火锅，玛索，宿醉, etc.

A nyúl éve eleddig nem győz partikban tobzódni, kezdve a szittyó szerdai Intercontinentálos megoldástól át Tianmi szülinapjáig egészen a Republic of Mazzo általunk való kikiáltásáig. Pénteken Aiwen visszajött Japánból, és Tianmi pont aznap ünnepelt, ergo felkerekedtünk a Hunanlu-ra, ismételten (火锅) huoguo-zni. A Hunanlu csillagkoszorús korzója hemzsegett az emberektől, ellenben Nanjing többi részén ördögszekereket hajt a szél, s nesztelen iszkolnak a képzeletbeli atomtámadás túlélői; legalábbis az egyébiránt 7,5 milliós metropolis most leginkább egy nekropolisz: a holdújévi szünetből kifolyólag a Mc Donalds’-on kívül gyakorlatilag minden rabigában kárhoztatik, éttermek, kávézók, piacok, üres, kihalt utcák merednek üveges szemekkel a jajveszékelve tátogó, kámforos vákuumokba. Ez igencsak a bigmackre predesztinálna, amennyiben Juli nem tudna főzni – és minden ellenvetése dacára jól főzni - mert így normális kajákkal is összehozhat a sors, amikkel ráadásul ténylegesen jól lakunk. Hiába is jár körbe esetenként tíz fogás egy kínai étteremben, egy kis paprikás krumplit még magamba tudnék oktrojálni levezetésnek, ám a tegnapi spagetti után gond nélkül beállt az egyensúly az erőben.

Pénteken persze mégiscsak étterembe kellett tévednünk, hisz huogou-zni egyrészről jó, másrészről finom is. Saját fűszerkeveréket keverhetünk össze egy tálkába, aztán abba tunkolhatjuk a frissen főtt húsokat, zöldségeket, tofut, etc. A mellettünk kajázó tv-s stábbal nagymértékben megszaporodtak a 恭喜发财 koczintások, először pusztán az újév miatt, majd miután rájöttek, hogy azért énekeljük a 祝你生日快乐-t Tianminek, mert szülinapja van, ez még inkább elősegítette a Harbin sörökkel való harmadik típusú találkozásokat. Késő este, mint ősi vad, kit rettenet űz hazaloholtunk, majd másnap ismételten a Sun Yat-sen mauzóleumhoz navigáltunk. Végül is még csak egyszer voltunk ott a héten, hétfőn, Juli kínai spanjaival, de most itt van Cong Ying is, Tianmi laoxiangja (egy vidékről származója), volt osztálytársa, és minél több mindent látni szeretne Nanjingból, mielőtt visszazúz malenkij robotolni Hainanra…Ergo harmadszorra néztem már meg a Zhongshanglin-t, valóban elképesztő hely, de legközelebb már csak a jóakarat vihet fel oda. Tianmi-nek ráadásul nem is tetszett, mert ő valami grandiózusabbra várt, de szerintem inkább valami csillogóra, vagy nagyon fénylőre: az ilyesmit tudják értékelni a kínaiak. Majd visszasandáltunk lakhelyünkre, a Guluo negyedbe. Suoguoban az estére készülvén sörrel kapcsolatos retorikus kérdéseket tettem fel, majd megpakoltam málhás lovam, s bevezettem a koleszba. Apropó háziállatok: újfent van egy afgán lány képű flagelláns macskám, ami egyedül az én ajtóm előtt ostorozza magát a folyosón, miközben a Salve Regina-t énekli rekedtem, de valahányszor tudtára adom: tőlem nem kapsz enni bazdmeg.

Miután Aiwenék átjöttek, megkezdtük a rendelkezésünkre álló sörkészletek magunkévá tételét, telefonáltam még a kolesz börtönében rekedt sorstársaknak, ily mód fogtunk taxikat, és indítottunk átfogó támadást az 1912-negyed ellen, s végre valahára a Mazzo-ba (玛索) tévedtem, mi szégyen-gyalázat, hogy csak közel fél év után jött össze, hiszen az egyik legmenőbb klubnak számít, ámde idáig mindig az Eisunban kötöttünk ki. Mazzoba rengeteg a külföldi, így nem lepődik meg azon senki, ha teszem azt egy Abdul nevű pakisztáni kiveszi a dj-kezéből a mikrofont, és torkaszakadtából üvölti a Bad Romance-t. Ütköztünk Pei Juxun koreai cimbiékkel, lejött Shogo is, elég nagy volt bagázs, és már jöhetett is Poker Face. (Ortodox drum’n’basser voltom minden alkalommal az intenzíven fekszik, ha belegondolok: már megint a Wakawakára téptem szét az agyam.)

