Deportálásom története

Hétfőn visszajöttem Shanghaiba, egyből az egyetem felé vettem az irányt. A Jiaotongnak két fő kampusza van, a Xuhui nagyon központi helyen, míg a Minhang egy túlontúl is messzi helyen. Eredetileg a Xuhuiban kellett volna koleszt kapnom, csakhogy az elvtársak elkalkulálták magukat, és már nincs ott elegendő hely a városi ösztöndíjasok számára. Ellenben a Minhangra tárt karokkal fogadnak - ahogy írták ezt egy pár héttel korábban kézhez kapott emailben, amire bár rendkívül megorroltam, mégis ignoráltam; illetve igyekeztem úgy tenni, mintha valójában meg sem kaptam volna. Ennek megfelelően érkeztetem meg tökéletes értetlenséget szimulálva, hogy miért nem szerepel a nevem a Xuhui kollégium adatbázisában? Pár telefonom után megoldódott a rébusz, hiszen a minhangi koleszéban szerepelt a nevem. Először agresszívoskodtam, hogy mégis micsoda dolog ez?!; aztán sompolyogtam, biztos van valami kiskapu, igaz-e; végül könyörögtem, hogy ne küldjetek a gettóba kéremszépen. Egyikkel sem mentem semmi, mert a kari tanács döntése volt, nem az alkalmazottaké, akivel beszéltem. Ergo menjek a Minhangba, de csak szeptember 3-án, mert addig nincs ott senki illetékes, aki a beiratkozást és a szállásomat el tudná intézni. Bravó. 

Azonmód szállást kellett foglalnom, a City Center Youth Hostelre esett a választás, nem rossz hely, viszonylag jó helyen van, kicsit drágán tudtam csak hostelhez képest szobát foglalni, de időm az nem volt. Ráadásul a hostelnek van egy saját törpéje. Éppen neteztem az egyik asztalnál, mikor csak arra lettem figyelmes, hogy ilyen Tom&Jerry-szerűen mozog egy doboz, mikor kihajoltam, csak akkor láttam, hogy a törpe viszi. Ő a mindenes amúgy, nagy forma. 

Itt leszek még hétvégéig, aztán száműztetem magam Minhangba, de addig fogok obstruálni a tanulmányi osztályon, amíg vissza nem pakolnak a Xuhuiba. Ha kell, minden nap, bassza meg!  

Kiérkezés Kínába vol.2.

Huszonharmadikán útra kéltem a csodálatos Aeroflot légitársaság szolgáltatásait igénybe véve, mely leginkább olyan autentikus élményben részesíthet minket, mint a keményüléses vonatok (硬座) Kínában. Ezúttal sokkal nehezebben mentem el otthonról, mint két éve, holott hónapokon át csak fulladoztam otthon, és mindenképp vissza akartam jönni; egy nagy, és leginkább hosszú utazás előtt mégis hajlamos az ember hezitálni. Moszkvába tartva a gépen csak kavarogtak bennem a különböző, háborgó gondolatfoszlányok, majd megérkezve Semerreretyóba sem változott sokat a helyzet. A tíz órás várakozási idő alatt javarészt ostoroztam magam, mint a flagellánsok egykoron, egészen hajnal ötig, mikor egy devótus németajkú választott ki engem az egész repülőtérről, hogy szánjam meg irgalmammal, és engedjem meg neki, hogy küldhessen egy levelet a tabletemről. Odaadtam neki, látom nem érti, átállítottam a készülék nyelvét németre, elindítottam neki a böngészőt, gondoltam innen már menni fog neki a dolog. 

Pár perc múlva tenyérbe temetett képpel mered a yahoo bejelentkezési ablaka fölött, majd ájtatos tekintetét reám veté, ami az én morózus pofámba ütközött: elfelejtette a jelszavát. Talán azt is én szüljem meg bazmeg? Szóval ez a próbálkozás sikertelen volt. Mindenesetre megköszönte segítő szándékomat és továbbállt. 

