A hagyományos kínai társadalom felbomlásától a marxizmusig

A XX. század első felében Kínában egyfajta széthullási folyamat figyelhető meg. A politikai és gazdasági hatalomátvétel nyomán kialakuló új csoportok heterogén összetételűek voltak, és egymást nem ismerő, gyakorta ellenséges szekciókból állták. Az újonnan létrejövő kínai polgárságot pusztán egyéni érdekei mozgatták. Az ipari proletariátus helyzete kiábrándító volt: átlagosan tizenkét órás munkaidő, az elbocsátás folyamatosan fennálló réme, beteg- és balesetbiztosítás nemléte, asszony- és gyermekmunka. A szakszerveződést legfeljebb önsegítő csoportosulások jelentethették, kik az azonos faluból vagy régióból származó emberek tömörülését jelentette. A munkásszervezetek csak 1919-1921-ben tűntek fel, ám 1927-ben Jiang Jieshi (Csang Kaj-sek) szétverte őket. A nacionalista kormány által létrehozott új, hivatalos szakszervezetek, amelyeket a bűnözők és a rendőrség tartottak ellenőrzésük alatt, megakadályozták, hogy 1928 és 1949 között a gyenge kínai munkásosztály szerepet játsszon a politikában.[1]

Nyomasztóan hatott rájuk a függetlenség hiánya, illetve a japán és nyugati vállalatok kényszerítette versenyhelyzet, és éppen emiatt voltak fogékonyak a hazafias szólamokra. Általános helyzetképük hiányában azonban képtelenek voltak elszakadni az idegen kizsákmányolástól, valamint azok gyarmati rendszerüktől, így nem is járulhattak hozzá, hogy Kína kiszabaduljon alávetett helyzetéből. [2]
Meglehetősen komplex kérdést vetett fel az évszázados hagyományokra támaszkodó rendszer megváltoztatásának mibenléte, illetőleg, hogy miként lehetséges az új és a modern szintézisét megvalósítani.[3] Az erőteljes múltközpontú kínai gondolkodásnak fontos következményei voltak: „a kínai valóság, a múltbéli tradíciók és a jelen realitásai nagymértékben befolyásolták a kínaiak gondolkodását bármely külföldi eszmerendszert[4] illetően”[5] – így a kommunizmust is. Egyes nézetek szerint „bármely tan, ha történelmi befolyásra tesz szert, korlátlanul rugalmassá válik[6]” A nyíltabb szellemiségű és az ország súlyos helyzetét átlátó, Japánban és a nyugati országokban járt, tanult értelmiségiek már képesek voltak tükröt tartani saját országuk elé, és értékítéletet alkotni arról. Ám ezen értelmiséget, szakembergárdát is utolérte az általános erkölcsi bomlás: rendkívül bizonytalan életkörülmények, a számukra való munkalehetőség hiánya végett számos esetben a politika vagy a tanítás jelentette a kiutat számukra. Ezekhez a különálló csoportokhoz mindenképpen hozzá kell számolni a katonai vezetők és alárendeltjeik maroknyi csapatát: e rendszerint közepes iskolázottságú emberek kulcsszerepet játszottak a XX. század első felének kínai történelmében.
A különböző csoportosulások közös pontját a kardinális probléma: Kína megmentése képezte.[7] A modernizáció irányába tett lépésekre több alternatíva is kínálkozott: a westernizáció, a tradicionális konfuciánus rendszer újragondolása, a reformok vagy éppen a forradalom útja egyaránt járhatónak tűnt, miképp a XX. század első két évtizedére nagy hatással bíró hagyományorientált nacionalizmus helyét a forradalmi nacionalizmus vette át.[8] E forradalmi nacionalizmus lényegi pontját az egységesített, politikailag integrált nemzetállam létrehozásának törekvése vezette; ezt azonban nagymértékben hátráltatta, hogy e korban a társadalmi összefogás megszűnt, pusztán az egyéni boldogulás maradhatott életcél gyanánt. S részben ez szolgál magyarázatul annak, hogy a kínai értelmiség miért érdeklődött annyira a nyugati középosztályt foglalkoztató eszmék iránt: az egyén romantikus rajongása, az élethalálharc, a legalkalmasabb kiválasztódása. 1927-től úgy tűnt, hogy Kína számára a marxizmus hozhatja el a megváltást.[9]
Kínában a szocializmus, illetve a szocialista eszmék nem voltak teljesen előzményektől mentesek. A Taiping felkelés (1851-64) mintegy hidat képzett a kínai parasztfelkelések, a kínai tradíciók és a kommunista doktrína között. A kínai kommunizmus gyökerei így nem pusztán a nyugati forradalmi tradíciókba (Rousseau, Hegel, Marx, Lenin) nyúlnak vissza, de a titkos társaságokba, tömeges parasztmozgalmakba, illetve az azokat kordába tartani kívánó birodalmi törekvésekben is, melyek mind fontos szerepet képeztek a kínai történelemben[10].

---

[1] James Pinckney Harrison: The Long March to Power. A History of the Chinese Communist Party, 1921-72. New York, 1972. 9.p.

[2] Jacques Gernet:A kínai civilizáció története. Bp.,2005.468.p.

[3] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk. 2001. 2-3. 212.p.

[4] A kínai történelem során természetesnek tűnt valamennyi hit- és eszmerendszer vagy éppen intézmény kínai viszonyokra épített, az ország struktúráinak adekvát, sajátos adaptációja. Mind a buddhizmus avagy az idegen uralkodódinasztiák – a mongol Yuan, a mandzsu Qing – teljes asszimilációja példának tekinthető erre.

[5] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk. 2001. 2-3. 234.p.

[6]Richard Pipes: A kommunizmus. Bp., 2004. 147.p.

[7] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk. 2001. 2-3. 212.p.

[8] Uo.

[9] Jacques Gernet:i.m.,469.p.

[10] James Pinckney Harrison: i.m., 6.p.

