上海熱

住めば都って言うよね。現在上海で生活です、上海は都とは言わないが、基本的に好き。ここには住んでいるは日々の挑戦です。例えば、空気が悪いし、水道の水を飲まれないし、交通について弱肉強食の原則である、人が多すぎてこと等々、このリストは限らない。

それに、上海の生活費が高く感じます、殊に私は、まだ大学院だけです。しかし、アルバイトを始めた時以来大富豪になった。それはジョークだけだよ。ともかく今の生活を心ゆくまで楽しんだ。時々ちゅうごく人のことがだいきらい、残念ながら地元民の大部分は愚純と特に低能だな、清潔の意味が分からない、どこでも唾を吐くからって、一般化することは、馬鹿になることでしょう。

上海自体は実のふしだらな淫婦だけど、好きになることが多いんですよ。上海普通じゃない中国の都市だろ。若しかして、このような理由から、中国で一番賑やかな、鮮やかな、魅力的な都市町と思います。

TIC tézisek vol.1.

Kína egy több ezer éves történelemmel és kultúrával bíró ország, ez kétségtelen. Mindazonáltal, kevesen képviselik manapság az ezredévnyi fennköltséget, ergo nem arról van szó, hogy Konfuciuszok teázgatnak Mencuisszokkal, ellenben leginkább a kancsal káosz jelenti az egyetlen fogódzót talpon maradni e földön. Először a laowai csodálkozik, majd ráeszmél, végül sztoikus nyugalommal konstatálja a dolgok menetében meglévő csavart, ami időnként ősz hajszálakat, kimeredt szemeket avagy tengernyi frusztrációt szül, másszor mosolyt s hahotát, egy biztos: Kínában annyi impulzus éri az embert a mindennapokban, ami kevés más helyen érhetné. Az alábbi szösszenetek magas fokú civilizálatlan, primitív, szofisztikálatlan, összefoglaló nevén CIPÉSZ-tevékenység közepette vajúdták ki magukat, nem pusztán ilyesmik fordulnak elő errefelé, ám jobbára ezekből lehet mosolyt fakasztani. This. Is. China. 

A Nanjingi úton vannak még emberek. 7498234836938733489347398687648347948594854482 fő, ha jól számoltam.

Híreink, röviden: pompásan kezdődik a kígyó éve, a minden egyes reggel 8-kor sátánian hahotázó, mellesleg a különböző macska egyedekkel magas fokú verbális intimitást ápoló ájí hazautazott Shandongba, remélhetőleg ott is marad a következő kígyó évéig. Ma már csak 34534-szer durrogtatták a petárdát, és betiltották a Tokyo Bang Bang-típusút, mert az tovább fokozná a diplomáciai feszültséget. Közepesen kurvaszar volt ma Shanghai levegője, ha kitették a lábukat, rosszul tették.Köszönjük, hogy velünk tartottak, további szép napot kívánunk! 

A minap az utcán sétálva lettem figyelmes a kutya módjára szaglászó, pórázon pajkoskodó disznajra. Azt tudtam, hogy Kínában madarat is lehet sétáltatni, de úgy fest disznót is. 留猪? 

Délután a boltban a sorban állok, s látom ahogy egy kismama küszködik kívülről babakocsijával a bejárat előtt, odamegyek, kinyitom neki az ajtót, szívélyes mosollyal megköszöni, majd betolja a babakocsinak látszó tárgyat, csak ahogy elment mellettem, meglehetősen furcsán vakkantott a kisded, aki valójában egy felöltöztetett, kvázi bepólyázott kutya volt. Utána figyeltem csak, hogy a 'babakocsi" is kifejezetten padlócirkáló ebre méretezett hordozójármű volt. A kelet-ázsiaiak cukiságfaktorát valaki sajnos kibaszottul elkalibrálta.

Az intézeti titkárnő alapjáraton egy tüneményes néni, rendkívül készséges és segítőkész. Ma bementem egy papírért, ki is nyomtatta, majd ad hoc jelleggel akkorát csulázott a kukáig, mint egy köpőkobra, aztán lepecsételte a lapot és fülig érő mosollyal odaadta.

Megnyugodtam, az itteni Ikeában is van hotdog, 5 yuan.

Ma van Kínában a lámpásfesztivál, a holdújévi ünnepségsorozat utolsó napja. Elmentünk este Yuyuanbe, ami döbbenetes fényárban úszott, kurva jó képeket készítettem míg egy kurvára siető kínai kurvára ki nem ütötte kezemből a fényképezőgépem, aminek az objektíve az intenzív osztályra került. Maga a városrész csakugyan kivételesen gyönyörű ma este, a Bund nem különbem, majd előhalászom a képeket, de a kínai tömeg az olyan, mint egy gnú-csorda, csak előre megy és a saját életét menti: erősen kapaszkodnunk kellett egymásba, és úgy kvázi stage dive-oltunk vagy 500 métert, rendesen para volt. A 23 milliós Shanghaiban alapjáraton hozzá vagyok szokva a tömeghez, de EZ valami nyálkás polipként csápoló tömegszörny volt, ami az óvárosra telepedett. Ma még azért fellőttek 322352342974284729837429384728934729 petárdát, meg tűzijátékot, nehogy véletlenül az egészségügyi határérték alá csökkenjen a légszennyezettség, de hát a hagyomány az hagyomány. 