Már-már kezdek elbóbiskolni, kisvártatva ismét megjelenik vigyorogva egy laptoppal, mert elfelejtette, hogy az is van nála. Bekapcsolja, és odaadja nekem, hogy csináljak rá internetet. Bekapcsolom a wlant a funkcióbillentyűkkel, de nem megy rá automatikusan az elérhető hálózatokra. Kértem legalább a menüt állítsa át angolra, de nem tudta, hogy kell. Fél óráig kerestem a wifi beállításokat, mire sikerült megoldani a problémát, és lett internete. Olyan boldog lett, hogy felajánlotta a német nyelvű bibliáját kompenzáció gyanánt, és nem kértem semmit, csak hogy menjen isten hírével. 

9:25-volt a tervezett beszállás a gépbe, 9:40-kor még a kínaiakkal és oroszokkal hadakoztam a becsekkolásnál, végül sikerrel jártunk, és feljutottunk. Egy idős házaspár ült mellettem, de nem putonghuát beszéltek így szart sem értettem belőle, mit mondanak. Nem mintha figyelni akartam volna őket, mert lassan két napnyi kialvatlanság után az út felét átaludtam, valahol Üzbegisztán felett eszméltem, és már szolgálták is fel a valamelyik sikertelen orosz űrprogramból visszamaradt ötven éve dehidratált űrkonzerveket, szputnyikos cézársalátákat, valamint egy 1X1 centiméteres csokoládédarabot. Mindeközben a gép monitorain végigizgulhattuk Kolja, a semmirekellő alkoholista melodrámáját. 

Mindezek együttes hatására Ulánbátor környékén úgy döntöttem, az előttem lévő illusztrációnak megfelelő pozícióban kivetem magam a gépből, és pejlovakkal folytatom tovább utam. 

A kinti eső miatt a gép ablakából kinézve ráadásul egy nagy szürkeséget láttam, illetve a szárnyon lévő jelzőfény szüntelen villámlásait, ergo egy B-kategóriás kalandfilm díszleteiben éreztem magam, de végül tizenegy után leszálltunk Shanghaiban. A Pudong akkora, hogy leszállást követően még több, mint harminc percet városnéztünk, mire a repülő begurult az állomásra.

A kiérkezést követően mentem a bőröndömért, meg is érkezett, csak éppen nem hiánytalanul. Csak egy műanyag szíjjal voltak lezárva, amit levágtak róla. Ahogy a helyszínen felbontottam, láttam hogy turkáltak benne, az információnál reklamációt nem fogadtak el lévén sem lefóliázva, sem külön biztosítva nem a poggyász. Mint másnap reggel kiderült, pár cuccom mellett a kókai barátaimtól kapott táskát kilopták belőle. Ez azért nehezen felfogható, mert a táska a mi közös, textilre nyomtatott képekkel volt televarrva; hogy ki tud ilyet megvenni, vagy hordani, arra egyszerűen nincs válasz. Nagyon sajnáltam, mert benne volt mindazon szeretet, amivel a barátaim viseltetnek irántam. Soha többet Aeroflot. Ha Mammón is úgy akarja.

Egy utolsó buszra pattanva bementem a Reminguangchang-ra, onnan a vasútállomásra, ahol betalált egy hiéna taxis, kedvező árat kínálva arra, hogy átvigyen Nanjingba. Mivel nem volt kedvem a vonatra várni, én barom belementem az alkuba, aminek eredményeképpen hat kínaival egy kocsiban ülve indultunk meg Nanjing felé, egy három és fél órán át tartó út keretében. Egy pár szót kérdeztem az intimszférámban ülő három szerencsétlentől, amiből nem volt nehéz levágni, hogy feketemunkások voltak. Soha többet fekete taxis.

A menekültvagonnal való megérkezés után becsekkoltam a Fuzimiao International Youth Hostelbe (Pingjiangfu lu 68), ami egy nagyon korrekt hostel; ezelőtt nem kellett hostelt foglalnom Nanjingban, így nem is ismertem az ittenieket, de ezt csak ajánlani tudom. Aludtam pár órát, majd taxiba pattantam és korábbi egyetememre vitettem magam, ahol találkoztam Wang tanárnővel, korábbi kínai tanárommal, elmentünk ebédelni egyet, sokat beszélgettünk, majd elbúcsúztam tőle, de hát amint lesz alkalmam, úgyis visszajövök Nanjingba. Az ebéd után tettem egy kört a kampuszon, hirtelen ezernyi emlék tört fel belőlem, micsoda egy évem volt itt! És ezzel nem vagyok egyedül, asszem' valamennyi csoporttársam így van vele. A jó emlékek mellett egyfajta fájdalmas is nihil is éreztette magát, bár próbálom elfojtani. Az ismerős utcák, az ismerős útszéli árusok, az ismerős furcsa szagok, a készülő ételek illatai, hangok mind az érzékeltették velem, mintha csak tegnap mentem volna el. Pedig már több, mint egy éve is megvan.