Por és hamu vogymuk

Miután megjártam az Örök várakozás csarnoka névvel is illethető tanulmányi osztályt. Bemegyek ma kilencre, hogy az abszolutúriumot megcsinálom tíz perc alatt, és még a 10:20-as vonattal eltiplizek haza. Odaérek, már egy légiónyi deák állt a földszint 15. vészjóslóan meredő, vaskos ajtajai előtt. Beállok a sorba, siessünk-siessünk gondoltam, 11-re otthon kéne lennem. Eltelik fél óra, fogy az oxigén, a helyzet azonban változatlan. Mondom majd felgyorsulunk. Mögém újabb hadrendek csatlakoztak; mikor tízet ütött az óra, már közel tíz centimétert sikerült előre haladnom. Egyesek sátrat vertek, süldő malacot tűztek a nyársra, s szépen, szentimentálisan sütögettek. Némelyek térdepeltek, és jajveszékelés közepette ostorozták magukat, mint a flagellánsok egykoron; s volt, ki buddhista zarándokok módjára hason csúszva vezekelt. Mások gobelint hímeztek, farigcsáltak, 11-kor megpróbáltam elvágni a torkomat egy bicskával.

Nem sikerült.

Ekkor különböző kőeszközöket kezdtem pattintgatni magamnak, hátha jók lesznek valamire. A 15-ös szobából időnként kinyújt egy hatalmas, nyálkás polipkar éles tapadókorongokkal, és próbálta hessegetni a népet, hasztalan. Egy nő időközben megszült, az egyik nyitott ablakon őszi leveleket sodort be a szél. Lőttek villámháborús tervemnek. Aki kidőlt, azt felpakolták egy szekérre, és vitték tovább. 12 lehetett már, igen közel voltam az ajtóhoz, ahonnan folyamatosan jöttek ki az emberek, mégse ment be más helyükre. Srácok, nem kéne valakinek esetleg bemenni? Nem bántásból -vagy mert már három órája állok itt - mondtam, csak hogy ha úgy gondoljátok. Nem, nem - válaszol egy csaj, mert azok máshová várnak. 12:00 - kijön a TO-s asszonyállat, hogy köszönjük a részvételt, jövő héten próbálkozzanak újra, hátha akkor adásba kerülnek. Persze nem mozdul senki, mivelhogy senki nem fog innen elmászni. 12:30, egy lány lohol a folyosón az embertömeg között, elesik egy székben, amit ámokfutásában nem vett észre; kurva nagyot koppan és fut tovább, majd bemegy egy ajtón. Úgy éreztem eljött az ideje, hogy én is cselekedjek, kijött egy forma; mire mint az őrült, ki letépte láncát berontok, és ekkor megértettem mindent: bárdok zengik nótájukat, csörgősapkás udvari bolondok bohóckodnak, és tonzúrás, üvegszemű szerzetesek festenek szájjal bámulatos iniciálékat. A számítógépek monitorjába karót szúrtak, és kereszteket festettek rájuk. A nyomtatókat felborították s fokhagymával szórták be. A tanulmányi osztályon nem élnek efféle ördögi masinériákkal, ők még mindig kézzel, pontosabban szájjal róják a sorokat, gondosan megformálva minden egyes betűt. Mi járatban lovag, kérdé az egyik: anyádat keresem feleltem, és az abszolutóriumomat szeretném. Vagy úgy, szólal, elővesz egy kódexet, közben kipottyan az üvegszeme. Ideadnád az üvegszemem, jó lovag? Odaadtam neki az üvegszemét, lapozgatja szúette könyvét, majd a komoly, öreg Vejnemöjnenhez hasonlatosan szóval mondja, fölfeli: roppant különös, roppant különös! Históriás, ki kelet-ázsiai kultúrák diszciplínával vagy vala?! Igen. Márpedig fiam, énszerintem ilyen szak pedig nincsen, kuncog. Akkor erőltesd meg picit a fantáziádat - buzdítottam, mert én innét el megyek jusson nélkül. Forgatja, szagolgatja az indexem, számolja a krediteket, körzővel rajzol, majd megnyálazza az ujját és felemeli a levegőbe. Ezután egy kis zacskót akaszt le a nyakából, melyben apró csontok és csillogó kövek vannak, kiborítja elém, széttúrja őket, és ritmikusan kántál közben valamit. Majd megmerevedik, s fekete csönd köszön be. Várok így egy fél órát, mire megszólal: készen vagyunk. Valóban van ilyen szak, minden rendben van. Már épp megakartam gyújtani egy tűzijátékot, mikor villás nyelvét újra felém nyújtja: lenne még valami. Itt egy papiros, vidd el a könyvtárba, hogy igazolják: nincs tartozásod, sem priuszod. Kiverekedem magam a zsörtölődő emberszőlők gyűrűjéből, tűzön és vízen át eljutok a könyvtárba, egy hatalmas bullával igazolják isten báránya mivoltom, vízen és tűzön visszamegyek, ismételten utat vágok magamnak, és diadalittasan rácsapok a TO-s néni asztalára: veni, vidi, vici. No lám, ilyen gyors volt, fiatal úr? Majdnem jó, a központi olvasón kívül szükség volna a tanszéki könyvtár pecsétjére is. Ez volt az a pont, amikor kivettem a zsebemből a korábban pattintott kőeszközömet, hogy valamit félig agyonverek vele, aztán végül visszasüllyesztettem. Héraklészt hányszor szopatták? Tizenkétszer. Annyinál még úgyse járunk, akkor vissza a tanszéki könyvtárba. Ajtói tárva, beröppenek, mint egy boldogságos pillangó, két nő ül az asztalnál, csak egyik sem tartozott az általam ismert könyvtárosok közé, azért persze meginterjúvolom őket. Pityeregve toltam oda az orrommal eléjük nyamvadt papirosom, mire jót röhögtek, lévén egy konferencia résztvevői voltak, ami bent volt a könyvtárban. De tudod mit, kérdi az egyik: menj, és kopogj be mindenhova ezen a folyosón, valaki majd kijön. Kimegyek, ránézek a folyosóra: káromkodok és fütyörészek, mint a Hortobágy poétája, és hazajövök. Ezért a szar semmiért kell újfent bemennem Pestre a jövő héten.

Revíziós elképzelések

Trianon kapcsán előbányásztam egy korábbi esszémet, mely a korabeli integrális- illetve etnikai revíziós megoldásokkal foglalkozik.