Sajnos a péntek esti nagy szaké-tesztet félbe kellett szakítanunk, mert japán cimborámnál beállt az agyhalál. Mindazáltal sikerült veszteségek nélkül visszanavigálni a koleszba.

Bármelyik kínai képes átcsulázni a Nagy Falon. Értelem szerűen egy tíz évesnek pusztán a Gansu tartományban lévő, lepusztultabb állapotban lévő falszakaszokat illik átköpnie, ám kerüljön csak egy amerikai drón egy anhui tartománybeli lakos fölé, 90-95%-os találati rátával leszedi a sztratoszférából. S ha utóbbi taxis is egyben, az +2 sebzési bónusszal bír - legalábbis ilyesmiken gondolkoztam, mikor a metróban némi illúziórombolás történt: egy kifejezetten csinos, elegáns 30 körüli nő, miután megállt a kocsi és kinyílt az ajtaja, megfelelő hanghatások közepette megszabadult némi endoplazmának látszó tárgytól, goauldtól, et cetera, et ceteta. Mondjuk a laowaion kívül másnak ez szemlátomást nem befolyásolta lelki békéjét. TIC, bébi, TIC.

Pár hónapja vettem itt egy telefont, ma nézegetem a naptárat, július 1 - előre beállított emlékeztető: Party's birthday. Party? -Várjál, az az indiai csaj? Nem, az Pretti - tűnődtem. Aztán esett csak le, ja hogy a Kínai Kommunista Party 囧 Szétnéztem még, mi további esszenciálisan fontos dolgokra lenne ildomos megemlékeznem, de sem Lei Feng szülinapja, sem Maóé nincs benne, így már nem is kell.

Napi lol: "DJ Meowzedong"

Van itt a közelben egy kis étterem, akinek a kiszolgálója egy rejtélyes nemű entitás, ismerőseim kb. fele-fele arányban oszlanak meg az ügyben, férfi-e vagy nő az illető. Küllemre egy csinos neandervölgyi perszóna, de ilyen Leonidasz-feelingben rakja elénk a kaját, de nem azt mondja, hogy 这就是斯巴达, hanem hogy 这就是拉面.

Talán az ünnepre való tekintettel, de most csak félig csináltak buzirókát belőlem a kínai fodrászok, elégedett vagyok.

A shanghai-i taxisofőröket illetően, általában a városnézőket fogom ki, akik a dugóra hivatkozva tesznek még vagy plusz 300 kilométert, de persze azt is szeretem, amikor letekerik az ablakot és a Nagy Falon túlra csuláznak, majd SPM-fokozatban ugratnak át egy három kerék-meghajtású zöldségpiac fölött. Bár a minap az eddigi legviccesebb taxisofőrrel sikerült elvitetnem magam, Fernando művésznévre hallgatott, és akkora arc volt, hogy végigröhögtem az egész utat.

Valahányszor ártalmatlan szótárazok, mindig találok egy mellékes gyöngyszemet, ezúttal: 遣り逃げ, melynek fordítása: "wham-bam-thank-you ma'am"

Helyzetjelentés egy kínai kollégiumból: az objektum belső macskapopulációja, valamint a dolgozó személyzet egyes tagjai magasabb szintű diplomáciai párbeszédbe kezdtek, mi alatt a következő szituációt kell értenünk: macskák nyávognak a szobám előtt, az ájík pedig visszanyávognak nekik. Tegyük össze a képet: nyávogó macskának kínaiak hangutánzó nyávogással nyávognak vissza, mindezt az én szobám előtt. Defenesztrálnám magam, ha nem a földszinten laknék.

Nanjing idén először

Kétségbeesett külföldi egyetemisták jajveszékelését viszi a Jangce - felettébb aggasztó híreket hallottam Nanjingból, miszerint véget ért az Ellen's csütörtök esténkénti ingyen sör-akciója  Nem, ez nem lehetséges - véltem, ezért a hét elején Nanjingba utaztam a mendemonda alaposabb kivizsgálása végett. A Shanghai levegőminőségéről tájékoztató alkalmazásom szerint a héten kritikusan szar a város levegője, már csak azért is kézenfekvő volt Nanjingba menni. Meg idén még nem is voltam Nanjingba. Sőt, tavaly augusztus óta nem voltam Nanjingba, ez sem tűrhetett halasztást. A legfőbb indok viszont az volt, hogy Katja és Farrukh átugrottak Shanghaiba, én meg már hónapok óta csak ígérgettem, hogy megyek Nanjingba, és most már tényleg be kellett váltanom szavam. 

