Bölcs Frigyes e politikai konstellációnak köszönhetően tudta elérni, hogy Luthert ne Rómában, hanem a birodalom területén hallgassák ki: ugyanis ahogy betette volna lábát a pápai városba, ott már semmi sem menthette volna meg az elégetéstől, Augsburgban az esetleges halálos ítélet pedig úgysem került volna végrehajtására. 1518-ban került sor az audienciára, Cejatan bíboros vezetésével. Cejatan megpróbálta diplomatikusan elintézni a kényes ügyet, bizonyos tekintetben maga is vevő volt az egyházi reformokra, viszont szemében a pápai primátus megkérdőjelezhetetlennek számított. Luther azonban a legfelsőbb tekintélyt nem a pápában, hanem a Szentírásban látta, és Cejatan hiába kérte többszöriben, hogy Luther monnyonle, azaz vonja vissza téziseit, a Ágoston-rendi hajthatatlan volt. Luther hívei és barátai úgy gondolták, hogy Cejatan most már biztos elfogatja Luthert, és tűzön tisztítja meg tisztátalan lelkét, ezért rávették, hogy meneküljön. Október 20-ról 21-re virradó éjszaka Luther elhagyta a várost, és visszatért Wittenbergbe. Cejatan nagy taktikus volt. Azt semmiképp sem akarta, hogy önhatalmúlag elfogassa Luthert, és a lépés ódiuma a pápai küldöttségre háruljon, viszont ha a szász választófejedelem tenné ezt, akkor mindannyiuk sajnálatára kénytelenek lennének Luther Rómába cipelni és végre elégetni, ezért levelet intézett hozzá. Bölcs Frigyes olyan bölcs volt, hogy egyelőre nem csinált semmit, és sokatmondóan pislogott. (Különben valamennyi nagyobb sikerét ennek köszönhette.) Egyelőre Luther is hallgatott, ellenfelei is hallgattak.
1519-ben viszont már tényleg meghalt I. Miksa, jöhetett a várva várt császárválasztás: X. Leónak nem sikerült I. Ferencet bebuliznia, hiába osztogattak szét fél millió dukátot a választófejedelmek között. Ekkor a pápa megkísérelte Frigyest császárnak jelölni, aki azonban most is volt olyan bölcs, hogy elutasította ezt, annak ellenére, hogy a pápai kúria elküldte neki legmagasabb kitüntetését, az Aranyrózsa-rendjelet. Konklúzióként a pápa belátta, hogy az anti-Habsburg oppozíció reménytelen, így jobb híján Miksa unokájára, Károlyra fordította mosolygó orcáját. Károly megválasztásában a zsozsó mondta ki a végső szót. A Fuggerek e célból megszervezték saját konzorciumukat, melyben a Welsereken kívül itáliai bankházak is érdekeltséget vállaltak; összességében kétszer annyi pénzt voltak képesek belefektetni az ügybe, mint X. Leó pápa. Károlynak a korona mindenki megvesztegetését követően összességében 852.189 guldenjébe fájt, ebből a Fuggerek 543.585-öt folyósítottak. 1520. október 23-án Aachenben megkoronázták V. Károlyként.
Luther eközben lázas kánonjogi tanulmányokba fogott, mélyre ásta magát a pápai bullákban, dekretálisokban, kánonjogi gyűjteményekben, hogy valamit kezdeni lehessen ez a pápai primátussal. Eljutott arra a meggyőződésre, hogy az ő legfőbb ura Krisztus, nem pedig egy ember, legyen az bármekkora hatalommal bíró. Barátainak írott leveleiben ekkor tűnik fel az Antikrisztus kifejezés a pápa szinonimájaként.