A trianoni békeszerződés feltételeihez a magyarság nem tudott, és nem is kívánt alkalmazkodni. A megosztottságot az anyaországi és a határon túlra került magyarság többsége ideiglenes állapotként fogta fel, és újraegyesítésre készült. Az első háborút követő zűrzavaros periódusban a közvéleményt is nagyon erősen foglalkoztatta a történelmi Magyarország jövőjének kérdése. S gyakorlatilag a teljes Horthy-korszakot átívelte a határrevízió, vagy a Szent István Nagy Magyarországának határainak helyreállítása, miképp a politikai élet irányítói, valamint a közvélemény többsége is mindvégig a nagyrevízió, vagy integrális revízió mellett foglalt állást. Az integrális revízió eszméjét változatos érvrendszer támasztotta alá: a Szent-Istváni birodalmi állameszme, miszerint a Kárpát medence népeinek vezetésére a magyar nemzet hivatott, kulturális fölényéből és különleges politikai szervezőképességéből adódóan, mely a térség minden más nációjától megkülönböztette. Ehhez társult egyfajta civilizatórikus misszió magyarság általi betöltendő szerepe a Duna-medencében. A történelmi Magyarország visszaállítását alátámasztani hivatott érvek közé tartozott továbbá a Duna-medence földrajzi és gazdasági egységét, illetve az itt élő népek gazdasági egymásrautaltságát hirdető elvek is. E geográfia, gazdasági, történelmi és kulturális egység lévén tehát egyértelműen az integrális revízió, a „mindent vissza” programja határozta meg a közgondolkodást, mely kétség kívül irreálisnak bizonyult; ennek ellenére a hivatalos Magyarország reprezentánsai közül sokan reménykedtek benne, vagy legalábbis azt hangsúlyozták. A Revíziós Liga 1927. júl. 27-ei ülésén elhangzottak szerint:” a magyar nemzet nem adja fel jogát a maga ezredéves (…) államterületéhez”. Ez az álláspont jutott kifejezésre a kormány reprezentatív folyóiratában, a Magyar Szemlében 1928 őszén Ottlik László tanulmányában, az Új Hungáriában is. A két világháború alatt az oktatás minden szintjén szintén a területi integritás eszméje érvényesült. Ehhez hozzájárulva az irredenta irodalom, a Szent Istváni-i Magyarország eszményével a korabeli társadalom túlnyomó többségére nagy hatást gyakorolt- a közvélemény ekképpen mindvégig az integrális revízió mellett foglalt állást.
A politikai élet irányítói számára bármennyire is az integrális revízió nyújtotta volna a legoptimálisabb megoldást, bizonyos helyzetekben a realitások kényszerének engedve a teljes integritást feladó kompromisszumos tervek is kilátásba helyeződtek. Úgy, mint Gömbös Gyula 1934-35-ben jóváhagyott revíziós tervezete, mely az elcsatolt területek mintegy felét igényelte vissza- az etnikai elv mellett gazdasági és stratégiai szempontokat is figyelembe vette; s a nyelvi határokon túlmenve a hadászati céloknak megfelelően középhegységekben és folyók mellett húzódott volna a határ-, de korántsem a Szent István-i határokat. Bethlen István is alapvetően különbséget tett a magyar lakta területek és a vegyes lakosságú nemzetiségi területek között. Az előbbiek, mint a revíziós célok minimumaként határozta meg őket, míg az utóbbiakra különböző alternatívákat javasolt.[1] Vagy példaként említhető Teleki Pál is, ki 1938-ban a szlovákokkal tárgyaló delegáció tagjaként feladva az integrális revíziót, etnikai alapú, vagy kompromisszumos megoldásokat képviselt. A szigorúan etnikai elvű határrevízió - mely alatt a határ menti magyarlakta területek visszacsatolása, Székelyföld és további szórványokban élő magyarság számára történő nemzetiségi autonómiájának elérése értendő - csak a baloldali ellenzék, szociáldemokrata párt, a liberális és demokrata erők, valamint a népi írók számára lett volna elfogadható[2].„Nem törekszünk egyébre, mint az ország etnográfiai kikerekítésére és a külföldi magyar kisebbségek hathatós védelmére" – fogalmazta meg a polgári radikálisok revíziós programját Vámbéry Rusztem 1928-ban. Vagy ahogy Fenyő Miksa elgondolása szerint revízió nem lehet más, mint a „magyarlakta vagy magyar többségek lakta területek visszacsatolása” – írta 1935-ben[3].
A nemzetközi közvélemény is egyre többet foglalkozott a revízióval, az európai gazdasági problémák, a békeszerződéssel elégedetlen országok növekvő presztízse, a Rothermere-kampány is mind hozzájárultak a békefeltételek újragondolásának napirendre kerüléséhez. A magyarországi kérdést illetően az etnikai revízió eszméje egyre elfogadottabbá vált a világ közvéleményében, ez azonban nem jelentette azt, hogy a hazai kormány számára is nőtt volna népszerűsége. Továbbá a közvélemény számára sem volt vonzó alternatíva a teljes revízió feladása. A felvázolt koncepciók közül a nemzetközi erőviszonyokra való tekintettel az etnikai revíziónak volt némi realitása, a dunai népek demokratikus együttműködésének megvalósítása a nemzetek szembenállása és eltérő politikai orientációjuk miatt kivitelezhetetlennek bizonyult, akárcsak a nagy magyarországi államhatárok visszaállítása. A trianoni békeszerződést revíziójára vonatkozó elképzelések végeredményben nem a magyar társadalom múlt- és önismeretét, valamint politikai tisztánlátását növelték, hanem éppen ellenkezőleg: illúziókat és megalapozatlan reményeket keltettek a lakosság széles köreiben, melyeket az 1947-es párizsi békeszerződés végképp szertefoszlatott.

---

[1] Bethlen angliai előadásaiban a határ menti magyar területek visszacsatolása mint minimum mellett Erdély független állammá tételét, Szlovákia, Kárpátalja, és Horvátország hovatartozása esetében pedig szabad döntésjog biztosítását javasolta.

[2] A Szent István-i „nagy nemzet"-koncepcióval szemben egy tulajdonképpeni harmadik útként megfogalmazott a tulajdonképpeni realista „kis nemzet"-elgondolás a már említett népi mozgalom (beleértve a Márciusi Frontot) és a demokratikus emigráció több képviselőjében – Németh László,Szabó Dezső, Bibó István - megfogalmazódott a már korábban Kossuth és Jászi által felvetett „dunai konföderáció” mintájára egy széleskörű kulturális- és politikai együttműködés alternatívája, a Duna-menti népek összefogásának gondolata. E program bár 1945 után a vezető politikai körökre meghatározó hatással bírt, a húszas-harmicas években nem tudott komolyan érvényesülni.

[3] Az emigráns Jászi Oszkár ennél is tovább ment. Ő a trianoni határokat lényegében elfogadva kereste a megoldás kulcsát. A probléma elgondolása alapján nem a terület, hanem a „területen élő népesség kulturális, nemzeti és nyelvi autonómiájának és megszervezésének" a lehetősége, amely az egész térség összefogásához teremthetne alapot.