Este eljött a hostelba meglátogatni Wang, a legjobb kínai cimborám. Elsörözgettünk, majd aludni próbáltam, de az angol szobatársaim részegen hangoskodtak, aztán meg az egyik úgy horkolt mint egy Baziliszkusz. Másnap délelőtt így nem voltam túlzottan előrébb a jetlag leküzdésében. Délután kimentem sétálni a Fuzimiao negyedbe, majd elindultam az Ellen's felé, ahol Wanggal ütköztünk hat körül. Vagy éjfélig eldumáltunk, közben az ő egyik német ismerőse verődött hozzánk, majd beleütköztem Xaiyang-ba, laoszi haveromba, nagy meglepetés volt mindkettőnk részéről, de nagyon örültünk is egyben, aminek jó pár csintaó látta kárát. Egy fele elbúcsúztunk, visszaindultam a hostelbe. Aludhattam volna, ha nem fúr egyszerre kettő légkalapács felváltva az ablak alatt. Teljesen felfordítják Nanjingot, ugyanis 2014-ben itt lesz a diákolimpia, ezért kiépítenek addigra pár új metróvonalat, etc. Panaszkodnak is az itteniek a nagy felfordulás miatt.

Más barátaim, akik még Nanjingban vannak most egyelőre még otthon készülnek a visszaútra, velük majd máskor futom össze. Nemsokára lesz a 110 éves évfordulója a Nanshidának, mindenképpen szeretnék visszajönni szeptemberben.

Elkortyolom a teámat, és élvezem ezt a szellőt. Most elviselhető az idő Nanjingban, ami annyit tesz, hogy nincs 30 foknál és 60%-os páratartalomnál vészesebb idő. Ma délután összeszedtem magam, elmentem az egyetem környéki kis koreai kajázdás utcácskába, kerestem a szegény kínai nénit is, aki a világ legfinomabb tésztáját főzi, de nem láttam, csak a szemét férjét, aki sosem segít neki, megvetően is néztem rá. Elsétáltam az éjszaki piacra, találkoztam shifuval, a spanommal, aki mindenféle vintage cuccokat szállított nekem, most is vettem tőle egy plakátot. Örültem neki, hogy egyből megismert. Tettem még egy sétát az ismerős helyeken, aztán visszajöttem a hostelba. Holnap reggel pedig visszazúzok Shanghaiba, mely az elkövetkező pár évre fog majd otthonomul szolgálni. 

Még egy kókai este

S holnap újfent Kína felé veszem utam. Az indulás előtt ezúttal is felemás érzelmek rabja vagyok, amint el akarom hagyni, hirtelen megnő Kóka gravitációs ereje. Hirtelen sokkal romantikusabbnak, mi több vadregényesnek tűnik. Minden egyes fűszál sokkal hívogatóbb, sokkal bársonyosabb. Kerüljek a távolabbnál is távolabb Keletre, mindig alapvetően kókai leszek.

Hogy mi fog legjobban hiányozni Kókáról a szeretteimen kívül? A felhők. A kék ég és a felhők...