Nanjingba, akárha haza jönnék. Ahogy kilépek a vasútállomásról, máris magába burkol a kedves kis (nyolc milliós) déli fővároska sármja, és imádom azt mondani a taxisnak, hogy irány a 南师大，宁海路！A Nanshida campusánál aligha ha van szebb Kínában, ha pedig van, az sem érdekel. Az élményrengetegben turkálva elsőként is vissza a Nanshan hotelba, ismerős arcok a koleszban, kaja a kedvenc kis koreai éttermünkben, Baha, Selim, további ezer éve nem látott barátok kebelre ölelése, a Talking bar, ahonnan még két éve hátunkon cipeltük haza Shogót, bowling, a Shanghai úti Skyways pékségben készült minden szendvicsek szendvicse (drágult is), kedvenc kávézóm a S.I.T., némi forralt bor, majd az új bárok és klubok, amiket nem ismertem. 

Bizony, a mostani menő helyeket nem ismerem már. Hajdanán az én időmben az emberek az Ellen'sbe, meg a Mazzóba jártak. Mindkét placc a feledés homályába merült, helyette viszont ezernyi új, és izgalmas hely nyílt. A régi távozása nélkül az új nem jön - 旧的不去，新的不来, úgy fest a mondás Nanjingra is érvényes. Ettől függetlenül elképesztően jó időt töltöttem kedvenc kínai városomban. Teljesen más emberek, mind a kínaiak, mind a külföldiek, mint Kelet Párizsában, az egész barátságosabb. Shanghait persze nem barátságosságáért szeretjük. 

Shanghaiból az utóbbi hónapokban nem voltam hajlandó kimozdulni, mert mindenem megvan itt. De csak most tudatosult bennem, mennyire hiányzott mindez. 

Ergo megyek Februárban is, vár a "svéd családom", azaz a régi barátok. Meg Nanjing is! 

Egy barát Tokyóból

Tegnap este szobácskámban narancsot hámoztam egyik könyvem felett görnyedve. Fél tizenegy is elmúlt már. Csöng a telefon, megnézem ki hív: Shogo. 

Na, ennyit a tanulásról, ennyit a narancsról, ennyit a nyugodalmas estéről, mindennek vége. 

Egészen más kezdődik helyette - ez evidens volt. Suit up! 

Shogo, a tokyo-i terminátor, nagyon kedves és nagyon állat barátommal legutóbb szintén Shanghaiban találkoztam tavaly, ámde én magyarhonba  ő pedig a japán fővárosba tért vissza, több mint egy éve nem láttam. Nem változott semmi, se ő, se én, se Shanghai. 

Nagyon jót beszélgettünk a Dr. Wineban, míg Shogóból egy szalzázó űrkovboj nem reinkarnálódott pár üveg burgundi után, bár alapjáraton is hasonló eredményekre jutott volna. 

Shogóval minden egyes buli egy Galaxy Tour, amiben mi vagyunk a főszereplők.  Voltunk egypár jó helyen, ámbár enyhén csicska lett volna fényképeznem. A Zara shanghai-i csőbuznyák vezető divattervezőjétől kezdve kampókezű kínai koldusokig igen sok szereplőt felvonultatott az éjszaka. Shanghai önjelölt császáraival találkozván az az érzésem támadt, én e császárok fegyverhordóinak az apródjának cipőfényesítője szinten vagyok. Nem lesz ez mindig így!

Shogo még ma is városban lesz, emellett Ivan is most érkezett vissza éppen Amszterdamból, ergo a nanjingi triász ezúttal Shanghait okkupálja, egy est erejéig. 

Addig pucolok még egy narancsot. 

Xuhui, baby!

Tomázs elvtársnak nem kell túlságosan megerőltetnie magát, hogy elviselhetetlen legyen - gondolhatták azt az egyetem tanulmányi osztályán, és furtonfurt obstrukcióm hatására visszatelepítettek a vágyva vágyott városrészbe, azaz a Xuhui campus kollégiumába. Ha el szeretnénk érni valamit Kínában, erőszakosnak kell lennünk. 

Nem, nem. 

Mondom erőszakosnak. Napról-napra, hétről-hétre, szívós deranzsálással akár a Nagy Fal téglái is lebonthatóak, nem beszélve a kollégiumi ügyek felelősének elhatározásán, hogy távol tartson minket minden pezsgés képzeletbeli kiindulópontjától, ergo a Xuhui negyedtől. 