Felhasznált irodalom:

Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Bp., 2003. ; Romsics Ignác: Magyaroszág története a XX. században. Bp., 2005. Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Bp.,2001.

A kínai Kolumbusz(ok)

A kínai Ming-kor (1368-1644) első fele híres volt a hosszú tengeri utazásokról, expedíciókról, amelyeket egy többek között egy eunuch, 郑和 Zheng He vezetett. Az eunuchok valamennyi nagy civilizáció - Egyiptom, Perzsia,Róma, Görögország történelmének gyakori arcai voltak. Kínában már a legendás ősi uralkodóház, a Xia-dinasztia korától (i.e. XXI.század) egészen az utolsó császári uralkodócsaládig, a Qing-dinasztiáig, vagyis több, mint háromezer évig folyamatosan és állhatatosan őrködtek a császár ágyasai és az udvar rendje felett. Igen irigyelt munkakört töltöttek be, ám ez bizonyos helyrehozhatatlan biológiai veszteséget és nélkülözést vont maga után; ám a császárnak ezután nem kellett attól tartania, hogy az ágyasok és az eunuchok kapcsolata túlságosan elmélyül.

Ugyanakkor az eunuchok a későbbiek folyamán egyre nagyobb feladatkörrel rendelkeztek, és a mandarinok kilencfokozatos hierarchiájában egészen a harmadik szintig tolhatták fel magukat, egyes főeunuchok akár még egy második helyet is elcsíphettek. Érdekes momentum, hogy némely családok a gyermek biztos jövője érdekében kasztráltatták a kis lurkókat, hogy majd belőled tekintélyes hivatalnok válik, fiam. (A non plus ultra már csak az lehetett, hogy ez után nem vették fel eunuchnak.) És egyébként, miután sor került a biológiai alkalmassá tételre, az egykori "fiú" nyakába akasztott kis bőrzacsiban megkapta a leválaszott, majd olajban megfőzve tartósított tegnap még meglévő testrészét, hogy halála után legalább teljes értékű ember válhasson belőle. (Foggal-körömmel védték is e zacsit haláluk végéig. Egyébiránt a 包 bāo - kis zacskó kínai szó egy szójáték értékű kifejezés, mert ugye zacskót, táskát jelent, de más hangsúllyal és írásjeggyel - 宝 bǎo kincset jelent, aminek értelmét így a zacskó tartalma magyarázza...)
S ezen eunuchok vezette kínai küldöttségek indultak útra nagyszabású tengeri expedíciókra, melyek a XV. századi Kína egyértelmű műszaki fölényéről tudósítanak Spanyolországgal és Portugáliával szemben, miként e nemzetek hajói csak a század végén indultak hosszú, nyílt tengeri utakra. Kína fölénye a XI. századi hajózási hagyományokra vezethető vissza. Ezzel kapcsolatban egyszer egy belga prof. tartott egy érdekes előadást, és ő a kínaiak hosszú távú tengeri hajóutainak megvalósíthatóságát a hajón való zöldségtermesztéssel magyarázta: a tengerészek legádázabb ellenfelei nem a Leviátánok vagy egyéb tengeri szörnyek voltak, de a skorbut. A skorbut pedig C-vitamin hiány. Vagyis: a hajón való egyoldalú táplálkozás miatt nem lehetett egészen a XV. század végéig hosszú tengeri utakat megtenniük az európai hajósoknak, ellenben a kínaiak "lebegő kertjeiről" már a híres arab utazó, Ibn Battúta is beszámolt. A hajón termesztett zöldségekből és gyümölcsökből biztosítva volt a vitaminellátásuk, mely így kizárta a skorbutot.
Így váltak lehetővé az első nagyobb expedíciók - melyek kereskedelmi és egyben diplomáciai jellegűek is voltak - 1403-ban indultak (a Yongle uralkodói korszakban) a délkeleti partvidékre, majd Jávára és Szumátrára, (ami nem véletlen, hiszen vízi úton történő szállítás és közlekedés sokkal olcsóbb és egyszerűbb volt, mint a szárazföldi, erre a mondás, hogy : "Délen szállj hajóra, északon pattanj lóra".) Ezt követően Malakába, sőt az India délnyugati csücskében fekvő Kochiba is elhajóztak. Valószínűleg az olyan nagy kikötők, mint Kanton, Quanzhou és Fuzhou már a 13. századtól rendszeres kereskedelmet folytattak ezekkel a távoli vidékekkel, mivel más módon igen nehéz volna magyarázatot adni a megújuló diplomáciai kapcsolatokra. Az is egyértelmű, hogy a Ming császárok expanziós elképzelései nagyban hasonlítottak a mongolok szemléletére, még ha a motiváció meg is változott: többé már nem pusztán a meghódított területek gazdaság zsákmányolása volt a cél, hanem a Ming Birodalom tekintélyének elismertetése szupremáciájának biztosítása Délkelet-Ázsiában és az Indiai-óceán térségében. A nagy tengeri expedíciókkal egy időben zajlottak a katonai hadműveletek Vietnamban, s az ország kínai megszállása is pontosan erre az 1406-tól 1424-ig terjedő időszakra tehető.
És ezeket az utakat vezette a yunnani születésű, muszlim eunuch, Zheng He (1371-1433) akinek apja haǧǧi volt, vagyis olyan muszlim, aki eleget tett a Ḥaǧǧ kötelessének, azaz elzarándokolt Mekkába. A Mingek pengéjétől megnyomorított ifjú húsz év múltán már a herceg egyik legfőbb támogatója lett. Életének csúcsa azonban a tengerésznagyként vezetett nagy expedíciói voltak.