A Mazzoba valamikor hajnaltájban véget ért az agykibántás, after gyanánt kompániánk a Castle-be vette az irányt, ahol kvázi végig csocsóztunk, megzavarva egy-két feketék-fehérek közti tömegverekedéssel, a tumultuózus szituációban futottam össze Richarddal, Eisunes italfelelősünkkel, de ő sem tudott rendet vágni, végül maguktól lecsillapodtak a kedélyek, noha az este folyamán még pár ízben pont a csocsó-asztalunkhoz hajítottak egy-két arcot. Olyan fél hat fele már meglehetősen megmacskásodtunk, Shogo már bantu törzsfőnökökkel járt kánkánt, így jobbnak láttuk a visszavonulást. Út közben kiszálltam a taxiból, és felpattantam Szent Mihály lovára, annak sörényébe kapaszkodva ügettem haza, a gregorián macskámtól pedig megkaptam az utolsó kenetet.

Már húsz nap sincs hátra a szünetből, rendesen itt van a nyakunkon a következő félév. Mégis, az idő múlása ellenére is valahogy olyan időtlennek érzem az ösztöndíj létet. Afféle Bergson-i időszemléletben tágul ki minden egyes pillanat végtelenségében megélt volta. Vagy pusztán másnapos vagyok? Közrejátszhat, ám ha kinézek az ablakon a sivatag éj sötétségét megtörő, irizáló neonköntösük mögül szigorúan kémlelő felhőkarcolókra, s közben a lenti házból erhu melódiák érik el fülem, sokszor bizony hihetetlennek tűnik, hogy valóban itt vagyok.

Szülinap, KTV, Scarlet

Nos, történetesen a tegnapi napon adódott, hogy szobatársam, Minfan világra jött valahol Vietnam eldugott szegletében 22 esztendővel ezelőtt, így nem mulaszthattuk el ennek illő celebrálását. Először a sarki grillezős megoldásban ettünk össze mindenfélét, egy láda Harbin sör kérdezte meg, hogy csatlakozhat-e hozzánk, és csatlakozhatott. Ezt követően megvártuk a többi kokinkínai cimborát, taxiba pattantunk, és a Hunan lu-n található KTV-be vettük az irányt, (去唱K) ami alatt a Kína, Taiwan, Hongkong, és Japán olybá népszerű karaoke bárjait kell értenünk. Olyan az egész, mint Óz fényes palotája, önálló kis termekkel, melyekben mindenki Lady Gagaként inkarnálódhat, én leginkább az új, énekes Vazul szerepkörében próbáltam helytállni. Amilyen slágerhullámokon szörföztünk végig, csoda hogy nem vesztünk oda, de "gyönge az én tollam, írni erről képet". Megállás viszont nem volt, miképp a közelben ólálkodó Scarlet bárba vonzottak ismeretlen erők, és akik úgy hiszik, így buliznak a kínaiak, azoknak érdemes lenne ellátogatniuk ide, mert az bizony paradigmaváltást eredményezne. Sokáig elvoltunk a buli forgatagában, végül valamikor visszabotorkáltunk. Reggel szét akart tépődni az agyam, volt ám patkányharapás-láz, egész délelőtt csak sompolyogtam, és a nem a Poker Face-t, de a Dies Irae-t énekeltem.

Iuste iudex ultionis, donum fac remissionis ante diem rationis...