Persze, már az elején megmondták, hogy deportálásom Minhangra pusztán átmeneti lesz. Mármost az átmeneti - zanshi (暂时) - szó a kínaiban igencsak kontextusfüggő. Jelen esetben, miszerint a Minhangon való ténykedésem csak átmeneti lesz, a 暂时 fordulattal élve a következő jelentéssel bír "tebizonyottfogszmegdögleni" (már amennyiben ezt sztoikus nyugalommal elhisszük, és nem teszünk a változtatásra irányuló erőteljes lépéseket). 

Noha már kezdtem egyre jobban megszokni Minhangot, azért minden szembe jövő embernek elmondtam, hogy meghurcoltak: elmondtam a metróban a jegypénztárosnak. Elmondtam a taxisnak, aki kihozott Minhangra. Elmondtam a minhangi tanulmányi osztályon a takarítónőtől kezdve minden egyes tanárnak. Elmondtam a koleszban minden ájínak (阿姨= portás/mindenes nénik megszólítása), minden nap reggel  - mikor elmentem, majd este - mikor megjöttem. Elmondtam a kolesz morózus portásának, aki rám se figyelt fapofával való tv-nézése közben. Elmondtam az éjszaka útmentén grillező ujgoroknak. Elmondtam a ba-s kínai "focistáknak", akikkel együtt rúgtam hétvégenként a bőrt. Elmondtam zöldség-gyümölcs árusoknak. Elmondtam mindenkinek, hogy volék sirolm tudotlon, sirolmol sepedik, búol oszuk, epedek. És mindemellett minden héten ad hoc jelleggel - ha már véletlenül úgyis arra jártam - bementem a Xuhui campus nemzetközi diákokért felelős intézetébe, üdvözölni az ott dolgozókat, illetőleg alkalmanként felolvastam egy éneket Dante Isteni színjátékából, a Pokol fejezetből. 

Talán ezért, talán más okból, de örömmel értesítettek, hogy legyek szíves takarodni a Xuhui campusra. Mostantól saját szobám van, bent a város közepében, mindenhez közel. Azóta elégedetten grasszálok fel s alá, az egész TO dühödten vonyít, farkat behúzva vicsorogva hunyászkodik. 

Ez csak vicc volt, mert még valaki képes elhinni. Egy a lényeg, visszatértem, három heti verítékes munkám eredményeképpen. 

Minhang

Hétfőn a hostelből összes ingóságommal egyetemben az egyetem Xujihui campusára el caminóztam, mert onnan rendszeres buszjáratok indulnak Minhangba, ergo gyorsnak és kényelmesnek tűnt kivándorlásom. Csakhogy a buszok szeptember 6-áig nem járnak délelőttönként, én meg reggel kilencre ott voltam; így sok czudar káromlás közepette ingóságaimmal újfent a metró felé vettem irányt, és kezdtem meg hosszú menetelésem a Minhang campusig. 

Maga a campus meglepően jó hely. Nagyságát tekintve ha kiterjedéseben nem is, de populációjában bizonnyal felette áll teszem azt Kókának (ami 4000-5000 lakossal bír). A campuson minden van, kórház, rendőrség, szupermarketek, műfüves focipályák lelátóval,  (Katjától kaptam egy eb-s focilabdát, ma nyomattunk is egy meccset kínai srácokkal), edzőtermek, teniszpályák, könyvtárak, tavak, folyók, parkok, bankok, posta, menzák, éttermek, léttermek, menetrend szerinti buszjárat a campus területén belül; egyszóval nagyjából minden. A kolesz is új építésű, többek között van hűtőm is, mely kiválóan alkalmas a csintaók fogva tartására. A sárga 14-esben vagyok, ha valaki netán megkívánna látogatni.

Az egyetem környéke szintén alapvetően az egyetem hallgatóira van kihegyezve, éttermek, kávéházak, kifőzdék, írószerboltok széles repertoárja várja az arra tévedőket. Van egy jó kis koreai kajázda, három japán, persze ezek mind erőteljes sinizált vonásokkal, a tulajok is kínaiak mindegyikben, de egész normális kosztokkal operálnak. Mellesleg nagyon pénztárca barát mód: ez az egész környék tiszta Nanjing-feeling, de nanjingi árakkal is egyszersmind, ami nem utolsó rangú. Ugyanis Shanghai belvárosában egy átlagos kocsmában egy shot-pohárkányi jobbfajta piáért el bírom cserélni havi ösztöndíjam; na nyilván ezt csak összevetésként írtam, hiszen minden tekintetben sokkal drágább, mint egy átlag kínai város, és nem kell veleszületett tehetség a pénzszóráshoz. Ezzel szemben itt legalább költséghatékony működést tudok kieszközölni. 

Végső soron mondhatni pozitívan csalódtam a környékben, ami teljesen rendben van, egy problémája van csak: ez nem Shanghai, hanem pusztán annak agglomerációjában elhelyezkedő települések egyike, a Bundot pediglen még a Hubble űrteleszkóppal sem lehetne látni innen. Vagyis ha visszajutok egyszer a Xuhui campus közelébe, hangot adván visszafogott lamentációmnak minden egyes irodában fel szándékozok borítani egy asztalt a rektori irodától kezdve a takarítok portájáig, hogy alkalmasint vissza is vehetnének. 