Miután 洪武帝 Hongwu császár 1382-ben visszafoglalta Yunnan tartományt, Zheng He Pekingben. Yan hercegének, a későbbi Yongle császárnak a szolgálatába állt a hercegi ágyasok lakosztályában. Családneve eredetileg Ma (a Muhammad első szótagja) volt, de 1404-ben felvette a Zheng nevet. Miután már betöltött néhány fontos katonai posztot, megbízták annak ; tengeri expedíciónak a vezetésével, amelyekre Yongle (1403-1424) és Xuanri 1435) császárok uralkodása alatt került sor (és nem mellesleg stratégaként kulcsszerepe volt abban a lázadásban, amely Zhu Dit 1402-ben Yongle („Örök Boldogság”) néven a császári trónra juttatta.) Az expedíciók dátumai és útvonalai:

1. 1405-1407: 313 hajó és 27870 ember indult útnak. Az elért területek: Champa Királyság (Vietnam délkeleti partvidéke), Jáva, Szumátra, Malaka, Ceylon, Calikut (India délnyugati csücske). A jávai királyságban, Majapahitban Zheng He beleavatkozott a trónért folyó belviszályokba, a szumátrai Palembangban (Délkelet-Szumátra) pedig a helyi kormányzat és a kínai kolónia közötti konfliktusba.
2. 1407-1409: Calikut, Kochi (szintén a Malabar-parton), valamint Ceylon. Ezen a helyen a kínai admirális sztélét emeltetett, amelyen az állt, hogy Calikut, Kochi és királyságai immáron a Ming Birodalom adófizető államai, megszilárdítva ezzel a kereskedelmi kapcsolatokat az Indiai-óceán térségében.
3. 1409-1411: Sziám, Malaka, a Malabar-part, Ceylon. Zheng He, ellenszegülve Maiakat magának követelő Majapahit Királyságnak, itt is sztélét emeltetett. Ceylon szigetén vereséget mért a királyi hadseregre, mely a császári flotta egyetlen jelentősebb szárazföldi ütközete volt. Ugyanekkor történt, hogy ökumenikus szellemiségének jegyében a muszlim Zheng adományokat juttatott egy buddhista templomnak.
4. 1413-1415: Calikut és a Perzsa-öböl kapujában fekvő Hormuz. Miután elhagyta Szumátrát, a flotta egy része, anélkül, hogy kikötött volna, egyenesen Adanba (Áden) és Afrika keleti partvidékére hajózott, amelyet a szomáliai Magadisunál értek el. Az út hossza cirka 6000 kilométer volt. A negyedik expedíció során a kínai csapatai nem bírták megállni, hogy be ne avatkozzanak a Szumátra északnyugati részén elterülő Atjeh Szultánság belügyeibe. Ennek az útnak a nyomán, amely első ízben vezetett messzebb Indiánál s szelte át az Arab-tengert, csaknem húsz állam küldte el adóját, valamint követeit Kínába, ezzel is elismerve a Ming-császár tengerentúli befolyását.
5. 1417-1419: Hormuz. A flotta egy része Szumátráról az ádeni és a szomáliai partok felé indult, ahonnan Áden és Hormuz ismételt érintésével 1420-ban tértek vissza, mely a korszak leghosszabb tengeri útjának számított. Aden szultánja egzotikus ajándékokkal, zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal, struccokkal és osztrigákkal kedveskedett Zheng hajósainak.
6. 1421-1422: Zheng He flottája Szumátrán kötött ki, míg egy másik hajóraj Kelet-Afrika és a Perzsa-öböl felé vette az útját. Zheng He flottája a császár diplomáciai ingajárataként folytatta küldetését: évek múltán hazaszállította a követeket, hogy utána újabb külföldi méltóságokkal a fedélzetén térjen vissza Kínába.
7. 1431-1433: a Champa Királyság, Jáva, Palembang (Délkelet-Szumátra). Malabar-part, Hormuz. Néhány hajó Calikutból al-Giddába, Mekka kikötőjébe indult, majd Áden érintésével, körülhajózva az Arab-félszigetet, ismét csatlakoztak a flottához. Ezzel lezárult a kínai felfedezők aranykora, egyben Zheng He élete is. A tengernagy feltehetően a hazafelé vezető úton halt meg, s a tengeren temették el.
Zheng armadájának hajói éppoly lenyűgözőek voltak, mint az általuk megtett távolság. A valaha készült legnagyobb faépítésű hajók mellett eltörpültek volna a portugál és spanyol felfedezők vitorlásai. A kisebb teher-, hadi- és ellátmányszállító hajók több tízezer főnyi legénysége elvitte Kína hírét a nagyvilágba. A Zheng He parancsnoksága alatt álló flotta összesen 62 óriási hajót számlált. Egyes hajózási szakértők szerint a 120 méteres vitorlások legnagyobb szélessége akár 50 méter is lehetett: ehhez kilenc árboc, 4600 négyzetméternyi főfedélzet és legalább 3000 tonna vízkiszorítás tartozott – tízszer nagyobbak voltak Vasco da Gama zászlóshajójánál. (S ha belegondolunk, hogy már az 1420-as és 30-as években ekkora hajóhaddal, és ennyi emberrel indultak útra a kínai felfedezők - legfőképpen Zheng He -, mikor Kolumbuszék évtizedekkel később, alig száz emberrel, 3 hajóval vágtak neki az Atlanti-óceánnak, akkor talán jogosabb lenne a portugál Zheng He cím...)
A kutatók véleménye eltér a tényleges méreteket illetően, de még a legóvatosabb becslések is arra mutatnak, hogy bizonyosan ezek voltak a valaha vízre bocsátott legnagyobb, fából készült hajók.
A kapcsolatok, amelyeket Zheng He a negyedik expedíció során létesített a Közel-Keleten, kétségkívül közrejátszottak abban, hogy az egyiptomi Mamlük Birodalom két követséget is küldött Nanjingba, egyet a 15. század első negyedében, egyet pedig 1441-ben. A kínai flotta egyértelmű erőfölényével magyarázható, hogy a 15. század első felében szinte teljesen eltűntek azok a japán kalózhajók, amelyek a dinasztia megalapításának idején jelentek meg először a kínai partok mentén. Minden bizonnyal megfontolt döntés eredménye volt, hogy egy muszlimot - aki mindezek mellett figyelemre méltó személyiség és nagy tudású férfiú volt - nevezzenek ki főparancsnoknak és nagykövetnek azokra a vidékekre, ahol már régen áttértek az iszlámra, illetve ahol éppen akkor kezdődött ennek a vallásnak a térhódítása. Zheng He sikereinek emléke olyan élénken élt Délkelet-Ázsiában, hogy egy voltaképpeni istenkultusz alakult ki a személye körül ezeken a vidékeken, amely még napjainkban is létezik. A tiszteletére emelt templomok a sanbao miao nevet viselik, amely Zheng He rangjára (sanbao taijian) utal. Az 1405 és 1433 közötti tengeri utakat földrajzi könyvek kiadása követte, amelyek gazdagították és pontosították a kínaiaknak az óceánokról és a part menti országokról felhalmozott tudását. A leghíresebbek a következők: a Xiyang fanguozhi (Értekezés a nyugati óceánok barbár királyságairól- 1434); a Xingcha shenglan (A csillagokba tartó hajó csodás felfedezései- 1436); valamint az 1451-ben megjelent Yingya shenglan (Az óceánok csodái), amelyet Zheng He egyik útitársa, egy Ma Huan nevű eunuch adott ki, aki részt vett az első, a negyedik és a hetedik expedícióban.
Zheng He tengeri útjainak következménye az volt, hogy általuk ismét előtérbe kerültek a kínai kereskedelem és a kínai kivándorlók egykori útvonalai Délkelet-Ázsia és Dél-India kikötői felé.
Azt gondolhatnánk, hogy miután Zheng He 1433-ban utolsó útjáról hazaérkezett, lezárult egy négy évszázadig tartó korszak az ország történelmében, amely során Kína Ázsia vezető tengeri hatalma volt. A kínai haditengerészet a 16. században, tehát éppen a leghevesebb kalóztámadások idején valóban hanyatlásnak indult, ezt bizonyítják azok a nehézségek, amelyekkel a flotta a kalóztevékenység felszámolása során szembetalálta magát, de ezt támasztják alá azoknak az európaiaknak a beszámolói is, akik akkoriban kezdtek feltűnni Kelet-Ázsia tengerein. A kínai hadiflotta gyengesége azonban nem zavarta a kereskedelmet és csempészetet: a kínai partvidék, Japán, a Fülöp-szigetek, Sziám és Délkelet-Ázsia más országai közötti kereskedelem soha nem virágzott inkább, mint a 16. században. Ebben az időszakban Kína többé már nem volt az a tengeri nagyhatalom, mini a 15. század elején. Zheng He expedíciói után ugyanis felhagyott azzal a politikával, hogy befolyásai kiterjessze az óceánokra.