Az 1520-as év során Rómában sem tétlenkedtek, újra előkapták Luther eretnekperét a lipcsei disputa után. X. Leó a per hátterében a Habsburgok sakkban tartásán ügyködött a pápai hatalom helyreállításával, melynek fontos lépése volt Luther félreállítása. Eck gyorsított a tempón, az év júniusában bocsátották ki az Exsurge Domine kezdetű bullát, Luther mintegy találomra kiválasztott 41 tételét eretneknek minősítették, 60 napon belüli visszaszívásra kötelezték, vagy különben eretneknek nyilvánítják, szólt a fenyegetés. Luther a legkevésbé sem hátrált meg, sőt, ekkor szerezte legjelentősebb reformátori írásait, úgymint A német nemzet keresztény nemességéhez a kereszténység állapotának megjavítása ügyében, németül, mely felszólította a császárt, fejedelmeket, nemeseket az egyház átfogó reformjaira, népies, közérthető formában. A következő, terjedelmesebb latin nyelvű művét, Az egyház babiloni fogságáról címűt már a tudósvilágnak szánta, éles hangvétel, logikus érvelés jellemzi. A zsidók babiloni fogságához hasonlítja a keresztényeknek a pápaság rabságában történő sínylődését. A harmadik, latin és német nyelven egyaránt megfogalmazott alkotást, A keresztény ember szabadságárólt szintén 1520-ban szerezte, inkább egy vitairat, mintsem prédikáció, arra figyelmeztet, hogy a jámbor, jó cselekedetektől még nem lesz senki azonmód jóvá és jámborrá, viszont a jó és jámbor emberek cselekedetei jók és jámborak.
Luther a legtöbbet publikáló, és legolvasottabb szerzővé lett Európában. Művei tíz, vagy még több kiadást értek meg. Nyomdák és "irodalmi támaszpontok" egész hálózatai alakultak szerte a kontinensen, Augsburg, Strassbourg, Bázel központokkal. Közben a pápa és Eck továbbra is a fenyegető bullával erőlködött, mindazonáltal az átokkal fenyegető bulla esetében annyit sem tudtak sok helyütt elérni, hogy azt egyáltalán kifüggesztessék. V. Károly tekintélye, mint láthattuk Németalföldön, egyelőre tartotta magát Róma tekintélye. Ám példának okáért az eretnekség elleni harc fellegvárában, Kölben fenyegetésekben részesítették a pápai bullákat hirdető nunciusokat. Luther egyetemes zsinathoz fellebbezett.
1521. január 27-én nyitotta meg V. Károly első birodalmi gyűlését Wormsban. A birodalmi gyűlés számtalan pontja közül csak az egyik volt a vallás kérdése. Luther császári kísérettel érkezett Worsmba, nagy dolog volt elérni, hogy egyáltalán meghallgassák. V. Károly éles hangvételben eretneknek nyilvánította, a rendek eszközöltek ki haladékot számára, majd április 25-én elhagyta Worsmot, Bölcs Frigyes színleg elrabolta, és jól bezárta a csúnya-ronda Luthert Wartburg várába. Itt György lovag (Juner Jörg) álnéven élt.
Jóllehet az 1521-es wormsi ediktum kimondta Lutherre a birodalmi átkot, tanai mégis gond nélkül terjedtek tovább, és az 1522-es nürnbergi birodalmi gyűlés belátta, hogy a wormsi ediktum végrehajtására nincs mód. A tanítások gyakorlati következményeként Wittenbergben számos fontos, az eljövendőkben az egész birodalom területén mintául szolgáló reformintézkedést vezettek be: átalakították az istentisztelet, a koldulás betiltásáról rendelkeztek, valamint az oltárok számának csökkentéséről, a szentképek eltávolításáról. Az 1522-23-as években csúcsosodott ki a Német-római birodalom vallási megújhodása. Központja Wittenberg, és a szász-türingiai vidék volt, de a tanok rövidesen átlépték a birodalom sorompóit, illetőleg távoli szegleteit: Tirol, Salzburg, Morvaország, Németalföld, vagy éppen Magyarország. Óriási szerep jutott az új eszmék terjesztésében a prédikációknak, zsoltároknak, koráloknak, s a kocsmától az egyetemig mindenhol tér nyílt információ-, és véleménycserére. Mind emellet a már említésre került nyomtatott médiumoknak is meghatározó szerepük volt, hiszen a röpiratok, plakátok a legszegényebb rétegekhez is eljuthattak. 1517 és 1530 között mintegy 10.000 röpirat 10 millió példányban került kiadásra. 1520 és 1523-ra tehető a kiadások csúcsa. Ez idő során került megjelenésre Luther wartburgi vártartózkodása alatt lefordított német nyelvű biblia is. A teljes Ószövetséggel együtt 1534-ben jelent meg nyomtatásban, s noha már több, mint 18 német nyelvű fordítás létezett már ekkor, mégis Lutheré lett a legkelendőbb, elsősorban közérthető, beszélt nyelvi stílusából adódóan. A mai napig a legfontosabb bibliafordítás német nyelvterületen.

Irodalom:
Krász Lilla: A reformáció és a német vallásháborúk. In: Poór János (szerk.): A Kora újkor története. Bp., 2009. 283-301.p.
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 280-288.p.