A szobatársam még nem érkezett meg, mindenesetre még otthon letöltöttem a 3 Inches of Blood legújabb albumát, miheztartás végett. Itt nem lesz j-pop, mandopop, kantopop, sem k-pop meg másegyéb effeminált lófasz (noha a Girl's Generation énekeseit nem fogom hazaküldeni, amennyiben egyszer jelen  eónban ímhol kötnének ki)  a Celine Diont pedig csak a volt vietnami szobatársamnak, Minfannak engedem meg hallgatni és énekelni, pontosabban vonyítani. 

Ma túlestem a beiratkozás első felén, de még az orvosi papírjaim leadása, a vízumom meghosszabbítása hátra van. Addig is tanulok új szavakat, utánanézek a tanároknak, meg várom az embereket, mert még csak most kezdtek szállingózni a koleszba. Remélhetőleg itt is kihúzom valahogy. 

Deportálásom története

Hétfőn visszajöttem Shanghaiba, egyből az egyetem felé vettem az irányt. A Jiaotongnak két fő kampusza van, a Xuhui nagyon központi helyen, míg a Minhang egy túlontúl is messzi helyen. Eredetileg a Xuhuiban kellett volna koleszt kapnom, csakhogy az elvtársak elkalkulálták magukat, és már nincs ott elegendő hely a városi ösztöndíjasok számára. Ellenben a Minhangra tárt karokkal fogadnak - ahogy írták ezt egy pár héttel korábban kézhez kapott emailben, amire bár rendkívül megorroltam, mégis ignoráltam; illetve igyekeztem úgy tenni, mintha valójában meg sem kaptam volna. Ennek megfelelően érkeztetem meg tökéletes értetlenséget szimulálva, hogy miért nem szerepel a nevem a Xuhui kollégium adatbázisában? Pár telefonom után megoldódott a rébusz, hiszen a minhangi koleszéban szerepelt a nevem. Először agresszívoskodtam, hogy mégis micsoda dolog ez?!; aztán sompolyogtam, biztos van valami kiskapu, igaz-e; végül könyörögtem, hogy ne küldjetek a gettóba kéremszépen. Egyikkel sem mentem semmi, mert a kari tanács döntése volt, nem az alkalmazottaké, akivel beszéltem. Ergo menjek a Minhangba, de csak szeptember 3-án, mert addig nincs ott senki illetékes, aki a beiratkozást és a szállásomat el tudná intézni. Bravó. 

Azonmód szállást kellett foglalnom, a City Center Youth Hostelre esett a választás, nem rossz hely, viszonylag jó helyen van, kicsit drágán tudtam csak hostelhez képest szobát foglalni, de időm az nem volt. Ráadásul a hostelnek van egy saját törpéje. Éppen neteztem az egyik asztalnál, mikor csak arra lettem figyelmes, hogy ilyen Tom&Jerry-szerűen mozog egy doboz, mikor kihajoltam, csak akkor láttam, hogy a törpe viszi. Ő a mindenes amúgy, nagy forma. 

Itt leszek még hétvégéig, aztán száműztetem magam Minhangba, de addig fogok obstruálni a tanulmányi osztályon, amíg vissza nem pakolnak a Xuhuiba. Ha kell, minden nap, bassza meg!  

Kiérkezés Kínába vol.2.

Huszonharmadikán útra kéltem a csodálatos Aeroflot légitársaság szolgáltatásait igénybe véve, mely leginkább olyan autentikus élményben részesíthet minket, mint a keményüléses vonatok (硬座) Kínában. Ezúttal sokkal nehezebben mentem el otthonról, mint két éve, holott hónapokon át csak fulladoztam otthon, és mindenképp vissza akartam jönni; egy nagy, és leginkább hosszú utazás előtt mégis hajlamos az ember hezitálni. Moszkvába tartva a gépen csak kavarogtak bennem a különböző, háborgó gondolatfoszlányok, majd megérkezve Semerreretyóba sem változott sokat a helyzet. A tíz órás várakozási idő alatt javarészt ostoroztam magam, mint a flagellánsok egykoron, egészen hajnal ötig, mikor egy devótus németajkú választott ki engem az egész repülőtérről, hogy szánjam meg irgalmammal, és engedjem meg neki, hogy küldhessen egy levelet a tabletemről. Odaadtam neki, látom nem érti, átállítottam a készülék nyelvét németre, elindítottam neki a böngészőt, gondoltam innen már menni fog neki a dolog. 