Irodalom:
Bárdi László: Kína. Pécs, 2007. 209.p.
Raymond Dawson: A kínai civilizáció világa. Bp., 2002. 161.p.
Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Bp.,2005. 312-315.p.
+terebess.hu

Malleus Maleficarum vol.1.

Egy hírhedt 1489-től kiadott mű, mely intézményes keretek közé foglalta a boszorkányüldözést. De nem pusztán erről szeretnék beszélni, hanem úgy általánosságban a boszorkányságról, dióhéjban - hiszen gigantikus irodalma van neki, a boszorkányságot pedig számtalan - történészi, etnológusi, szociológusi, pszichológusi - aspektusból meg lehet közelíteni; én csak egy rövid áttekintést kívánok nyújtani, kitérve annak főbb jellegzetességeire, illetve mozgatórugóira.

Nos tehát az ember természetfelettibe való hite meglepően tartós, ha éppen nem örök életű. Sokrétű, melyet intenzív erővel jelentkező emberi szükségletek világítanak meg, s melyek a varázslás, a boszorkányság felé vezetnek. Elválaszthatatlanok az emberi közösségek társas életétől: a jó és rossz megkülönböztetésének követelményében fejeződnek ki. A képzetek ideológiai fundamentumául a hitnézet szolgál az isten és ember közötti fensőbb lények, szellemek befolyásáról, a rossz szellemek incselkedő, kísértő hatalmáról. A kereszténység térhódítását megelőző előtti ősi, népi hiedelmek - vagyis a pogány elemek- minden emlékét, művét, képzetét a kereszténység megszilárdulását követően átpasszolták az ördöghöz és egyéb rossz szellemek hatáskörébe - mely dualisztikus elképzelés valamennyi tételes vallás sajátja - s éppen ezért az ördögtől nyerték erejüket és befolyásukat is a különböző természetfeletti tényezők.(Az ilyen képességek birtokába jutott emberek létébe vetett hit nyomai mellesleg éppúgy jelen vannak a természeti vallások, a többistenhit de az egyistenhit időszakában is.) Na mármost ez egyúttal nemcsak a boszorkányság vétkes voltát, de létezését is szankcionálta egyszersmind. Persze a keresztény egyház gondosan ügyelt arra, hogy ezen képzetek nehogy, mint szignifikáns hitelvek lépjenek életbe, ezért is nyilvánította eretnekségnek ezeket. Igazából az egyház eretnekségnek nevezett bármilyen eszmekört, ami az útjában állt.