Az elválás nehéz, talán nehezebb is, mint két éve, holott most már tudom hova megyek. Vagy jobbára sejtem, hogyan is tudhatnám! Az eltöltött egy év kint jórészt az új világra való rácsodálkozásból és felületes vizsgálódásból állt. Egy összevetés volt az addig elképzelt képpel, majd annak újraformálása. A mélyebbre való tekintés még csak most kezdődik, az igazi elmerülés, a rejtett szálak kibogozása várat magára. (És elmerülés alatt nem a csintaót értem.) Kína egy nagy és bolond ország, az én szimpátiámban ez jó értelemben vett bolondság, amit mondjuk Európában hiába keresnénk, de jobb nem is keresni; mert kell valami viszonyítási alap. Shanghai pedig egy külön univerzum, az irizáló világakol, népek és kultúrák olvasztótégelye, egy fortyogó katlan, melyben lehetetlen unatkozni. Nem mintha huszonöt évem során egy percet is unatkoztam volna, de ez várhatóan nem Kelet Párizsában fog megtörni. Azon gondolkozom, hogy ez a Kelet Párizsa is egy elbaszott összevetés, Shanghainak nincs párja, punktum. Semleges érzelmeket szerintem senkiben nem ébreszt ez a város, vagy gyűlölik, vagy imádják, ámbátor csak úgy elsétálni mellette, lehetetlen. Feltett szándékom minél jobban megismerni. 

További nagyszerű előnye Shanghainak, hogy közel van Nanjinghoz, ami pedig (igaz, csak általam) deklaráltan a Föld legkirályabb helye, ergo alkalmasint vissza-visszalátogatni elkerülhetetlen. Most is egy gyors vizittel kezdek korábbi egyetememen, meg megkeresem még a városban maradt barátaimat, matyóhímzéstől a tokaji aszúig sok minden vár kiosztásra. Lesz is kinek. 

De nem csak viszek ajándékot, hanem majd hozok is, pontosabban egyelőre csak postázok, hiszen az itthoniakat is emlékeztetnem kell, hogy valakinek nagyon hiányoznak a Föld másik oldalán. Drága anyám és bátyám szakadatlan támogat, hogy én mehessek előre, a legtöbbet most talán azzal szolgálhatok, ha megyek is előre. 

Úgy érzem csaknem mindenkitől sikerült elbúcsúznom, aki itthon fontos nekem, a búcsúbulim legalább olyan jó volt, akárcsak az előző; a kókaiak pedig a hátamon fogják járni velem Kelet-Ázsiát ajándékuk révén, a kókai páleszt pediglen egyelőre nem vetem be, mert pár kupica képes volna megtizedelni egész Shanghait, olyan kraftos! Nemhogy papramorgó, de kerítésszaggató külleme alapján. Mindenesetre szívből köszönöm! 

Nagyon jó kis baráti körünk van nekünk itt Kókán egy összetartó csapattal, és ez szerintem így is fog maradni az elkövetkezőkben is, mert ilyen különleges kötelékek nem porladnak az esztendőkkel. Kivételesen szerencsésnek tudom magam, hogy a családom mellett ilyen barátokat tudhatok magamnak, ez hatalmas plusz egy ember életében. 

Igyekszem minél előbb jelentkezni, ha megérkeztem, és előre szeretném jelezni, hogy amennyiben nem jelentkezem néhány napom keresztül, az nem azért lesz, mert börtönbe zártak a kínaiak. Én tudom, hogy sokak szemében ez egy rettenetes ország, nekem mégis bejön, a másik blogomon pedig szakadatlan törekedni fogok arra, hogy valamelyest megismertessem. Hobbiból kezdtem írni azt a blogomat is, de sajnos olyan homályos a kép otthon az emberek többségében, hogy már lassan egyfajta kultúrmissziós aspiráció is hajt az írásában. A homály még önmagában nem lenne probléma, az ismeretek hiányából fakadó beteges ellenszenv, idioszinkrázia annál inkább.

Egyébiránt pedig kórósan internetfüggő vagyok, de olyan szinten, hogy csak akkor fogom megmászni a Himaláját, ha majd tudok csekkolni a Csomolungmán. Olvastam a himalaja.blog.hu-n, hogy 7000 méter után nem viszik magukkal a számítógépeiket. Én egy tabletet azért biztosan vinnék. Meg egy laptopot és egy asztali gépet. Szóval gyorsan fogok jelentkezni Kínából is, a Nagy Tűzfal minden sikanériája ellenére is. 

Vigyázzatok magatokra és legyetek jók. Egy év múlva azért bizonnyal találkozunk, addig is furtonfurt csóközön. És köszönöm nektek, hogy ilyen emlékezetesek lettek az utolsó heteim itthon, 2012 kisasszony havában, Kókán.

Szervusztok!