Pár perc múlva tenyérbe temetett képpel mered a yahoo bejelentkezési ablaka fölött, majd ájtatos tekintetét reám veté, ami az én morózus pofámba ütközött: elfelejtette a jelszavát. Talán azt is én szüljem meg bazmeg? Szóval ez a próbálkozás sikertelen volt. Mindenesetre megköszönte segítő szándékomat és továbbállt. 

Már-már kezdek elbóbiskolni, kisvártatva ismét megjelenik vigyorogva egy laptoppal, mert elfelejtette, hogy az is van nála. Bekapcsolja, és odaadja nekem, hogy csináljak rá internetet. Bekapcsolom a wlant a funkcióbillentyűkkel, de nem megy rá automatikusan az elérhető hálózatokra. Kértem legalább a menüt állítsa át angolra, de nem tudta, hogy kell. Fél óráig kerestem a wifi beállításokat, mire sikerült megoldani a problémát, és lett internete. Olyan boldog lett, hogy felajánlotta a német nyelvű bibliáját kompenzáció gyanánt, és nem kértem semmit, csak hogy menjen isten hírével. 

9:25-volt a tervezett beszállás a gépbe, 9:40-kor még a kínaiakkal és oroszokkal hadakoztam a becsekkolásnál, végül sikerrel jártunk, és feljutottunk. Egy idős házaspár ült mellettem, de nem putonghuát beszéltek így szart sem értettem belőle, mit mondanak. Nem mintha figyelni akartam volna őket, mert lassan két napnyi kialvatlanság után az út felét átaludtam, valahol Üzbegisztán felett eszméltem, és már szolgálták is fel a valamelyik sikertelen orosz űrprogramból visszamaradt ötven éve dehidratált űrkonzerveket, szputnyikos cézársalátákat, valamint egy 1X1 centiméteres csokoládédarabot. Mindeközben a gép monitorain végigizgulhattuk Kolja, a semmirekellő alkoholista melodrámáját. 

Mindezek együttes hatására Ulánbátor környékén úgy döntöttem, az előttem lévő illusztrációnak megfelelő pozícióban kivetem magam a gépből, és pejlovakkal folytatom tovább utam. 

A kinti eső miatt a gép ablakából kinézve ráadásul egy nagy szürkeséget láttam, illetve a szárnyon lévő jelzőfény szüntelen villámlásait, ergo egy B-kategóriás kalandfilm díszleteiben éreztem magam, de végül tizenegy után leszálltunk Shanghaiban. A Pudong akkora, hogy leszállást követően még több, mint harminc percet városnéztünk, mire a repülő begurult az állomásra.

A kiérkezést követően mentem a bőröndömért, meg is érkezett, csak éppen nem hiánytalanul. Csak egy műanyag szíjjal voltak lezárva, amit levágtak róla. Ahogy a helyszínen felbontottam, láttam hogy turkáltak benne, az információnál reklamációt nem fogadtak el lévén sem lefóliázva, sem külön biztosítva nem a poggyász. Mint másnap reggel kiderült, pár cuccom mellett a kókai barátaimtól kapott táskát kilopták belőle. Ez azért nehezen felfogható, mert a táska a mi közös, textilre nyomtatott képekkel volt televarrva; hogy ki tud ilyet megvenni, vagy hordani, arra egyszerűen nincs válasz. Nagyon sajnáltam, mert benne volt mindazon szeretet, amivel a barátaim viseltetnek irántam. Soha többet Aeroflot. Ha Mammón is úgy akarja.

Egy utolsó buszra pattanva bementem a Reminguangchang-ra, onnan a vasútállomásra, ahol betalált egy hiéna taxis, kedvező árat kínálva arra, hogy átvigyen Nanjingba. Mivel nem volt kedvem a vonatra várni, én barom belementem az alkuba, aminek eredményeképpen hat kínaival egy kocsiban ülve indultunk meg Nanjing felé, egy három és fél órán át tartó út keretében. Egy pár szót kérdeztem az intimszférámban ülő három szerencsétlentől, amiből nem volt nehéz levágni, hogy feketemunkások voltak. Soha többet fekete taxis.

A menekültvagonnal való megérkezés után becsekkoltam a Fuzimiao International Youth Hostelbe (Pingjiangfu lu 68), ami egy nagyon korrekt hostel; ezelőtt nem kellett hostelt foglalnom Nanjingban, így nem is ismertem az ittenieket, de ezt csak ajánlani tudom. Aludtam pár órát, majd taxiba pattantam és korábbi egyetememre vitettem magam, ahol találkoztam Wang tanárnővel, korábbi kínai tanárommal, elmentünk ebédelni egyet, sokat beszélgettünk, majd elbúcsúztam tőle, de hát amint lesz alkalmam, úgyis visszajövök Nanjingba. Az ebéd után tettem egy kört a kampuszon, hirtelen ezernyi emlék tört fel belőlem, micsoda egy évem volt itt! És ezzel nem vagyok egyedül, asszem' valamennyi csoporttársam így van vele. A jó emlékek mellett egyfajta fájdalmas is nihil is éreztette magát, bár próbálom elfojtani. Az ismerős utcák, az ismerős útszéli árusok, az ismerős furcsa szagok, a készülő ételek illatai, hangok mind az érzékeltették velem, mintha csak tegnap mentem volna el. Pedig már több, mint egy éve is megvan.