Hétvége: Hunan lu, hsk, hupákolás

Először is pénteken afféle csoport-atmoszférát oldó kollektív traktamentum keretében ültünk össze tanárainkat is meginvitálva, hogy magunkba oktrojáljunk a nanjingi nevezetes éltelkölteményeken túl nagyszámú, malátaszörppel töltött fiolát is egyúttal. Megismerkedtem végre az eddig még mindig nem ismert, karthauzi-barátok verbális visszafogottságával vetélkedő csoporttársaimmal, kik néminemű italnemű után már Marcus Tullius Cicerot sarokba szorítóan szónokoltak, én is éreztem valami bizsergést az ujjaimban. (Hiába, Thomas 千杯不醉, aminthogy mondottuk volt.) A végére tényleg nagyon jó hangulat kerekedett, viszont elég hamar zárt az étterem, így nolens-volens az egyetemmel szemközti bazárokban érdeklődtünk a csintaó-kérdéskör további részleteit illetően. Ekképp szabad szombat délelőttjén "égnek lendülten s százszor megbotoltan" a Keleti Poklok Szent Császárának transzcendens börtönében sínylődtünk. Délután átugrottunk Aiwenékhez, majd a Hunan lu közelében lévő lidércfényes hutong-béli, a szomszédos Anhui tartomány hagyományos ételeit feltálaló éttermébe tévedtünk, ami egy jó értelemben vett totál bolond placc, folyamatosan anhui dialektusban ordibáló sürgő-forgó pincérek deranzsálásával megspékelve, amint az itt dukál. Eléggé törték a putonghua-t, de végső soron a viccelődéseken túl sokat nem kellett velük beszélni, mert ezen a helyen nem a vendég rendel, hanem ők állítják össze a sokfogásos menüt, amibe ráktól a medúzának látszó tárgyakig mindent belevegyítettek, egyébiránt nagyon ízletes kivitelezésben. Majd visszatévedtünk a Hunan lu Vegast idéző fénykatedrálisába azokat a pálcikára fűzött cukormázba mártott, irgalmatlanul édes gyümölcsöket majszolni, s végül visszakullogtunk a koleszba. Este korán feküdtem, a virradó nap vérengzést ígért HSK, azaz kínai szintfelmérő vizsga keretében. Most először veselkedtem neki a 初中-nak, vagyis az alap-középfok egybevont vizsgának, mely bájos három órával ajándékozza meg a résztvevőit. Korántsem érzem jónak, jóllehet minden vizsgámat szarnak érzem, de ez izgalmas mutatvány volt. A hallás utáni még ment, (legalábbis azt képzelem, hogy ment), a nyelvtan meglepően durva volt, főleg a szinonimákkal kapcsolatos feladatok, mert ahhoz rengeteg szó ismerte szükséges. Az olvasás szintúgy buli volt, orvoshalakról meg a túlzott boldogság-depresszió pszichológiai indítékairól voltak szövegek, idő meg ellenben nem sok állt rendelkezésre, de szardonikus mosolyommal lelkesen töltöttem a rubrikákat. Az utolsó feladatkörben behelyettesíteni, illetőleg kiegészíteni kellett a megadott szövegrészeket, ergo csupa móka volt. Nem táplálok nagy reményeket bele, úgyis a jövő tavaszi vizsgára vértezem fel magam nyelvügyileg olyan szinten, hogy magasabb babérokat arathassak. Próbálkozni viszont muszáj, hisz mint tudjuk, lövésből lesz a gól...

紫金山 - Bíborhegy vol. 3. - Sun Yat-sen mauzóleum

Lementek a vizsgák, végső soron jobbak is lehettek volna, 82 illetve 85 %-osak lettek, utálom a 90 alatti dolgokat. Pénteken este a legkevésbé sem volt kedvem kimozdulni, de hirtelen nagyszámú koreai és vietnami alakulatok árasztották el odvunkat, sebtiben bábeli zsibvásár és kancsal káosz kerekedett felül, mely zűrzavarban egyedül a Csintaó jelenthette Ariadné fonalát. Ezt követően ráálltunk arra a keringési pályára, mely során egynémely környező kozmodrommal konfrontálódtunk, és tüzetesebb vizsgálat alá vettük a grillezett megoldásokon túl a Harbin söröket. Mivelhogy a koreaiak kisvártatva kapituláltak, visszazúztunk a koleszba. A felettünk lévő szobában tevékenykedő Brémát megjárt koreai muzsikusok legújabb performanszukra hangolódtak éppen éjjel három fele, én meg felmentem, s legalább oly bájosan kiinvitáltam őket, mint Achilleus Hectort Trója falai mögül. Kijött a Majmok bolygójának a főszereplője, elmondtam neki, hogy az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága, és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője, és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt reátok. Hagytam egy perc gondolkodásidőt, majd biccentettem s továbbálltam.