"A boszorkány - mint ahogy azt saját korának felfogásán keresztül néztük - akkor óriásivá nőtt alakjára a titokzatosság, a rettegés, kártevő hatalmába és a gonoszhoz fűződő szoros szövetségbe vetett hit vet fátylat. Ám ha mai szemmel közelítjük meg a dolgot, parányivá zsugorodik össze személye, mely nemhogy varázserővel, de még természetfeletti összeköttetésekkel sem rendelkezik" s "aki legfeljebb a természet behatóbb ismerete, vagy saját szuggesztív ereje által befolyásolja, illetve tanácsokkal látja el nála lelkileg és testileg is gyengébb felebarátait. Ez a jobbik eset, de megesik, hogy a boszorkánynak tartott egyének maguk is súlyos lelki és testi betegségek hordozói és egyúttal továbbadói is."
Az ördög és hívei - szólt a papok tanítása - varázslattal kincsekre vagy más előnyökre tehetnek szert, szerelmet kelthetnek, vagy gyűlöletet szíthatnak, betegséget, nyomorúságot, sőt halált okozhatnak. Arra is képesek, hogy megkössék a férfit, azaz elvegyék férfiúi erejét vagy éppen meddővé tegyék az asszonyokat. A középkor embere pediglen hitelt adott az efféle okításoknak, és valóban úgy érezte, hogy gonosz démonok és varázslók tömege leselkedik rá, igyekszik kárara lenni és bűnbe keverni őt. Az a férfi vagy nő, aki értett valamelyest a füvekhez, emberek, állatok gyógyításához már potenciális boszorkány/varázsló-jelöltnek számított. (Erre mondjuk az is rásegített időnként, hogy némelyek annak is tartották magukat) A boszorkányperek indítékát az is jelenthette egy részről, hogy ugyebár a varázslás - akárcsak az ókorban - büntetendő cselekménynek számított. (Szerintem igazából most se törvényes...)Az egyházi és világi hatóságok sok európai országban törvényeket hoztak ellenük, szórványosan ki is végeztek egy-egy varázslónak avagy boszorkánynak vélt formát. De csak a XIV. századtól kezdve foglalkozott az egyház a mágiával, boszorkánysággal, s ettől kezdve indult meg intenzíven, tömeges méretekben a boszorkányok üldözése. Eltérő vélemények vallanak arról, hogy miért éppen a XVI.-XVII. század a boszorkányhit és a boszorkányperek fellendülésének az időszaka Európa-szerte. Egyesek a feudalizmus bomlása nyomán keletkezett társadalmi megrázkódtatásban látja az okot. Mások viszont az egyház propagandatevékenységével állítják párhuzamba a jelenséget. A papság nagyon is kihasználta a nép tudatlanságát, s tulajdonképp ezzel is védte az egyház hatalmát és befolyását.
A boszorkányok mágikus hatalmába vetett hit általános jelenség volt a XVII. századi Európában. Voltaképpen az történt, hogy a reneszánsz korban a tudományokba befurakodott mágikus erők és törekvések a a XVI. század végi ellenhatásoknak köszönhetően fokozatosan a föld alá szorultak, s így a boszorkány afféle mágus-utód szerepkörben tetszelgett. A XVII. század során a legfelsőbb társadalmi körökben virágzó boszorkányhit avagy ördöghit lassan elkezdett átalakulni amolyan népi hiedelemmé. Ettől függetlenül a természetfeletti képességekkel bíró emberek továbbra is az ördög szövetségeinek, tulajdonképpeni földi végrehajtóinak számítottak, akik a kereszténység ellenében terjesztették a másik hatalom- vagyis az ördög - igéjét, romlást okozva ezáltal. Ezért a boszorkány istentagadó eretnek, akire a lehető legsúlyosabb ítélet várt.
Nos, a perbe keveredett "boszorkányok" általában a brutális tortúrát követően ismerték el boszorkány mivoltjukat, eszüket vesztve az embertelen fájdalmaiban, a szenvedéseiknek véget vető mielőbbi halál reményében. Ez után (-a közös megegyezés alapján ugye - aláíratták szerencsétlenekkel beismerő vallomásukat, ami persze magába foglalt pl.: egy ingyenes máglyán való elégetési lehetőséget a Bakó Tours jóvoltából) jó esetben megfojtották az elítélteket tűzbe vetés előtt. Ám a szadizmus nem igazán ismert határokat: volt akit vaslóra kötöztek, majd azt megtüzesítettek, kitolva így a nyomorultak agóniáját. A címben szereplő mű, a Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) egy vallatási útmutató volt, a Bevezetés a tortúrába 1. tantárgy kötelező irodalma...Igen rövid idő leforgása alatt 13 kiadást ért meg. A szerzők - Jacobus Sprenger és Henricus Kramer tisztelendő atyák, dominikánus szerzetesek - a kínvallatást a puszta gyanú alapján opcionális megoldásnak tekintették, megengedhetővé tették. A mű óriási hatást gyakorolt a nyugat-európai boszorkányüldözésekre, és átformálta a népi boszorkányhit világát is. A boszorkányüldözés valóságos kézikönyvévé vált: elmélet és gyakorlat egyben. Az első rész a boszorkányok eretnekségét bizonyítja a Biblia és az egyházatyák teológiai fejtegetése alapján. A második rész a boszorkányok tetteit, varázslásuk módszereit, eszközeiket és eljárásaikat taglalja. A harmadik fejezet pediglen a vétkesek vallatási útmutatója, tortúra kezdőtől haladó szintig.(Csak zárójelbe jegyezném meg, hogy e kor brutális kínzásait és kivégzéseit nem lehet mai fejjel igazán megérteni. A társadalom nagy része nyomorúságos körülmények között tengette életét. Ami alatt nem azt kell érteni, hogy nem trágyázta meg senki a farmjukat facebookon, vagy nem volt otthon Heineken sörcsapolójuk vagy pink körömlakkjuk. Olyan nyomor, mely a XXI. század emberének kár is magyarázni.) Az effajta kivégzések pedig úgymond lehetővé tették a népnek, hogy megízlelje a hatalmat, az uralmat élet s halál felett. Az emberek ezen az alkalmakkor a halál legszörnyűbb arcával találkozhattak, és paradox módon vigaszt meríthettek ebből, hogy saját végzetük közel sem lesz ily rettenetes.) A vallatók a vádlottakból a bűntársak megnevezését is kikényszerítették, növelve ezzel esetenként a máglyára küldöttek számát. A boszorkányperekben a védő munkáját kissé megnehezítette az a körülmény, hogy a boszorkányságban való kételkedés is eretnekségszámba ment. Így a vádlott bűnösségét vitató prókátor is könnyen vád alá kerülhetett. Gondolhatjuk, mennyire voltak sikeresek a védő-perek: ments fel egy sátán szolgája boszorkányt ezer habzó szájú jó keresztény gyűrűjéből, anélkül, hogy kétségbe vonnád annak boszorkány voltát.
A Gyalog Galopp Monty Python remekében a boszorkányper viccének forrása maga a valóság - igen plasztikus képet fest a kor metódusáról:

(Az elhangzott vízpróbára tett utalás alapja a néphit szerint, hogy a boszorkányok testük természetes súlyát elvesztik, ezért aki nem merült alá, miután kezét-lábát összekötötték, nyilvánvalóan boszorkány volt. Ha elmerült - és megfulladt - felmentették a vád alól és üdvözülést nyert.)
A boszorkányság gyanúja életkorra, nemre, társadalmi pozícióra, vagyoni helyzetre való tekintet nélkül bárkire kiterjeszthető volt, s mint ilyen módfelett hatékony eszköznek bizonyult a hatalom birtokosainak a kezében bárminő ellenvélemény elfojtására, birtokgyarapításra, a hatalom növelésére, vagy pusztán a balszerencse, a keletkezett kár orvoslására. Klaniczay előadásában "a balszerencse (betegség, baleset, halál, természeti csapás) boszorkányrontásként való értelmezése tehát azt a gyógymódot írja elő, hogy fel kell kutatni, ki és miért okozhatta a kárt. Ehhez a kárvallottak gyanakvását, vádaskodását irányító, megerősítő divinációs eljárások adnak segítséget. A "megtalált" boszorkány kényszerítésével ezután helyrehozzák, ami még helyrehozható, vagy elpusztításával megbosszulják az általa okozott kárt, halált, s ez a szertartás egyúttal az egész közösség "megtisztítására", az erkölcsi normák megerősítésére is szolgál."
Ennek hátterében a rögeszmés félelem, a bűnbakképzés "pszichodinamikája"húzódik. "A bűnbak kifejezése az antik zsidóság egy szertartására utal, melynek leírása a Leviták Könyvének 16. fejezetében olvasható. Az engesztelés napján áldozatra kiválasztott két kecskebak közül sorshúzással eldöntik, hogy melyiket áldozzák az Úrnak, majd a főpap mindkét kezét a másik bak fejére téve "ráolvasta Izrael fiainak minden mulasztását, minden engedetlenségét és minden bűnét".Utána egy emberrel a pusztába vezettették a bakot, "s a bak elvitte minden bűnüket egy kietlen helyre". Ezzel a nép megtisztult." Vagyis a bűnbakképzés mechanizmusának megnyilvánulása a boszorkányüldözés is.
A a XVIII.-XIX. századig, azaz a természettudományok ugrásszerű fejlődéséig az ember teljesen ki volt szolgáltatva természeti- és társadalmi körülményeinek. A már korábban említett dualisztikus felfogás értelmében egyébként sok tekintetben igen nehéz különbséget tenni vallásos és mágikus cselekmények között: egy boszorkány eső érdekében végzett bűbájolása katolikus verzióban is megtalálható "Imádság esőért" fohász formájában. S alapvetően mindkettő voltaképpeni mágikus tőről - a túlvilági hatalmak létezésébe vetett hitből fakad. A különbséget pusztán a cselekedet címzettjének szemszögéből lehet megítélni: a gonosz boszorkány persze fekete mágiával él, míg a tiszta erőkre támaszkodó, segítő szándékú varázslást fehér mágiának nevezhetjük. Ez pedig eléggé homályos megközelítés, amit a kor embere sem látott át jobban, ergo: a megítélés csak erkölcsi felfogás kérdése. Vagyis ez egy társadalmi szankciórendszer is egyúttal, a jó és a rossz megkülönböztetése, mely válasz bizonyos emberi igényekre is: sőt, a boszorkányság éppen, hogy emberi szükségletek - például az okkultizmus közösségi és egyéni, avagy anyagi javak -kielégítésére adott válasz. A boszorkányoknak tehát igen sokrétű szerep jutott mind a társadalmak, mind az egyének életében. Válasz spirituális kérdésekre, érthetetlen és félelmetes eseményekre, mely enyhíti a bizonytalanságot, a gondokat és félelmeket azáltal, hogy a személyes hatalom képzetét - a boszorkány személyének létezését - kelti. A boszorkányságba vetett hit intézményesül és hagyományoknak vet gyökeret, olyan gyakorlattá alakul, amiket a társadalom elfogad, és amivel kiűzheti a gondokat a világból. Ugyanakkor ezek a gondok pedig nem csupán a néphit félelmeiből avagy a kereszténység ideológiájából, de hatalompolitikai, vagy pusztán anyagi jellegű aspirációkból is táplálkozhatnak - mint azt a későbbi, boszorkányperekkel foglalkozó posztból fog kiderülni - viszont mindennek középpontjában egyaránt a boszorkány személye áll.

Felhasznált irodalom:
Diószegi Vilmos (szerk.): Az ősi magyar hitvilág. Válogatás a magyar mitológiával foglalkozó XVIII.-XIX. századi művekből. Bp., 1971. 236.-253.p.
Nagy László: Erdélyi boszorkányperek. Bp., 1988.
Hans Sebald: Boszorkányok hajdan és ma. Bp., 2000.
Herner János: Rontás és igézés. Politikai boszorkányper Erdélyben 1668-1688. Bp., 1988.
+Klaniczay Gábor előadása a mindentudás egyetemén.

Vámpírok a II. világháborúban

Nem, nem fekete mágiáról és okkultizmusról lesz szó a III. Birodalomban, és nem is pokolbéli vérszopó lényekről, hanem haditechnikáról, a németek infravörös éjjellátóval ellátott fegyvereiről, melyek Vampir kódnéven futottak.

A német Hadügyminisztérium már 1936-ban pályázatot írt ki egy infravörös sugarakkal működő eszköz kifejlesztésére, elsődlegesen harcjárművekre optimalizálva, az általunk tárgyalt gyalogsági kivitel pusztán mellékvágánya volt a projektnek. A fejlesztések azonban igen lassan haladtak, 1942-re mindösszesen egy prototípusig jutottak el, a szövetségesek viszont egyáltalán nem rendelkeztek ekkoriban efféle eszközökkel, ami az éjszakai hadviselésben nagy fölényt biztosíthatott volna a németek számára, amennyiben a szériagyártás idejében megindult volna: 1945-ben összesen 1000 darab éjjeli harcra alkalmas eszköz állt a birodalom részére, és ezek között szerepelt a Zielgerät 1229 (ZG 1229), egy általában Sturmgewehr 44-re (de akár MG34-es és MG42-es géppuskákra) szerelhető készülék volt, melyet a türingiai Stuhl városának fegyvergyárában fejlesztették ki, és az éjszaki harcra kiképzett Vampir SS alakulatok birtokolták; mi több gránátos egységeket is felruháztak efféle hi-tech megoldásokkal, akik Nachtjäger (éjszakai vadász) művészneven futottak. A szerkezethez dukált egy 13 kilogrammos fa borítású akkumulátor ami a keresőreflektor nagy energiaigényét látta el, valamint egy másodlagos aksi, mely a képkonvertáló eszközét. Mindez a jobbra látható Traggestell 39-nevű hátra kapható keretszerkezetbe volt beleoktrojálva.
A keresőreflektor egy hagyományos wolfram-szálas izzót tartalmazott, ami egy speciális szűrőn keresztül egyedül egyedül az infravörös fényt juttatta át, lehetővé téve ezzel a sötétben való tájékozódást. Az így létrehozott kép inkább az infratartomány felsőbb (fény) spektrumát ábrázolta, mintsem az alsóbbat (hő), így predatoros hőérzékelő képességgel nem bírt.
Elvileg elsőként 1945 februárjában vették be, de egyes Keleti Frontos veteránok korábbi beszámolói is említést tettek olyan éjszaki mesterlövészekről, akik "furcsa, fény nélküli lámpával és egy óriási optikával" felszerelt puskákkal tevékenykedtek, persze igen kis létszámban. A katonák egyébiránt elismerően nyilatkoztak a szerkezet hasznosságáról, viszont a nagy méretű, háton cipelt akkumulátor erősen korlátozta az éjjeli harcra átalakított lőfegyverek harcértékét. Mindazonáltal a Vampire alakulatoknál alkalmazott haditechnikai megoldásuk is nagymértékben hozzájárultak az SS és úgy általában a Wermacht körül kialakuló későbbi mítoszokhoz.

www.military-meshes.com
www.achtungpanzer.com