Este eljött a hostelba meglátogatni Wang, a legjobb kínai cimborám. Elsörözgettünk, majd aludni próbáltam, de az angol szobatársaim részegen hangoskodtak, aztán meg az egyik úgy horkolt mint egy Baziliszkusz. Másnap délelőtt így nem voltam túlzottan előrébb a jetlag leküzdésében. Délután kimentem sétálni a Fuzimiao negyedbe, majd elindultam az Ellen's felé, ahol Wanggal ütköztünk hat körül. Vagy éjfélig eldumáltunk, közben az ő egyik német ismerőse verődött hozzánk, majd beleütköztem Xaiyang-ba, laoszi haveromba, nagy meglepetés volt mindkettőnk részéről, de nagyon örültünk is egyben, aminek jó pár csintaó látta kárát. Egy fele elbúcsúztunk, visszaindultam a hostelbe. Aludhattam volna, ha nem fúr egyszerre kettő légkalapács felváltva az ablak alatt. Teljesen felfordítják Nanjingot, ugyanis 2014-ben itt lesz a diákolimpia, ezért kiépítenek addigra pár új metróvonalat, etc. Panaszkodnak is az itteniek a nagy felfordulás miatt.

Más barátaim, akik még Nanjingban vannak most egyelőre még otthon készülnek a visszaútra, velük majd máskor futom össze. Nemsokára lesz a 110 éves évfordulója a Nanshidának, mindenképpen szeretnék visszajönni szeptemberben.

Elkortyolom a teámat, és élvezem ezt a szellőt. Most elviselhető az idő Nanjingban, ami annyit tesz, hogy nincs 30 foknál és 60%-os páratartalomnál vészesebb idő. Ma délután összeszedtem magam, elmentem az egyetem környéki kis koreai kajázdás utcácskába, kerestem a szegény kínai nénit is, aki a világ legfinomabb tésztáját főzi, de nem láttam, csak a szemét férjét, aki sosem segít neki, megvetően is néztem rá. Elsétáltam az éjszaki piacra, találkoztam shifuval, a spanommal, aki mindenféle vintage cuccokat szállított nekem, most is vettem tőle egy plakátot. Örültem neki, hogy egyből megismert. Tettem még egy sétát az ismerős helyeken, aztán visszajöttem a hostelba. Holnap reggel pedig visszazúzok Shanghaiba, mely az elkövetkező pár évre fog majd otthonomul szolgálni. 

Még egy kókai este

S holnap újfent Kína felé veszem utam. Az indulás előtt ezúttal is felemás érzelmek rabja vagyok, amint el akarom hagyni, hirtelen megnő Kóka gravitációs ereje. Hirtelen sokkal romantikusabbnak, mi több vadregényesnek tűnik. Minden egyes fűszál sokkal hívogatóbb, sokkal bársonyosabb. Kerüljek a távolabbnál is távolabb Keletre, mindig alapvetően kókai leszek.

Hogy mi fog legjobban hiányozni Kókáról a szeretteimen kívül? A felhők. A kék ég és a felhők...

Az elválás nehéz, talán nehezebb is, mint két éve, holott most már tudom hova megyek. Vagy jobbára sejtem, hogyan is tudhatnám! Az eltöltött egy év kint jórészt az új világra való rácsodálkozásból és felületes vizsgálódásból állt. Egy összevetés volt az addig elképzelt képpel, majd annak újraformálása. A mélyebbre való tekintés még csak most kezdődik, az igazi elmerülés, a rejtett szálak kibogozása várat magára. (És elmerülés alatt nem a csintaót értem.) Kína egy nagy és bolond ország, az én szimpátiámban ez jó értelemben vett bolondság, amit mondjuk Európában hiába keresnénk, de jobb nem is keresni; mert kell valami viszonyítási alap. Shanghai pedig egy külön univerzum, az irizáló világakol, népek és kultúrák olvasztótégelye, egy fortyogó katlan, melyben lehetetlen unatkozni. Nem mintha huszonöt évem során egy percet is unatkoztam volna, de ez várhatóan nem Kelet Párizsában fog megtörni. Azon gondolkozom, hogy ez a Kelet Párizsa is egy elbaszott összevetés, Shanghainak nincs párja, punktum. Semleges érzelmeket szerintem senkiben nem ébreszt ez a város, vagy gyűlölik, vagy imádják, ámbátor csak úgy elsétálni mellette, lehetetlen. Feltett szándékom minél jobban megismerni. 