Szombaton kipróbáltuk az új sportszereinket, vettem egy focit, mert már labda-elvonási tüneteim voltak, a délutánt ez tette ki, majd estebédre voltunk hivatalosak Aiwen svéd cimborámnál, a gongfu-brother-nél Miyával, meg egy koreai csajjal, Hong Zhenai-al (igen, rengeteg koreai van) és egy kínaiul nem tudó, de remek megfigyelőképességgel felruházott további koreai sráccal, akit nem ismertem. Aiwen, és a kínai barátnője, Tianmi rengeteg finomsággal készültek, nagyon aranyosak voltak. Remekül elvoltunk, eldumáltuk az egész estét, s mikor az jött sorban, hogy mit volt nehéz megszokni Kínában, vagy mi okoz nehézséget az ittlétben, azt kellett mondjam: semmit, semmi. Az első perctől fogva, hogy érkezésemet követően a taxival kifordultunk a vonatállomástól mindent szerettem, és most is szeretek. Igaz, minden másnap megnézem a kóka.hu-t, és aggódva figyelem, mi történt már megint a Kerékben, de imádom Nanjingot, és Kínát is. (Jóllehet a különböző földalatti klubokban dübörgő gyomorszaggató drum'n'bass pusztán képzeletem kietlen szegletében van jelen, de nem itt. Ez mondjuk komoly trauma, noha az itteni buliknak is megvan a maga KELETje. Tudom, szarok a szóvicceim.) Este szokatlanul nagy szél kerekedett, de azért nem gátolt meg abban, hogy visszabotorkáljunk a koleszba.
Ma pediglen immáron harmadszorra vettük az irányt a Zijinshan felé Katjáékkal, Hong Zhenai-jal, valamint a szobatársammal, Minfannal, miként ingyenessé vált november havától kezdődően, meg amúgy is kihagyhatatlan látvány a 中山陵, vagyis Sun Yat-sen mauzóleuma, melyet 1926 és 1929 között húztak fel. Sun Yat-sen-t remélhetőleg nem kell bemutatni, effektíve a modern Kína atyja, a mai napig Tajvanon létező Kínai Köztársaság megteremtője. (Mely nem összekeverendő a szárazföldi Kínai Népköztársasággal!) A mauzóleum területe - mint minden Kínában - óriási, a hegyen felívelve a tradicionális császári, valamint a modern kínai építészet sajátosságai keverednek az egymást követő grandiózusnál grandiózusabb pavilonokon. A hely szent aurával bír mind a szárazföldi, mint a külhoni kínaiak számára, mindazon nemes erőfeszítést reprezentálja, amivel Dr. Sun Yat-sen megszabadította Kínát a "mandzsu igától" - vélik a kínaiak. A hegy tetején lévő áldozati csarnokba - miben a sír is található - hideg eónokban való várakozást követően léphettünk be mindazzal az egymilliárd-kettőszázkilencvennyolcmillió kínaival együtt, akik ezt a kissé hűvös őszi napot választották arra, hogy velünk együtt megcsodálják a nevezetességet. Ahogy kiértünk, kissé furcsállva vettük tudomásul, hogy kint oxigén is van.
Az alant elterülő panoráma elképesztő volt, bámulatos ez az őszi táj, de a fák sárga levelei már mind ködgubába burkolóztak. A alattuk álló nagyszámú katonák pediglen zöld zubbonyukba, igyekeztem éppoly morózus lenni mellettük, mint ők, kevés sikerrel.
Majd lementünk a hegyről, s háromszáz spártai helyett háromszáz kínaival szálltunk fel a 20-as buszra, mely az ördögnek is eladta lelkét, hogy egyesben eltranszportáljon bennünket a belvárosba. Végül a Hunan lu korzójára tévedtünk, hotpot-ot főzni (火锅). Tetszőlegesen összeválogatjuk a kellékeket, húst, zöldséget, tofut, istennyilát, és azokat kotyvasztjuk bele az asztalnál lévő főzőüstbe, nagyon finom, és a hideg közeledtével még inkább aktuális. Jóllakottan hagytuk el az éttermet, s döbbenten konstatáltuk, ahogyan a Hunan lu irizáló csillagkoszorúja tükröződött a leszálló tükör-éjben, mintegy vakítva sugározva azt az irdatlan energiát, mely ezt a várost jellemzi.