További nagyszerű előnye Shanghainak, hogy közel van Nanjinghoz, ami pedig (igaz, csak általam) deklaráltan a Föld legkirályabb helye, ergo alkalmasint vissza-visszalátogatni elkerülhetetlen. Most is egy gyors vizittel kezdek korábbi egyetememen, meg megkeresem még a városban maradt barátaimat, matyóhímzéstől a tokaji aszúig sok minden vár kiosztásra. Lesz is kinek. 

De nem csak viszek ajándékot, hanem majd hozok is, pontosabban egyelőre csak postázok, hiszen az itthoniakat is emlékeztetnem kell, hogy valakinek nagyon hiányoznak a Föld másik oldalán. Drága anyám és bátyám szakadatlan támogat, hogy én mehessek előre, a legtöbbet most talán azzal szolgálhatok, ha megyek is előre. 

Úgy érzem csaknem mindenkitől sikerült elbúcsúznom, aki itthon fontos nekem, a búcsúbulim legalább olyan jó volt, akárcsak az előző; a kókaiak pedig a hátamon fogják járni velem Kelet-Ázsiát ajándékuk révén, a kókai páleszt pediglen egyelőre nem vetem be, mert pár kupica képes volna megtizedelni egész Shanghait, olyan kraftos! Nemhogy papramorgó, de kerítésszaggató külleme alapján. Mindenesetre szívből köszönöm! 

Nagyon jó kis baráti körünk van nekünk itt Kókán egy összetartó csapattal, és ez szerintem így is fog maradni az elkövetkezőkben is, mert ilyen különleges kötelékek nem porladnak az esztendőkkel. Kivételesen szerencsésnek tudom magam, hogy a családom mellett ilyen barátokat tudhatok magamnak, ez hatalmas plusz egy ember életében. 

Igyekszem minél előbb jelentkezni, ha megérkeztem, és előre szeretném jelezni, hogy amennyiben nem jelentkezem néhány napom keresztül, az nem azért lesz, mert börtönbe zártak a kínaiak. Én tudom, hogy sokak szemében ez egy rettenetes ország, nekem mégis bejön, a másik blogomon pedig szakadatlan törekedni fogok arra, hogy valamelyest megismertessem. Hobbiból kezdtem írni azt a blogomat is, de sajnos olyan homályos a kép otthon az emberek többségében, hogy már lassan egyfajta kultúrmissziós aspiráció is hajt az írásában. A homály még önmagában nem lenne probléma, az ismeretek hiányából fakadó beteges ellenszenv, idioszinkrázia annál inkább.

Egyébiránt pedig kórósan internetfüggő vagyok, de olyan szinten, hogy csak akkor fogom megmászni a Himaláját, ha majd tudok csekkolni a Csomolungmán. Olvastam a himalaja.blog.hu-n, hogy 7000 méter után nem viszik magukkal a számítógépeiket. Én egy tabletet azért biztosan vinnék. Meg egy laptopot és egy asztali gépet. Szóval gyorsan fogok jelentkezni Kínából is, a Nagy Tűzfal minden sikanériája ellenére is. 

Vigyázzatok magatokra és legyetek jók. Egy év múlva azért bizonnyal találkozunk, addig is furtonfurt csóközön. És köszönöm nektek, hogy ilyen emlékezetesek lettek az utolsó heteim itthon, 2012 kisasszony havában, Kókán.

Szervusztok!

Irány Shanghai!

Tavaly nyár óta, utolsó nanjingi napjaimtól kezdve azon törtem az agyam, vajh mily mód jöhetnék vissza a Föld ezen szegleterére, a Shanghai Jiaotong egyetem egy fogadólevél keretében árulta el a megoldást, lévén az elkövetkezőkben ott fogok táltos deákként tüsténkedni. Shanghai mégiscsak Shanghai, de Nanjingtól is csak egy ugrás, s nyitva áll az út Dél felé, igaz, Északra is, de oda meg ki akarna menni? 笑

Mi történt az elmúlt egy évben? Nem tudom, a szobámban voltam. A boszorkány és varázslóképző szakiskolában csuda jó dolgokat tanultam a nem-létező nem létezéséről, sajnos mindezen ismeret végbélkúp gyanánt sem alkalmazható, ámde egy derék boszorkány vagy varázsló jókedvén ez aligha üthet csorbát.

Amikor először készültem Kínába, még jócskán voltak kételyeim, most leginkább azon izgulok, hogyan fogom lehűteni a csintaókat a nagy melegben.

Shanghai Kína leginkább westernizált városa, itt van a legtöbb laowai is, a lilongokat éppúgy dózerolják elfele, mint a hutongokat Beijingben, kevéssé autentikus, sokkal inkább kozmopolita, akárhogy is, elképesztően izgalmas hely, a legkülönfélébb nációk arcaival, a cultureflasht pedig szeretjük, ergo minden adott egy újbóli orbitális tripre.